Viszik Marczi bácsit, nem is hozzák vissza,
Hova ő most indul, nem csekély út lesz a,
Nincs is benne mod, hogy gyalog odaérjen:
Mint urat kell vinni fekete szekéren.
Harminczhat ökör van fogva a járomba. . . .
Majd csak bevontatják a paradicsomba.
Hát még a kiséret! az egyszer a fényes:
Előtte a gulya, utána a ménes;
S a lágyszívü barmok, mintha búsulnának,
Mind ollyan ostoba képeket csinálnak.
De az néki mindegy: ő már deszkát árul:
Vagy tud, vagy nem is tud e komédiárul.
A gulyát sem kérdi: hever-e? szalad-e?
Csak egyszer se’ mondja: tala te! tala te!
Csöndesen nyujtózik hátán a szekérnek;
Már nincs messze a hely, tüstént odaérnek.
Ott örök bucsút vesz tőle ménes, gulya:
Mögötte bezárul más világ kapuja.
De kiséri két pap, – két egyház imája:
No hisz valamellyik majd csak eltalálja!
S a mit száz esztendő nyilt kérdésül hagyott,
E szegény bitang juh fölleli itt, vagy ott.
Lelje is fel nyáját, lelki üdvösségét;
Béke fedje hamvát, . . . . fátyol az emlékét!
Vasárnapi Ujság 3. évf. 3. sz. (1856. január 20.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése