Ingadozva,
tántorgó léptekkel
Megy az
utczán Kincses Márton ur;
Majd
pedig, ha egy kissé megbotlik, –
Mint egy
ősz vakondnak, – földet túr.
A csapszékben
öregedett ő meg,
Az igaz,
hogy sokat emelt ő:
Emelte a
tele kancsót, és azt
Felemelni
nem olly megvető!
Sokat
látott teljes életében
Látott
mást is, látott eleget;
De
legtöbbször itcze fenekén át
A
csillagos szép eget.
Hanem
ollyat soha sem látott még,
A minőt
most lát az öregúr; –
Nem azt
értem, hogy gyakran megbotlik.
És veres
orrával földet túr.
Inkább
azt: hogy a templom megmozdult,
Megmozdult,
és im… feléje megy!
„Szent
Isten, mond, hát magad megintesz:
Hogy vén
szolgád immár térne meg?
Ötven évig
nem voltam templomban;
S most az
jön felém…! Ni! hogy mozog!
Nem! Ha
már meg kell lenni, – jövőre
Beléd
menni inkább én fogok . . . . .
Én
Istenem! beh sokfélekép is
Inted a
gyarló embereket!
Majd
vesszővel, majd pedig csudákkal,
Csak hogy
megtöltsd egykor az eget. . . .!
S hogy
megtartsa, a mit mámorában
Az öreg úr
ekkép fogadott:
csaknem
minden Isten-adta reggel
Látogatja
most a templomot…
Vasárnapi
Ujság 3. évf. 7. sz. (1856. február 17.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése