Tóth Kálmán: Csermák

Tóth Kálmán Pollák Zsigmond 1877-es metszetén 

Forrás: wikipedia.org

Cseh muzsikus, Csermák hegedül,

S a ki hallja, fölgyul, fölhevül.

Gyönyörü is minden nótája.

Maga huzza, maga csinálja.

Csak neki nem tetszik magának,

Mintha dalán átkok volnának,

Érzi, hogy nincs abban valami…

Az, a mihez ugy ért Bihari!

S tudja mi az oka mindannak…

,Oh mért nem születtem magyarnak!’

S szive nyugodalma megtörve…

Tort is ülnek immár fölötte:

Iszszák piros vérét a vágyak,

S a muzsikus egyre halványabb.

Nótája is mindig keserübb,

De lelkén ez is csak sebet üt;

Nem ezt a bút, más bút kivánna

Bele adni ő a nótába,

Mitől a húrok is szakadnak…

,Oh miért nem születtem magyarnak!’

S ki akar fogni a vágyakon:

Telik, és ürül a billikom,

Ha ők isznak, ő is iszik most,

Hiszen a bor is vér… olly piros!

Ott ül a korcsmákban reggelig –

Elitta már régen mindenit…

De van neki még egy kalapja,

A csaplárnak ezt is od’adja,

S aztán eltör minden poharat….

,Oh mért nem születtem magyarnak!’

Kalap nélkül, szépen egy ingben

Jár az ország hossza-széltiben –

Lakása a csárdák… a holott

A konyhákon mindig kormot lop,

S beirja a csárdák falait…

„Vajjon mit irt ez a bolond itt?!”

S ott, hol nem hullott le a vakolat,

Látják később a bús dalokat

Mik egy őrült szivből fakadnak….

,Oh mért nem születtem magyarnak!’

Egyszer a gubaczi csárdában

Három mulatozó betyár van –

Sir a magyar nóta… szól a tus,

Csak hallgatja a cseh muzsikus…

S egyszerre egy czigányt mellbe üt,

Veszi tőle el a hegedűt –

És ollyan nótát húz, mint soha,

Haló hattyu volt a muzsika…

Aztán hegedűjét levágja,

Maga is elesik utána –

Emlékitől szive megszakad…

Oh mért nem születtem magyarnak!

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 36. sz. (1854. november 5.)

Jókai Mór: Az avar vezér

Jókai Mór kb. 1890-ben. Forrás: wikipedia.org

 

(Regényes rajzok a mostani orosz-török harczból)

Van egy boldog ország, – mellynek földjén ellenség még nem pihent soha, ha csak halott formában nem. Az idegenek ezt az országot nevezik Circassiának, a miről a benn lakók nem tudnak semmit, mert ők magukat nem igy nevezik.

A földképeken szépen határokat vontak számukra, ki is festették azokat mindenféle szinekkel, kerületekre osztották; eddig tart az egyik, addig a másik. Azonban mindez nem ártott nekik semmit, és ők nem tudnak arról, hogy hová festették számukra a mappákon a határt.

Ha én valami gazdag nemzet bölcse volnék, azt mondanám, hogy ez az ország szánalomra méltó, mert nincsenek sem vasutai, sem kristálypalotái, s mert fővárosában nem laknak ollyan gazdag emberek, a kik milliomokat vesznek be, s palotákat épitenek, mert nincsenek márványból és érczből emelt történeti emlékeik, s fő-fő embereik nem ülnek az európai hatalmasságok udvaraiban; minthogy azonban szerencsémre a magyar nép együgyü mesélgetője vagyok, hozzámfér, hogy ezt a kis cserkesz földet igen boldog országnak találjam, hölgyeinek szép szemeiért s férfiainak bátor sziveért; egyebet tőlünk is bajosan irigyelhetne valaki.

– Édes szerelmemben, diadalmas harczban folyik le az élet, a jövendő gondja nem nyomja senki vállát; az apja nem hágy fiára egyebet kardjánál, a testvérek nem vesznek össze az osztályon: minden leány hős férjet kap, kinek házához nem visz sem zongorát, sem ékszereket, hanem szelid nyájas arczot, hű szivet, munkás kezeket s nem háborgatják őket a fain világnak keresve keresett bajai.

Egyik törzsökét e népnek hivják avaroknak. Talán ők képezék azt a hős törzsökfát, mellyről az avarnép elszármazott, a kikről alig is tudnak többet, mint, hogy elmentek és nem jöttek vissza többé. Talán még most is várják őket, s van az esztendőnek ollyan napja, a mikor minden háznál asztalt teritenek üresen hagyott székeket rakva mellé, az ezernyi-ezer esztendő előtt eltávozott testvérek számára…

Az avar népfaj egyikét képezi a kaukazusi hét nemzetségnek, melly szent hetes szám valamennyi ősmagyar hagyományban előfordul, s az avar faj ismét hét családra oszlik széllyel, mellyek között emberek emlékezete óta legtekintélyesebb volt az Andi család. Az öregeknél itt volt a legtöbb bölcseség, azért a legtávolabb vidékek lakói is gyakran eljártak hozzájuk tanácsot kérni s viszályaikban közbirákul őket hivták fel; az ő leányaik voltak a legszebbek az egész avar faj között s szerencséjének tarthatta a szomszéd kazikumuk nemzetbeli előkelő legény, ha egy közrendü Andi leányi kezét megnyerheté. Az ő paripáik voltak a legjobb futók s a harczban megállók, nálok maradt meg legtöbb történeti emléke a fajnak, hires kopják, kardok, a mik hétszáz esztendő előtt mind diadaljelek jutottak az ősapák kezeibe, s azóta hétszer hét ivadékot kiszolgáltak, még most is megvannak a fiak birtokában, s bizonyságot tehet róla az ellenség, ha ollyan jól fognak-e most is mint az előtt?

A kis Nilár völgyében fekszik az Andi család főlakhelye, Karasszó hegység: várnak is beillik. Sebes rohanásu hegyi folyam zuhog el mellette két felől, s csak a tömött szikla, mellyre a házak épültek, őrizi azokat, hogy a rohanó viz rég el nem söpörte onnan. Két felől nagy meredek bérczek emelkednek körülötte, miken csak egy szűk hegyszakadékon át van bejárás az avar földre, ollyan keskeny uton; hogy két lovas alig mehet el egymás mellett, ezt a bejárást őrzi a Karasszó erős helye, mert ha nekik tetszik kétfelől elzárni zsilipekkel a mellettük elfolyó patakot; az egy nap alatt ugy megárad, hogy elrekeszti az egész szűk hegyi utat, s oda senki be nem mehet.

E sok tekintetben nevezetes falu előljárója volt a jelen század negyedik évtizedében Merisz bég, ki lehetett akkor mintegy ötvenéves. Két fia közül egyikét hiták Balkár bégnek, másikat Gyáma bégnek. Ez husz, amaz huszonkét éves volt körülbelől.

Balkár bég háza volt a legszebb, legnagyobb az egész Nilár völgyében, köröskörül kigyósan faragott oszlopok tartották tetejét, mellyen köröskörül lehetett járni, s mellyre vén vadszölők venyigéi kapaszkodtak fel, piros zománczos leveleikkel szétterjengve az ablakok körül. A ház párkányzata czifrán ki volt rakva agyaras vadkan fejekkel, szarvas ágbogokkal, miket vadászaton ejtettek el.

Tóth Kálmán: A nép

Tóth Kálmán Pollák Zsigmond 1877-es metszetén Forrás: wikipedia.org

Künn jártam, oda künn a nép között.

És magasabban hordom most fejem,

Mert végre szinről szinre láttalak

Oh édes vérem! édes nemzetem!

Azt gondolnám, hogy álom az egész

Mi őseimnek földén vezetett,

Mint ezredév előttről szól a könyv

Ugy találtam most is a nemzetet.

Láttam a kiváltságot homlokán,

A büszkeséget, mitől szeme ég,

Láttam nyiltságot minden tettiben,

Gyermek-bizalmát, s férfi erejét.

S hallottam nyelvét, oh hallottam én

S méltóságos viharhangokat,

És fölmerült előttem a halom,

A mellyről Árpád törvényt osztogat.

Ott voltam mikor szólt, zengett a dal,

Mikor mindenki mindent feledett,

Mikor a bú lélekharangjai

Összeütött poharak csengtenek.

Nem hallottam én illyen dalt soha,

És nem láttam még illyen vigadást –

Mint valami szent ünnep áthatott…

Igy ment véghez az ősi áldomás.

Az ünnep fényét – mint oltárvirág –

Kerek arczu lánykák is emelék,

Kigyöngyözött szép szalagkorona,

Szép párta fedte a szüzek fejét,

Olly tréfás, dévaj, olly békételen,

S olly szüzies volt még is mindenik,

Ragyogó szemeikben viselék

Az ős tisztaság fényes kincseit.

Bejártam aztán a pusztákat is,

És láttam ott a rónák vad fiát,

Nem is őt láttam, hanem melly vivé,

Csak a száguldó tüzes paripát.

A merre ment az isten könyüje,

Öröm-harmat csillogott a buzán,

S én fölkiálték rá önkénytelen:

Ez! ez az itt, a született huszár!

Oh ne mondjátok többé nekem azt,

Ne mondjátok hogy korcsosul e nép,

Isten, vagy maga, de egy nagy erő

Fönntartja mindig ősi jellemét,

Csak hogy a fán is minden izmos ág

A törzsöknél van mindjárt oda lenn,

A tenger gyöngyét ne a viz szinén,

Hanem alant keresd, a feneken.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 31. sz. (1854. október 1.)

Edvi Illés Pál: Mi az író?

 Edvi Illés Pál (1793–1871) evangélikus lelkész, az MTA levelező tagja, költő

Mi könyvirók, kik nemes czélunkra már anyánk méhében elválasztattunk, ugy vagyunk alkotva a természettől, hogy bennünk az elme soha nyugságot nem talál, hanem valami szellemi tárgyon csügni s azzal szüntelen foglalkozni kényszerül. A római költészszel:

Est Deus in nobis, agitante calescimus illo.

(Isten van bennünk, s ösztönzésére hevűlünk.)

fejünk méhkasként zsibong éjjel nappal; és rajokat ereszt, rajokat költ télen nyáron. Ujjaink örökké irásra állnak; mert a gondolatok és eszmék társulata hullámzó özönként tolja fel magát bensőnkben, és vágy müveket teremteni; – mellyekkel viszont ugy van sorsunk, mint a hegyes tartományokban utazóké, kik áthaladván a szemeik előtt álló hegyet, ismét más ujat látnak utjokban emelkedni. Élet-elemünk, mellybe lassanként besülyedtünk, az idealis világ, és ennek nincsen vége sem határa. Földön élvén szellemekkel van mindég dolgunk. Kedvencz tárgyunkba lelkünkkel bemerülve, gyakran elfeledkezünk a testről, mint ama szentiró János beszéli dicső főnökéről (IV, 31.) hogy azt egykor ő emlékeztette a testről is gondoskodni, igy kérvén őt: „Mester! egyél.”

Ugy is látszik, mintha mi nem e világiak, vagy csak nem e holdalatti világba valók, vagy csak megannyi exoticus plánták volnánk a közönséges kerti növények közepettén. Minket nem ismer a világ. Irót csak irótárs birálhat meg és becsülhet méltólag: nem avatott képtelen erre. Mert egy az, hogy számunk nagyon kevés. Kivált a vidéki iró, ritka mint a fehér holló; csak ugy merülvén fel imitt amott, mint oceánban a kis zöld szigetek. Más az, hogy egész életmodorunk és gazdálkodásunk – az az: nem-gazdálkodásunk és a világ közbálványának, a gazdaságnak apostoli resignálása s megvetése, – eltér a mindennapi emberekéitől; mellyért ők minket, mint különczöket lenéznek, bennünk megbotránkoznak, sőt kigunyolnak. Aztán: a nagy közönségnek fogalma sincsen a felől, hogy mennyi sok fáradságba kerül, irói magasságra felvergődni és valami szép müvet kiállitani a világ elé, kerekes és csinos stillel.

Arany János: A bajusz*

A fiatal Arany János Barabás Miklós metszetén 

Forrás: huszadikszazad.hu

Volt egy falu – nem tudom hol,

Abba lakott – mondjam-e ki?

Se bajusza se szakálla,

Egy szőrszálla,

Sem volt neki;

Annálfogva helységében

Nem is hitták egyéb néven:

Kopaszszáju Szűcs György bátya;

E volt az ő titulája.

No mert (közbe légyen mondva)

Azt az egyet meg kell adni,

Hogy a Szűcs György falujában

Könnyü volt eligazodni;

Mivel ottan minden ember

Névhez jutott olcsó szerrel,

Azonfelül mit az apja

Adott neki, meg a papja.

Nem tudom, ha más vidéken

Megvan-e szép szokás,

Nem tudom; de nagy kár lenne

Ha divatból úgy kimenne

Mint például, hogy többet ne

Mondjak …. a káromkodás.

Egyébiránt Szűcs György gazda

Semmit is el nem mulaszta,

Hogy bajuszát megnövelje,

Meglévén …. a puszta helye,

Kente-fente ő azt írral,

Kigyóhájjal, medvezsírral,

Ebkaporral, kutyatéjjel; –

Meg is nőtt az minden éjjel

– Tudniillik álmában;

S ha felébredt nagy örömmel

Tapogatta hiában!

A mi pedig Szűcs György gazdát

Máskülönben illeti:

Nem bolond ember volt ám ő:

Ládájába’ pénz egy bögre,

Azonkivül juha ökre

És szamara volt neki.

Sőt az is szent, hogy már régen

Ott ülne a birószéken,

Hasa, hája, kék nadrága….

Minden kész e meltóságra:

De mit ér, ha nincs bajusz!

Illy anyám-asszonyos képpel

Sohsem választá a nép el;

Szavazott rá tíz, vagy húsz.

Oh ti kiket a természet

Bajusz-áldással tetézett!

Ti nem is gondolhatjátok,

A csupasz száj milly nagy átok!

Ti, midőn a szúrós serte

Sima állotok kiverte,

Minden szentet sorba szedtek

S a beretvától sziszegtek!

Ti, ha egyszer, hébe-korba

Beleér levesbe, borba

Szegény ártatlan bajusz; vagy

Télen át rá jégcsap, zúz fagy:

Már az ollyan nagy sor nektek!

Már ollót mit emlegettek,

Nem tudván, e szőr milly drága,

Becsesb a drága gyöngynél:

E hiányzott csak Szűcs Györgynél,

S lám! hiányzott boldogsága.

Milly irígyen nézte másnak,

A legutolsó kapásnak.

Hogy mohos a szája-széle:

Bezzeg, cserélt volna véle!

De mi haszna! mind hiába!

Nincs orvosság patikába,

Széles mezőn, drága kertben,

Vagy más helyen,

A mi néki szőrt neveljen!

S már a bajszot úgy gyülölte

Hogy legott a méreg ölte,

Látva, hogy nő más embernek,

Vagy korommal fest a gyermek;

Sőt csupán azért, a macskát

Sem tűrhette udvarában,

S bajuszt kapván áldott nője,

Elkergette vén korában.