John
Updike pennsylvaniai születésű költő és regényíró. Harminchárom éves, de már
két verseskötete, két elbeszélés-gyűjteménye és három regénye jelent meg. A
gyermekvilágból vett rövid prózai írásaiban szülői tapasztalatait (négy gyermek
atyja) saját fiatalkori élményeivel kapcsolja össze, a reális történeteket
lírai hangulattal szövi át. A kritika jó része „talán a legjelentősebb amerikai
regényírónak” tartja a tehetséges John Updike-ot.
*-*
Márciusban
új lányt kapott az osztály. Joan Edison iratkozott át, Marylandból. Sovány kis
arcocskája volt, a felnőttek kissé fáradt kifejezésével, és hosszú fekete
szempillái, mint valami játékbabának. Mindnyájan gyűlölték. Abban a hónapban
tanítónőjük, Mrs. Fritz felolvasott nekik egy mesét Emmyről, aki nagyon el volt
kényeztetve, és aki folyton hazugságokat mesélt szüleinek ikertestvéréről,
Annie-ről, visszatetszést keltett, alig tudták elhinni, hogy éppen abban az
időben, amikor a legjobban megvetették Emmyt, Joan bolyhos szvetterben és
kibontott hajjal jött az iskolába, nem pedig rövidre nyírt vagy varkocsokba
fonthajjal, mint mások, és olyan merész volt, hogy vitába szállt a tanítónővel.
-
Már bocsánatot kérek – mondta Mrs. Fritz-nek és fel sem állt a helyéről -, de
igazán nem tudom, mire jók ezek a házi feladatok. Baltimore-ban sose kaptunk
házi feladatot, ott a legkisebbek is tudják, mi van ezekben a könyvekben.
Charlie,
aki a maga módján szerette a házi feladatokat, rögtön hajlandó volt csatlakozni
a többiek haragos mormogásához. A tanítónő megsértődött, apró ráncok jelentek
meg a szemöldöke között, s Charlie megsajnálta, mert eszébe jutott, hogy
szeptemberben, amikor John Eberly félig-meddig készakarva kinyomott egy tubus
vörös festéket az üvegpapírral frissen fényesített padlóra,Mrs. Fritz kezébe
rejtette az arcát és sírt. Félt az iskolatanácstól.
-
Már nem vagy Baltimore-ban, Joan – mondta a tanítónő. – Most Olingerben vagy,
Pennsylvaniában.
A
gyerekek, köztük Charlie is elnevették magukat, és Joan barnás árnyalatú arca
elpirult, ingerülten emelte fel hangját a gyűlölet hulláma ellen és igyekezett
megmagyarázni, hogy gondolja:
-
Ez ugyanolyan, mintha például most, ahelyett, hogy csak könyvből tanulunk a
virágokról, legközelebb mindenki hozna valami virágot, amit maga gyűjtött,
metszeteket készítenénk és azokat vizsgálnánk meg mikroszkóp alatt.
Mrs.
Fritz, a tanítónő finom ráncokba csücsörítette a száját, aztán elmosolyodott:
-
Ebben az iskolában ezt majd felsőbb osztályokban csináljátok. Türelmes
kislányok, Joan, mindenhez idejében hozzájutnak. – Amikor Joan ezzel az
indokkal is vitába akart szállni, a tanítónő felemelte az ujját és különös
nyomatékkal mondta, amit mindig kéznél tartanak a felnőttek:
-
Nem, fiatal hölgy, most már elég, mert különben velem gyűlik meg a bajod. – És
ebből észrevehette az osztály, hogy Mrs. Fritz sem szereti Joant.
Ezután
Joan ki sem nyithatta az osztályban a száját anélkül, hogy a többiek hangosan
ne méltatlankodtak volna. Kint a sportpályán, tízpercben, légó-gyakorlatokon
vagy reggel, míg a csöngetésre vártak,alig szólt hozzá valaki, legfeljebb
csúfolódva, hogy „Beképzelt kakadu” vagy „Emmy” vagy „Baltimóri Dóri”. A fiúk
minduntalan kikötötték a masniját hátul a ruháján meg papírgalacsinokat
hajigáltak a szabadon leengedett hajába. John Eberly egyszer levágott egy
tincset a hajából a képzőművészeti órán elemelt sárga műanyag ollóval. Charlie
egyetlenegyszer ekkor látta sírni Joant. A fiú olyan volt, mint a többi, sőt
rosszabb, mert a többiek azért csináltak valamit, mert kedvük támadt rá, ő
viszont azzal a szándékkal, hogy népszerűségre tegyen szert. Az első és a
második osztályban még kedvelték, de azóta valahogy visszaesett. Szombatonként mindig
összejött egy csoport fiú meg lány – volt aztán miről beszélni hétfőn – Stuart
Morrisonék garázsában, kirándulásokra jártak, futballoztak, télen a Hill
Streeten szánkáztak, tavasszal keresztül-kasul beszáguldozták kerékpáron a
várost, és nem is tudta, mi mindent csinálnak még együtt. Charlie ismerte a
banda hangadóit, még mielőtt iskolába kezdtek volna járni. De tanítás után
valahogy nem maradt neki más hátra, mint hogy egyenesen hazamenjen, megírja a
házi feladatokat, eljátsszon a közép-amerikai bélyegeivel s aztán egyedül
menjen valami hátborzongató filmre a moziba, hét végén meg az unalmas golyózás,
valami ostoba társasjáték, mint a monopol vagy sakkozás Darril Johnsonnal vagy
Mervin Auerbachhal, akikkel aligha bosszankodott volna, ha nem laknak a szomszédban,
mert legalább egy évvel fiatalabbak voltak nála, és nem túl okosak a korukhoz
viszonyítva.
Természetrajz
órán, ami az 5/a-nak Mrs. Brobston osztályában volt, a folyosó másik végén,
Charlie egy paddal Joan előtt ült és zavarta az órát, ahogyan csak tudta, bár
érezte, hogy egyformán kevéssé kedvelik, s ez valahogy összekapcsolja őket.
Észrevette, hogy Joan nem is olyan okos, feleleteire mindig rosszabb jegyet
kapott, mint ő. Meg is mondta neki:
-
Na, az a virággyűjtés nem nagyon használt neked. Vagy úgy látszik,
Baltimore-ban olyan régen tanítottak meg mindenre, hogy idáig kiment a
fejedből.
Charlie
rajzolt a rajzállványon, ahová Joan könnyen odaláthatott a vállán keresztül,
odapingált egy-egy képet, s alá jókora betűkkel. „Baltimóri Dóri”; mindig
leányprofilt rajzolt, keskeny, hegyes orral, szomorúan összecsücsörített
szájjal, olyan fekete szempillákat rajzolt neki, amilyeneket a ceruzájával csak
tudott, s a haja úgy hullott alá, mint nevetséges kukoricabajusz, és a tábla
alján tűnt el.
Áprilisban
megjött a tavasz. Még mielőtt kigyomlálták volna a salakpályát és a rugbypályán
még jó tíz centi latyak állt, azzal jelentkezett az iskolai játszótereken, hogy
Happy Lasker komplikált repülőgépmodellt hozott, amire minden szabadideje
ráment a télen. A szárnyak végén ötágú amerikai csillag, a fülkében élénk
színekkel kipingált pilóta, s a gépnek apró motorja is volt, amit valódi benzin
hajtott. Kisebb szünetekkel egész szombat délelőtt hörgött, sípolt és
pattogott, s a Második utcából odacsalta a kisebb gyerekeket a Lynoakra. Aztán
mindig ugyanaz következett: Happy széles ívben feldobta a kis gépet a levegőbe,
mire az pár pillanatig emelkedett, és áthatóan berregett, majd orral lefelé
bukott, összetört és rendszerint elégett a füvön, vagy a sárban. Happynek
gazdag volt a papája.
Néhány
héttel Olingerbe érkezése után Joan lassacskán egyszerűbb ruhákban kezdett
járni, amilyeneket a többi lány hordott, s egy napon rövidebbre vágott hajjal
jelent meg az iskolában, simára fésülve, csak hátul volt rövid lófarokba
összefogva. Olyan nevetés fogadta, amilyet még nem hallott.
-
Jééé, félig megnyírt sündisznó – kiáltott fel valamelyik buta lány, ahogy Joan
belépett az öltözőbe, s ezek az ostoba szavak egész délelőtt ott keringtek az
osztályban. „Boltimore-i sündisznó. Mért csak félig nyírták meg a sündisznót?”
John Eberly folyton az ollót utánozta a két ujjával, és még a nyelvével is
cuppantva utánozta a hangját. Mrs. Fritz begörbített ujjával az ablakpárkányon
kopogott, míg aztán másik tenyerével dörzsölgetni kezdte a fájós helyen; végül
is két fiút elküldött a tanáriba Mr. Lengelért, aminek Charlie titkon nagyon
megörült.
Ő
maga nem talált semmi furcsát a nyiratkozásban, nyugodtan vette tudomásul.
Kedve támadt, hogy ilyen megváltozottan rajzolja le a lányt. Előző rajzai ott
voltak összerakva a padjában, egyik ösztönös kívánsága volt, hogy minden
sorozat teljes legyen, akárcsak a comics képregények Bat Manommal, az egyesek
az iskolában és a Costa Rico-i bélyegei. Joan, aki jó néhány paddal előtte ült,
igen csendes volt, úgy látszott, még a kezét is fél megmozdítani, arca rózsás
pírban égett a szégyentől. Most, hogy rövidebbre vágatta a haját, előbukkant a
homloka, kilátszott a nyaka, bizonyos hangsúlyt kapott az álla és nagyobbnak
látszott a szeme. Charlie megint hálát érzett azért, hogy fiúnak született és
nem kell hirtelen megrázkódtatásokat átélnie, mint amilyenek a hosszú haj
elvesztése, vagy az első havi vérzés, amik fájdalmassá teszik a kamaszodást.
Mennyit is szenvednek a lányok, ez volt első önálló gondolatainak egyike. Joan
karikatúrája jól sikerült, geniális alkotás. Megmutatta a mögötte ül Stuart
Morrisonnak; de olyan jó volt a rajz, hogy a fiú nem tudta kellőképpen
értékelni, csak egy pillantást vetett rá, vizenyősen bárgyú tekintetével.
Charlie egy másik rajzlapra vitte át a karikatúrát, csak most a lány fejét
egészen kopaszon hagyta. Ezt a rajzot Stuart egyenesen kitépte a kezéből, s
aztán körben járt az egész osztályban.
*-*
Aznap
éjjel furcsa álma volt. Valahogy reggel felé jött elő az álom, ahogy ott feküdt
a hajnali fényben, mert még egész frissen emlékezett rá, amikor felébredt.
Dzsungelben volt. Joan, szakadozott szarongba öltözve, a folyó áttetsző vizében
úszott, csupa alligátor között. Ő valahonnan – mintha egy fa tetejéről lett
volna – lefelé nézett, s volt valami végtelenül békés látvány abban, ahogy a
karcsú lány s a zöld alligátorok ide-oda mozogtak,a tökéletesen áttetsző,
üvegszerű vízben. Joan arca imitt-amott félelmet árult el, máskor megint
közömbösnek látszott. Haja utána úszott és a felszínen lebegett, amikor arca
kibukkant a vízből. Egyszer csak csendesen, szomorúan felkiáltott. Akkor ő
megmentette; nem is érezte, hogy keze belemerült a vízbe, egyszerre csak ott
tartotta a lányt a karján, ő maga fürdőruhában, lábával szilárdan belekapaszkodva
egy alligátor pikkelyes hátába, az állat könnyedén siklott fölfelé ár
ellenében, magas fák árnyékában, fehér virágkelyhek és csüngő liánok között,
mint vízisí a filmben. Úgy tűnt fel, hogy fahídhoz közelednek, mely a folyó
fölött ívelt át. Töprengett, vajon átférnek-e alatta, ámde a folyó és a
dzsungel eltűnt, helyet adva az ágyának a szobában, de így is tovább élt benne,
mint pedállal erősített hang a zongorán, valami édes érzés és a büszkeség, hogy
megmentette a lányt.
