Kossa Gusztáv: Egy kép a hétköznapi életből

(Népies költői beszélyke.)

Csöndes, holdvilágos őszi éjszaka van.

Ben a házikóban elcsöndesült minden:

Csak a gazda fordult másik oldalára,

     S azt mondja magában:

Rosz világ a mai; verje meg az Isten! –

Künn a szalmatőben a ház őrszelleme

Heverész nyugodtan, a gondos komondor: –

Itt szokott ő hálni melegben és fagyban.

     Most ugatott épen,

Aztán a világgal ő sem sokat gondol.

És a liliomszál szőke kis lány pedig

Szép legénynyel beszél, künn a kis ajtóban,

Fölöttök egy csapat vadlud huzódik el:

     Fölmutat a legény:

– Isten tudja Julcsa, nem léssz-e te ollyan! –

S el se mondta még mind, recscsent a kerités:

Megijed a leány: Eressz, kérlek szépen! –

Nem eresztelek én – igy szól rá a legény: –

     Mondd meg szeretsz-e még? –

És kezét a lánynak tartja az övében.

Sirni kezd a kis lány, ollyan keservesen,

Forró könyek hullnak a legény kezére.

– Én nálamnál százszor szebb is, jobb is van még,

     Kerest mást magadnak,

Ugy sajnállak Miska. Ne haragudj érte!

A ház őrszelleme fölriad a zajra,

Iszonyu lármával fut a keritésnek, –

Miska is ott termett és az érkezettben

     Julcsa szeretőjét:

A sima, piperés urfit ösmeré meg.

– Nem bántom én urfi, – nem haragszom én rá,

Julcsa sem haragszik, csak egyre kérem én:

Csak arra kérem, hogy, szeresse ezt a lányt,

     Szép és jó lány is ez,

Nem találni párját hetedhét vármegyén.

– Hanem ha megcsalja – akkor urfi – akkor…

Fölemelte kezét és ugy fenyegeti…

Aztán világgá ment, nem is látták többet.

     Elment és az urfi

Nem állhatta meg, hogy ne nevessen neki.

***

Óriás született, hatalmas óriás,

Jajgatott a világ a nagy teher alatt.

Ment a kit csak arra teremtett az Isten;

     Hona s királyáért

Miska is fölcsapott. Talán ott is maradt?…

Egy rokkant katona, – ki tudja igaz-e? –

Azt mondta, hogy látta; hogy vele is beszélt:

Tisztjei szerették, jó katona is volt,

     Utóbb egy csatában

Egy nagy ágyugolyó elvitte a fejét.

Julcsát pedig szegényt, megcsalta az urfi.

Mint őszszel a virág naponként hervadott.

Egyszer elbucsuzott szépen szülőitől,

     – Talán érezte már? –

És másnap a háznak halvány halottja volt.

Gazdag volt az urfi, sok pénze volt neki,

Kiváltotta magát, nem ment katonának.

Puskaporfüst helyett finom dohányt füstölt.

     – Mit neki a világ! –

Egész nap hosszant is ellakmározának.

Egyszer fölvetette magát a kesére…

Elhagyta valahol gazdáját a kese,

Vérében lelték meg, künn az erdő alatt.

     Lelőtte valaki.

Hogy ha életben volt, Miska számolt vele. –

Vasárnapi Ujság 3. évf. 9. sz. (1856. márczius 2.)