Hernádi József: Nyugtalanok

Béla és én hangversenyről jöttünk. Az Andrássy út sarkán megálltunk egy pillanatra: tíz óra volt, d a kék-vörös fényreklámok még világítottak és egy bérház tetején ragyogó villany-pezsgő ömlött egy hatalmas pohárba.

- Most mit csinálunk? – kérdeztem.

Béla levette a szemüvegét és óvatosan megtörülgette.

- nekem nincs pénzem – mondta.

Elindultunk hazafelé; Béla a második tételt fütyülte, nagyon hamisan.

Az egyik kávéház tornácáról valaki utánunk kiáltott. Hátrafordultam. A kövér Párkány volt: kis gömbölyű villanyholdak alatt ült és valami zöldet evett, kistányérból. Egy nő is ült az asztalnál.

- Gyere – mondta Béla -, talán meghív vacsorára. – Bementünk a teraszra és bemutatkoztunk a nőnek, aztán leültünk az asztalhoz.

- Vacsorázzatok – mondta Párkány és intett a pincérnek.

- Úgy látszik, megint sok pénzed van – jegyeztem meg. A kövér hunyorgott és a bajuszát vakargatta.

- Telik. Erre még telik – mondta elgondolkozva.

A nő zavartan mosolygott ránk. Rövid barna selyemrongy volt rajta és a hatalmas, pillangó alakú rúzsfolt alatt ijedten rebbent néha vékony, jelentéktelen szája.

Párkány mindig ilyenekre költötte a pénzét: olcsó kis nőkre, akikkel nem csinált semmit, kávéházi vacsorákra és rikítónyakkendőkre. Velünk, akadémistákkal, fiatal festőkkel, okleveles éhenkórászokkal fölényesen és undorítóan mecénáskodott. Mi hagytuk, hogy fizessen helyettünk és bosszúállóan szívtuk töménytelen cigarettáját.

Ettem valamit, aztán eltoltam magam elől a tányért. Párkány apáskodva mosolygott rám.

- Jóllaktál?

Nem feleltem. Legszebb színinövendék-mosolyomat ragyogtattam a nőre és közben szavaltam valamit, ha jól emlékszem, a „Vihar”-ból. A nő feszengett a helyén. Néha majdnem elnevette magát, máskor lesütötte a szemét. Vékony ruhája alatt kirajzolódott két tehetetlenül remegő mellbimbója. Elhatároztam, hogy este megpróbálom fölvinni a lakásomra. Béla rosszallóan nézett rám: nem szerette a modoromat. Torzító, erős szemüvegével, göndör, szőke hajával olyan volt az asztal mellett, mint egy nagyra nőtt, különös, álmodozó gyerek. Csak én tudtam, hogy kemény és szögletes formákat fest, sötét, aszimmetrikus arcú nőket és sápadt gyümölcsöket, amelyek ijesztőek voltak, mint egy-egy halálfej.

Párkány nyugodtan ült és cigarettázott. Pincérek szaladgáltak ide-oda, a mellettünk levő asztalhoz soktagú, hangos társaság telepedett. Színházból jöhettek. A fiatal színészt dicsérték, aki engem is tanított az akadémián és aki negyvennyolc éves volt, angina pectorissal.

Fel akartam állni. Párkány majd fizet, gondoltam, én az utcán karon fogtam a nőt, a nő biztosan hajlandó… Béla egy darabig elballag mellettünk, aztán álmosan és morogva hazamegy.

Ebben a pillanatban Berki András érkezett meg és mindent összezavart. Berki tanár volt, egy-két éve végzett és mindent tudott. Karcsún, nyugodtan állt az asztal mellett, szürke öltönyben, korrekt sötétkék nyakkendővel és két keserű, unatkozó ránccal puha szája körül. Nem volt egyedül: magas, fekete hajú férfi állt mellette. Párkány helyet mutatott nekik az asztalnál: közömbös és mégis szíves mozdulattal intett két üres szék felé és ez a gesztus szinte megszépítette zsíros arcát.

- Foglaljatok helyet – mondta.

Berki bemutatta az idegent.

- Egy ismerősöm – mondta – spanyol…

A jövevény valóban spanyol volt. Hosszan rázogatta a kezünket és közben bocsánatkérően mosolygott. Kihajtott nyakú fehér inget viselt és erősen hasonlított arra a képre, amelyet itt Közép-Európában a spanyolokról alkot magának az ember.

Leültek. Néhány percig csend volt. Párkány nyilvánvalóan nem tudta, hogy milyen nyelven szólaljon meg és ezért magára öltötte legszélesebb házigazda-mosolyát. A nő talán még sohasem ült idegennel egy asztalnál: tátott szájjal sodródott ebben a váratlan élményben. Sötétvörös, töredezett körmei az asztalt kapargatták.

Béla gyermeki műgonddal csákót csinált egy papírszalvettából.

- Franciául kell vele beszélni – mondta végre Berki.

Párkány annak idején kereskedelmi tanfolyamot végzett Svájcban: most boldogan hadarni kezdett. A spanyol előrehajolt és erőlködve figyelt.

Nem volt kedvem részt venni a beszélgetésben, fogtam a székemet és átültem az asztal másik oldalára, Berki és a nő közé.

- Hol szedted föl? – kérdeztem Berkitől.

- Bemutatták – felelte. – Pár napja van csak itt. Emberbaráti kötelességből kalauzolom, hogy el ne adják – folytatta szokott savanyú mosolyával. – Különben menekült.

- Menekült? És jobb helyet nem talált?

Berki az asztal alatt a bokámba rúgott és a nő felé bökött.

- Biztosan nem talált – mondta hangosan. – Különben… elég ostoba a fickó. De hát spanyol, spanyoloknál még elnézi az ember. – Rágyújtott.

A nő felé fordultam. Fáradt voltam és untam az egészet. A nő várakozóan nézett rám.

- Szép lába van – mondtam neki végül.

Valóban szép lába volt: sima, karcsú és világosbarna, lazán ívelő izmokkal. A nő hálásan elmosolyodott és a szék alá húzta lábszárait. A spanyol kezdett beszélni. Lassan beszélt, töredezetten, erősen ropogtatta az r-eket és nem tudta kiejteni az orrhangokat. Minden szavát értettem.

- Ott volt egy kis hajó… - mondta éppen -, Oránban.Spanyol neve volt. La Gacela, úgy hívták… azt jelenti: gazelle, tudják, olyan kis kecske a hegyekben - és bocsánatkérően nézett körül.

Berki az órájára pillantott. Párkány intett a fizetőnek.

A spanyol tovább beszélt:

- Ott voltam matróz… miután megszöktem… Vitorláshajó volt. Narancsot vittünk Tangerba. – Így mondta: Tancherr, azután hosszan hallgatott.

Fölálltam, Berki is fölállt, a ő is.

- Marad még, Pablo? – kérdezte Berki. Pablo hátradőlt a székén.

- Kicsit. Hazatalálok. Még beszélgetek a monsenieur-rel – és Bélára mutatott.

Béla nem állt föl. Előre hajolva ült, erős szemüvege mögül mereven nézte az abroszt, mintha különös ábrákat látna rajta, a hamutartó és a pohár között. Aztán ő is fölnézett.

- Menjetek csak. Fizettél, Párkány?

Párkány szórakozottan bólintott.

Kimentünk a kávéházból. A háború akkoriban még nem ért hozzánk, az utca erősen ki volt világítva.

A nő ment legelöl, utána Párkány. Hátul én mentem Berkivel. A bejáratnál hátranéztem.

A spanyol gesztikulált, valamit  rajzolt ujjával az abroszra, aztán váratlanul fölmutatott a kis villany-holdakra, amelyek ott égtek a feje fölött. Béla bal öklére támasztotta a fejét, jobbjával pedig göndör hajában turkált. Erős szemüvege csillogott az éles lámpafényben.

*

Másnap ünnep volt, későn ébredtem. A nő mellettem feküdt. Aludt, a takarót lerúgta magáról. A redőny résein besütött a nap és csíkokat rajzolt a nő derekára. Most vettem észre, hogy a bal oldalán, a köldöktől a csípőcsontig, hosszú zegzugos forradás húzódik – valami régi operáció nyoma. Ez megrendített: teste, amely a sötétben hűvös volt, izmos és közömbösen gyakorlott, végtelenül esendő és megható lett ettől a forradástól. Az arca is új volt: békés, titokzatos bölcsességű paraszti arca volt így álmában, keskenyre harapott, keserű szájjal, széles arccsontokkal. Fölugrottam és kiszaladtam a fürdőszobába. A nő később utánam jött. Álmos volt és rosszkedvű, borzongva állt a zuhany alatt, aztán magára festette a pillangószájat, fölhúzta a barna selyemruhát, a haját felborzolta, megígérte, hogy csütörtökön fölkeres, kissé berúzsozta az ingemet és elment.

Délelőtt nálam járt Béla. Az ablak előtt ültünk és hallgattunk. Bélának ok cigarettája volt, egyikről a másikra gyújtott. Később Párkányt kezdtük szidni, megszokásból.

- Nálad volt éjjel a nő? – kérdezte hirtelen Béla.

- Nálam - feleltem meglepetten. Ilyesmiről még nem beszéltünk Béla huszonkét éves korára szűz volt és végtelenül szemérmes. Különös nőket festett: a combok, mint két langyos, fáradt folyam, puhán vonultak át a vásznon, az arc azonban sötét volt, darabos és kegyetlen.

- Nálam – ismételtem. – Miért?

Eloltotta a cigarettáját és előrehajolt.

- Miért csinálod? Jó?

Megijedtem. Egymás között – nem csak vele, hanem Berkivel és a többiekkel is – mindig gondosan kerültük a komoly témákat, az érzelemtől pedig féltünk, mint a haláltól. Valami könnyű disznóságot akartam mondani, de Bélára néztem és láttam, hogy most nem lehet játszani.

- Nem is olyan jó – feleltem és a forradásra gondoltam, mely zegzugosan futott a fehér bőrön, a köldök és a csípőcsont között.

Béla felállt és járkálni kezdett a szobában. Szemüvegét levette és egy nagy szürke kockás zsebkendővel törülgette állandóan; kék gyermekszeme tehetetlenül és vaksin cikázott ide-oda.

- Szükségem van rá – folytattam határozatlanul.

Béla megállt.

- Persze, hogy szükséged van rá. Miért mondod ilyen bocsánatkérő hangsúllyal? Természetes. – Szünetet tartott. Ma reggel beszéltem rólad Berkivel. Azt mondta, te választottad közülünk a legkényelmesebb megoldást.

Én is fölálltam.

- Adj egy cigarettát – vetettem közbe. – Átdobott egy Symphoniát az asztalon. Rágyújtottam, közben megpróbáltam gondolkozni.

- Megoldást? Mire? – kérdeztem végre.

Vállat vont.

- Talán Berki meg tudná magyarázni. – Hirtelen izgatott lett. – Magad mondtad, hogy szükséged van ezekre a nőkre. És ha nem lennének, mit csinálnál? Valami hiányoznék, mi? Talán innál. – A hangja szinte goromba volt. – Berkinek persze megvan a maga menedéke, a maga jól épített kalitkája. Ő se csinálja rosszul. Mindent lemér, megmagyaráz és ártalmatlanná tesz. Aztán savanyúan elhúzza a száját. Én nem bírom. Én el fogok utazni.

Eszembe jutott a spanyol.

- Észak-Afrikába? – kérdeztem.

- Észak-Afrikára – mondta magától értetődően.

A szemüvegét újra föltette. Kissé félrehúztam a függönyöket, hogy világosabb legyen. Béla közben úgy látszik, megnyugodott. Leült és játszani kezdett egy papírlappal.

Megpróbáltam érdeklődni a részletek felől. Azt hittem, hogy ha megemlítem az útlevelet, a pénzkérdést, a vízumokat, az egész utazási ötlet szertefoszlik és valószínűtlenné lesz. Béla azonban mindenre tudott felelni, mintha tegnap óta csak ezen gondolkodott volna.

Később hosszú napokat és heteket töltöttünk Béla útjának jegyében. Poros hivatalokba, előkelő követségekre kísértem Bélát, segítettem neki bonyolult kérdőíveket kitölteni és közben jártam érdekében egy nagybátyámnál, aki tanácsos volt a belügyben.

Berki is bekapcsolódott az akcióba.

- Segíteni kell a fiúnak – mondta egyszer. – Úgy engedjük el, mint a jelzőballont a sarkkutatók, mutatni, hogy még élünk.

Berki mind keserűbb lett ezekben a napokban és mind titokzatosabb. Kopott, hallgatag idegenekkel érintkezett és egyik este, mikor Bélával és Párkánnyal kávéházban ültünk, részegen jött az asztalunkhoz. Még sohasem láttam részegen. Ijesztően sápadt volt, csak domború homloka izzott. Nagyon egyenesen állt, mozdulatai szögletesek voltak és gyorsak.

- Á – mondta és Bélára mutatott aztán rám. – Marco Polo és Don Juan, meghitt és szeretetteljes együttlétben. Mindenkit üdvözlök. Téged is – fordult Párkányoz. – Na, hagyjatok leülni.

Párkány egy széket tolt mellé. Berki lerogyott, egy pillanatig összegörnyedve ült, aztán hirtelen kiegyenesedett és kihívó, merev arckifejezéssel a levegőbe bámult.

Feszengtem: Berki így részegen is tiszteletreméltó volt és ez megfélemlített.

- Na – fordult hozzám váratlanul -, te úgy sem mész a pokolba, mint nagynevű elődöd. Nem kell megijedni. Te már elfajzottál. Aljasságod töretlen gyémántja megrepedt. Persze, így nehezebb lesz. De a jutalom, ott fönn… - és száraz gesztussal fölmutatott az égre, a kis villanyholdak felé.

Éreztem, hogy elvörösödöm. Akkor már egy pár napja ismertem Juditot és Berki is többször látott minket együtt. Talán ezért…

Berki csöndes lett.

- Hülyeségeket beszélek, mi? – kérdezte szelíden és az öklére támasztotta homlokát. – Sokat ittam, tudjátok.

Béla mondott valamit, gyöngéden és udvariasan. Azt hiszem, nagyon szerette Berkit, jobban, mint én.

Berki fölállt.

- Engem egy darabig nem láttok- mondta az asztalra támaszkodva. – Ha elutazol, Colombus – fordult Bélához -, áldásom rád. Ha nem utazol…

- Elutazom – vágott közbe Béla.

- Jó-jó. Ne légy olyan mérges – mondta és elment. Már támolygott egy kissé.

- Tudjátok, hogy politizál? – hajolt előre kajánul Párkány. – Cikket írt a társadalomról. Jó, mi? Szaladgálhatok utána, ha letartóztatják.

- Úgy, tehát nem bírta ki a kalitkát – mondtam Bélának. Örültem.

Béla rám se nézett.

- Szervusz Párkány, mi hazamegyünk – mondta és fölrángatott az asztaltól.

két nap múlva szép zöld útlevelet adtak Bélának aranyos címerrel. A követségeket kissé idegesítette az a furcsa, habozó állóháború, ami már vagy másfél hónapja folyt tőlünk néhány ezer mérfölddel nyugatra, de Bélának jó összeköttetései voltak és minden vízumot megkapott. Már dátumról beszéltünk, menetrendről. Bélának egyik reggel megrándult a lába – mindig úgy rohant a lépcsőkön, mintha ez volna a legkedvesebb sportja – és én mentem helyette az utazási irodába érdeklődni. Utána fölszaladtam hozzá, hogy beszámoljak az eredményről.

Egy karosszékben ült, teljesen felöltözve, a jobb lábán papuccsal. Körülötte szögletes portrék és epeszínű csendéletek. Odaadtam neki a menetrendet és néhány prospektust. Béla lapozgatott bennük egy darabig, aztán fölnézett.

- Tudod, mi újság? Párkány tegnap elutazott Portugáliába.

- Lehetetlen – mondtam ijedten.

- Miért? Egészen biztos. Tudod, mennyi pénze volt. Úgy látszik, már hónapok óta erre készült. – Rágyújtott: láttam, hogy ideges.

- Mindig utáltam – jegyezte meg és azután másra tereltem a szót.

- A képeket nem fogom tudni magammal vinni – mondta váratlanul Béla, mikor elbúcsúztunk és körülmutatott a szobában.

*

Judit először volt nálam. Este még megállt a kapuban – mindig játszott – és azt mondta, csak akkor jön föl hozzám, ha orrot mutatok a sarki rendőrnek. Megtettem. A rendőr nem vett észre semmit. – Nem jó – mondta Judit. Egész közel mentem a rendőrhöz – nagybajuszú öreg bácsi volt -, és orrot mutattam neki kilenc vagy tíz centiméterről. A rendőr lassan hátrafordult. – Fiatalúr, fiatalúr – mondta jóindulatúan -, még a Dunának megy ilyen részegen. hát a kisasszony mér’ nem vigyáz az istenadtára? – Judit hangtalanul nevetett, lehunyta a szemét – hosszú szempillái voltak és hosszú haja, hosszú, sötét, puha haja - , aztán megfogta a kezemet és elkezdett szaladni velem a lépcső felé.

Másnap nálam volt, egész nap. Dél felé kiszaladt a konyhába – a nagy üres lakást a nagyanyámtól örököltem, ez volt minden vagyonom -, és rántottát csinált, mást nem tudott főzni. Közben csöngettek. Pizsamában szaladtam ajtót nyitni. Béla volt. Kérdezés nélkül előre ment a szobám felé. Még bicegett egy kissé. Bent leült az ágyam szélére. Holtsápadt volt.

- Beteg vagy? – kérdeztem tőle.

- Nem – felelte.

Magamra kaptam egy házikabátot – az október végi nap már hűvös volt, az ablakok mind nyitva álltak -, és leültem mellé az ágyra.

- Nem utazom – mondta hirtelen Béla.

Nem tudtam, mit feleljek. A nadrágja szövetét néztem. Egy kék és egy vörös szál futott szürke mezőben, arrébb, közvetlenül egymás mellett, két fehér, aztán megint kék és vörös.

- Minden iratod megvan – mondtam végül.

- Meg! A konyhából csörömpölés hallatszott, aztán hangos nevetés. Judit egyedül is nagyon jól tudott szórakozni.

- Van valaki nálad? – kérdezte Béla, kissé sértődött hangon.

- Van. Csak beszélj.

- Viktor… - Béla nagyon ritkán szólított a nevemen, most egészen furcsa volt, mintha nem is hozzám beszélne. – Nem lehetett. Nézd… az anyám is beteg…

- Tudom – feleltem.

- És különben is…

- Nem értem – mondtam -, hiszen akartál…

- Igen. Most is akarok.

Sétálni kezdtem a szobában. Béla még mindig az ágyon ült, mozdulatlanul.

- Párkány már rég lent van, arrafelé – mondtam.

- Párkány… - legyintett.

Soká hallgattunk. Később azt mondta:

- A spanyol azt mondta, hogy semmi sem olyan kék, mint a tenger, odalent…

Lehajtotta a fejét a párnámra. Nem mertem közel menni hozzá, nem akartam látni az arcát.

Néhány pillanat múlva megjelent az ajtóban Judit. Egy kölyökkutya kecses ügyetlenségével tálcát egyensúlyozott a tenyerén. Fürdőköpeny volt rajta, hosszú haja nedvesen csillogott. Mikor meglátta Bélát az ágyon, kérdően nézett rám és egy kicsit elhúzta a száját. Intettem neki, hogy hagyjon minket egyedül. Bólintott és hangtalanul eltűnt az ajtónyílásból.

Forrás: Újhold 1946.december