SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA XXV.-XXVI.

XXV.

Vádollak!

Szeptember elsején elküldette otthonról a cselédeket, frissnek, erősnek mutatkozott, titkolta egyre ismétlődő rohamait.

- Jól vagyok... Egészen jól vagyok... - mondta az ápolónőnek. - Maga el is mehet ma délután... Anyjához akart menni... Menjen el az anyjához... Estére visszajön...

Az ápolónő elment.

Az asszony egyedül maradt Tóth Józseffel. A fiatalember olvasni akart, de Julia nem akart hallani irodalomról, költészetről.

- Más dolgunk van... Más...

Inkább csak tekintetével, mint mozdulattal intett a szekrény felé.

- Huzza ki a fiókját, vegye ki a jegygyürüt...

Tóth megtalálta a gyürüt, vitte az asszonynak. Julia rémülten nézte a kis arany karikát.

- Nem! Nem! Csak tartsa magánál... Majd levelet ir hozzá... Levelet annak az embernek... Nekem kellene irni, de nem birok... nem birok... Vége.

Kipattant az ajtó, szélsebesen rontott a szobába egy fiatalember.

- Anyám!

Julia kitárta sovány, kiaszott csontvázkarjait.

- Zoltán...

A fiu visszahökkent az anyja láttára. Ezt az asszonyt nem ismerte... Ez az asszony nem lehetett az ő szép anyja. Ez az asszony talán nem is élt... De mégis előbb odalépett az ágyhoz, megcsókolta az anyját, térdre ereszkedett az ágya előtt, simogatta a kezét.

- Beteg vagy... Nem vigyáztak reád... Most már itt leszek én, vigyázni fogok...

Julia fáradt mosollyal nézte a fiát, bozontos haját simogatta.

- Csak magadra vigyázz... Engem már nem hagynak el... Nekem már... - ijedten félbeszakitotta a mondatot. - Én jól vagyok... Napról-napra javul az állapotom... Nemsokára felkelek az ágyból... Sokat fogunk sétálni.. A jövő héten felmegyünk ketten a Rózsahegyre... Kirándulunk a Zugligetbe... Tóth is velünk jön...

Aggódva nézte a fiut.

- Rossz szinben vagy, Zoltán... De nem baj... Majd Tóth vigyáz rád... Kevesebbet lumpolsz... Most ugysem illik lumpolni, mert beteg az anyád...

Nagyon szerette a fiut, de - rosszkor jött. Elküldte Gyulaiékhoz.

- Estére várlak...

Mikor Zoltán elment, diktálni kezdett Tóth Józsefnek. Kiöntötte lelkét az utolsó üzenetben.

- Irja annak az embernek...

Ezerszer meghányta-vetette magában ezt az üzenetet, csak akkor szakitotta félbe a diktálást, amikor majdnem hangos jajkiáltásra kényszeritette a fájdalom...

És Tóth irt.

   

 »Tudván azt, hogy vannak emberek, kik a »decorum« kedvéért a világ előtt egészen mást mutatnak, mint mit éreznek, - fejük felett összecsapva kezüket: sirnak és jajgatnak - holott nevetni szeretnének, - tudván, hogy a frázisok hangoztathatásáért sokan még kényelmükről is - legalább pár percre - lemondanak: hogy siromban minden alakoskodástól mentve, nyugodtan lehessek, akarom: ne háborgassa meg ott álmomat az, ki életemben nem tudott és nem is akart volna mást tekinteni bennem, mint csak buja állati szenvedélye köteles megosztóját. - Minden lépés, melyet ez ember tenne siromhoz, oly fájdalmat okozna poraimnak, mint minő undort éreztem iránta attól a perctől kezdve, mikor levetkőzve magából az embert, teljes állatiságában tünt fel előttem s mint ilyen gyalázatos buja fotográf képeit házi köröm szentélyébe oly megérthetetlen cinizmussal behozni törekedett, s vadállatiassággal, bennem, nejében - e miatt történt tiltakozásomért - kigunyolt minden érzelmet, melyeket szivemben gyöngéden és kegyelettel ápolva: általok a köznapiasságból kiemelkedni vágytam, s kereken tagadtam azon elv jogosultságát, melyet ő, mint férj, rám erőszakolni akart, hogy: »az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégiteni,« s hogy: »az asszonynak e kéjvágy kielégitésében lehet s kell csak boldognak lenni stb. stb.« Legyen meggyőződve az, ki ez elvet vallja: Horvát Árpád, s ki azt előttem, mint férj, oly sokszor hangoztatta, hogy ha ilyennek ösmertette volna meg magát előttem, abban az időben, mikor ellenkezőleg minden szavában kegyelet, előzékenység, benső részvét, gyöngédség, figyelem, meleg rokonszenv, tisztelet stb. stb. voltak hangoztatva, s épen ezért benne gyermekemnek szerető atyát s magamnak nemesszivű barátot s becsületes, gyöngéd férjet véltem s hittem föltalálhatni - soha, de soha nem tiszteltem volna meg azzal (igen uram, mert bármit beszélt is rólam a szemtelen rágalom, ön tudja legjobban, hogy bárkire nézve is ez megtiszteltetés volt) - hogy férjül válasszam, - mit tettem azért, mert hittem, hogy hangoztatott szavai: igazak és nem csak frázis; de mely hitemből állati és durva bánásmódja, brutalis követelései és kifejezései oly keserűn ébresztettek föl, midőn nejévé lettem, midőn kijelentetni hallottam: »most már nőm vagy s én a te parancsoló urad, törvényhozód, és én boldog akarok lenni;« - midőn megösmertem fogalmát a boldogságról, melyet még csak nem is képzelt másban, mint egyedül a legállatiasb kéjben, - midőn hallám a gunyszavakat: »nem is asszony, ki egy férfival beéri, hisz annak nincs temperamentuma stb.« Ki sohasem akart bennem mást tekinteni, mint durva érzékeinek alárendelt vak eszközt - ki mégis ama szomorú időben, mézédes szavaival, frázisaival csak azért ámitott, hogy engem aztán majd a legkegyetlenebb módon megcsaljon, - ki később, mint férj, épen azért gunyolt szüntelen, a miért, mint egykor mondá - annyira imádott - gondolkozás módomért, tisztult nézeteimért s eszméimért, - ki előtt szivemben minden nemesebb érzés, lelkemben minden magasztosb gondolat: csak a legnevetségesebb különcködési vágy volt - nem kellett-e magamtól ez embert épen oly utálattal eltaszitanom, mint a mily gyöngédséggel viseltettem iránta életemnek ama legszerencsétlenebb szakában, midőn - szavai után itélve - benne megmentőmre véltem találhatni, s nem másra csak egy kéjenc állatra találtam?! Ezt tettem is s e tettemet soha meg nem bántam s ha van a mit bánok, csak egyedül az: mért nem volt erőm már réges régen kiragadni magamat köréből! Ám hogy még is oly sokáig - bár többé nem mint férj és feleség - tudtam tűrni társaságát: erőt erre csupán gyermekeim iránt érzett lángoló igaz és szent szeretetem (melyet ugy hiszem, ő sem fog tőlem megtagadhatni) adott. Avvagy, hogyan hagyhattam volna el őket kisebb korukban, hogyan bizhattam volna oly atyára, ki egy izben igy nyilatkozott: »Jól van, hagyj el, de gyermekedet inkább megfojtom, mintsem kezemből, ha azt a törvény úgy kivánná - kiadjam.« - Oh, pedig ha ezen ember kimélettel lett volna irántam s gyöngéd irányomban: esküszöm, boldogabb férj nem lett volna nála; én midőn nevemmel nevét egyesitém: hozzá jónak, gyöngédnek lenni fogadtam fel. Az ő fellépése törte ketté a láncot, és úgy, hogy azt többé egybeforrasztani nem lehetett. - Engemet Sándorom emléke és oly sokszor kigunyolt olvasmányaim, de mindenekelőtt szivem arról világositottak fel, hogy egy nő, több mint csak asszony, és ha megbocsáthatlan vétkem az volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy, a férj előtt oly kedves, de - erősen hiszem - minden művelt szivre és nemes lélekre undoritó fotograf képgyüjteményben tudjak gyönyörködni s azokat a férjjel órákig elnézni: mondom, ha ez volt (a mint hogy ugy is van) megbocsáthatlan vétkem: ezért pirulni vagy bocsánatot kérni: sohasem jutott eszembe s e vétkemre most halálos ágyamban is büszke vagyok. - Minden undoritó iránt - ösztönszerüleg utálatot éreztem gyermekkoromtól kezdve teljes életemben, de még észszerüleg sem tudtam soha felfogni: hogyan lehet valakinek jószántából a pocsolyába lépni s abban henteregni. - Az efféle gyönyört soha sem irigyeltem azoktól, kik: »Hiszen mi van ebben, mi férj és feleség vagyunk« - elvnél fogva magokat minden ocsmányság elkövetésére épen alkalmasaknak találják. - És még is, oh mégis, tudom, hogy azon fog lenni ezen ember, hogy gyermekeim szivét - pedig csak ő értök türtem az oly sokszor türhetetlent - emlékemtől elidegenitse vagy legalább megpróbálja elidegeniteni! De él az isten, él a nemezis - s nem lehet, hogy mozdulatlan maradjon keze, ha igazságtalanságot lát maga előtt.«

- Nincs tovább... - szólt fáradtan.

A fiatalember szomoruan nézte az asszonyt.

- Nincs tovább... - mondta ismét Julia. - Ezt az üzenetet és a jegygyürüt küldje majd el neki akkor... Tudja mikor... Ez az én végakaratom.

Tóth összehajtogatta a levelet, a gyürüvel együtt a tárcájába tette.

- Ugy lesz, ahogy maga akarja, Julia...

Az asszony kis kulcsot huzott elő a nyakláncáról.

- Adja ide a kazettámat.

Átvette a kazettát, kivette belőle nagy kincsét, a Naplót.

- Ebben benne van minden szenvedésem, annak az embernek egész élete, felfogása emberekről, nőkről, szerelemről, házasságról. Ezt magára bizom. Használja fel, ha szükség lesz reá, vagy titkolja el, ha titkolni jónak látja.

Másnap Tóth irást kért az adományozásról.

Egy kis papirszeletre irta fel Julia:

    »Munkáim kiadási jogát egyedül Tóth József urra ruházom.

    Pest, sept. 2. 1868.

    Szendrey Julia.«

XXVI.

Meghalt...

A kályhában parázslott a tüz. Kora ősz volt, de odakint fütyült a szél és az asszony fázott, füteni kellett. Besötétedett, világosságot is kellett volna gyujtani, de Tóth kábultan, gondolatok nélkül ült a kályha előtt, nézte a vörös fénycsóvát, amit a tüz a padlóra vetett. Ki tudja, hol jártak a gondolatai.

- Felolvassak? - kérdezte később.

Az asszony nem válaszolt. Megismételte a kérdést.

- Sándortól, vagy a maga verseiből valamit...

Julia erre sem felelt. Tóth agyán keresztülvillant a félelem. Felugrott a kályha mellől, az ágyhoz lépett.

- Julia!

Megragadta a beteg kezét, felemelte, a pulzusát tapogatta. Gyengén, alig észrevehetően vert. Mikor elengedte a kezét, élettelenül esett a paplanra. A fiatalember gyorsan világosságot gyujtott, az asszony fölé hajolt. Még lélegzett. Szólongatta, dörzsölte a kezét, de az asszony nem mozdult. Tanácstalanul állt az ágy előtt, érezte a halál közelségét. Villámgyorsan kergették egymást a gondolatai. Orvosért kellene küldeni. Vagy felesleges? El kell hivatni Gyulait... Meg kell kerestetni Zoltánt. De hol lehet megtalálni Zoltánt? A lakásán? - akkor itt volna...

Odakint megcsikordult az ajtó, apró tipegő lépések közeledtek a betegszoba felé. Nyilt a belső ajtó, Gyulaiék cselédlánya előtt belépett a szobába a kis Ilonka.

- Anyukám! - kiáltott boldogan a gyermek.

Tóth a kislány elé lépett, gyámoltalan mozdulattal vissza akarta tartani kinokba torzult anyjának látásától.

- Kis Ilonka... Kis Ilonka... Most menj...

Késő volt. A gyermek meglátta anyját, aki most olyan rémületesen más volt, mint máskor. Borzadva kapta arcához két kis kezét, sikoltozva megfordult, nekiszaladt a cselédlánynak, aki ijedt csudálkozással állt az ajtóban, s azzal együtt jajgatva - elfutott.

A beteg halkan, alig érthetően megszólalt az ágyon.

- Ilonka volt?

Tóth az ágy fölé hajolt.

- Igen. Ilonka volt.

- Hová ment? Miért sikoltott?

A férfi zavartan nézte az asszonyt. Julia elkinzott arcán megjelent a megértés sugara.

- Megijedt...

- Csak...

- Megijedt... Hiszen olyan ijesztő vagyok...

- Elhivom a doktort.

- Nem kell a doktor... Nem szabad zavarni Walla bácsit... Már nem kell doktor... Olyan jól vagyok...

Az ágy mellett álló szék felé intett. Tóth megértette, de azt már nem értette, hogy mit is kellene tennie. Fiatalságának olyan idegen volt ez a halálbakisérés, amit magára vállalt. Eszébe jutott az első nap, amikor Juliát látta... Most mennyire más...

Gyámoltalanul nyult az éjjeliszekrényen fekvő Petőfi-kötet után.

- Felolvassak valamit?

- Nem kell felolvasni... Nem kell... Hol van Zoltán?

- Elment. Az előbb volt itt, de elment. Nemsokára visszajön.

- Persze... aludtam... akkor volt itt... Ha eljön, ébresszenek fel... Beszélni kell vele... Hogy soha el ne felejtse Sándort...

Nagy kinnal az ágy felé fordult, ájulásszerü mély álomba merült.

Este hét óra volt.

Nehezen multak a percek. Negyed nyolc, fél nyolc, háromnegyed. Az asszony teste meg-megvonaglott a kintól, ami átjárta minden tagját. De ezt a kint talán már nem is érezte. Nem szólt, s a férfi hunyorgóra állitotta a lámpát, takarékoskodott a betegnek. Visszatelepedett a kályha mellé, gondolataiba merülve turkált a tüzben. A parázs sistergése összekeveredett az asszony nehezen ziháló lélegzetével. A lélegzetvétel egyre jobban halkult, néha-néha ki-kihagyott és ilyenkor az asszony kinlódva megmozdult az ágyban.

Egyszerre ijesztő csend lett.

Valahol harangozni kezdtek. Az óra nyolcat ütött.

A férfi az ágyhoz lépett, megfogta az asszony kezét. Hideg volt. Közelebb hajolt, de hiába figyelte a lélegzetét. A tüdő és a sziv már nem dolgozott.

A tágranyilt szemeket lecsukta a fiatalember, azután babonás tisztelettel megállitotta az órát.

1868 szeptember 6-án este nyolc órakor Szendrey Julia visszaadta teremtőjének sokat szenvedett lelkét, egy tragikus élet lezárult.

A fiu tanácstalanul állt a szobában, azután az ablakhoz lépett, kitárta két szárnyát, betódult a friss, csipős őszi levegő. Ez, vagy a fájdalom kifacsart néhány könnyet Tóth József szeméből. A friss levegő eszébe juttatta, hogy kötelességei vannak. Kiszaladt a konyhába, a cselédeket kereste. Mint rendesen, most sem találta egyiket sem. Kiment az uccára, ott trécseltek. Behivta őket.

- Meghalt...

A két lány, - annyi bosszuságot, szenvedést okoztak a beteg asszonynak, - keservesen sirni kezdett. Bementek a szobába, gyámoltalanul álltak az ágy mellett. Tóth az asztalhoz lépett, egy papirdarabra sietősen felirta.

- Julia meghalt.

A papirdarabot az egyik cselédlány kezébe nyomta, a Szendrey-házba küldte őt, hogy Gyulainak adja át az üzenetet, de vigyázzon, hogy a kis Ilonka meg ne hallja a hirt. A másik cselédlányt Zoltán után küldte.

Pár perc mulva megérkezett Gyulai, részvéttel szoritotta meg a fiatalember kezét.

- Megváltotta őt a Krisztus. Annyit szenvedett, megváltás volt a halála.

A fiuból kitört a sirás.

- Gyulai ur! Ő még annyit élhetett volna... Hiszen mindössze harminckilenc esztendős volt. Miért kellett neki elmenni?

- Ne kutassuk a titkokat. Miért kellett elmenni Petőfinek? Mindenki elmegy, aki bejárta az utját. Pontosan annyi utat, amennyit a sorstól kapott.

Hosszu ideig szó nélkül álltak a halott asszony mellett. Végül Gyulai törte meg a csendet, intézkedett. El kell hivatni a halottkémet. Be kell jelenteni a halálesetet. Öltöztetni kell a halottat. Sirhelyet kell kérni. Meg kell rendelni a temetést.

- Én fogom eltemettetni... - mondta.

- És az apja?

- Neki is értesitést kell küldeni.

- Mikor legyen a temetés?

- Arról még beszélünk. Ha Szendrey haza akar jönni, akkor csak kilencedikén lehet.

- S a gyermekei? Attila és Árpád hol van?

- Stomfán, Bathónál. Nem tudom, akarja-e az az ember, hogy a gyermekek itt legyenek az anyjuk temetésén.

Tóth benyult a zsebébe, kivette a tárcáját, onnan a gyürüt és a levelet. Rámutatott a halott asszonyra.

- Ő eltiltja azt az embert a sirjától...

Gyulai kezébe vette az üzenetet, olvasta. Elsötétült tekintettel siklott a szeme a sorokon.

- Mégis értesiteni kell. A felesége volt.

A cselédlányt elküldték Horvát Árpádhoz.

- Meghalt Julia. Ha van valami izennivalója, izenjen. Ha fontosabb mondanivalója: irjon. Sem Gyulai, sem Tóth nem várja személyesen.

Nemsokára visszajött a leány az üzenettel.

- A professzor ur holnap eljön megnézni a feleségét és ő fogja temettetni.

Gyulai visszaüzent.

- A professzor ur törődjön a könyveivel és ha akarja, hivassa haza a gyerekeket.

Erre az üzenetre nem hozott választ a leány.

Késő estére előkerült Zoltán. Az ágy mellé ült, kezébe vette az anyja kezét és sirt. Gyulai hazament. Másnap délfelé jön, mert nem akar találkozni azzal az emberrel. Tóth és Zoltán maradt a halott mellett.

- Miért nem maradtam mellette... Gondolt-e rám?

- Neked csak annyit üzent, hogy ne felejtsd el az apádat.

- És neked mit mondott?

- Rámbizta a becsületét.

Reggelre várták Horvát Árpádot.

Gyulai Pálné leányával Arankával, 1861 októberében. Eredeti fénykép, Veress F. Kolozsvár. (Nemz. Muz. Ereklyetára, 143. sz.) A fénykép alatt Marika irásával: »Kis mamámnak leánya és unokája.« Marika Juliát nevezte kis mamájának. A fénykép fölött Gyulai Pál irásával tréfás megjegyzés: »Valódi örmény faj.« 

- Gyulai Pálné két gyermekével, Arankával és Kálmánnal. Eredeti fénykép, Barabás Miklós, Pest. (Özv. Mirkovszky Gézáné tulajdona.) 

- Vichnye. Rézkarc, Louise-Kotz jelzéssel, a mult század első feléből. (Szépm. Muz.)

Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.