SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA I-III.

BETHLEN MARGIT GRÓFNŐ

ELŐSZAVÁVAL

KÖZZÉTESZIK ÉS FELDOLGOZTÁK

Dr. MIKES LAJOS

ÉS

DERNŐI KOCSIS LÁSZLÓ

TARTALOM

Bethlen Margit grófnő előszava

PETŐFI ÖZVEGYE

I. Melyik ut vezet Mezőberény felé?

II. Mezőberényi napok.

III. Szegedről jöttek, Erdélybe mennek.

IV. Az utolsó bucsu.

V. Az első hir Segesvárról.

VI. Öröködbe, Uram, pogányok jöttek...

VII. Sándor nem jön.

VIII. Vergődés.

IX. Petőfi meghalt.

X. Reménytelen bolyongás.

XI. Méreg vagy tőr?

XII. Vissza Pestre.

XIII. "Juliskám, bemutatom neked Horvát tanár urat."

XIV. Bécs, vagy kiutasitás.

XV. A második házasság.

XVI. "Egy barátunk szép özvegye második házasságra lépett..."

XVII. Szendrey ur második unokája.

XVIII. Egy nap az Uj Épületben.

XIX. A Hársfa uccában.

XX. Titkok.

XXI. A vég kezdete.

XXII. "Eltiltom az urától..."

XXIII. Horvát Attila levele bátyjához, Petőfi Zoltánhoz.

XXIV. Utolsó segélykiáltás.

XXV. Vádollak!

XXVI. Meghalt...

XXVII. A temetés előtt.

XXVIII. "Szendrey Julia, élt 39 évet."

A HALOTT MEGVÉDI EMLÉKÉT

Juliát köztisztelet övezte 1867-ig.

A második házasság rejtélye.

Julia emlékének elhomályositása.

Horvát Árpád megiratja Julia első életrajzát.

A fél-rehabilitáció esztendei.

A halott megvédi emlékét.

Arany János elveszett kéziratai.

Petőfi Sándor ismeretlen kéziratai.

I. A debreceni éjszaka.

II. Petőfi utolsó politikai cikke.

III. Béranger: O Manuel, la France s'est levée! kezdetü verse.

IV. A haragos após.

JULIA NAPLÓJA

I. Julia leánykori naplója.

II. Julia fiatalasszonykori naplója.

III. Julia erdődi naplója 1848-ból.

IV. Julia ceruzás kézirata.

V. Julia kolozsvári naplója.

VI. Egy lap töredék 1850 tavaszáról.

VII. Julia kézirásával négyoldalas töredék.

VIII. Julia kézirásával kétoldalas töredék.

IX. Tünődések.

X. A gyáva férfi.

XI. Julia Erdődről.

Julia vallomása a halálos ágyon.

Julia utolsó üzenete férjének, Horvát Árpádnak.

Térey Mari és Julia teljes levelezése.

FÜGGELÉK.

A Kisfaludy Társaság ereklyetárának kincsei.

Petőfi holttestét látta-e Heydte ezredes?

Két anyakönyvi bejegyzés.

Régi telekkönyvi és más érdekes adatok.

Felhasznált könyvek és cikkek.

Képek jegyzéke.

*

Régi mondákban, népmesékben vissza-visszatérő jelenség a kis királykisasszony, kinek bölcsőjénél megjelennek a tündérek, hogy elhalmozzák őt ajándékaikkal. Végül pedig a meg nem hívott gonosz tündér egy szavával tönkreteszi mindazt a szépet, jót, melyet a többiek neki szántak. A mese végén aztán rendszerint mégis csak jóra fordul minden, s a gonosz tündér átka semmissé válik. De hát ez a mesében van igy, az életben sajnos...

Ez jut eszembe mindég, mikor Szendrey Julia élete történetét olvasom. A sors, a szeszélyes tündér, látszólag mindent megadott neki: szépséget, bájt, szellemet; látó szemet, hogy meglássa a nagyságot; bátor szivet, hogy kiküzdje boldogságát, minden előitélet dacára; szárnyaló erőt a lángész követésére röptében és mindezek fölött a lehetőséget, hogy korának legnagyobb költője belőle meritsen ihletet halhatatlan költeményei számára. Csillagkoronának fejére pedig Petőfi Sándor szerelmét. És azután...

Lehet, hogy van ebben valami törvényszerüség. Hogy minden ember életére csak bizonyos adag fény és boldogság van kimérve. Ha ezt aztán néha, ritkán, tulsüritve kapjuk... akkor utána aránytalanul hosszu és sötét az éjszaka. Talán. Nem ismerjük a törvényeket, melyeknek jegyében élünk. De a népmesékben sok igazság rejlik és ezért jogosnak érzem, hogy az átok egyik része, mely szegény királykisasszonyt annyi éven át sujtotta, a rágalomnak átka, végre feloldassék.

Feloldassék pedig magának a királyleánynak szavával, melyet rég elporladt ajkával kiált felénk.

Ember voltam én is, érző, vérző szivü ember, mondja a néma száj; szerettem és szenvedtem. Ki az, aki az első követ dobja rám?

Bünül rótták fel nekem, ami minden ember szent joga: leélni a saját életét. És még nagyobb vétkül azt, hogy mindenek dacára ez mégsem sikerült. Vergődtem a béklyók ellen, lehunytam szemem, hogy feledni tudjak, lázadoztam, mint a börtönbe zárt rab a berácsozott ablak előtt... mindhiába. Az óriás reám sütötte bélyegét, és én nem Szendrey Julia voltam többé, hanem Petőfi hitvese, akárki nevét viseltem is. Hozzája mértem mindenki mást és senki sem ütötte meg a mértéket.

Igen, ez világlik ki mindabból, amit ir. És ez volt életének tragédiája is. Szeme hozzászokott a fényhez, mely a csillaguton járóknak világit és sötétnek tünt fel előtte azóta a földi ut. Csak azokat és addig érezte méltóknak magához, ameddig az óriás csillagköntösében közeledtek feléje. Mikor aztán azt levetve, egyéni életet kezdtek élni, nem ismerte őket többé meg.

Mi embertársainkat tetteik után itéljük meg. Az indokokat rendszerint sem nem ismerjük, sem nem keressük. Pedig a lényeg abban rejlik. Talán igazságosabban fogunk itélkezni Szendrey Julia felett, hogyha elolvassuk azt, amit egyedül saját magának irt.

Majdnem egy századon át hordozta magán a hütelenség bélyegét. Kiknek szivéhez legközelebb állott Petőfi Sándor, azok sütötték reá. Pedig ha olyan lett volna, amilyennek azok őt hitték és mutatták, a nagy költő szerelme nem szállhatott volna ép őreá. Ezt hinni lekicsinylés volna Petőfi Sándor iránt. Nem. Ők rokonlelkek voltak. Szárnyaló fantáziával megáldva, vagy megverve, büszkék, erősek, lázadók. És ezért nem tudtak elszakadni egymástól soha, bármennyire cáfolni látszanak is ezt a tények. Ez erényekből és ezen erények visszájából van összeszőve Szendrey Julia élete. Mi hosszu éveken át csak a fonákját láttuk eme szövésnek. Ideje már, hogy megvizsgáljuk a szinét is. A fekete alapon világitó arany szállal beléhimzett irásjegyeket.

Nem tudom, hogy igazam van-e, de én ugy érzem, hogyha Petőfi visszatérne a siri világból az özvegyi fátyolért, melyet szerelmese hütlenül eldobott, nem találná fejfájára akasztva, mert Julia, bár levette azt fejéről, a lelkét burkolta belé és az azóta is ott van, elsötétitve körülötte a világot.

Szegény királykisasszony. Szegény, árva, elátkozott királyleány. Vajjon azóta eljött-e hozzád a tulvilágon a királyfiu, hogy csókjával ujra a szerelem és dicsőség ragyogó, fénylő, csillagos aranypalástjává változtassa a lengő, libegő, szomoru fekete fátyolt?

BETHLEN MARGIT

PETŐFI ÖZVEGYE

Petőfi Sándorné. Barabás Miklós kőrajza 1848-ból.

Julia aláirásának fakszimiléjével. (Ernst Lajos gyüjteménye.)

Ezt az életrajzi részt: Julia özvegységét - 1849-től kezdve haláláig, 1868-ig - Dernői Kocsis László irta meg, a források felhasználásával.

A forráskutatás munkáját és a források kritikai feldolgozását dr. Mikes Lajos végezte.

Ekhós szekér. Fejléc. Fáy Dezső tollrajza

I.

Melyik ut vezet Mezőberény felé?

A két mokány lovacska szügyig, az ekhós szekér kerékagyán felül járt a porban, amit felvert maga mellett.

Jobbra-balra az Alföld végtelen mindensége, napijáróról idetekintgető templomtoronnyal, egy-egy homokbalapuló tanyaházzal, vigasztalanul sovány, porette, halálosan elperzselt akácfával.

Az ut mentén itt-ott öreg magyarok birkóztak a meleggel és az aratásra sárgult élettel, máshol már keresztben állt a termés.

Csupa öreg magyar.

Egy menyecske baktatott az uton, talán már második, harmadik órája járta a homokot, izzadt a juliusi napon a kanta vizzel, amit talán még két-három órajárásra vitt az izzadó, verejtékező aratóknak. Éneklősen felköszönt a szekérre.

- Dicsértessék a Jézus...

A szekér első ülésén kizökkent álmodozásából a kocsis, hirtelen ijedelmében nagyot rántott a gyeplőn, a lovacskák csudálkozva indultak sebesebb mozgásba.

A kocsis szomszédja elgondolkozva nézett a menyecskére, kereste az összefüggéseket, majd ráhagyta a köszöntését.

- Jó napot, lelkem. Messze van-e Gyoma?

- Egy óra hajtás.

- Istennek ajánlom...

Jó harmincasnak látszott az utas. Vékonyra szabott mellén attila feszült, a felső gombokat kinyittatta vele a kánikulás meleg, puha gallérját igen megviselte a nyár. Magas homloka ugy trónolt hirtelen keskenyedő, sovány, kiütköző állcsontokra épitett arca fölött, mintha valami merész épitőmüvész nehéz boltozatot rakott volna egy törékeny-finoman épitett márványpalotára. Állán kissé elhanyagoltan diszelgett a kis szakáll, haja rendetlen, hetykés bajusza fáradtan lecsüngött, mintha ura lélekrenehezedett testi fáradtságát érzékeltetné.

Beszólt a kocsiba.

- Alszik?

Mély hangon szólt vissza az asszony.

- Fel-felriad, de a szekér rázása visszaringatja az álomba.

A fiatalember torz mosolyra huzta a száját, erre a mozdulatra támadó éllel ugrott elő szájából két szemfoga. Komolyan szebb volt, rokonszenvesebb, - igy csupa szenvedély.

- Meg kell szokni ezt a cigányéletet...

Az asszony nem felelt, a férfi füzte tovább a szót.

- Sokak indultak mostanában ilyen cigányéletre. Talán még Kossuth ur is ekhós szekérre rakta kedves feleségét. Szekérre rakva oszladoznak az apostolok.

Az asszony erre se szólt, a férfi kabátja ujjával megtörölte verejtékes homlokát, a lőcsbe kapaszkodott, jó ideig maga elé meredt, semmit sem szólt.

A kocsis megrángatta a gyeplőszárat, barátkozott a lovaival.

- No még egy félórácskát! Zab is lesz, viz is lesz, Gyomán.

Az utasához fordult.

- A tekintetes asszonynak is elkél egy csepp pihenés.

- El.

- Gyomán van egy jó vendégfogadó.

- Kend sokszor fordul Gyomára?

- Csak mostanság.

- Hogy-hogy?

- A békességes világban a fiam ment.

- Hol van a fia?

- Damjanich urnál.

- Annak lába törött.

Az öreg paraszt kétségbeesett képpel nézett az utasára, az ostornyéllel keresztet hajitott magára.

- Akkor oda a szabadság... Most már tudom, mért van annyi uri fuvar Váradra, Gyulára. Szaladnak az urak.

Az utas pár pillanatig hallgatott, gondolkozott, csak azután szólt jól megfontoltan.

- Majd jön Bem Erdélyországból...

- A lengyel?

- Az.

- Hát az jó, ha gyön. De nagy baj, ha nincs olyan vezér, aki ráül a nagydarab lovára, kihuzza a kardot, mint Damjanics ur Szolnokon, azt mondja a honvédnak: Előre, fiaim! Ő maga nekivágtat az első ágyunak... A Bem ur nem olyan vezér. Kis ember, semmi ember.

- Nagy ember az, nem érti kend a hadvezetést, - förmedt rá az utas.

- Hát az igaz, - mondta megfontoltan a paraszt. - A tekintetes ur biztosan jobban érti. Én csak azt tudom, hogy szaladnak az urak Szolnok felől, sok a fuvar...

Az utas elhallgatott, a kocsis pedig ettől fogva csak a lovacskáival bibelődött, zabról, szénáról, jól megaljazott istállóról értekezett velük, szerfölött belemélyedve a barátkozásba. Az utasával nem értett egyet, visszatért az állataihoz.

A lovak megértették, szaporán szedték a lábaikat.

Az utas elnézett az aratók felé, valami megvillant a szemében, befelébeszéddel megszólalt.

- Hej, alföld! Szép alföld...

Észrevette, hogy több a parlagon hagyott föld, mint a buzatábla, elcsendesitette örvendező szemének villogását, megint csak maga elé meredt, nézte a két ló hátulsó lábait, amint frissen taposták a homokot, rugták a port olyan igyekezettel, mintha most kezdenék a futást, pedig már reggel óta vontatták a szekeret, a hátukra telepedett porból friss sarat csinált az izzadtság.

A faluhoz ragasztott első tanyasorhoz értek, a tanyák mögül kicsillant a Körös kanyargó vize, kicsit enyhült a forróság, a folyó partja felől barátságosan integettek a szomorufüzfák.

Az utas beszólt az asszonyának.

- Nézd, Julia! Mintha az erdődi tó szomorufüzfáit látnám.

Az asszony fáradtan szólt:

- Azok frissebbek. Barátságosabbak.

A fiatalember haragosan felcsattant.

- Nem érted az alföldet!

Az asszony nem szólt többet és a férfi is visszaesett hallgatásába.

Beértek Gyomára. Kóbor kutyák szegődtek a kocsi mellé, körülugrándozták a lovakat, torkuk szakadtából ugattak, felcsaholtak az utasok felé.

A férfi kivette az ostort a kocsis kezéből, a kutyák közé vágott.

- Mihaszna fajta!

Az öreg paraszt visszavette az ostorát.

- Ne bántsa a kutyát, tekintetes ur... Az embert megharapja a cimborája, a szomszéd ellop a földjéből, az asszony másra kacsint, de a kutya soha el nem hagyja a gazdáját...

Rövidebbre fogta a gyeplőszárat, lassitotta a lovak futását, barátságos szóval eltanácsolta a kutyákat, az ostornyéllel előre mutatott.

- Amott a vendégfogadó!

A korcsmaház előtt megálltak. A gazda az ajtófélfát támogatta, pipaszár mellől szó nélkül figyelte az érkezőket. Megvárta, mig szólitják.

- Jó napot adjon Isten!

- Jó napot, meleget.

- Melyik ut vezet Mezőberény felé?

- Csak egy ut van, de annak itt van az állomása. Egy tányér leves akad az utasnak, etetés, itatás a lónak.

Az asszony kinézett a ponyva alól, borus tekintetét a fogadós felé forditotta.

A gazda folytatta a mondókáját:

- Asszonynak jó pihenés.

A kocsis leugrott a kocsiról, odavetette az ostorát, szaporán kifogta a lovakat, árnyékba vezette.

- Megvárjuk itt az alkonyatot, Juliska, - szólt a férfi, s maga is leugrott a kocsiról.

A fiatal asszony kiadta a kocsiból a pólyás gyereket, a férfi óvatosan ölbevette azt, nyiladozó álmos szemébe kacsintott.

- Zoltán ur, parancsol ebédet?

A gyerek apró öklöcskéjét a szájába dugta, nem sokat hederitett az apjára, anyjára se, aki átvette az urától a gyereket, bevitte a fogadóba. Utolsónak testes menyecske mászott ki a kocsi fedele alól, aki eddig észrevétlen maradt: a szalontai dajka.

A fogadós kezet nyujtott a vendégnek.

- Szoba is lesz.

A jövevény erőteljesen megrázta a feléje nyujtott kezet. A fogadós előre eresztette a vendégét, közben oldalról jól megnézegette.

- Jól ismerem?

- Kinek ismer, fogadós uram?

- Petőfi Sándor.

- Feleségével és gyermekével, Petőfi Zoltán urral.

- Isten hozta. Baj van Pesten?

- Baj nincs. Csak ott a muszka...

- Hej!... Szegény Magyarország...

A korcsmaszobában a lócára ült az asszony, ölében a gyerekkel várt. A fogadós a benyilóba vitte az asszonyt; odaküldte a dajkát is, közben a költő elé tett egy pohár jó hideg, vizes bort.

- Várjon csak itt, Petőfi ur... Utról jött asszonyt magára kell hagyni...

Kiszaladt a konyhába, majd a belső szobába ugrott, valami képfélét vitt a konyhába, a felesége markába nyomta, kötényével letakartatta. Az asszony bement Petőfinéhez. Hamar leakasztott az ágy fölül egy Mária-képet, helyére másik képet akasztott.

Sebtiben magyarázta az asszony:

- Minden este olvassuk Petőfi ur verseit. A képét is meghozattuk Pestről... Édes Istenem! Micsoda szerencse...

Az asszony szemében kigyulladt a büszkeség fáklyája.

Nyilt az ajtó, köcsög tejjel a kezében, belépett a költő.

- Jó hideg tej, Juliskám...

Julia szemével a képre intett, a költő természetes gőggel szembenézett saját képével.

Az asszonyt végtelen szeretettel ölelte magához.

Petőfi Zoltán ur elbődült, Julia szemérmesen nézett az urára. A dajka ölbekapta a gyermeket, szájába adta a »mindennapi kenyeret«. A költő megpaskolta a gyerek arcát, kiment az ivóba, leült a keresztlábu asztal mellé.

A fogadós a konyhából jött.

- Olyan paprikáscsirke lesz, hogy Kossuth ur is megnyalhatná utána a tiz ujját...

A költő nem is hallotta. Az asztalra vetett két karjára esett a feje és aludt.

II.

Mezőberényi napok

Alkonyodott, mikor az ekhós szekér elhaladt a mezőberényi határt jelző keresztfa előtt. Az öreg paraszt keresztet vetett magára, még egy utolsó biztatást juttatott a lovainak, igérgette nekik a célhoz érkezést, jó esti ellátást, éjszakai pihenést.

A kocsis az első mezőberényi embertől Orlayék háza felől kérdezősködött. Az ember csudálkozva hallgatta a kérdést.

- Nem laknak Berényben Orlayak.

- Talán Petricséket ismeri kend? - szólt közbe Petőfi. Azután ő maga magyarázta az utat a kocsisának.

Erősen sötétedett, mikor a kocsi megállt Orlay Petrics Soma szüleinek portája előtt. A kutyák megrohanták a lovakat, de az udvarról kilépett egy fiatal ember, szétparancsolta a házőrzőket, csudálkozásában nagyot rikkantva, széttárt karokkal futott a jövevények felé.

- Sándor! Hát téged mi szél hozott erre mifelénk?! De akármi szél hozott, - hozott Isten.

A költő megölelgette barátját, a festőt, akivel együtt töltötte diákéletének, majd szinészi kalandozásainak legszebb hónapjait.

- Az a szél, ami hozott, bizony nem jó szél. Hátat forditottam a politikának. A háborunak, a katonáskodásnak, mindennek. Elhoztam ide Juliskámat, meg a porontyomat. Akár szivesen látjátok, akár nem, bizony itt maradnak, itt maradok én is. Mezőberénynek ugy sem volt még poétája, én leszek az első. Vagy ha a poézisból nem lehet megélni, akkor berényi paraszt leszek.

Szertelen jó kedvvel ölelgette Petrics Somát. A régi barát a szomoru asszony segitségére és üdvözlésére sietett, közben óvatosan, félről nézegette a költőt, aki vad kitörése után visszazökkent komor hangulatába.

Egy öreg asszony sietett ki a házból, magához ölelte Juliát.

- Én vagyok ennek a rossz fiunak az anyja, - mutatott anyás büszkeséggel Petrics Somára. - És maga lelkem, annak a másik rossz fiunak a felesége. Jól ismerem a maga Sándorkáját. Együtt kóboroltak a fiammal...

A gyermeket kapta az ölébe.

- És ez a Zoltánka. Ir-e már verseket? Melyik lesz a nagyobb költő? Az apa, vagy a fiu?

Petricsné és a fia majdnem ölben vitte be a házba Petőfit, feleségét és a kis Zoltánt. A gyerek érdeklődéssel nézte az uj világot, hamarosan megbarátkozott Petricsnével, megcibálta őszülő haját. A dajka egy darabig közöttük álldogált, azután otthagyta Zoltán urat, kiment a konyhába.

Enni-innivalót kaptak a jövevények, a cselédek utba igazitották az ekhós szekér öreg parasztját, Sándor pedig hamarosan megunta az üldögélést, intett Somának, magával hivta. Az ajtóból nevetve szólt vissza:

- Vigyázzanak a fiamra...

Odakint elkomolyodott, a fiatal házigazdába karolt, vitte magával a kertek felé.

- Gyere, beszélni akarok veled.

Azután beszélt. Elmondta, hogy junius 30-án Kossuth magához hivatta őt, Aranyt, Egressyt, Vas Gerebent és Fáncsy Lajost. Le se ültette őket, ugy beszélt hozzájuk, mint kormányzó az alattvalóihoz. Elmondta, hogy most már igazán veszélyben van a haza. Az osztrákokkal még csak elbirt volna valahogy a honvédség, de az osztrák nyakunkra hozta a muszkát. Paskievics kapott kétszázezer embert a cártól és ha ez a kétszázezer kevés, akkor többet is küldenek Lengyelországból. Ott most nem kell tartani semmitől, mert azok, akik zavart csinálhatnának, Bem és Dembinszky, itt vannak Magyarországon. A cár egész hatalmát a fiatal császár rendelkezésére bocsátotta.

- Elérkezett a nagyszerü halál órája, - igy szónokolt Kossuth. - Elhatároztam, hogy itt Pest alatt vivjuk meg a döntő csatát. Önöktől azt kérem, hogy holnap délutánra hivjanak össze népgyülést, fanatizálják a népet az utolsó ütközetre. Ha győzünk, ha sikerül összetörni Paskievics Magyarországra hozott erejét, talán meggondolja Bécs és meggondolja a cár, hogy áldozzon-e több embert a mi elnyomatásunkra. Ha pedig nem tudunk győzni, akkor pusztuljunk el mind, akkor itt veszek én is, ide temetkezem Pest romjai alá.

Lázitó, gyujtó beszéd volt. Petőfi és társai megérezték az utolsó órák eljövetelét. Kezet fogtak a kormányzóval, megigérték, hogy Pest népe ott lesz a temetkezésnél. Petőfi Heckenasthoz ment, plakátokat nyomatott, a plakátokat azon nyomban, frissen vitték ki az uccára. A költő lángoló szavakkal hivta meg Pest népét a másnap délután öt órakor tartandó népgyülésre a Muzeum elé.

Haza ment Juliához, elmondta neki, hogy mi történt. Az asszony készen a legrosszabbra, fejet hajtott az ura akarata előtt. Összecsomagolta a család apróságait, sirt egy sort Zoltán felett, de azután megerősitette szivét s most is ugy, mint annyiszor, beletörődött abba, hogy ugy van legjobban, ahogy Petőfi akarja.

Este Egressy jött be Petőfiékhez, megkérdezte Sándort, tudja-e, hogy Arany elutazott. Sándor dehogy tudta. A szalontai nótárius talán jobban ismerte a világot, mint fiatal költőtársa. Gyorsan összeszedte mentenivalóját, elfutott Pestről.

- Mi azért megtartjuk a gyülést, ha Jankó el is ment, - biztatta Petőfi Egressyt.

Nagy fogadkozások között mult el az este. Az asszony keveset beszélt, nézte, hallgatta az ura lángolását.

Másnap reggel Petőfi felment a kormányzó hivatalába. Kossuthot kereste, de csak csomagoló, utazásra készülődő tisztviselőket talált ott. Megtudta, hogy Kossuth a »nagy temetkezés« helyett a menekülést választotta, kormányával együtt összecsomagolt és Szeged felé indult.

Petőfinek és Egressynek szörnyü napja volt. Mikor legyürték első mérgüket, egyik jobbra, másik balra indult, Fáncsyt is segitségül hivták, bejárták a várost, letépték a népgyülést hirdető plakátokat, akivel találkoztak a kihalt uccákon, figyelmeztették, hogy nem lesz népgyülés, nem lesz csata Pest alatt, nem lesz nagyszerü halál. Elfutott a kormányzó és futni kell mindenkinek, akinek valami veszitenivalója van.

Petőfinek és Egressynek egyformán sok vesziteni valója volt. Mind a két név benne volt abban a fekete könyvben, amit Bécsből küldtek a magyarországi osztrák hadvezetőségnek. Petőfi neve mellett komor, fekete kereszt jelezte az akasztófa igéretét.

- Másnap reggel elindultam Pestről, - mondja Petőfi. - Megundorodtam a nagy emberektől és a kis emberektől egyformán. Elveszett itt már minden. Ha a kormányzó menekül, ki legyen az az ember, aki utolsónak hagyja el a sülyedő hajó parancsnoki hidját? Ha a kormányzó nem bizik már önmagában sem, akkor bizhatunk-e mi a kormányzóban? Valahol még harcolnak a honvédek, valahol még lobogtatják a szabadság zászlóját. Görgeinek még együtt van a serege, - hogy hol és merre járnak, azt nem tudom. Talán éppen most vivják valahol az utolsó csatát az oroszokkal. Bem még harcol, ő harcolni fog addig, amig el nem veszik az utolsó ágyuját is és meg nem hal mellette az utolsó székely honvéd. De már Damjanich törött lábával be van zárva Aradra, az már többé nem ül lóra. Ki fogja megmenteni ezt a szerencsétlen országot? Vécsey? Dembinszky? Egyik sem. Egy darabig még harcol Bem az erdélyi végeken, azután mindennek vége. Először azt gondoltam, hogy magamnak is oda kell sietni, ahol még halni lehet. De használ-e ennek a szegény nemzetnek az, ha eggyel több ember hal meg? Nem lesz-e nagyobb szükség az élőkre. Egy halott csak egy halott, de ha én élek, az én szavamnak talán ezernyi ezer ember ereje lesz. Elhoztam Juliát és elhoztam a fiam, azzal az akarattal, hogy valahol meghuzódom, elbujdosva, elmenekülve az emberek elől, várom meg, mig lezajlik a vihar. Azután talán hasznomat veszik még. Ha ugy gondolod, hogy itt maradhatok, akkor itt maradok. Van még egy kis pénzem abból, amit a kormánytól kaptam, talán szerezhetek egy házacskát, egypár hold földet adósságra. Valahogy megélünk addig, mig megint lesznek könyvek, lesznek ujságok és lesznek magyar nők, akik kérdezik: vajjon hol él Petőfi, ir-e még?

Orlay szó nélkül hallgatta végig a hosszu panaszkodást, csak itt szakitotta meg a költő beszédét.

- Nem kell házat se venned, Sándor, meghuzódhattok nálunk. Apám, anyám örül, ha körünkben maradtok. Azután majd csak lesz valami...

- És ha Erdélybe mennék? - kérdezte Petőfi. - Mit gondolsz? Nem volna-e jobb, ha meghuzódnám a székelyek között? Valami hegyoldalba ragasztott kis faluban, ahová a madarak is csak ünnepnapon néznek be.

- Maradj itt, Sándor, - szólt komolyan Orlay.

Bementek a házba, ahol közben Julia már egész otthonosan elrendezkedett. Petricsné kinyitotta az első szobát, a cselédeket a padlásra szalasztotta, előkerestette az öreg bölcsőt, amelyben valamikor Somát ringatták, a bölcsőből kikergették az egereket, kiverték a port, beállitották a szobába és Petőfi Zoltán ur megszokott bömbölésével átvette az uralmat a ház fölött.

Petőfi magához ölelte Juliát:

- Itt maradunk.

Az asszony engedelmesen szólt:

- Ugy lesz, ahogy te akarod, Sándor...

Estére hazajött a gazdaságból az öreg Petrics, a férfiak elpolitizálgattak a verandán. Petricsné a gyermeket csudálta és Julia büszke volt a gyermekre.

Igy kezdődtek a mezőberényi napok. Julius 5-én este érkezett Mezőberénybe Petőfi. Másnap délelőtt a gyermeket csudálván, eszébe jutott, hogy maradandóbbat, értékesebbet nem irhat Mezőberényben, mintha megirja gyermeke életét. A gyermek ekkor összesen hat és fél hónapos volt.

A költőkirály kiment a méhesbe, tollat, tintát vitt magával és szép gömbölyü betüvel kezdte megörökiteni Zoltánt:

    »Született Zoltán fiam december 15. 1848, déli tizenkét órakor, Debreczenben, a Harminczad-utczában, Ormós szabó házában az utczára nyiló kapu melletti szobában.«

    »Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláhlázadás miatt nem lévén eléggé biztos, Debreczenbe szállitám őt, hol zászlóaljammal feküdtem. Igy érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debreczenben született.«

    »Debreczenben és ami több: pénteki napon.«

Irt-irt és délben jókedvüen dicsekedett, hogy Zoltánt megörökitette a halhatatlanságnak és Debrecenről is megmondta a véleményét.

De jókedve nem sokáig tartott.

- Vajjon bevonultak-e a muszkák Pestre? - kérdezte szinte önmagától és délután már nem folytatta Zoltán életrajzát, hanem verset irt. A vers cime ez volt: »Szörnyü idő«.

Petőfi Mezőberényben. Orlay Petrics Soma olajfestménye 1849 juliusából. (Ernst Lajos gyüjteménye.) Ez a kép Petőfinek az utolsó arcképe.

Nehezen multak a napok. Petőfi telve volt nyugtalansággal, s ezt a nyugtalanságot Julia kedves figyelmessége, mindent csak helyeslő asszonyi finomsága sem tudta enyhiteni. Nehezen készült Zoltán életrajza, hol ezért, hol azért hagyta abba irását Petőfi. Egy napon elhatározta, hogy megirja azokat a történelmi eseményeket, amelyekben a legjobban megnyilvánult a Habsburgoknak Magyarországgal szemben érzett gyülölete. Jegyzetei között megtalálta azt a kis kivonatot, amit a Wesselényi-féle összeesküvésről készitett Horváth Mihály: Magyarok történetéből, a kivonat nagyon megragadta, munkára ösztönözte és elkezdte irni történelmi szinmüvét, Karaffa eperjesi hóhérkodásáról. De ezen is rendszertelenül dolgozott. Orlay érezte, hogy Mezőberény kevés szórakozást nyujthat a költőnek, ezért többször bevitte Gyulára, hol Szakál Lajos, a népdalköltő, és Sárossy Gyula társaságában töltötték az időt. Petőfinek jól esett, hogy költők között költészetről beszélhetett és büszkén fogadta vendéglátói hódoló barátkozását.

Gyuláról mindig sietett haza, aggódott, hogy közben kósza osztrák, vagy orosz csapatok érkezhetnek Mezőberénybe, Juliával, vagy Zoltánnal valami baj történhet.

Julius 11-én hallotta a hirt, hogy Arany János baj nélkül haza érkezett Szalontára. Azonnal levelet irt Aranynak.

    "Kedves Barátom, az napon, melyre hirdettük a népgyülést, a melyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vivandó véres, elhatározó, utolsó leheletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt stb. mint ő maga mondá: ugyan az napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek - hegedüszóban persze - hogy eszeágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbbé ott hagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábolni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet. Én ezen komiszságra teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jövén, s megemlékezvén még előbbeni sebeimről is, kaptam magamat, felszedtem sátorfámat s másnap családommal együtt ide e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszeritene sorsom; s most itt vagyunk, s a mely perczekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok. Hát ti mit csináltok, hogy vagytok? add tudtomra, valamint azokat is, amik az utóbbi időkben a világon és Magyarországban történtek, mert én, mióta Pestet elhagytam, semmit sem tudok. Te mégis csak közelebb állasz az eseményekhez, vagy legalább a hirekhez. Irj mielőbb. Az utolsó posták ide Gyula és Csaba. Isten veletek, ölelünk benneteket! barátod

    Petőfi Sándor." 

Nyugtalanságban, vagy erőszakolt nyugalomban teltek a napok. Petőfi féltette asszonyát az ijedelmektől. A családi beszélgetések leginkább a gyermek imádásában merültek ki.

Sokat sétált, itt is feltünt az atyafiaknak furcsa sietős járás-kelése, különösen azt nem értették, miért járkál mindig az ut közepén, örökké Istent kisértve, hogy lovak, tehenek megtaposhatják, neki mehetnek. Sétái közben sokszor találkozott hirhozókkal, rongyosan vándorló sebesült honvédekkel. Egyik Szeged felől jött, onnan hozott valami hirt, mindig csak rémes hireket, másik arról tudott, hogy Aradnál Damjanich került szorongatott helyzetbe, a harmadik Erdély felől jött, ahol még mindig diadalmasan harcolt Bem.

Bem felől mindig csak jó hireket hallott. Sokszor megfordult az eszében, hogy mégis csak Erdélybe kellene menni, ott a legbiztosabb a világ. Erről sokat beszélgetett Orlayval, de az mindég lebeszélte a vándorlásról. A gyermeket és az asszonyt emlegette s ilyenkor a költő sokszor szidalmazta önmagát, hogy miért vitte romlásba azt a gyönyörü gyerek-asszonyt, miért nem hagyta otthon az apjánál.

Egy szegedi hirhozó elmesélte, hogy a kormánnyal együtt Szegeden van Egressy is.

S hogy a kormány Szegedről is tovább készül...

III.

Szegedről jöttek, Erdélybe mennek

Julius 17-én Petőfinek eszébe jutott Damjanich. Aznap bátorságos hireket kapott Arad felől, gondolta, hogy meglátogatja a tétlen várparancsnokságra kárhoztatott hős vezért. Megkérdezte Orlayt, hogy elmenne-e vele Aradra. Csak egynapos látogatásra, ott megtudnak egyet-mást a harctéri helyzetről, az oroszokról s valami biztosabb hirt hallanak Erdély felől. Orlay szivesen vállalkozott az utra. Éppen egy nappal előbb kezdte festegetni Petőfit, ugy, ahogy a költő mezőberényi életét magára parancsolta: pongyolában, öreg karosszékben ülve, kezében csibukkal, félretett karddal. Ez a munka igazán várhatott addig, amig megjárják Aradot.

Áthivatták Csipkár Pál szűcsmestert, megkérdezték, elvinné-e őket Aradra Bonyhai Benjamin fedeles kocsiján, mennyit kér az utért.

Csipkár 10 forintért vállalta az aradi fuvart. Megállapodtak abban, hogy másnap kora reggel indulnak Arad felé. Kora reggel, mert vad kánikula uralkodott az alföldön.

Julia és Petricsné utravalót sütött, Damjanichnak is készitettek valami apró kézimunkát, hogy Petőfi megörvendeztesse vele a szolnoki hőst. 18-án korán keltek, csak a gyermek aludt. Reggelihez ültek, még nem is végeztek vele, mikor megállt az udvaron Bonyhai Benjamin kocsija. Orlay kiüzent a gazdának, hogy várjon. Várhatott volna nyugodtan, de Petőfit valami nyugtalanság üzte, kergette.

- Ha itt a kocsi, akkor menjünk, - mondta és felkelt az asztaltól, ott hagyta a reggelijét. Orlay nem tehetett egyebet, követte a példáját. Kimentek, betelepedtek a kocsiba. Az asszonyoktól elbucsuztak.

Csipkár az Isten nevében utnak inditotta a két lovát. Mikor a kocsi kifordult az utra, mögöttük megcsikordult a kapu. A két ló megugrott, nekirohant az ut tulsó oldalán levő kőkeritésnek. Nagyot roppant a kocsi rudja, összetörött.

Orlay tréfával próbálta elütni Petőfi bosszuságát:

- Látod, még a lovak is azt akarják, hogy megegyük a reggelit...

Leszálltak a kocsiról, visszatértek a házba, ettek.

Egy szolgalegényt a kovácsért szalasztottak, aki pár perc mulva megérkezett a szerszámaival és az inasával. Kezdte foltozni a kocsirudját.

Valami mozgolódás támadt az uccán. Petőfi felugrott az asztaltól.

- Kik jöhetnek, hová mennek?

Két kocsi vágtatott el a ház előtt, a kocsin honvédek. A vágtatásnak Petricsék házán tul pár lépéssel vége szakadt, ott valami vendéglőt sejtettek a jövevények, a honvédek leugráltak a kocsikról.

Az első kocsiról lelépett egy daliás termetü férfi.

- Nézzétek csak, Egressy Gábor! - kiáltott Petőfi.

Kiszaladt az uccára, Orlay utána. A két barát boldog örömmel üdvözölte egymást.

- Honnan jöttök? - kérdezte a költő Egressyt.

- Szegedről jövünk, Erdélybe megyünk.

- Pihentek egy félórácskát?

- Persze, hogy pihenünk, - mondta Egressy. - Azért jöttünk erre, hogy lássalak. Orlayéknál vagytok? Hogy van Juliska? Sir-e sokat a gyerek? Tudjátok-e már, miért sir - ha sir?

A másik kocsiról leszállt egy honvédtiszt, Kiss Sándor ezredes, Bem szárnysegédje. Köszöntötte Petőfit, bemutatkozott Orlaynak.

- Visszük magunkkal Sándort, - mondta.

A költő tiltakozott.

- Nem megyek.

- Már pedig én nélküled nem mehetek Bem elé.

- Hol van Bem?

- Engem Háromszékből küldött Szegedre, a kormányhoz.

- A kormány még Szegeden van? - kérdezte csendesen, aggódással Petőfi.

- Még ott van...

- És Bem?

- Azt parancsolta, hogy bárhol légy, menjek utánad. Akár Szegedről, akár máshonnan, vigyelek magammal a táborba. Egressytől hallottam, hogy Mezőberénybe indultál, ezért csináltunk egy vargabetüt Berény felé.

- Egressy is Bemhez megy?

- Oda. A Bem tábora az egyetlen biztos hely a »rebellisek« számára.

A költő csak a fejét rázta.

- Én nem megyek. Elég volt a vándorlásból...

Orlay közbeszólt, reggelire hivta az urakat, a honvédeknek leakasztatott egy oldal szalonnát a kamrából, kivitette nekik az udvarra, a nagy akácfa árnyékába.

A vendégek is asztalhoz ültek. Reggeliztek.

Az ut szélén a kocsi mellett dolgozott a kovács, foltozta az összetört rudat.

Petőfi meghallgatta a szegedi hireket. Igen rossz hirek voltak. A költő felkelt az asztaltól, szó nélkül kiment a szobából.

Egressy aggódva fordult Juliához.

- Mit csinál itt?

- Nyugtalan.

Sándor sokáig volt odakint. Julia kinézett az ablakon, aggódó tekintettel kisérte az urát. A költő Csipkárral beszélgetett, azután hosszu, nagy léptekkel mérte az udvart. A katonák szalonnázás közben megéljenezték, erre elmosolyodott, de hamarosan visszaesett előbbi komor hangulatába.

Hirtelen meggondolta magát, nagy sebbel-lobbal visszatért a szobába, leült az asztal mellé.

- Beszéltem Csipkárral, - mondja. - Tiz forintért elvisz Váradra is. Neki mindegy, hogy Arad, vagy Várad. Hát ha neki mindegy, akkor legyen - Várad...

A feleségéhez fordult.

- Mit mondasz Juliskám, menjünk?

Az asszony komolyan szólt.

- Ahová sorsod vezet, én követlek, tőled el nem maradok...

Petőfi feleségéhez hajolt, átkarolta derekát, babusgatva szólitotta.

- Hát mégis csak ugy lesz, ahogy Pesten kiterveltük. Elmegyünk Erdélybe, a székelyek közé. Valahol az Isten háta mögött keresek egy kis falut, a kis faluban házat, kertecskét. Megveszem és oda viszem Juliskámat. Ez lesz a mi igazi tavaszunk. Fészket rakunk, mint a fecskék, senkire nem gondolva, csak magunkra és arra az alvó kiskirályra...

Érezte, hogy valami magyarázattal tartozik hirtelen elhatározásáért. Egressyhez fordult.

- Lásd, Gábor, én nem fontolgatok sokáig. Nálam minden a pillanat szüleménye. Mire rögtön határoztam magamat: még mindig jól ütött ki. Különben is, barátom, fátum szerint kell történnie mindennek; azért mindegy, akár fontolgatunk, akár nem.

Az asszonyok csomagoltak, Petőfi pedig az irásai felől rendelkezett. Tárcáját, kéziratait Orlaynál hagyta.

Reggel nyolc órakor Petőfi feleségével, a dajkával és Zoltánnal elindult Várad felé.

A gyermek még aludt, mikor a kocsira tették.

Orlay sokáig állt az uton, nézte a porbaveszett kocsik nyomát, mintha utoljára nézné a kocsi utasait.

A három kocsi pedig vágtatott Erdély felé.

Váradon tul, Ugrán Petőfinek eszébe jutott Arany. Szalontán át is mehettek volna, de nem gondoltak rá, elkerülték. Petőfi bánkódott is emiatt, megkérte az ugrai papot, irjon Szalontára a nótáriusnak, hogy köszönti Petőfi és ő Erdélybe megy...

Futott a végzet utján.

 Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.

Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, Kiadási év

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, Kiadási év: 1930

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, Kiadási év: 1930

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.