Simkonka György: Az orosz

I.

- Ahogy ma fölébredtem, gyöngén és kifáradtan és ahogy újra megláttam minden bútordarabon a magam zűrzavaros bánatát és nehéz szegénységét: határozott alakban támadt föl a szívemben az a régi gondolat, régi erős érzés, hogy ma megint menekülnöm kell az anyám szobájából, ma megint barangolnom kell a rég ismerős utcákon és ma megint sokat kell innom.

- Kábult, csüggedt fejemet alig bírtam. Hátamat és homlokomat forró csöppekkel égette az elmúlt napnak és éjszakának a részegsége… Ó, ez a sok egyforma, fájdalmas fölébredés!...

Az orosz elhallgatott és félig pózolva, mellére csüggesztette a fejét.

- No, és aztán? – kérdeztem. – Persze nem barangolt, hanem beült ide.

Az orosz nem felelt. Látszott, hogy gondolkozik. Látszott, hogy stilizálja, amit mondani akar.

Mert, bár züllött fiú volt és megszokott kompániája a ferencvárosi apró korcsmák törzsvendégeiből telt ki, akikkel kártyázni szokott, akiktől ilyen módon beszerezhette a nap pár koronáját, - mégis nagy ambícióval foglalta gondolatait, szomorú érzéseit pompás szavakba, még a meghitt korcsmákban is.

- Nos hát, ma este nem barangoltam és nem barangoltam és nem ittam, - szólalt meg halkan és gyorsan és szép fehér kezét a homlokára téve, őszinte szemével rám mosolygott.

- Ma este imádkoztam… Ne nevessen ki. Ma este igazán imádságos szívvel imádkoztam.

Tudtam, hogy az orosz megint valami novella félével áll elő. Szerettem hallgatni szomorú mondatait, izgatott, bátortalan, estei árnyalatú szavait.

És tudtam azt is, hogy itt, a kávéház tiszta, világos levegőjében, a tükör fényes miliőjében nehezére esik egész lélekkel őszintén beszélnie. Kirítt innen a kopott ruhája, búsbeteg arca és lelke.

- Nézze Tódor – vágtam a szavába -, mi megint búsulni fogunk ma este. Hát menjünk oda, ahol szebben szabad és lehet búsulni, mit itt.

A fiú szinte boldogan ugrott föl.

II.

Maximovics Tódor szótalanul ballagott velem a széles körúton a Ferencváros felé.

Ahogy olykor az utcára tekintettem, láttam, hogy mereven néz maga elé és idegesen rágja az ajkát. Biztos jelek, hogy az orosz beszélni szeretne valamit, már csak azért is, hogy közömbösnek, vagy morózusnak ne tűnjék föl velem szemben.

Karon fogtam, hogy több bizalmat, közvetlenséget öntsek belé.

Megértette, hogy intim, jó pajtásnak akarom őt tartani. De ez a gondolata még inkább megzavarta.

- Kedvesem – szólalt meg furcsán, bizonytalanul s arra kényszerített, hogy megálljak és a szemébe nézzek -, kedvesem, hát hogy is csak, mi már többször találkoztunk és… és jó volt úgy együtt inni, hát kérem, kérlek, szervusz Cser Miska! – fejezte be a komikus dadogását, gyorsan és elpirulva.

(Persze, persze, ötlött a lelkembe. Ez a fiú nem tudja magázni, önözni azt, akinek egyszer megmutatta a lelkét. Ez a fiú: orosz.)

Nem volt már időm arra, hogy szeretve megszorítsam a kezét és visszamondjam neki, hogy: te, Maximovics Tódor. Mert a jó gyerek hirtelen betuszkolt egy szűk ajtón, amely előtt éppen megállottunk.

Hangos, meleg korcsmába léptünk.

Itt inkább a sok embertest árasztott fülledt melegséget, mint a vaskemence.

Tódor előrevezetett egy kis belső szobába, ahol valami pincérlányféle sápadt teremtés üldögélt boros asztal mellett egy nagyfejű, láthatóan bánatba borult emberrel.

Amíg lekászálódtunk a sarokasztal mellé, amíg a sápadt nő elibünk nem tette a jól összefogdosott étlapot, az orosz rám se mert nézni, sem szólani.

Hiszen az forgott a lelkében, hogy hátha megsértett a szeretetének imént való naiv nyilvánításával.

Sajnáltam a fiút. Hanem aztán hirtelen világossággal kigyúlt bennem az az érzés és tudat, ami eddig elaludt és egészen elenyészett a lelkemben, valahányszor Maximovics Tódorral találkoztam, hogy én is, én is olyan zűrzavaros vágyú, keserves kis életű, tehetetlen bús ember vagyok, mint ez az orosz. Hát miért hazudjak én az orcámra tekintélyes többetérőséget, éppen ezzel a vers szívű emberrel szemben, aki talán egyedülvaló rokona a lelkemnek.

Amikor oktalan felsőbbséggel szinte úgy lehajoltam hozzá, azzal én hazug jóérzést szereztem magamnak (hiszen a nyomorult szereti szeretni a nyomorultabbat), - akkor a hazugság gubbasztott bennem… Kedves, kedves testvérem, nem vagyok én különb nálad…

Most már én kerestem a megölelő, jó szavakat, amelyekkel egészen a szívéig érhetek Maximovics Tódornak, amelyekkel kilophatom szeméből a tisztelő tartózkodást, amelyekkel testvérmódon megsimogathatom a beteg lelkét.

III.

A pincérlány (az oroszra ismerős mosolygással nézett) két nagy pohár bort tett elénk.

Ránéztem a fiúra és valahogy a szívemből kiült egy könnycsepp a szempillámra.

Enyhén megérintettem a kezét és fölemeltem a poharat.

- Szervusz Tódor. Igyunk testvér.

Bizonyosan a hangom is könnyes volt, mint a szemem.

Tódor fenékig itta a poharát, azután fölugrott és tiszta, nagy melegséggel megölelt, mint a messziről megtérő, fáradt gyerek az édesanyját.

Mellém húzta a székét, szemét végtelen szeretettel rám szögezte és szláv apjának föléledt tüzével, de mégis olyan halk szépséggel, ahogy csak ú tudta kilehelni a szavakat, beszélt hozzám.

- Elmondom neked, hogy miért kellett ma este imádkoznom.

A sápadt pincérleány asztalunkhoz jött, megint rámosolygott Tódorra és bort hozott.

Ittunk.

Azután hallgattam a fiút.

IV.

- Az anyám, az anyám – istenem, hogy mért is kell így mondanom – kívánatos testű, szép negyvenéves asszony. Nagyon, nagyon szegény. És a keserves gondok nem ették meg az arca üdeségét, a melle duzzadt szépségét. Sokszor szerettem nézi szép, büszke száját, fényes szemöldökét és a nehéz munka ütéseitől soha el nem petyhüdt fehér karját.

Nyomorult, penészes lyukban lakunk. Pincében.

Az a penész mart ki az én lelkemből is sok-sok álmot; és a vágyaim ott rohadtak el, a pincében.

Két forintot kellett fizetnünk hetenként ezért a gyilkos zugért. Én fizettem. Összekártyáztam.

Tegnap hazamegyek, - hát anyám az ajtóban sírdogál:

- Tódorkám, fiacskám. Új háziúr jött és pusztuljatok innen – aszongya -, vagy egy egész hónapra fizessetek. Így mondta, fiacskám…

- Hát én otthagytam az anyámat. Elmentem. Kártyáztam.

Kedvesem, Miska. Hiszen neked már megmondhatom: - csaltam is. Hamisan játszottam…

(És képzelt bűnét enyhíteni akarván, gyorsan beszélt tovább szegény Tódor.)

- Megőrülök, ha azt látom, hogy sír az anyám.

… És hiába volt minden. Ma reggel pénz nélkül hazamentem…

Hát, hát dél felé, amint fölébredek fáradt, betegen,izgatottan, hát hallom, hogy az ajtó előtt azt mondja valakinek, siránkozva:

- Uram, könyörüljön meg. Nagyon szegény vagyok.

Kopott, undokul vágyas hang válaszolt.

- Hát nézze, szépasszony, jöjjön fel hozzám. Majd meglátom…

Tudod, testvérem – akkor őrülten belém dobbant az a gondolat, hogy én elfojtom azt a hangot! Elfojtom, megölöm!...

Az anyámnak azt mondtam, hogy lesz pénz. Lesz. Kell lenni. Hozom, hozom a pénzt; estére hozom.

Anyám rám nézett és valami nagyon szomorút gondolhatott.

És, és tudod – hát estére lett pénz.

… Nyertem…

Rohantam haza. Ajtót nyitok… Anyám nincs benn… Rohanok föl az úrhoz. Berúgom, betöröm az ajtaját… És az a hízott barom… előttem pőrén az anyám…

Ezzel a gyönge markommal az ember nyakának mentem… Hanem egyszerre, mintha valaki homlokon csapott volna, visszahőköltem és fölordított bennem az én pusztító lelkem: én, én vagyok itt az oka, a végtelen gyalázat oka, én a csavargó, a munkálatlan here…

Bocsánatot kértem az úrtól, az anyámtól.

És letántorogtam a lépcsőkön. És ezek a lépcsők is úgy kihúzódtak alólam, mintha utálnák a gyalázatomat. Mert engem gyaláztak meg az anyámban és én gyaláztam meg az anyámat…

Aztán ődöngtem a hideg falak mellett. Nagyon sötét volt. Nekem nagyon sötét volt. A szemeimen fekete zűrzavar táncolt. Kifelé nem láttam. Csak be, a magam lelkébe, csak oda láttam. Ott háborgott a gyalázatom.

Egyszerre hozzám simult valami testetlen, hűvös test. Megfogta a kezemet és bevezetett valami illatos nagy fényességbe. Templomba.

Éreztem, hogy hideg, józan kőre feszül a homlokom s az öklömre hull a könnyen sűrű, meleg permetegje.

Imádkoztam: bocsássad meg nékem, dicsőséges Isten az én születésemet és az én életemet…

És ezzel kiszakadt a szívemből az óriási kín. Mintha nem történt volna énvelem semmi. Vagy mintha mindent, mindent elfelejtettem volna.

Csak azt tudom, csak azt mondogattam magamnak ott, a Krisztus hideg szobra előtt, hogy most jön hozzám a halál, hogy ma este meg kell halnom.

És ahogy kiléptem az íves, magas ajtón, ki az utca fényes havára és kivettem a zsebemből ezt a rég őrzött kis üveget, hogy ki igyam belőle a biztos halált, hát akkor meg… istenem, hát nem bírtam megtenni.

A sápadt pincérlány bort hozott.

Maximovics Tódor rágyújtott egy cigarettre és a lomhán szálló füstbe nézett.

Ittunk…

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 6. sz. Hódmezővásárhely, 1910. ápr. 15.