A
szenvedés régi képe. Lesimított,
beteg
fejére már szinte láthatóan
egy
égre tágult, óriási tölcsér
nyomódik
és pörög agyatvésőn, veszett
forgással;
benne bor, ércsúlyú vér
forrtában
minden ott úszik, mi túl az ő
piciny
világán: az udvarházon,
a
kerten, a kis falun. Ott merednek a
néma,
nagy ind remeték: az üvegfejű csúcsok
öröklétvárón;
térdük előtt bolond, kis
gidajuk
a folyó, s pepita sakktáblájuk a város.
Körül
apró, tarka kocsik bodobácsként
piros
ponyvákkal futnak össze piacra. Ott dédapám
huszáros,
kacagó alkuival. Rozmárfejű,
guruló
felvidéki Falstaff.
Már
tessékeli áldozatát. Ez a fontos:
pénzt
szórni és adomázni. Hol ő van,
fellódul
a kantin az égbe. - - Nem sejti:
gyémántszög
a tölcsér lába, s őrli az
ablakon
túlra opálosodott szemű
asszony
agyát. A csont puha, vékony.
Fáradt
faj: amúgy is vértelen. Ám csak a „benn”
ne
volna! Benn, mélyen a sok-sok ős
ónsúlya.
A legmagasabb erény
ég-kék
kísérletei feleszik már
az
ételt is előtte. Véznább már szinte azoknál.
S
az ó, diószínű félhomály
falán
sápadt, halottas ajkú,
kerékgalléros
papok. Ott szúr szemükben: „Alázat!”
„A
vér kiölése!” „Szent az egybekelés!” „Az ágyék
érintése
csak eggyé életig!” „Asszonyüdv:
mennél
korább meghalni tiszta erénnyel!”
Így
mosolya két szájkörüli
ránccá
esett. S befeléfolyt
könnyei
kék lázfénnyé szemein. Keze tétova napfény:
amihez
nyúl, ragyog. Az arca porcellán.
Alakja
félig az űrben remeg. És jólnevelt,
patyolatkönyökű,
szép gyermekei sosem
térnek
mellőle: az arca körül
csillagpufókan
fénylenek angyalin.
Ő övék: övék lappá kiszívott melle, a
hajladástól görcsösült csípője, a
hó-fény szobák, a megcsúszott
napfény az ó kredenceken,
s benn a Gyermekmennyország:
cukkolt gallérú befőttkatonák.
Egyszer az egyik almapiros
arcocska megállt. Megnyúlt,
kifehérült.
Százszorta szebb így! Odajöttek,
körülálták
s könnyezve csodálták elragadó,
édes, kis orrát, csücsörös száját
kis bérmaleányok:
csillagfényű gyertyák.
De a föld megúnta: száját lezárta
fölötte.
A mama mosolygott. Rögön és léceken
át
ott, ott érzi tovább az arcot. El.
Nem áll!
Mint telehold őszi fellegek mögött,
úgy vándorol, vándorol lenn a
földben… a kút felé.
Ott majd kibukkan a víz mögül.
A húzó, húzó, mohos kövek összefutó,
zöld foglaltába égszínű kör. Umbra-
sötét, nagy gombostűfej ottlenn
dédanyám
behajló arca mása. A szem
kápráz? Nem! Lenn állát
most átfogja két fehér, pici kéz… s a
szokott arc
arcához indul mozgatva az ajkát
úgy, mint annyiszor álomba, ha néha
föléje hajolt: jött, jött közelébb az
anyát
érezve álmon át is.
Most e mély vízi-álmon át is.
De már idefenn is
érzi nyakán a kis ujjakat, s a
gyermekszáj
ismert csücsörét, miközben a kút
kávája lassan eltűnik.S a vonó mély
fönn és lenn zizeg. Lenn is ég, fenn
is ég,
s a pici mindenütt. A fény
hatalmasan kilobban. A vízkörök
ölelve összefutnak. A dédanyám
így kezdett élni.
Forrás:
Újhold 1946.december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése