A „Honderű” támadása Petőfi ellen

Petőfinek nem egy költeménye jelent meg a Petrichevich Horváth Lázár által szerkesztett „Honderű” című szépirodalmi lapban.

Petőfi maga kérte meg Bajzát, az „Athenaeum” szerkesztőjét egy Kecskemétről 1843. márc. 14-éről keltezett levelében, hogy küldött verseiből, ha jut, a „Honderű”-nek is adjon.

A jó viszony Petőfi és a Honderű között nem sokáig tartott. Nevezett lap élesen kezdte támadni; e támadásokra válaszolt Petőfi „A Honderűhöz” című 1845-ik évben írt versében:

„Oh Honderű, te Lázárok Lázára

Te csak nevednek két bötűje vagy.

Nevednek vagy csak két végső betűje!

Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj,

E két bötű – elöl, hátul olvasva –

Egyformán mondja meg milétedet;

De én becsüllek! mert hisz’ aranyával

Fizetted egykor költeményemet.”

A „Honderű” támadásai folyton élesebbé váltak. „Ökörszem” című rovatában egész sorozatát olvashatjuk a Petőfi elleni piszkálódásoknak, melyek már minden irodalmi tisztességet nélkülöznek.

Jelen alkalommal e piszkolódásoknak csak azon részét közöljük, melyekre egy akkori kolozsvári lap, Brassai Sámuel „Vasárnapi Ujság”-a tett rosszalló megjegyzéseket. A kérdéses közlemény a Honderű 1847. október hó 5-iki számában jelent meg s következőleg hangzik:

Ferenczi Zoltán: Adatok Petőfi műveinek megjelenéséhez*

(* Első közl. a Petőfi-Muzeum I. 21-28. lap)

E cím alatt részben kiegészítéseket, részben új adatokat közölvén, a kiegészítésekre vonatkozóan az I. szám illető rovata tartandó szem előtt, az új adatok pedig az 1. szám e cím alatti cikke folytatásául tekintendők.

Kiegészítések:

I. Versek. I. rovathoz (I. sz. 21. lap). A nemzeti kör „Felszólítás Petőfi versei ügyében” c. a. kiadott fölhívását a Pesti Divatlapból közlők. E felszólítás azonban olvasható a Pesti Hírlap-ban is 1844, 689. l. (okt. 10. számban), hol tehát pár nappal előbb jelent meg, mint amabban. Közli némi változtatással a Honderű is az 1844. folyam II. félév 262. lapon az okt. 19-diki számban; ugyancsak az Életképek is szintén kis eltéréssel, 1844. folyam II. félév 16. számában a borítékon.

A Versek I. fűz. ügyében a Regélő 1844. folyamában az 509. lapon még a következő sorok olvashatók:

„A derék nemzeti kör nem szűnik folytonosan közhasznú vállalatokkal foglalkozni; alig múlik el hónap, sőt hét, hogy ne tenne valamit e nemben. Minap egy tehetséges fiatal lyricusunk költeményeit határzá el kiadni, legközelebbi ig. választmányi ülésében még messzebb terjeszkedék, egyesülést kísért meg, t. i. a honi irodalom pártolására hazánk minden olvasó-egyletei, casinói s ezekkel rokon intézeteivel, hogy előfizetés-gyűjtések s biztosítások által a magyar író s irodalom állásának szilárdítására összevetett vállakkal munkálkodjanak.”

Amint látható, e hír egy része egész világosan Petőfire vonatkozik s olvasható az 1844. ápr. 21-diki számban. Már, ha ez adathoz tesszük azt, hogy Petőfi Debrecenből 1844. februárjában már Pestre ért, hol előbb Geibelt s másokat kínált meg verseivel, kik nem fogadták el és csak azután mutatta be Vörösmartynak őket, akkor elég világos, hogy a nemzeti kör 1844. márciusában fogadta el Petőfi verseit kiadás végett s Tóth Gáspár, egy derék szabó adott rájok Petőfinek 3 p frt előleget. Az adatokból tűnik ki továbbá, hogy mert Vörösmarty Mihály mint alválasztmányi elnök írta alá az idézett fölszólítást, tehát éppen a Petőfi versei kiadására egy külön alválasztmány küldetett ki, melynek Vörösmarty volt elnöke (a kör elnöke Fáy András volt) s Várady Antal a jegyzője, ki egyszersmind a kör jegyzője is volt. Ez alválasztmány aztán aláírási íveket* (* Ez aláírási ívek szövegét jó volna ismerni.) küldött szét az országban levő egyesületekhez és egyesekhez is. Ez irányban Várady Antal buzgósága különösen kiemelendő, ki Petőfit már 1843-diki pesti időzésétől ismerte. A versek ez I. füzetéből Petőfi 150 frt-ot kapott, amint tudjuk.* (* L. ezen a ponton Petőfi levelét Tárkányi Bélához. Halasi Pet. reliqu. 125-126. l.) Petőfi azt remélte, hogy a versek már júl. 1-jére megjelennek, de ebből, tudjuk, hogy semmi sem lett.* (* Petőfi-Muz. I. sz. 21-22. l.)

Egyéb adatok: A Honderű (1844. II. 145. l. 9. sz. august. 31.) írja: „- Sajtó alatt vannak továbbá Petőfy (!) Sándor költeményei. E fiatal költőtől lapunk is közle már s közlend még több jeles költeményt, szerzőjök szép vénájának megannyi bizonyságait. E sajtó alatt levő versgyűjteményre előfizethetni 1 pft-jával.”

Petőfi utolsó föllépte a színpadon

Erről Petőfi megemlékezik az „Úti jegyzetek”-ben (1845), a Vegyes művek III. k. 30. l. így: „Pesten október 10-kén 1844. nagy dolog ment végbe” – sat.

Erre Petőfi tévesen emlékezett vissza, bárha egyébként bizonyára teljes hűséggel beszéli is el az eseményt. E fellépte ugyanis 1844. okt. 12-én történt. Nem lesz érdektelen az erre vonatkozó adatok csoportosítása az akkori lapokból.

Azt ő maga elmondja, hogy a Szigligeti „Szökött katoná”-jában játszotta Gémesy nótáriust s elmondja kudarcát is, de az akkor lapokból megtudhatunk egyebet is. A „Honderű” 15. számában (1844. őszhó okt. 12. 246. lap) így ír. „Nemzeti Színház. Szombaton őszhó 12-én Egressy Gábor javára bérszünetben, Szigligeti Szökött katoná-ja fog adatni; a szabó szerepében Egressy Gábor, a nótáriuséban pedig Petőfi műkedvelő a jutalmazandó iránti szívességből fog föllépni.”

Ebből is világos, hogy a föllépés 12-én történt s valóban a Honderű 16. száma (1844. őszhó=okt.19.) a 261. lapon szól az előadásról, így kezdve: „ – 12. Szökött katona” sat., mely bírálatban ugyan Petőfi fölléptéről egy szó sincs, de megtudjuk, hogy „a lehető legkedvetlenebb esős idő dacára is, jócskán megtelt” a színház.

Eszerint tehát Egressy jutalomjátékán történt a föllépés.

A Pesti Divatlap, melynél ekkor Petőfi s. szerkesztő volt, mintha nem helyeselte volna Petőfi kísérletét, sem előlegesen, sem utóbb nem emlékezett meg róla, bárha a 16. számban (Őszhó 20. 1844.) új évnegyed 26 lapján részletesen szól is az előadásról.

Az Életképek „Egressy Gábor jutalomjátéka” c. a szól az előadásról a 16. számban (okt. 16. 1844.) az 525-6. lapon (II. félév) s a divatlapok özül cak az emlékszik meg Petőfi fölléptéről. Megjegyezzük, hogy a „Szökött katoná”-t ez alkalommal 37-edszer adták s Egressy a szabónak, Lajosnak szerepét játszá benne s a kritika és közönség  általában rosszallta, hogy ú, a neves tragicus, ilyen szerepben lépett föl, bárha kimentette is másrészt, mert a  közönség komoly darabot nem szívesen nézett s Egressy előbbi jutalomjátékai éppen azt nem hoztak, amit a jutalomjátékok céloznak, t. i. pénzt.

Az Életképek cikke erre így folytatja: „Igaz ugyan, hogy a neheztelés szerepét ezúttal a láthatlan karú Nemesis vállalá magára s ezen műkedvelői szereplésében megnyitá az égnek csatornáit, melyekből negyven óranegyedig és tovább is folyvást hullott az eső úgy, hogy E. G. úr jutalomjátékát, oly tündöklő műben is, mint a „Szökött katona”, aránylag csöppel sem látogatta nagyobb közönség, mint milyen p. o. „Hamlet”-ben is megjelent volna. Ez azonban a Nemesis dolga, nem a miénk. Mi ez alkalommal csak ezen egy pár szót akarok elmondani. E. G. úr mellett s szavainkat kettős kívánattal végezzük: adjon isten méltányló elismerést e. G. úrnak ezentúlra, mely ne csak szavakban, de a maihoz hasonló alkalmakkor tettekben is, nyilatkozzék; adja isten, hogy ha máskor az összes világ drámairodalmából a legjelesebb művet hozza is színpadra, azt a közönség oly kedvesen fogadja, mintha a legbohósabb bohózatban látná magát föllépni kénytelenek; - de másrészről szívünkből kívánjuk a derék színésznek azt is, hogy ha ismét satyrát szándékozik cselekedni, a Nemesis ne avassa magát dolgába, vagy ha igen, oly gyöngén álljon meg műkedvelői szerepvitelében, mint a mai, különben igen genialis Gémesi úr*” (* A lap természetesen nem húzta alá e sorokat, mint mi most.)

Ennyit ír valaki kérdőjel (?) alatt Petőfiről. E hallgatás mindenesetre bizonyítéka, hogy Petőfi föllépését a lapok annak vették, ami volt is, szívességnek, mely nem bírálható; de mert dicsérhetőnek sem találták, gyöngéden hallgattak róla.

FERENCZY ZOLTÁN

Forrás: Petőfi-Muzeum 1888. 2. szám I. évf.

Érdekességek Petőfiről

Tekintetes Sándor József E. M. K. E. titkár úrnak.

Kolozsvárt.

Az „Ellenzék” f. évi 41-ik számából olvasám méltó igazolását.* (* L. az alábbi cikk végén elmondottakat. Cs. Gy.) Én a „Petőfi-Muzeum” célját tisztelem és óhajtom is, hogy mentől több értesítés érkezzék a szerkesztőkhez, mert a valódi tényállás csak eszmecsere által állapítható meg!

A fejéregyházi határon 1849. évi július hó 31-én de. ½ 10 órától kezdve este 7 óráig folyt csata lezajlása alatt, az események általános fejlődése szemlélésére egy csatározónak sem jutott alkalma; csak részletességek összesítése, ezeknek megalapítása alkalmazva időhez, lehetőséghez és tárgyilagos távolsághoz utalhatnak Petőfi Sándor költőnk kimúlására és sírjához.

Mért hibázunk, ha az igaznak kiderítéséhez tapogatózva fogunk? Mi okból kívánja az „Ellenzék” 40-ik számában „Tisztelet adassék!” feliratú bombázó írója, hogy Petőfi kimúltát senki se kutassa, hanem vakul higgyük az eddig megjelent meséket, ellenben tiszteletlenséget követnek el a kutatók?

Mindenek felett áll, hogy az Úr Isten fia Jézus, kinek történetét ma is kutatják. Ha ezen kutatás az erkölcsiség előtt nem tilos és lealázó: Petőfiét kutatni ne legyen szabad? Mohamed mondotta: „dicsérd az Istent 3000 évig, és gyalázd 3000 évig is, dicsőségéhez naposnyit sem toldhatsz, és abból elvenni sem tudsz!” Egy nemzet embere még nem Isten – nem élünk a görögök hitregéje, Eskobár és Suetz korszakában!

Már számos évektől fogva bűnbe estem az ítész nézete szerint – és vizsgálom a fehéregyház-segesvári csata részletes folyamát, Petőfinek minden mozzanatát: ebből kifolyólag Vajna Sándor följegyzése alkalmából elmondom a tényállást a magam tudása, kutatása szerint.* (* Meg kívánjuk jegyezni, hogy gróf Haller József úr e levelet nem a „P. M.”-ba, hanem valamelyik napilapba szánta. A „P. M.”-ba – írja Sándor József E.M.K.E. titkárához intézett második levelében – Petőfiről 20 ívre terjedőleg kellene írnom 9 tervrajzzal kísérve. Ily terjedelmes munkának önállónak kell lenni, hogy a csatában részt vett vitézek azon javítsanak stb. Mi azonban a nemes gróf szíves engedelmével adjuk a becses közleményt. Cs. Gy.) Erre hivatkozva: Petőfi Sándor őrnagy és Bem apó segédtisztje 1849. évi július havában Segesvárt nem mulatott ottani térparancsnok gróf Haller Ferenc őrnagynál, tehát Szkurka ott nem is láthatta.

Midőn a magyar sereg, mely Nagy-Szebenben őrködött, kardcsapás nélkül állását elhagyta, a 82-ik zászlóalj egy része 14 Kossuth-lovassal Segesvárra érkezvén július hó 28-án, és a térparancsnok írnoka: Beke Józseffel azon zászlóaljjal Székely-Keresztúrra ment július 29-én, kikkel Szkurka is mehetett. Székely-Keresztúrra gyülekezett puskás sereg július 31-én korán reggel megindult és Fehéregyháza alsó határán helyet foglalván, Szkurka esett Paplavszki Koburg-huszár csapatába, és állott a jobb szárnynak hátul bal felől, az oláh templommal szembe, Levuká törökbúzás terén.

A muszka fővezér Lüdersz, látva a magyar sereg csekélységét, cselt vélve, csak őrködést, de nem támadást rendelt, ki mellett adlatus volt br. Hayde és Dorschner, volt csíki határszéli ezredes, ezek mellett volt gróf Alberti cs. kir. őrnagy is. Miután Lüders kőhalmi győztes tábornokától értesült, hogy csak aug. hó 1-ső napján érkezhetik Héjasfalvára; Br. Kemény Farkas pedig M.-Vásárhely felől nem mutatkozik, de Fogarasból megérkezett 600 kozák: támadást parancsolt. A muszka lovasság bolyongni kezdett, ezekkel szembe ment a magyar lovasság is, mely állhatott 100 legényből és az Ördögpatak hosszában összevagdalóztak.

Míg a vagdalódzás tartott, a gyalogok csatárlánca kezdett visszavonulni; Petőfi a jobb szárny központja felől több siető gyalog honvéd között Fejéregyháza alsó vége előtt létszámvezető százados Gyalokai Lajossal találkozva, kezet fogtak, de a rohanó székely-huszár kis csapatot muszkának vélve, mert porfelleg lepte: hirtelen a falunak 1848-ban leégett terére és onnan a korcsma szobájába ment. Innen hová ment? most nem kérdés, legyen elégséges az, hogy Zeyk Domokos kengyelébe csipeszkedve, ketten a falu felső végénél, egy résen, a Haller-féle nagy rétre s közvetlen az országút mellett elterülő 50 jugerumos magas törökbúzásba vitte. Zeyk a rét keleti részénél egy résen az országútra ugratva, hol magyar lovasokat vélt látni, de muszkákra talált, kik leszúrták. Minthogy Petőfinek az ugratáskor le kellett szállnia, feltehető, hogy vagy a törökbúzásban, vagy a nagy rét és országút között 1000 ölre elnyúló földtöltés mellett maradt, mely 2 öl széles, 5 láb magas, borza, fűzfa és tövisfával és vadkomlóval terített volt, és ma is olyan. Ezen lapályos 280 jugerum nagyságú réttel szembe, az országútig lenyúló hegyláb terjed el, mely 1849. évben ugar volt, tehát erre nem menekülhetett az elfáradt Petőfi. Augusztus első napján a hullákat temették, de se a törökbúza között, se az ugar-határon magyar honvéd hullát nem találtak, csak Zeyk Domokos feküdt a csatatértől 2200 ölnyire, kinek mátka-gyűrűjét Csonta Juon lehúzta, és a temető muszka: Aur-Aur! felkiáltással zsebre tette.

Szkurka magára ruházta Zeyk jóságát, melyet 9 würtenbergi, a csatában verekedett huszár, mint szemtanúk bizonyítottak, jelesen pedig egyik, ki Petőfinek gúnyatakarítója és lovaglás tanítója volt. Hogy Szkurka egyéniségével e föltevésem összeférhet, állíthatom, mert én Szkurkát személyesen ismertem, ő sokat csevegett. Vajna Sándor jeles vitéz különben jóhiszemmel jegyezte le állításait, melyek íme kiinduló ponttól szolgálnak az igazság tisztázására, a tisztázandó kérdés fölelevenítésére.

Ha Szkurka megtudta, hogy Bemet a héjasfalvi iszaposból megmentették,mely történt este ½ 10 órakor, akkor Szkurkának a megmentést a héjasfalvi Küküllő hídjánál kellett hallani, mert a megmentésről falusi lakos nem beszélhetett, és a faluban kozákok portyáztak. Lehet tehát, hogy Szkurka mások szájából hallotta az általa elmondottakat s talán másutt mondta el, mint Kőhalomban. Szkurka Kőhalomba érkezett éjjel 11 órakor, tehát 1 ½ óra alatt 50 kmt. szaladt az országúton, ellenben 150-nél is többet kellett volna repülnie; Héjasfalva, Száz-Kézd, Zoltán, Szász-Keresztúr, Buda és Sövénységen keresztül ügetni vérző, sebes, éhes-szomjas és 250 font terüt hordott lovon, és másfél óra alatt Kőhalom piacára érkezni. Szász-Kézden 50 kozák uralkodott és dongta a környéket; ezeknek egy része este 10 óra után menekülő Otrobán hadnagy 20 legényire törvén, Héjasfalva és Szederjes közti téren, Otrobán tömör tüzeltetése Száz-Kézd felé rohantatta. Otrobán* (* Sándor József úr, ki Otrobán szíves barátságának örvend, megígérte, hogy ez ügyben meg fogja őt találni. Cs. Gy.) jelenleg honvéd ezred-orvos és Lugoson állomásoz, hová az idén Brassóból helyezték át. Jeles katona volt! Szkurkának Szász-Budán még 2000 muszkát és 4 ágyút kellett volna találnia. Aztán kőhalomból vagy 3000 diadalmas muszkát is.

Dobai ezredes – ki jelenleg h. tábornok – Kőhalmot védte 8 ágyúval, 6-ik határvéd zászlóaljbeli vitézzel Antos Ferenc őrnagy alatt és Vilmos- és Kossuth huszár 120 vitézzel. A muszkát július 28-án megtámadván, Ugra felé verte ; ezek 29-én este Fogarasból segélyt kapva 30-án Dobait Kőhalomból a Homoród terére nyomták, hol 8-szor állást foglalva, Oklándra húzódván, és 31-én Udvarhelyt egyesülvén Gál Sándor ezredes hulladékaival, Parajdra húzódtak.

Tiszteletem nyilvánításával maradok kész szolgája:

Székely-Keresztúr, 1888. február 21-én.

Gr. Haller József

  

Forrás: Petőfi-Muzeum 1888. 2. szám I. évf.

Kőváry László: Nyílt levél a Petőfi-Muzeum kiadóihoz

Amidőn a t. kiadók megkeresésére, annyi idő után, éspedig hírlapi úton most először, hozzászólok a Petőfi eleste kérdéséhez, teszem azért, mert e lapok első száma hasábjain egy közlemény jelent meg, mely az általam 1861-ben kiadott „Erdély története 1848-49-ben” című munkám 258. és 59.lapjait igazolják.

Irományaim között 1877-ből egy kivágott Tárcát bírok, a lap címe nélkül, aláírva felelős szerkesztő Lukács Béla; nyomtattatik Wodianer F. tulajdonos-kiadónál, mely aláírásokból kideríthető, hogy a Tárca, mely lapban jelent meg.* (* E tárca eredetileg a „Neue Temes. Zeitung”-ban jelent meg; innen fordította le a „Közvélemény” és adta ki 1877-iki 226-ik számában. Ez az, melyre szerző hivatkozik. Cs. Gy.)

Petőfi halálát az én „Erdély története 1848-49-ben” című munkám; a birtokomban levő tárcacikk s a Petőfi Muzeumban megjelent Vajna-féle közlemény annyira egyformán adjuk, hogy elmondhatom, miszerint hárman teszünk tanúbizonyságot.

Petőfi halála körülményeiről, mint a Bem-hadsereg historiographusa nyilatkoztam,  s azon nézetben éltem, hogy el van fogadva. De felmerülvén a Manasses-féle koholmány, miszerint Petőfi Szibériában él, a hírlapok hasábjain egy áramlat támadott, mely az általam megírtakat ignorálva, Petőfi elestét a héjasfalvi útról a Külüllő partjára tette át. S mert most az említett tárca mellett, mely Temesvárt éspedig katonai körből keletkezett, egy szemtanú is bizonyít, eljöttnek látom idejét, hogy az általam megírtakat emlékírói világításba helyezzem.

Petőfi 1849. július 24-én érkezett Kézdi-Vásárhelyre a királyhágón túlról. Bem, mint tudjuk, 2 napi kirándulást tett Moldvába, egy kis sereg élén, mely az ojtozi szoros nyílásában fekvő Onestig nyomult elő. Én visszamaradtam, hogy a moldvaiakhoz intézett második proclamátiót nyomassam. Éjfélkor készen volt. A nagy vendéglőben voltam szállva, ahol Dózsával kiteleltünk. Hajnalban arra ébredtem, hogy szobámban két ismeretes hang költögeti egymást, Petőfi és Egressy Gábor. Tárgyunkra tartozik belőle az, hogy mind a kettő nemzetőri ruhát viselt.

Ők Moldva felé indultak. Bem pár óra múlva Kézdi-Vásárhelyre érkezett, sereg és Petőfiék nélkül. Bemnél jelentkeztem. Asztalnál ült egymaga, tábornoki ruháján asztalkendővel fedve étkezett. Kérdésemre jelezte, hogy Petőfiék is megfordultak.

Külön-külön Maros-Vásárhely felé rohantak. Mint történelmemben is írom, július 30-án reggel, Vásárhely közelében a Vácmánon felfelé 4 szekér jött velem szembe; az elsőben Bem ült Lőrinczy József századossal, a másodikban Pünkösti Gergely s a Nagy-Váradon most is élő Gyalokai Lajos, s mire szekeremből kiugrottam, már a negyedik szekér állt velem szembe: Kurcz Antal, a „Magazin” szerkesztője s Bem titkára ült benne Petőfivel. Csak annyit tudtak mondani, hogy Keresztúrra mennek. Lovaim ki lévén fáradva, nem tarthattam velök. Petőfi ekkor is nemzetőri ruhát viselt.

A csata júl. 31-én lefolyt. Az ágyúzást Maros-Vásárhelyt a Teleki-Théka emeleti ablakából hallgattuk s azt hittük, hogy a Tordáról jövő Kemény Farkas csatázik. Augusztus 1-én délelőtt a Sáros utcán a Macskási főtiszt három lovas fogata jött velem szembe; Bem köpenyébe burkoltan ott ült az ülés egyik szögletében egymaga, minden kíséret nélkül. Utána rohantam. A végeredmény az lett, hogy a négy kocsiból és hét segédből Bem itt volt egyedül; Gyalokai még aznap este Szombatfalvára ért Ugron Lázárékhoz; Pünkösti megmaradt, a többi pedig odaveszett.

A fegyvert aug. 25-én Zsibónál letettük. Míg a császári rendőrség nem szervezkedett, a Zsibón kapott útlevél-forma, mit ott a polgári egyéneknek egy gränitzer hadnagy az udvar közepén állított ki, sokáig elég volt. Mert divat volt a nem comprimittáltat játszani, szekérre ültem s szeptember elején a segesvári csatatér tanulmányozását vettem magam elé. A Héjasfalva és Segesvár közötti országúton székelyekkel és héjasfalvi lakosokkal találkoztam, s azok engem az útkanyarulaton, mely a völgyből Héjasfalvának tartva, egy kaptatónak megy, jobb felé egy holdnyi kaszálón törökbúzásba vezettek. Itt esett el valaki, ki mellett több iromány hevert – szóltak. Azonban az országúton császári katonai őrjárat fegyverei villantak fel s szétoszlottunk. E forrás alapján határoztam meg Petőfi elestének helyét.

Ha az én adataimat a Vajna szemtanúja, s a „N. Temes. Zeigung”-ból vett tárcával összevetem, arra a kérdésre: hogy elesett-é itt Petőfi, s mely helyen s mi módon esett el? A három közlemény teljesen megegyezik. Szkurka, Vilmos-huszár, Vajna szemtanúja, elhagyva a Küküllő partján húzódó tábort, Kőhalomnak, illetőleg Héjasfalvának futott, s Petőfit lováról lehajolva segítette; de négy lovas muszka közeledett, Petőfi őt elhagyva, szerinte balra, de sajátlag jobbra a hegynek, a kukoricának ment; azonban alig tehetett 25 vagy 30 lépést, két muszka lovas utána ugratott s Petőfi fejét a muszka felé fordítva, várta a csapást s két kardvágás alatt elesett. Szkurka szerint e pont a csatahelytől egy öreg ágyúlövésnyire s az útnak kanyarulatánál volt.

A másik adat, a temesvári újságból vett tárca szerint Bem a Küküllő partján saját kocsiján menekült, s mint itt is el van beszélve, a végpercben magát a holt-Küküllő egy sáncába vetette, míg be nem esteledett. S itt meg kell jegyeznem, hogy út látszik nem volt az illetőnek tudomása arról, hogy Bem másnap Maros-Vásárhelyre érkezett, s onnan indult Szebennek. Valamint az sem kell, hogy zavarjon, hogy Fejéregyházát Fejértemplomnak, Héjasfalvát Ördögfalvának kereszteli.

A kérdéses Tárca referense egy osztrák seregbiztos, ki öt kozákkal „Héjasfalva felé követte a futókat. Szerinte Fejéregyházától Héjasfalváig csak két magyar katona holtteteme feküdt. Az egyik zubbonyban (ki Kurz lehetett), a másik a két helység között, mintegy fele úton, 3-4 ölnyi távolra az országúttó. Minthogy mellette iratok feküdtek, elrendelte azok felszedését. A halott háton feküdt, halálát dzsida-szúrás okozhatta,mellén vértócsa volt. Amint leírja, a tetem középnagyságúnál kisebb és sovány, sárgás arcbőrrel, fekete bajsz, helyes szakállal feküdt előtte. Kabátja, csizmája hiányzott, rajta finom ing s fekete nadrág volt. Az iratok szerinte nevezetes katonai iratok voltak, köztök b. Kemény Farkas és b. Stein jelentése; a saját iratai kabátjában lehettek, mit a seregbiztos szerint a kozákok vittek el. A forradalom után bujdosásomban s fogságomban azonnal megírt, s 1861-ben kiadott munkám 259-ik lapján ez áll: „Petőfi ide nemzetúri ruhában s szekérrel jövén, gyalog nézte Fejéregyházától a csatát; mely amint felbomlott, ő is futott. Hol az út Fejéregyházától Héjasfalvának a hegy alá kanyarodik, s emlékoszlop emelésére oly szét rétség van, a hegyre akart felkapni, a hegyoldalon akkor törökbúza zöldellt, itt vérzett el kozákok fegyverétől.”

Pár hét múlva a „Hermanstädter Zeitung”-ban közlemény jelent meg, mely megnevezve a Kurcz fogatát, meg azt, hogy Héjasfalván fogatatott el, árverezésre tűzte ki. A Petőfit látó osztrák seregbiztos tehette rá kezét, ki a Tárczában tévesen Bem kocsiját vélte lefoglalni. Mint munkám is említi, Petőfit Kurczczal láttam egy szekeren ide jönni. Mindig azt a nézetet tápláltam, hogy Petőfi azért tartott Héjasfalvának, hogy kocsijára kaphasson.

A „Vasárnapi Ujság” legutolsó számában közlemény jelent meg, melyben egy új szemtanú, Nagy László volt honvéd mellettünk vall. S ezzel azt hiszem, hogy a további kutatás meddővé válik s a vitát bezárhatjuk.

Legközelebb valaki, kit, ha jól emlékszem, a forradalomban dobbal nyakában láttam, forradalomkori adataim hitelességét meg kívánta gyöngíteni; s lehet, hogy e közleményeimet is hasonló sors éri. Engedjék meg a tisztelt kiadók felhasználni az alkalmat annak kijelentésére, hogy módomban állt való adatokhoz juthatni. A „Forradalmi Lapokat” Kolozsvárt mint szerkesztő kezeltem; Pesten, mint a pénzügyminisztérium statisztikusa folytattam pályámat. Onnan Berzenczeihez küldettem, kit Agyagfalván találtam; a telet Kézdi-Vásárhelyt töltöttem Pap őrnagy oldala mellett, ki Háromszék védelmét intézte. Amint Bem bejött, Debrecenbe mentem; onnan a kormány az erdélyi tábor históriographusának küldött ki, az akkor bevett Szebenbe. Az ezen idő előtt lefolyt hadi dolgokat Czecz tábornok a szebeni főhadparancsnoki szálláson mondta tollamba – s mert mindennek szemtanúja nem lehettem, s mert Fejérvár ostromához másodnap érkeztem, B. Stein saját kezű jelentését adta használatomra. Csányi körútjánál kíséretében voltam. Ha valaki ennél is, ha nem is magasabb, de közelebbi és tágosabb pontról láthatta Erdélyben a forradalmat, az előtt meghajlok.

Forrás: Petőfi-Muzeum 1888. 2. szám I. évf.