Álmosan, lomhán pislogott a lámpa
szegény, magányos, fűtetlen szobámba.
Rossz ablakomnál dideregve álltam,
éjszakába vágyón, pénztelen nyomorban,
éjszakába vágyón, tüzes vággyá váltan.
Tüzes vággyá váltan lelkemmel kiszálltam,
sötét hegyek ormát lánggal koronáztam.
Mesés hegyek ormán lobogott a lelkem.
Szűk odúmból hívott, hívott,
bánatomból kiszakított
a víg-lelkű fényes utca.
És feledve, hogy az éltem
mily kietlen, meddő puszta:
nótás kedvvel, szerelemmel
barangoltam végig-végig
nagy visszhangos utakon.
Lábam alatt tompán döngött,
furcsán döngött a burkolat.
(Mint a szívben búg a fájó,
titkon fájó, bús, halálos gondolat).
És egyszerre, egy bezárult
barna kapubolt alatt
meglátok egy halovány nőt,
könnyes arcút, reszketőt.
(És mögötte és mögötte
látó lelkem sírva látta
a kórházat, temetőt).
Elszökött a nótás kedvem,
mint az ébredőnek álma.
És csak néztem tört szememmel
a didergők finom arcú,
sápadt ajkú barna lányra.
- Kedvesem (szólt és szelíden
a kezemet simogatta),
- Kedvesem – és nagy szeméből,
gyönyörű, nagy kék szeméből
forró könnye drága gyöngye
hullt a, hullt a havas kemény,
visszhangos kőburkolatra.
S bár bús panasz fojtogatta,
de az ajkán, sápadt ajkán
némán ült a kín, a vád.
(És hallottam a szívemben
ősi hárfák dallamát,
Krisztus áldó, szent szavát:
- Mondom néktek: az én Uram
bűntbocsátó Szeretet.
Az ő bűnét megbocsátom,
Hisz oly sokat szenvedett).
Sima, tiszta homlokán
ott égett a Jézus csókja.
Gyönge karját átkarolva
barangoltunk szótlanul
néptelen sikátorokba,
hol a fény az éjbe fúl.
(És éreztem, hogy a lelkem
testvér-lelke ez a lány.
Hisz a Jézus áldó csókja
ott ég, ott ég szüzen, tisztán
mindkettőnknek homlokán).
Sarki korcsma sápadt fénye
hívogatón intett nékünk.
Megéreztük búsan, fájón:
Élünk, élünk.
Aztán, aztán jött egy ember.
Baromiság, buta balság
hízott testén, vörös arcán.
(Sohse küzdött, sohse vérzett
gondolatok gyilkos harcán).
S lánykám elé odadobta
vérdíját a szerelemnek.
- Orevoár – súgta halkan
sápadt ajkú édesem.
És elmentek. És elmentek.
Francia lány volt.
Gyönyörű Páris fényes-szemű lánya.
Fagyos éjféleken
ó, hányszor hullt a csókom a hajára.
Hányszor mondta: hív az éjfél:
a holnapi kenyér ára –
s a hideg hold koszorút font
tiszta mártír-homlokára.
S ahogy elment, hogy becsukta
szűk ajtóját bús lakomnak,
sápadt ajka visszasúgta:
- Oreovár, holnap, holnap.
Kedves tavasz kora-jöttén,
akkor láttam utoljára.
Csöndes alkony búcsú-fénye
hullt a kórház hófalára.
Sima haját simogattam,
csöndes ajkát csókolgattam
az utolsó, jámbor útra
készülődő kis bolondnak.
Kék szeme csak azt intette,
hűlő szája csak azt súgta:
- Orevoár, - holnap, holnap.
Forrás: A
Jövendő – 1. évf. 6. sz. Hódmezővásárhely, 1910. ápr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése