2016. márc. 17.

Ismeretlen szerző: Isten csudája



Ingadozva, tántorgó léptekkel
Megy az utczán Kincses Márton ur;
Majd pedig, ha egy kissé megbotlik, –
Mint egy ősz vakondnak, – földet túr.

A csapszékben öregedett ő meg,
Az igaz, hogy sokat emelt ő:
Emelte a tele kancsót, és azt
Felemelni nem olly megvető!

Sokat látott teljes életében
Látott mást is, látott eleget;
De legtöbbször itcze fenekén át
A csillagos szép eget.

Hanem ollyat soha sem látott még,
A minőt most lát az öregúr; –
Nem azt értem, hogy gyakran megbotlik.
És veres orrával földet túr.

Inkább azt: hogy a templom megmozdult,
Megmozdult, és im… feléje megy!
„Szent Isten, mond, hát magad megintesz:
Hogy vén szolgád immár térne meg?

Ötven évig nem voltam templomban;
S most az jön felém…! Ni! hogy mozog!
Nem! Ha már meg kell lenni, – jövőre
Beléd menni inkább én fogok . . . . .

Én Istenem! beh sokfélekép is
Inted a gyarló embereket!
Majd vesszővel, majd pedig csudákkal,
Csak hogy megtöltsd egykor az eget. . . .!

S hogy megtartsa, a mit mámorában
Az öreg úr ekkép fogadott:
csaknem minden Isten-adta reggel
Látogatja most a templomot…

Vasárnapi Ujság 3. évf. 7. sz. (1856. február 17.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése