Thaly Kálmán: Zápolya

I.

,Hová nyargalsz vitéz lovag

E tajtékzó paripán?’

„A királyi ős Budára –

Át Szegednél a Tiszán!

Leveretve nyög a pórhad –

Éljen, éljen Zápolya!

Megmentését egyedül csak

Neki köszöni hona!”

Szól és vágtat mint a szélvész

Temesvárról a futár, –

S nyomában mint rózsafelhő

A hir fönn repesve jár. –

Ős Budában fürge zaj kél,

Vigan szólal a harang:

Mint majd egykor az angyalnak

Trombitája szólaland. . . .

A király is hallja a hirt –

Könybe lábbad a szeme. . . .

Ki mondja meg: ez a könnyü

Öröm vagy bú könnye-e?…

II.

Egy évtized lehivarzott.

Azóta sok változék. . . .

Ujra hirnök jő Budára –

Arcza halvány, sebe ég.

És pihegve szól: „Mohácsnál

Király és hon elveszett!…”

S haldokolva fölszakitja

Vérző keblén a sebet. –

Ős Budában ujra zaj kél –

Búsan kondul a harang:

Búsan, tompán, mint midőn a

Koporsóra hull a hant. . . .

Királyasszony hallja a hirt,

Könybe lábbad szép szeme. . . .

Kiki tudja: hogy ez a köny

Sötét bánat könyüje!!

– És Szegednél táborával

Tétlenül áll Zápolya:

Megmentését, elvesztését

Neki köszöni hona.

Vasárnapi Ujság 3. évf. 11. sz. (1856. márczius 16.)