Halálán van az év… Fehér szemfedőjét
Varrja, terengeti az anya-természet.
Elborul az ég is, felhő-fátyolától
Temetkező földre még a nap se nézhet.
Vagy tán nem is akar a földre tekintni,
Vagy tán nem is bánja a halódó évet,
Mely már bölcsőjében rombolással kezdte,
S halálos ágyának leple csupa vér lett?
Halálán van az év, nem siratja senki;
Akár sirba dőltén zsarnok fejedelmet,
Kinek zsarnoksága vérnyomokat hagyott,
Halálmagot vetett, vér-virágot termett.
Szökő-esztendő volt… A végtelenségben
Csak egy-egy szökkenés volt az egész élte,
S hogy rövid pályája mély nyomokat vágjon,
Erre a pusztitást a legjobbnak vélte.
Vágott is oly nyomot dübörgő kereke
Széles országutján a nagy mindenségnek:
Feledés homokját rája terengetni
Nem sikerül talán tiz örökösének.
Halálos ágyánál nem sajnálja senki,
Inkább temetését ki-ki lesi, várja.
Hogy föl ne támadjon, az örök sirásó
Jégvirágot ültet megásott sirjára.
Míg egyik kezével a halódó évnek
Leplét varrogatja, a sirját megássa,
Másik kezével a bölcsőt ringatja, hogy
Az ujszülöttnek ne hallassék sirása.
Egyiket temeti,másikat ringatja
Örök változásban az anya-természet;
Az elhantolt siron virágot ültetget,
Ringó bölcső fölött ott van az enyészet.
Halálán van az év… Temetésre várunk,
S örvendünk előre a jobb jövendőnek;
Minden születésnél reménykedve várunk,
De remény-váraink mindig összedőlnek.
A most halódót is epekedve vártuk,
Vigan köszöntöttük bölcsőjénél állva;
Halálhörgésénél pedig azt kivánjuk,
Hogy csak minél előbb jöjjön a halála.
Mert csalódtunk benne egytől-egyig rutul;
Egyebet se tett, mint könnyeket fakasztott.
Reményünk aranyát mind elpazarolta,
S nyakunkba csak üres tarisznyát akasztott.
Már bölcsődalába hangos sirás vegyült;
Mutatta, csapási egy csöppet sem késnek,
Születése napján se vége, se hossza
Nem volt Chicagoban a temetkezésnek.
Ugy belejött aztán a nagy pusztitásba,
Hogy rombolásinak nem volt vége, hossza;
Szárazon és vizen egyre csak azt leste,
Hogy gyilkos csapását minél többször ossza.
Még ez se volt elég! Dühös vérszomjában
Háborut támasztott iszonyatos vérrel;
Az ittas föld gyomra kihányta a sok vért;
A vérfolyó már a tengerbe se fér el.
Hegyeket rakott föl roncsolt tetemekből;
S míg százezret haza hasztalanul várnak:
Százezer halálán iszonyu gunyt üzve,
Egy szál fiut adott a „szent” orosz cárnak.
Ezt is azért tette, hogy csak annál nagyobb
Legyen a háboru véres aratása;
Örökös születvén, a korona fényét
Elhomályosulni de senki ne lássa.
Elejétől végig egy-egy kis kegyének
Mindig iszonyatos, mindig nagy volt ára;
Penészes garasát szétosztotta néha,
De csak nagy kamatra, piszkos uzsorára.
Néha önfeledtén ha el is ültetett
Erre, vagy amarra egy-egy kis virágot.
Pazarlását rögtön megbánta, s dühében
Egy virágért mindjárt egy tölgyet kivágott.
Mi szülőhazánkban, jó Magyarországon
Virágot ültetni nem csak nem volt kedve;
Az ég könycseppjét is elforditá róla,
S elpusztult a virág szomjan, epekedve.
Virágtalan mezőben, hogy ne legyen senki,
Ki lelke rózsáit Pazar kézzel szórja:
Kivette a lantot Jókaink kezéből,
Hogy ajka ne nyiljék virágtermő szóra.
Reményét szétszórta, virágát elszedte
A multért, jövőért bünhődött magyarnak;
Egymásra uszitá egy anya fiait,
Akik most sirt ásnak, bár nem is akarnak.
Testvérháboruban szegényül az anya,
Éhező fiai idegenbe mennek,
Cheswicken és máshol pusztulnak rakásra,
S idegen föld keblén csöndesen pihennek.
Apró-cseprő baja tengernyi tenger volt
Egész esztendőn át kerek e világnak,
Csakhogy ilyenekről irást nem vezetnek,
Elfeledik hamar, még rovást se vágnak.
Halálán van az év, kiteritve leple;
Tágas koporsóval temetkezők jőnek…
A sir fölött állva köszöntjük szülöttét
Reményünk mérlegét tartó jövendőnek.
Lehet, hogy rosszabb lesz, mint volt az előző;
Hanem azért régi, bevett szokás nálunk,
Hogy önámitásként nagyképüsködéssel
Egymásnak boldogabb ujévet kivánunk.
Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az
idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
