SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA XV.-XVI.

XV.

A második házasság.

Julia a Liechtensteinnel folytatott beszélgetés után összeomolva, összetörve tért vissza a kalapuccai kis lakásba. Már kezdett beletörődni abba, hogy Petőfi nem tér vissza többé, hogy özvegységben kell leélnie napjait és bizakodott, hogy hátralévő éveit - olyan fiatal volt még és olyan sok hátralévő évre számithatott - Petőfi Sándor emléke ápolásának és a kis Zoltán nevelésének szentelheti. Nem látta még tisztán, hogy Szendrey Ignáccal hogy fog megegyezni pénzügyi dolgokról, de bizott abban, hogy apja, aki sohasem hagyta el, mikor válságos helyzetbe került, most is támogatni fogja és vagy Mágocson, vagy Pesten módot ad neki csendes, nyugodt élethez.

Pesten akart maradni, itt akart kibérelni egy kis lakást, ahol meghúzódott volna addig, amig az öreg Szendrey meg nem unná a munkát - ez most már csak rövid idő kérdése volt - és maga is Pestre költözik, itt házat vesz és apa és leánya, a kis unokának, no meg természetesen Julia hugának, Marikának, nevelésével tölti az időt.

Szendrey Ignác sohasem beszélt a vagyoni viszonyairól, Julia mégis meg volt győződve arról, hogy a Károlyiak uradalmi főfelügyelőjének van annyi anyagi tehetősége, hogy fenntarthat egy mágocsi és egy pesti háztartást, később pedig vásárolhat Pesten egy fészket, ahol az egész család meghúzódik.

Julia tudta, hogy az öreg Szendrey levelezésben áll a Janisch-féle nevelőintézettel, ősszel ott akarja elhelyezni Marikát, hogy a kislány megszerezze azt a nevelést, ami egy Szendrey kisasszonynál elmaradhatatlan. Petőfiné boldogan gondolt arra, hogy ősszel már Pesten lesz Marika is, Marika, aki őt mindenkinél jobban szerette s akinél közelebb csak Petőfi állt Julia szivéhez.

Liechtenstein herceg felszólitása ugy hatott az asszonyra, mint a villámcsapás. Azt hitte, hogy megmenekült minden bajból s egyszerre kiderült, hogy csak most érkezett meg a legnagyobb bajokhoz. Olyan szituációba került, amelyből igen nehéz volt tisztességgel menekülni.

S a városban annyit beszéltek Petőfi özvegyéről... A szerencsétlen asszonyt nem értette meg senki, cselekedetei mögött szenzációkat, pikáns botrányokat kerestek.

Milyen jól esett ekkor a Magyar Emléklapok-ban hallani Arany János szavát, aki szalontai visszavonultságából verset küldött Juliának, elsiratta a nagy közös veszteséget: Petőfi elvesztét. Kettőjük közös fájdalmán kesergett a szalontai poéta.

Julia egész összetört szivét beleöntötte a válaszba:

»VÁLASZ

a Magyar Emléklapokban megjelent »Emléklapra« czimü költeményre A-nak.

    Baráti kezeid irák meg emlékkönyvem leggyászosabb lapját; de vedd azért mégis köszönetemet!

    Emlékezeted nyujtá az első gyászfüzért, s én meghajtva fejemet borulok elédbe, hogy azt homlokomra tüzzed.

    Oda, hová még csak olly rövid idő előtt szived barátja a menyasszonyi koszorút tűzé, hogy illőképen fölékesitve vezethessen be a boldogság menyországába...

    Kora veszteség hervasztá le e koszorú minden levelét. Jókor érkezél, résztvevő barát, hogy helyébe gyászjeledet illeszd. A kínszenvedésnek töviskoronáját a boldogságnak myrtusága helyett!

    Vedd érte mégis köszönetemet. -

    Jól mondod, hogy szíved kiáradt könyüitől nehézzé vált az emlékjel. Ne bánd. Csillagokká válnak azok lelkem elborult éjében, hogy vissza vezéreljenek a hit elvesztett utjára, hogy kétkedő szivemmel ismét láttassák a szeretet és barátság létezését.

    Hadd e drága könyeket leperegni arczomra. Jóltevők azok nekem, mint kiszáradt földnek a szomját enyhitő esőcseppek.

    Hiába függ terhes felhősereg a puszták égő homoktengere fölött; nem nyitja föl kebelét, hogy hűs esővel könnyitse a puszta tikkasztó, forró levegőjét, csak villámaival és förgetegeivel száll el fölötte.

    Ez sorsa az én szivemnek is. Nincs a gyötrelemnek enyhitő könnye számára, csak romboló zivatara és sujtó villáma. -

    Kit te keressz, én is már rég keresem. Miként te kérdezed, én is ugy kérdezem: hősök temetője lett-e nyughelye? bujdosás nyomora űzi-e lépteit? enyészet martaléka lett-e azon szív, melly isteni tüzéből annyi szent szikrát nyujtott éleményül szegény népe szivébe? vagy talán jéggé fagyaszthatná a hazátlanság e lelket, hogy többé nem emlékezik reánk, kik, bár hazánkban vagyunk, még is miként ő, érezzük a hazátlanság kínait? -

    Panaszlod, jó barát, hogy nevét sem hallod. De ám hallom én. Ne hidd, hogy elfeledék nevét. Sokszor emlegetik. Tudod miként?

Említik nevét, azon tiszta, szent nevet, de ám úgy, hogy ha igazság volna a földön, megnémulna a nyelv, melly azt kiejté.

Kinek lelkét, mint ember és mint polgár, nem lepé a szennynek még csak porszeme sem, annak nevét most, midőn nincs ki védelmezze, sárral dobálja az utczai tömeg, azt támadván meg, ki legdrágább kincse volt szivének; azt kit ő neve viselésére méltónak talált, elhagyatottságában ragályos nyelvével támadván meg a fekélyes rágalom.

Igen, igen. Üvöltő zajjal üldözik őt, mérges körmökkel tépik szét szivét... S ha ez üldözésben fáradtan lerogynék, tapsoló káröröm kaczagná az utósó hangot füleibe és a gúny torzvonásain halna el megtört szemeinek végtekintete.

Látod, jó barátom, igy emlékeznek reá, és földre taposván azt, kit ő szívére méltatott, igy szentelik emlékezetét! -

A nemzet szívéről beszélsz! Tartósabb helyet keress, melly szilárdabban őrizheti meg az emlékezetet.

Az igaz, márványoszlophoz hasonlitható ez, mellyre arany betűkkel irvák az alatta fekvő megholtnak neve és érdemei.

De ám ha kezedben a hatalom arany pálczája bátran léphetsz e büszke óriás mellé, megsemmisítheted rajta az igazság betüit, sima táblává faraghatod, mellyen semmi ne álljon, vagy rávésheted helyébe a galád hazugság szavait, - tűrni fogja s nem boruland reád, hogy szétzúzzon gazságodért...

Illyen élettelen, öntudatlan emlékoszlop most a nemzet szíve.

Igen, ha olly szívben élhetne érzelem és emlékezet, melly megszünt dobogni és életjel nélkül fekszik a kihült kebelben. -

---

Hallgass, barátom, károdra lehet még az emlékezet is. Mondj inkább agg dajka-mesét gyermekeidnek. Mondj nekik regét a pusztítás, a vész szelleméről, és mondd nekik, hogy ez a valóság; hogy az, mit ez utósó években láttak, hallottak, az mind csak álom, néhány rajongótul álmodva és elbeszélve.

Intsd meg őket, hogy abból többé semmit ne keressenek, mert a valóság ostorozó keze fölveré az álmadozókat, és szétüzé a széles világba a megátalkodott rajongókat.

De ne feledd egyszersmind kitárni előttök ez álom nagyszerüségét, hadd tudjanak legalább annyit, hogy a nagyvilág beszél róla, mit kis nemzetünk álmodott...

Csak a való megismerésétől őrizd meg őket. Ők nem edződtek, mint mi, hosszas küzdés által, az ő gyönge éltöket fölemészthetné a veszteség leplezetlen tudata, vagy hazátlan bujdosásra inditaná ifju lábaikat...

És sujthatna-e keményebben a büntetés istene, mintha majd gyermektelenül kellene eltölteni aggságunk rideg napjait, miután hazátlanul sírtuk el ifjuságunkat?...

---

Isten veled, hű barátom! ha nem elégszel meg önnön fájdalmaiddal, szaggasd le ismét tompa egykedvüségem kérgét, hogy ajkaimra áradván a keserűség, elmondjam neked az emlékezet s a reménytelenség véres gyötrelmeit. –

P-né.«

SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA XIII.-XIV.

XIII.

"Juliskám, bemutatom neked Horvát tanár urat."

Lauka Gusztáv abban az időben valahol Szatmárban bujdosott, néha-néha talán hazament a szülői házhoz, akkor megkaphatta Julia Udvarhelyről és Pestről irt leveleit, de esze ágában sem volt Pestre utazni, elhozni Juliának a mérget. Lauka számára még veszedelmesnek látszott Haynau közelsége.

Julia egyik napon levelet irt, amelyben mérget kért Laukától, másik napon az utlevelét akarta rendbehozatni, hogy Törökországba mehessen, majd összeköttetéseket keresett régi honvédtisztekhez, akik tudhattak valamit Petőfiről és reménykedett, hogy Mágocsról elegendő pénzt kap a törökországi utazáshoz: ez volt Julia élete a Pestre érkezését követő első napokban, amikor a Mátyás Király szállodában lakott.

Egressyék közös ismerősöktől hallották meg, hogy Szendrey Julia Pesten van. Várták a látogatását, de hogy Julia nem jött, Egressyné megérthette: ez az asszony belezavarodott a sok csapásba, ami őt érte.

A jó asszony, aki olyan szeretettel vezette be Juliát a háztartás rejtelmeibe, aki egy esztendővel azelőtt helyreállitotta a Petőfi család békéjét, azzal az egyszerü, de Petőfiék számára nagyjelentőségü közléssel, hogy ha a gyermek éhes, akkor sirni szokott, - most elment Juliához, megkérdezte, hogy mit akar, mit tervez és támogatását igérte neki.

- Tudod, fiam, hogy mi magunk is igen szűkösen lakunk, nem tudok neked lakást adni, még arra az időre sem, amit - mint te mondod - törökországi utazásodnak előkészitésére akarsz forditani. De azt nem hagyhatom, hogy Petőfi neje szállodában éljen, mindenféle utazó emberek, lócsiszárok között. Majd csinálunk valamit, beszélek Garayékkal.

Egressyné elment Garay Jánosékhoz, akik ekkor már az egyetemi könyvtár épületében laktak. Szép, egyemeletes, barátságos ház volt az egyetemi könyvtár épülete, mögötte nagy kerttel. Garayéknak tágas lakása volt, szivesen siettek Petőfiné segitségére. Igy azután Julia csak pár napot töltött a Mátyás szállóban, poggyászát átvitették Garayékhoz, ott kapott egy külön szobát.

Nem neki való volt a Garay család élete. Az ő bánata, egyik végletből a másik végletbe rohanó nyugtalansága egymagában is elég volt ahoz, hogy tönkretegye egy fiatal teremtés életét, emellé tulságos teher volt nézni Garay János kinlódását, betegeskedését. Garaynak valóban csak kegyelemből adták a könyvtártiszti állást. Szemei már teljesen tönkrementek, a köszvény halálosan kinozta, elgyötörte. Dolgozni nem tudott, mert a betűk összefutottak a szeme előtt s végül már jól megismert lakásában is csak a legnagyobb óvatossággal tudott mozogni. Béketűréssel viselte szemevilágának egyre erősbödő elsötétülését, de vigságot akkor sem tudott volna mutatni, Juliát akkor sem tudta volna vigasztalni, látása akkor sem lett volna megnyugtató látvány, ha éjszakáit, nappalait nem ölte volna a köszvény, amelynek hiába kereste orvosságát, amely sokszor keserves sirásra kényszeritette még az erős férfiembert is.

Ebbe a környezetbe került Szendrey Julia, itt igazán nem önthettek reménytelen lelkébe életkedvet. De mégis barátok között volt, Garay csendesebb, nyugodtabb óráiban szépen tudott beszélni Sándorról, akit a magyar szellem ragyogó csillagának nevezett.

Pest nem tudott szabadulni 1849 októberének szörnyű emlékétől és aki feledni akart, az előtt mindig ott állt örök intőjelnek a komor Uj Épület, amelyben még mindig a magyar foglyok százait őrizték.

Az iróknak, költőknek kellett volna lelket önteni Pest népébe, de hol voltak az irók, s ha jelentkeztek is, hol volt a szerkesztő vagy kiadó, aki kiadta volna irásaikat?

A Pesti Napló 1850 április 24-iki számában egy névtelen nyilvánosan felszólitotta a magyar irókat és költőket, hogy fájdalomokozta hallgatásuktól megválni kezdjenek s munkához készüljenek. Legyen határa a gyászuknak s a határt minél közelebbre, - ha lehet az évet sem várva be - szabja az az ész, mellyel egykor annyi fényt árasztának a hazára és tudományokra, mellyel ők valának szövétnekei a hon világa világosságának...

A Hölgyfutár megjelent. Nagy Ignác szerkesztette, ebben megjelentek ifjabb Árva Imre - Arany János - Szalontáról küldött versei, óvatosan irogatott egy »Sajó« nevü prózairó, aki mögött a beavatottak Jókait tudták. Vörösmarty Pesten volt, őt nem üldözték, mert a forradalmi országgyülés mérsékelt képviselői közé tartozott, de még sem birta Pestet, vidéki magányába vonult. Garay, Bajza, Vahot Imre, Csengery Antal, Sükei Károly és Szilágyi Sándor Pesten élt.

S a Károlyi palotában még mindig ott volt Haynau.

Az egyetemi könyvtár épületétől pár lépésnyire van ez a palota. Szendrey Julia sokszor elindult a katonai parancsnokság felé, sokszor visszafordult, mig végül mégis rászánta magát, jelentkezett Haynau titkáránál és kihallgatást kért.

A hiéna fogadta Petőfinét.

SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA X.-XII.

X.

Reménytelen bolyongás.

1849-ben korán beköszöntött a tél. Olyan szomorú volt az ország, annyira gyászba öltöztette az élet s az osztrák zsarnokság, hogy a természet valami kedveset akart adni a magyaroknak, december első napjaiban hóval boritotta a pesti új épületet, az aradi vesztőhelyet, a világosi fegyverletétel szomorú emlékezetü mezejét, a csatatereket, ahol annyi vér folyt el hiába, a segesvári csatateret is.

Szelid hóesésben indult a szán Székelyudvarhelyről Keresztúr, Fejéregyháza felé. A szánnak egyetlen utasa volt, az a férfiruhába öltözött szomorú asszony. Az utolsó hetek - ha ez lehetséges - még jobban összetörték, mint ahogy összetörte a búcsú és Petőfi halálának első hire. Halálsápadt, gyűrött volt az arca, hires szép szemei mint két fekete karbunkulus ültek a sápadt arcon, mély szemüregekben.

Kocsisának nem volt bánata, a lovakra felrakta a csengőket, mert a hagyományt tisztelni kell, a szán elé fogott lovakra csengőt kell rakni.

Az asszony fáradtan ült a kocsis háta mögött, kabátkája zsebéből előszedte azt a kis térképrajzot, amit Heydtetól kapott a segesvári csatatérről. A térképen fekete kereszt jelölte meg azt a helyet, ahol Petőfi negyvened-ötvenedmagával nyugszik.

Az asszony nézte a térképet, hullt a hó, egy-egy nagy hópihe letelepedett a papirra, akadt olyan, amelyik eltakarta a fekete keresztet és olyankor Julia valami csudát remélt, hogy örökre ottmarad a hópihe, soha nem látja a keresztet, s mind az a szomorú hir, amit ez a kereszt most jelent, amire a kereszt emlékezteti: rossz álom volt, álom, amelyből igen gyorsan bekövetkezik az ébredés, hogy valahonnan mégis csak előkerül Sándor.

De a hópelyhek mindig elolvadtak s a fekete kereszt mindig előtolakodott. Nem volt segitség.

Előrehajolt, odaszólt a kocsisnak:

- Nem lehetne levenni azokat a csengőket a lovakról?

A székely megbotránkozva csóválta a fejét:

- Ugyan, ugyan, mit gondol a fiatalúr? Nem vagyunk mi temetkezési menet... Szán elé fogott lóra csengő illik...

Meg kellett volna magyarázni a székelynek, hogy temetkezési menetnek is nevezhetnék az utjukat, de Juliának nem volt ereje a magyarázkodáshoz. Összébb húzta magán a kabátot, eltette a térképet a fekete kereszttel, lecsüggesztette a fejét, behunyta a szemét, kizárta magából a külvilágot. A lovak vigan vontatták tovább a szánt, büszkén rázták a fejükre aggatott csengőket. Ha ismeretlen utas látta őket, megdicsérhette a két szép lovat, a szép szánt, legfeljebb azon sajnálkozott: miért alszik az a fiatal utas a kocsis háta mögött.

Megérkeztek Segesvárra. Julia kifizette a székelyt, hazaküldte Udvarhelyre, szállást fogadott magának.

Aznap ki akart menni a határba, a csatatérre.

Nem mert kimenni.

Másnap reggel elhatározta, hogy mégis csak menni kell.

Másnap se merte megkeresni azt a helyet, amit a térképen kereszttel jelölt Heydte báró.

Jelentkezett a katonai parancsnokságnál, felmutatta az igazoló irásait és aznap már nem volt titok, hogy Petőfi Sándor felesége Segesvárott van, keresi az urát.

A szállásán jelentkezett egy Bader János nevü takácsmester.

- Asszonyom Petőfi Sándort keresi?

Julia kitörő örömmel fogadta az idegent:

- Petőfi él?! Tud róla valamit?

Bader szomoruan folytatta:

- Petőfi már nem él. Nem él, mert levegő nélkül nem élhetnek az emberek és a tömegsirokban nincs levegő.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte megdöbbenve Julia.

- Azon a szomorú napon néhányan kimentünk a csatatérre, - beszélte Bader. - Az orosz és osztrák katonák egyrésze fosztogatta a sebesült és halott honvédeket, másrésze temette őket. Bennünket nem bántottak, hagyták, hogy ismerősöket keressünk. Nekünk ez szörnyü munka volt, őket talán szórakoztatta. Az egyik sir szélén megtaláltam Petőfi Sándort. Hatalmas szúrt seb volt a mellén, de még élt...

- Élt?!

- Élt. El akartuk vinni, kértük a katonákat, engedjék meg, hogy orvost hozzunk, meggyógyithassuk őt. Nem volt eszméleténél, de volt benne élet és azt hiszem, a szivét nem érte a döfés, élhetett volna. Durván elkergettek bennünket, megragadták Petőfi testét, bedobták a sirba...

- Elevenen?

- Akkor még élt. Könyörögtünk a katonáknak, hogy ne temessék el elevenen. Azt mondták, hogy ugyis mindegy, hogy a sirban hal meg, vagy az orvosok segitik a másvilágra ezt a Kossuth-kutyát. Ujabb és újabb hullákat hoztak s pár perccel később már semmit sem láthattunk Petőfiből. Rádobáltak egy csomó halott honvédet... El kellett menni a sir mellől... Csak messziről láttuk, hogy mikor megtelt a sir, elhantolták őket.

Julia felsikoltott, azután mint egy darab fa, végigvágódott a padlón; Bader szánakozva nézte Juliát, majd eszébe jutott, hogy segiteni kell rajta, mert elpusztul. Odakint kereste az asszonyt, beküldte Petőfinéhez, ő elment s Julia soha többé nem látta.

Másnap engedélyt kért a katonai parancsnokságtól, hogy kutathasson az ura után. Megkapta az engedélyt, néhány katonát adtak mellé, ezekkel kiment a csatatérre s a hóboritott mezőn kereste azt a tömegsirt, amit Heydte megjelölt.

Sirdomb sirdomb mellett állt, minden domb alatt utolsó álmát aludta negyven-ötven honvéd.

Melyik volt Petőfi sirja?

Julia leült egy kőre, nézte a sirokat. A sirok nem beszéltek. A hóboritott mező nem adott tanácsot.

Szó nélkül, mozdulat nélkül, szinte megkövesedve ült és várt valami csudát.

A katonák darabig vártak, majd szólongatni kezdték, szerették volna tudni, hogy melyik sirt kell felbontani. Az asszony nem válaszolt.

SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA VII-IX.

VII.

Sándor nem jön.

A tordai menekülők augusztus 14-én este megérkeztek Kolozsvárra. A Szentegyház uccába hajtattak, a Szathmáry-féle házba, ahol a tordai pap feleségét, leányait és vendégüket, Petőfinét, szivesen látták - már amennyire szivesen láthatták.

Kolozsvár olyan volt, mint egy feldult hangyaboly. Az orosz betöréstől megriadt erdélyi polgárok biztonságosnak hitték a nagy várost, mindenki ide menekült, mindenki ide mentette azt, amit menthetett. A Szathmáry-házban, amelynek gazdája akkor Szathmáry Papp Gábor városi pénztáros volt, együtt volt Szathmáryék egész erdélyi rokonsága, ismeretsége. A városi pénztáros szeretettel fogadta a tordai jövevényeket, de csak azt igérte nekik, amit igérhetett.

- Fel van dulva a házam, már nem is tudom számontartani, vajjon harmincan vagy negyvenen vagyunk-e. De talán akad az önök számára is valami kis zug, ahol meghuzódhatnak.

Kényelemről nem lehetett szó.

Juliát, a kis Zoltánt és a dajkát a ház udvari bejárata mellett levő kis szobában szállásolták el. A szoba bejárata a kapu alól nyilt, rácsos ablaka a Szentegyház uccára nézett.

Petőfiné ebben a kis szobában töltötte a menekülés első keserves éjszakáját. Ezen az éjszakán már nem igen aludt. A gyermek nyugtalan volt, nem birta az idegen környezetet, az sem tudott aludni.

Juliának egyedüllét, magány kellett volna, de Szathmáryék zsúfolt házában állandóan éreznie kellett mások közelségét, másokét, akiknek más gondjuk, más sirnivalójuk volt. Az egyik ember elveszett vagyonát siratta, a másiknak a házát rombolták le betörő csapatok, a harmadik elveszett fia vagy leánya után siránkozott és voltak olyanok, akik magukkal hozták leányaikat, de ezek a lányok már nagyon szomoru teremtések voltak: örökké siró szerencsétlenek, akik vagy az oroszok, vagy az osztrákok, vagy a felkelők kegyetlen gonoszságát siratták.

Mindenkinek megvolt a maga baja, a maga baját sirta. Most már Miklóséknak is megvolt a maguk sirnivalója.

- Mi történt Tordán? Mit csinálnak az oroszok? Élnek-e, halnak-e azok, akik otthon maradtak?

Mindezekre a kérdésekre nem volt válasz.

Tudták, hogy az oroszok közelednek Kolozsvár felé. A város teli volt honvédekkel, Kemény Farkas még egy utolsó csatára készült, amit Kolozsvár alatt akart megvivni. Reménytelen volt a csatázás, de ha már elveszett Erdélyország, Kemény Farkas is oda akart veszni honvédeivel együtt.

Ki törődött ebben a zür-zavarban Petőfiné fájdalmával?

Senki.

Vadadiék egy uccasarokkal tovább, a Schilling házban, rokonaiknál szálltak meg. Ez a ház is zsufolva volt menekülőkkel. Itt is éppen olyan keserves, nyomoruságos volt az élet, mint a Szathmáry-házban.

Augusztus 15-én reggel Julia megunta hallgatni a Szathmáry-házban elhangzó panaszokat, átment Vadadiékhoz. Amit az egyik házban megunt, ugyanazt kapta a másik házban is.

Egész délelőtt ágyuk dörögtek, puskák ropogtak Kolozsvár körül és - jött a hir, hogy Kemény Farkas dandárával tovább vonul Kolozsvár alól. Nem birta tartani az oroszokat.

Délben végigfutott a hir a városon:

- Jönnek az oroszok!

Spaletták csattogtak, becsapott ajtószárnyak dübörögtek, végig a kolozsvári uccákon. Minden ház kapuját bezárták, az ablakokat bespalettázták, ahol spaletta nem volt, ott lehúzták a függönyöket.

A városházáról bevonták a piros, fehér, zöld zászlót, amit még délelőtt olyan büszkén lengetett a szél.

Szép augusztusi nap volt s mégis egy lelket se lehetett látni az uccákon.

Torda felől bevonultak az oroszok. Kozákok nyitották meg a bevonulók sorát, harci készültségben, bármilyen támadásra készen, előreszegezett lándsákkal vonultak be a kihalt csendes városba a kozákok, akiknek vadságáról olyan sok rémséget hallottak az erdélyiek. Apró, mokány lovakon torzonborz, vad kinézésü, viharvert, összehasogatott képü vademberek vonultak be a városba. Csapataik végigrohantak a főuccákon, azután portyázó őrsöket küldtek szanaszéjjel a városba. Honvédeket kerestek, de ilyeneket nem találtak. Találtak egy kihalt, szomoru várost.

Kolozsvár temette a szabadságot.

SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA IV-VI.

IV.

Az utolsó bucsu.

Miklós Miklós, a tordaiak református papja, kora délután a kaszinóba igyekezett, hóna alatt az ujságokkal, amelyeket valamilyen uton-módon mégis csak elhozott a posta Váradról. A pap már elrontotta a maga napját a hirekkel, igazságérzete diktálta, hogy ha már a magáét elrontotta, rontsa el másokét is.

Beballagott a kaszinóba, leült az olvasószobába, kiteregette a lapjait, a szolgával üzent az asztaltársakért:

- Megjöttek az ujságok.

Hamarosan összegyült a társaság. Ügyvédek, orvosok, tanáremberek, a református egyház vezetői. Körülülték a kerek asztalt és Miklós Miklós eléjük tolta az ujsághalmazt.

- Olvassátok... Nyakunkon a muszka...

A legfiatalabb az öregek között - a fiatalok valahol Bem alatt járták Erdély uttalan utait, - szemére rakta az okuláriumot és kezdte a felolvasást. Frissen kezdte, de hamarosan belefáradt. Fárasztó hireket hoztak az ujságok.

Az egyik tanárnak eszébe jutott, hogy egy diákjának az apja érkezett a városba Meggyesről. Ott már láttak orosz portyázókat. Lovas kozákok száguldoznak faluról-falura, bőrkucsma a fejükön, hosszu pika a fegyverük. A tótok megértik a szavukat, de bizony Meggyesen hiába kerestek tótokat. A tisztek németül is beszélnek.

- Ki azon átkozott magyar, aki e sehonnai bitangokkal szóba elegyedik?! - dörgött a pap.

A többiek csak hümmögtek.

- Ha azt fogja mondani a muszka, hogy nyissam ki a számat, mert felgyujtja a házamat: - én is szóba elegyedek vele, - kockáztatta meg kellő óvatossággal valaki.

- Hát elveszett a szabadság...

Estefelé Miklós Miklós a hóna alá szedte az ujságjait, elindult hazafelé. Utközben meg-megállitották barátok, tisztelők, nyugtalankodó hivek. Fárasztó volt minden mondat, amit el kellett mondani a szabadságról és az oroszok jöttéről.

Már Bemben sem biztak az emberek. Pedig eddig mindenki a lengyelre esküdött.

Otthon nagy csendben fogyasztották a vacsorát. Eszter asszony ismerte az urát. Ha hallgatott, - nem jó volt zavarni. A három leány - Gizella, Ida, Hermina - nem mert szólni.

Csak a hálószobában, az éjszakára szóló búcsúzkodás közben simogatta meg gyengéden a pap felesége fejét.

- Nehéz napokat éltünk, ugy látszik, még nehezebbek jönnek...

- Vajjon nem szükséges-e menekülnünk innen? - kockáztatta meg az asszony a kérdést.

- Én nem hagyhatom itt a hiveimet, - szólt elhatározottan a pap. - Hogy veletek mi lesz - nem tudom...

Elcsendesedett a paplak...

SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA I-III.

BETHLEN MARGIT GRÓFNŐ

ELŐSZAVÁVAL

KÖZZÉTESZIK ÉS FELDOLGOZTÁK

Dr. MIKES LAJOS

ÉS

DERNŐI KOCSIS LÁSZLÓ

TARTALOM

Bethlen Margit grófnő előszava

PETŐFI ÖZVEGYE

I. Melyik ut vezet Mezőberény felé?

II. Mezőberényi napok.

III. Szegedről jöttek, Erdélybe mennek.

IV. Az utolsó bucsu.

V. Az első hir Segesvárról.

VI. Öröködbe, Uram, pogányok jöttek...

VII. Sándor nem jön.

VIII. Vergődés.

IX. Petőfi meghalt.

X. Reménytelen bolyongás.

XI. Méreg vagy tőr?

XII. Vissza Pestre.

XIII. "Juliskám, bemutatom neked Horvát tanár urat."

XIV. Bécs, vagy kiutasitás.

XV. A második házasság.

XVI. "Egy barátunk szép özvegye második házasságra lépett..."

XVII. Szendrey ur második unokája.

XVIII. Egy nap az Uj Épületben.

XIX. A Hársfa uccában.

XX. Titkok.

XXI. A vég kezdete.

XXII. "Eltiltom az urától..."

XXIII. Horvát Attila levele bátyjához, Petőfi Zoltánhoz.

XXIV. Utolsó segélykiáltás.

XXV. Vádollak!

XXVI. Meghalt...

XXVII. A temetés előtt.

XXVIII. "Szendrey Julia, élt 39 évet."

A HALOTT MEGVÉDI EMLÉKÉT

Juliát köztisztelet övezte 1867-ig.

A második házasság rejtélye.

Julia emlékének elhomályositása.

Horvát Árpád megiratja Julia első életrajzát.

A fél-rehabilitáció esztendei.

A halott megvédi emlékét.

Arany János elveszett kéziratai.

Petőfi Sándor ismeretlen kéziratai.

I. A debreceni éjszaka.

II. Petőfi utolsó politikai cikke.

III. Béranger: O Manuel, la France s'est levée! kezdetü verse.

IV. A haragos após.

JULIA NAPLÓJA

I. Julia leánykori naplója.

II. Julia fiatalasszonykori naplója.

III. Julia erdődi naplója 1848-ból.

IV. Julia ceruzás kézirata.

V. Julia kolozsvári naplója.

VI. Egy lap töredék 1850 tavaszáról.

VII. Julia kézirásával négyoldalas töredék.

VIII. Julia kézirásával kétoldalas töredék.

IX. Tünődések.

X. A gyáva férfi.

XI. Julia Erdődről.

Julia vallomása a halálos ágyon.

Julia utolsó üzenete férjének, Horvát Árpádnak.

Térey Mari és Julia teljes levelezése.

FÜGGELÉK.

A Kisfaludy Társaság ereklyetárának kincsei.

Petőfi holttestét látta-e Heydte ezredes?

Két anyakönyvi bejegyzés.

Régi telekkönyvi és más érdekes adatok.

Felhasznált könyvek és cikkek.

Képek jegyzéke.

*

Régi mondákban, népmesékben vissza-visszatérő jelenség a kis királykisasszony, kinek bölcsőjénél megjelennek a tündérek, hogy elhalmozzák őt ajándékaikkal. Végül pedig a meg nem hívott gonosz tündér egy szavával tönkreteszi mindazt a szépet, jót, melyet a többiek neki szántak. A mese végén aztán rendszerint mégis csak jóra fordul minden, s a gonosz tündér átka semmissé válik. De hát ez a mesében van igy, az életben sajnos...

Ez jut eszembe mindég, mikor Szendrey Julia élete történetét olvasom. A sors, a szeszélyes tündér, látszólag mindent megadott neki: szépséget, bájt, szellemet; látó szemet, hogy meglássa a nagyságot; bátor szivet, hogy kiküzdje boldogságát, minden előitélet dacára; szárnyaló erőt a lángész követésére röptében és mindezek fölött a lehetőséget, hogy korának legnagyobb költője belőle meritsen ihletet halhatatlan költeményei számára. Csillagkoronának fejére pedig Petőfi Sándor szerelmét. És azután...

Lehet, hogy van ebben valami törvényszerüség. Hogy minden ember életére csak bizonyos adag fény és boldogság van kimérve. Ha ezt aztán néha, ritkán, tulsüritve kapjuk... akkor utána aránytalanul hosszu és sötét az éjszaka. Talán. Nem ismerjük a törvényeket, melyeknek jegyében élünk. De a népmesékben sok igazság rejlik és ezért jogosnak érzem, hogy az átok egyik része, mely szegény királykisasszonyt annyi éven át sujtotta, a rágalomnak átka, végre feloldassék.

Feloldassék pedig magának a királyleánynak szavával, melyet rég elporladt ajkával kiált felénk.

Ember voltam én is, érző, vérző szivü ember, mondja a néma száj; szerettem és szenvedtem. Ki az, aki az első követ dobja rám?

Bünül rótták fel nekem, ami minden ember szent joga: leélni a saját életét. És még nagyobb vétkül azt, hogy mindenek dacára ez mégsem sikerült. Vergődtem a béklyók ellen, lehunytam szemem, hogy feledni tudjak, lázadoztam, mint a börtönbe zárt rab a berácsozott ablak előtt... mindhiába. Az óriás reám sütötte bélyegét, és én nem Szendrey Julia voltam többé, hanem Petőfi hitvese, akárki nevét viseltem is. Hozzája mértem mindenki mást és senki sem ütötte meg a mértéket.

Igen, ez világlik ki mindabból, amit ir. És ez volt életének tragédiája is. Szeme hozzászokott a fényhez, mely a csillaguton járóknak világit és sötétnek tünt fel előtte azóta a földi ut. Csak azokat és addig érezte méltóknak magához, ameddig az óriás csillagköntösében közeledtek feléje. Mikor aztán azt levetve, egyéni életet kezdtek élni, nem ismerte őket többé meg.

Mi embertársainkat tetteik után itéljük meg. Az indokokat rendszerint sem nem ismerjük, sem nem keressük. Pedig a lényeg abban rejlik. Talán igazságosabban fogunk itélkezni Szendrey Julia felett, hogyha elolvassuk azt, amit egyedül saját magának irt.

Majdnem egy századon át hordozta magán a hütelenség bélyegét. Kiknek szivéhez legközelebb állott Petőfi Sándor, azok sütötték reá. Pedig ha olyan lett volna, amilyennek azok őt hitték és mutatták, a nagy költő szerelme nem szállhatott volna ép őreá. Ezt hinni lekicsinylés volna Petőfi Sándor iránt. Nem. Ők rokonlelkek voltak. Szárnyaló fantáziával megáldva, vagy megverve, büszkék, erősek, lázadók. És ezért nem tudtak elszakadni egymástól soha, bármennyire cáfolni látszanak is ezt a tények. Ez erényekből és ezen erények visszájából van összeszőve Szendrey Julia élete. Mi hosszu éveken át csak a fonákját láttuk eme szövésnek. Ideje már, hogy megvizsgáljuk a szinét is. A fekete alapon világitó arany szállal beléhimzett irásjegyeket.

Nem tudom, hogy igazam van-e, de én ugy érzem, hogyha Petőfi visszatérne a siri világból az özvegyi fátyolért, melyet szerelmese hütlenül eldobott, nem találná fejfájára akasztva, mert Julia, bár levette azt fejéről, a lelkét burkolta belé és az azóta is ott van, elsötétitve körülötte a világot.

Szegény királykisasszony. Szegény, árva, elátkozott királyleány. Vajjon azóta eljött-e hozzád a tulvilágon a királyfiu, hogy csókjával ujra a szerelem és dicsőség ragyogó, fénylő, csillagos aranypalástjává változtassa a lengő, libegő, szomoru fekete fátyolt?

BETHLEN MARGIT

PETŐFI ÖZVEGYE

Petőfi Sándorné. Barabás Miklós kőrajza 1848-ból.

Julia aláirásának fakszimiléjével. (Ernst Lajos gyüjteménye.)

Ezt az életrajzi részt: Julia özvegységét - 1849-től kezdve haláláig, 1868-ig - Dernői Kocsis László irta meg, a források felhasználásával.

A forráskutatás munkáját és a források kritikai feldolgozását dr. Mikes Lajos végezte.

Ekhós szekér. Fejléc. Fáy Dezső tollrajza

Petőfi Sándor: Rongyos vitézek - kézirat

Forrás: Petőfi-Muzeum 1888. 2. szám I. évf.