SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA X.-XII.

X.

Reménytelen bolyongás.

1849-ben korán beköszöntött a tél. Olyan szomorú volt az ország, annyira gyászba öltöztette az élet s az osztrák zsarnokság, hogy a természet valami kedveset akart adni a magyaroknak, december első napjaiban hóval boritotta a pesti új épületet, az aradi vesztőhelyet, a világosi fegyverletétel szomorú emlékezetü mezejét, a csatatereket, ahol annyi vér folyt el hiába, a segesvári csatateret is.

Szelid hóesésben indult a szán Székelyudvarhelyről Keresztúr, Fejéregyháza felé. A szánnak egyetlen utasa volt, az a férfiruhába öltözött szomorú asszony. Az utolsó hetek - ha ez lehetséges - még jobban összetörték, mint ahogy összetörte a búcsú és Petőfi halálának első hire. Halálsápadt, gyűrött volt az arca, hires szép szemei mint két fekete karbunkulus ültek a sápadt arcon, mély szemüregekben.

Kocsisának nem volt bánata, a lovakra felrakta a csengőket, mert a hagyományt tisztelni kell, a szán elé fogott lovakra csengőt kell rakni.

Az asszony fáradtan ült a kocsis háta mögött, kabátkája zsebéből előszedte azt a kis térképrajzot, amit Heydtetól kapott a segesvári csatatérről. A térképen fekete kereszt jelölte meg azt a helyet, ahol Petőfi negyvened-ötvenedmagával nyugszik.

Az asszony nézte a térképet, hullt a hó, egy-egy nagy hópihe letelepedett a papirra, akadt olyan, amelyik eltakarta a fekete keresztet és olyankor Julia valami csudát remélt, hogy örökre ottmarad a hópihe, soha nem látja a keresztet, s mind az a szomorú hir, amit ez a kereszt most jelent, amire a kereszt emlékezteti: rossz álom volt, álom, amelyből igen gyorsan bekövetkezik az ébredés, hogy valahonnan mégis csak előkerül Sándor.

De a hópelyhek mindig elolvadtak s a fekete kereszt mindig előtolakodott. Nem volt segitség.

Előrehajolt, odaszólt a kocsisnak:

- Nem lehetne levenni azokat a csengőket a lovakról?

A székely megbotránkozva csóválta a fejét:

- Ugyan, ugyan, mit gondol a fiatalúr? Nem vagyunk mi temetkezési menet... Szán elé fogott lóra csengő illik...

Meg kellett volna magyarázni a székelynek, hogy temetkezési menetnek is nevezhetnék az utjukat, de Juliának nem volt ereje a magyarázkodáshoz. Összébb húzta magán a kabátot, eltette a térképet a fekete kereszttel, lecsüggesztette a fejét, behunyta a szemét, kizárta magából a külvilágot. A lovak vigan vontatták tovább a szánt, büszkén rázták a fejükre aggatott csengőket. Ha ismeretlen utas látta őket, megdicsérhette a két szép lovat, a szép szánt, legfeljebb azon sajnálkozott: miért alszik az a fiatal utas a kocsis háta mögött.

Megérkeztek Segesvárra. Julia kifizette a székelyt, hazaküldte Udvarhelyre, szállást fogadott magának.

Aznap ki akart menni a határba, a csatatérre.

Nem mert kimenni.

Másnap reggel elhatározta, hogy mégis csak menni kell.

Másnap se merte megkeresni azt a helyet, amit a térképen kereszttel jelölt Heydte báró.

Jelentkezett a katonai parancsnokságnál, felmutatta az igazoló irásait és aznap már nem volt titok, hogy Petőfi Sándor felesége Segesvárott van, keresi az urát.

A szállásán jelentkezett egy Bader János nevü takácsmester.

- Asszonyom Petőfi Sándort keresi?

Julia kitörő örömmel fogadta az idegent:

- Petőfi él?! Tud róla valamit?

Bader szomoruan folytatta:

- Petőfi már nem él. Nem él, mert levegő nélkül nem élhetnek az emberek és a tömegsirokban nincs levegő.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte megdöbbenve Julia.

- Azon a szomorú napon néhányan kimentünk a csatatérre, - beszélte Bader. - Az orosz és osztrák katonák egyrésze fosztogatta a sebesült és halott honvédeket, másrésze temette őket. Bennünket nem bántottak, hagyták, hogy ismerősöket keressünk. Nekünk ez szörnyü munka volt, őket talán szórakoztatta. Az egyik sir szélén megtaláltam Petőfi Sándort. Hatalmas szúrt seb volt a mellén, de még élt...

- Élt?!

- Élt. El akartuk vinni, kértük a katonákat, engedjék meg, hogy orvost hozzunk, meggyógyithassuk őt. Nem volt eszméleténél, de volt benne élet és azt hiszem, a szivét nem érte a döfés, élhetett volna. Durván elkergettek bennünket, megragadták Petőfi testét, bedobták a sirba...

- Elevenen?

- Akkor még élt. Könyörögtünk a katonáknak, hogy ne temessék el elevenen. Azt mondták, hogy ugyis mindegy, hogy a sirban hal meg, vagy az orvosok segitik a másvilágra ezt a Kossuth-kutyát. Ujabb és újabb hullákat hoztak s pár perccel később már semmit sem láthattunk Petőfiből. Rádobáltak egy csomó halott honvédet... El kellett menni a sir mellől... Csak messziről láttuk, hogy mikor megtelt a sir, elhantolták őket.

Julia felsikoltott, azután mint egy darab fa, végigvágódott a padlón; Bader szánakozva nézte Juliát, majd eszébe jutott, hogy segiteni kell rajta, mert elpusztul. Odakint kereste az asszonyt, beküldte Petőfinéhez, ő elment s Julia soha többé nem látta.

Másnap engedélyt kért a katonai parancsnokságtól, hogy kutathasson az ura után. Megkapta az engedélyt, néhány katonát adtak mellé, ezekkel kiment a csatatérre s a hóboritott mezőn kereste azt a tömegsirt, amit Heydte megjelölt.

Sirdomb sirdomb mellett állt, minden domb alatt utolsó álmát aludta negyven-ötven honvéd.

Melyik volt Petőfi sirja?

Julia leült egy kőre, nézte a sirokat. A sirok nem beszéltek. A hóboritott mező nem adott tanácsot.

Szó nélkül, mozdulat nélkül, szinte megkövesedve ült és várt valami csudát.

A katonák darabig vártak, majd szólongatni kezdték, szerették volna tudni, hogy melyik sirt kell felbontani. Az asszony nem válaszolt.

Az osztrák bakák összebeszéltek, azután otthagyták az asszonyt. Visszamentek Segesvárra, a parancsnokságnak jelentették, hogy nem találták meg Petőfi holttestét.

A csatamezőre leszállt az este. Egy férfiruhába öltözött asszony járt-kelt a sirok között, fel-felsirt, kérdezett mindenfélét össze-vissza a néma siroktól és a néma mezőtől.

Késő éjszaka került haza. Ágynak dőlt és egy hétig betegen feküdt.

Kereste azt az embert, aki látta Petőfi eltemettetését, de az ember nem jelentkezett.

Virágokat vett, szép papirrózsákat. A virágokat kivitte a csatatérre. Megállt egy sirdomb előtt, letette a virágait. Azután megint mást gondolt, hogy talán a szomszéd sirban fekszik Petőfi. A virágokat átvitte arra a sirra.

Mindennap megjelent a csatamezőn, zavarodottan járt-kelt a sirok között.

Ez volt Julia karácsonya.

Igy érte meg az 1850-es esztendő jöttét.

Január vége felé beidézték a parancsnokságra, megkérdezték, hogy mit akar még? Mennyi ideig marad Segesváron?

Jókor jött a figyelmeztetés, mert ha egy héttel később szólnak, talán már annyi pénze sem lett volna, hogy kifizesse a szállását, nemhogy Kolozsvárra vitethette volna magát.

Pár nap mulva elzüllötten, tépetten, teljesen összetörve, félőrülten érkezett meg Kolozsvárra a Horváth-házba. Azok, akik előbb ismerték, most alig tudták megismerni Petőfinét.

- Él-e, vagy meghalt? - kérdezte Vadadiné. - Találtál-e valamit?

Julia eszelős mosollyal válaszolt:

- Én azt hiszem: él. Nem halhatott meg...

Vadadiné üzenetet küldött Erdődre Szendrey Ignáchoz, hogy küldjön a leányáért, amig nem késő...

Pár nap mulva megérkezett egy kocsi és egy uradalmi tiszt Erdődről. Hozta Szendrey üzenetét:

- Várja Juliát.

Az utazáshoz utlevél kellett. Február 18-án Julia Vadadinéval és apja küldöttével elment a városparancsnokságra, jelentkezett Urbán ezredesnél.

- Nos, megtalálta az urát? - kérdezte az ezredes Juliát.

Az asszony nem felelt, sötét tekintettel meredt maga elé. Urbán őrültnek nézte az asszonyt, Vadadinétól kérdezte, hogy mit akarnak.

- Utlevelet?

Pár pillanatra eltünt a belső szobákban, valakikkel tárgyalt, azután Dietz kapitányhoz küldte Petőfinét.

Elkészült az utlevél:

Az utlevelet Urbán és Dietz irta alá.

Julia utazhatott Erdődre és utazhatott Pestre is. Vajjon mit keresett volna Pesten? Emlékeket?

És mit találhatott Erdődön? - Emlékeket...

XI.

Méreg vagy tőr?

- Szóval semmi hir arról a csavargó költőről, - állapitotta meg nyugodtan Szendrey Ignác, amikor Julia kipihente az ut fáradságát, visszanyerte emberi szinét és elmondta az utolsó tordai találkozást, elbeszélte, hogy mit hallott a segesvári csatáról és mit hallott Petőfiről.

- A költő ur megunta a házaséletet, - folytatta Szendrey. - Ez teljesen érthető. Az ilyen csavargó embernek nem való feleség, nem való gyermek. Ha mégis sikerült elbolonditania egy bolondulásra képes hajadont s azt kiragadta rendes polgári életéből, hamarosan megunja azt. Különösen akkor, ha közben megszületik a gyermek is és kiderül, hogy a feleségnek ruha kell, a feleségnek enni kell adni, mert Szendrey Ignác még sem tarthatja el Petőfinét, s kiderül, hogy a gyermeket is etetni kell. Sőt a gyermek olyan teremtés, akinek nem lehet befogni a száját, ha bőgni akar. A gyermek bőg és a költő úr nem tud költeni. Petőfi úr szabadulni akar az asszonytól s erre a célra igen alkalmas egy olyan belső háborúság, amilyen itt lezajlott. Különösen alkalmas akkor, ha Erdélyben vezérkedik egy bolond lengyel, aki amellett, hogy tisztességes, jó érzésü ember, olyan bolondériákat hord magában, amelyek szerint a költő valami magasabbrendü emberfajta, akit dicsőiteni kell, akit a hadvezér úr tenyerén hordozhat, fiának nevezhet. A költő úrnak nincs szüksége arra, hogy háborúba menjen, mert otthon Pesten sokkal nyugodtabban költhetné a szerelmes verseket. De a költő úr elmegy, mert alig várja, hogy otthagyhassa az asszonyt. A dolgok szerencsésen úgy alakulnak, hogy a költő úrnak nem is kell visszatérni. A költő úr okos fiú s amellett mindig bővelkedett komédiás hajlamokban. Komédiás tehetségét és szellemi képességeit felhasználja arra, hogy megrendez egy szép eltünési komédiát. A feleségét otthagyta Tordán, mondván, ha ő sokáig nem kerül elő, az az erdődi vén bolond, az öreg Szendrey csak nem hagyja elveszni sem az asszonyt, sem az unokát, hanem hazaviszi őket Erdődre és ott etetni fogja. Jól számit, mert az öreg Szendrey tényleg egy vén bolond, aki nem hagyja elveszni a lányát, hanem hazaviteti Erdődre és ott eteti. A költő úr pedig követi hadvezérét, aki egy országgal továbbviszi a sátorfáját. Vagy az is lehet, hogy nem követi a hadvezért. Törökül nem tud költeni, hát inkább itthon marad. Levágatja a szakállát, levágatja a bajuszát, az első városban beállit a nagykorcsmába, ott magához hasonló komédiásokat talál, felcsap közéjük komédiásnak. Természetesen nem hivják Petőfi úrnak, hanem keres magának valami más szép nevet. Szellemes fiú, másnapra már meghóditja a primadonnát, vagy valamelyik más szinészhölgyet, azután nem mondom, hogy ásó-kapa választja el őket, csak éppen azt gondolom, hogy együtt vándorolnak addig, amig meg nem unják egymást. Azután a költő úr keres egy más nagykorcsmát, ott talál új komédiásokat, és ezekkel a komédiásokkal járja az országot. Hites feleségére és kedves gyermekére nem is gondol, mert azoknak gondját viseli az a vén bolond, de neki különben is éppen elég gondja van azokkal a feleségekkel, akikkel nem házasodik össze s elég baja van azokkal a gyerekekkel, akiket a szinészhölgyeknél összeszed...

Julia végighallgatta a szörnyü szónoklatot. Zoltán az ölében pihent, rágcsálta az anyja arany medálionját, amelyet még Petőfitől kapott az asszony, benne a költő hajfürtjével. A gyerek mindezekből a válságokból semmit sem érzett, semmit sem tudott. Ő volt az egyetlen emberi teremtés, akinek Julia olyan kedveseket mondhatott Petőfiről, amilyeneket akart. Zoltánka nem szállt vitába vele. A nagyapai prédikáció után is a gyermek simogatásához menekült a szerencsétlen asszony. Összecsókolta a fiút, azután csak annyit mondott Szendreynek:

- Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk. Sándor ugy érezte, hogy neki a katonák között van a helye, én nem tarthattam vissza, mert ő az uram volt. Elment és nem jött vissza. Apám azt mondja, hogy él s hogy vagy Bemnél van Törökországban, vagy itthon csavarog vándorszinészekkel. Én még mindig hiszem, hogy él, adja Isten, hogy Bemnél éljen, mert akkor vissza fog jönni. Azt is elhiszem, hogy csavarog, ha csavargásnak lehet nevezni a honfiak bujdosását. Adja az Isten, hogy bujdosson és visszajöjjön. Azt mondják, hogy ő meghalt, de hátha nem halt meg, hátha visszajön? Egyszer már nekem volt igazam édesapámmal szemben. Ha úgy akarja Isten, megint nekem lesz igazam...

Szendrey közben a pipáját tömögette, hitetlenkedve hümmögött. Mikor Julia végzett a védőbeszéddel, Szendrey felhúzta a vállát.

- Édes lelkem, lányom, te tudod, hogy én mindig csak a legjobbat akartam neked. A tenyeremen hordoztalak, amig itthon voltál, még a legtitkosabb gondolataidat is teljesitettem. A házasságodat elleneztem, mert az volt a hitem, hogy nem való vagy a mellé a csavargó természetü költő mellé. Most is azt mondom. Az én véleményem nem változott. Én most is azt tartom, hogy akárkihez mentél volna feleségül, boldogabb, nyugodtabb életed lett volna, mint amit magadnak választottál. Te választottad, a te bajod, hogy rosszul választottad. Szép, hogy még most is hiszel abban, hogy Petőfi tisztességes férjed volt, ha még most is hiszed, hogy visszajön, ha él. Én nem hiszem. Majd meglátjuk, hogy kinek a hite volt az igazi.

Erdődön a vár minden zuga, minden köve, minden fa, minden bokor, a tónak minden csepp vize, a tópartján a pad: Petőfiről beszélt Juliának. Jó lett volna, ha akad valaki, aki megnyugtatja a szerencsétlen asszonyt. De ebben a környezetben nem nyugtathatta meg semmi.

S ha kiejtette a száján a szót, hogy Petőfi, vagy Sándor, - az öreg Szendrey prédikációi előlről kezdődtek.

Kereste a régi ismerősöket, barátokat, barátnőket. Egy hét mulván láthatta, hogy ezekkel semmi, de semmi kapcsolata nincs. Egyszerü nyárspolgárok, akik nem értették meg, hogy Szendrey Ignác tekintetes úr leánya hogyan mehetett férjhez egy csavargó senkihez s most nem értették meg azt, hogy annak a csavargó senkinek az eltünése hogy őrjithette meg annyira Juliát.

Március 1-én váratlanul szörnyü katasztrófa szakadt a Szendrey-házra. Julia fivére, Gyula, meghalt.

Az egyik gyászhoz, amit csak Julia érzett, csatlakozott a másik gyász, amely egyformán letörte a Szendrey-ház minden tagját. Gyula halála teljesen összetörte Szendrey Ignácot. Ha lehet, akkor még mogorvább, még haragosabb lett. Petőfi nevének emlitése mindig halálos méregbe kergette az öreg urat.

Ha van pokol, akkor Erdőd pokol volt Julia számára.

Március végén Szendrey Ignácot saját kérésére áthelyezték Károlyi Lajos mágocsi uradalmába. Az öreg nem birta Erdődöt, menekülni akart azoktól a szomorú emlékektől, amelyek az erdődi várhoz füződtek. Innen vitték férjhez Juliát, rövid időn belül itt halt meg Szendreyné, Julia elvesztette a férjét s végül meghalt Szendrey Gyula.

Pár nap alatt össze kellett csomagolni a Szendrey-ház minden ingóságát, mindent útnak inditottak Mágocs felé.

Juliának is indulni kellett volna.

Az asszonyt rettenetesen megviselték a csapások, csak árnyéka volt önmagának. Napok multak el anélkül, hogy összefüggő mondat elhagyta volna a száját.

Mikor az apja felszólitotta, hogy készüljön az elutazásra, kijelentette, hogy nem megy Mágocsra.

- Azt mondod, hogy Petőfi vagy az országban, vagy Törökországban csavarog. Én el fogok menni Konstantinápolyba, meg fogom keresni Bemet, ő végre meg fogja szüntetni minden kétségemet. Fiának nevezte Petőfit, úgy bánt vele, ahogy apa a legkedvesebb fiával bánhat. Ő meg fogja mondani nekem, hogy mi történt Sándorral. Megigérem neked, hogy ez lesz az utolsó utam Petőfi után...

Szendrey egy darabig szó nélkül nézte a lányát, azután vállat vont.

- Törökországba akarsz menni? Bolond vagy, de én nem tartalak vissza. Csak azt nem tudom, honnan vegyek annyi pénzt, amivel eljuthatsz Sztambulba...

Julia április 4-én végrendelkezett. Levágott egy fürtöt saját hajából, fekete selyemszállal átkötötte. Medálionjából kivette Petőfi hajfürtjét, a másik mellé tette. Azután levelet irt Petőfi Zoltánnak, a gyermeknek, akit itt akart hagyni.

    Erdőd, aprilis 4. 1850. 

Kedves fiam!

    E sorok az első és utósók, mellyeket anyád hozzád intéz; midőn elolvasod e szavakat, már akkor sem apád, sem anyád. Egyetlen örökségedül nem birsz tőlük egyebet, csak nevedet: de azt ne feledd el soha, hogy e név: Petőfi! Apád nagygyá, fényessé tevé; te legalább őrizd meg minden szennytől, minden folttól.

    Emlékül hagyom itt neked ez ide mellékelt hajat. Mig ereklyeként őrized, jele leend, hogy nem vagy méltatlan szülőidre; ha egykor nem birna becscsel előtted, égesd el és változtasd el nevedet, mert ha nem leend szent előtted apád, anyád emléke, ugy csak bitorlója vagy nevöknek; akkor csak vérök lenne a tiéd, de lelkök idegen maradna tőled. Legszentebb áldása anyádnak tegyen jóvá, boldoggá!

A levelet és a két hajfürtöt egy boritékba tette, Petőfi Sándor pecsétgyürüjével, piros pecséttel lezárta. Kivülre ráirta:

Petőfi Zoltánnak

tiz éves korában.

A levelet átadta Szendrey Ignácnak.

- Azt hiszem, én nem jövök vissza többé... Minek is jönnék vissza?... Ezt a levelet apámra bizom. Ha valami szerencsétlenség érne, adja át Zoltánnak, mikor tiz éves lesz.

Szendrey értelmetlenül nézte a levelet, bosszankodva szólt:

- Megint kitaláltál valami butaságot. De ha mindenáron végzetedbe akarsz rohanni, nem tartóztatlak.

Petőfi István, Sándor öccse, honvédtiszt volt. Világos után besorozták közkatonának. Tirolból már irt levelet Szendrey Ignácnak. A levélben Sándor sorsáról kérdezősködött. Szendrey megirta, amit tudott.

Erre a levélre éppen akkor érkezett válasz, amikor Szendrey Mágocsra, Julia pedig második kutató utjára készült.

- Könyörgöm, drága tekintetes úr! - irta Petőfi István - legyenek oly kegyesek, fogadják az ártatlan árvát kegyes ápolásuk alá, az Isten megjutalmazandja jószivüségüket ezerszer érette.

A levél éppen jókor érkezett. Julia olyan utra készült, ahonnan nem akart visszatérni, vagy nem remélte a visszatérést.

Zoltánt Mágocsra vitték.

Julia elindulása előtt magához vette Szendrey török tőrét.

- Tőr vagy méreg, - ez lesz a vég...

Másnap elindult Kolozsvár felé, ahol meg akarta hosszabbitani utlevelét és utlevelet akart kérni Törökországba.

XII.

Vissza Pestre.

Az 1850-es esztendő fordulópontja volt Julia életének. Beszéljünk pár szót általánosságban erről az esztendőről.

Pesten Haynau uralkodott. Vadállati hajlamait kitombolta a véres 49-es esztendő végén, most már inkább csak a várfogságok esztendeit osztogatta és osztogattatta számlálatlanul.

Erdélyben Wohlgemuth volt a katonai és polgári kormányzó.

Kolozsvárott tulajdonképen nem a városparancsnok, hanem Urbán ezredes uralkodott egészen őszig, amikor elhelyezték Erdélyből és tábornokká nevezték ki, - a forradalom elfojtása körül kifejtett érdemei elismeréséül.

Bem Törökországban élt, török szolgálatba lépett.

Egressy Gábor hazatért Törökországból. Arany Szalontán volt, innen kérdezte Egressyt: mit tud Petőfi sorsáról. Egressy megirta, hogy látta a költőt, amint menekülés közben a kozákok közé rohant.

Lauka Gusztávot is be kell mutatnunk. A fiatal iró valamikor mindennapos volt az erdődi Szendrey-házban, de csak kamaszkorában. Később apja gazdasági foglalkozásra kényszeritette. Gazdasági foglalkozását kénytelen volt félbeszakitani, mert furcsán értelmezett humorérzékkel halálraojtott száz bárányt a rábizott szérummal. Ezt a tömeggyilkosságot nem méltányolta gazdája, a fiatalember Pestre jött és költő, humorista lett. A szabadságharc alatt Kossuth bizalmasa, a kormányzó főfutárja lett. A szabadságharc leveretése előtti heteket Szatmárban, Beregben töltötte, szabadcsapatokat szervezett. Mikor a szabadcsapatokra már nem volt szükség, pár hétig Szatmárban bujdosott, azután jelentkezett Kende Zsigmondnál, aki csudálatosképen - kormányképes ember volt és szatmári megyefőnök lett a Bach-kormány jóvoltából. Lauka, a bizalmas főfutár, minden baj nélkül megérkezett a császárhű táborba, a szatmári megyefőnökségnél kapott alkalmazást. Később - tiz esztendő mulva - már a budai helytartótanácsnál ült, ott kapott hivatalt. Ne vágjunk az események elé, ne kutassuk Lauka titokzatos pálfordulásának hátterét. Jelentéktelen figurája volt a kornak, csak azért kell bemutatnunk, mert gyerekkora óta ismerte Juliát.

Pesten élt egy fiatal tanár. Apja örökké élővé tette nevét történelmi munkásságával, amelynek lényege az volt, hogy Ádámtól kezdve napjainkig minden valamire való embernek rokonsága volt a magyar nemzettel, ha ugyan nem volt ennek a nemzetnek egyenes leszármazottja. Becsületes szándéku öreg tudós volt, hivatali állását tekintve: a pesti egyetemen a diplomatika tanára. A fiú 1820 február 23-án született és 16 éves korában már a bölcseleti tudományok doktorává fogadták, 1840-ben jogi doktor lett, 1841-ben letette az ügyvédi vizsgát. Huszonhat éves korában apja helyettesévé, az oklevél és cimertan helyettes tanárává nevezték ki. 1848 junius 18-án Eötvös József oktatásügyi miniszter a diplomatika rendes tanárává nevezte ki. Hazafias érzésü ember volt, 1850-ben a Bach-kormány megfosztotta egyetemi tanárságától, de mert nem találtak helyette megfelelő szakembert, - saját helyettesitésével bizták meg...

Középtermetü, görnyedt járású, örökké mogorva, kedvetlen ember volt. Görnyedt járása a természetnek azon súlyos adományát rejtegette, amit közönségesen középpúpnak neveznek. Mogorva volta mögött a tudós elmélyedését keresték tisztelői. Ellenségei azt mondották, hogy apja érdemei segitették páratlan karrierjéhez. Barátai azt mondták, hogy a diplomatika legnagyszerübben képzett szakemberei közé tartozik, akinek egész Európában alig akad párja. Horvát Árpádnak nevezték...

Garay János, a költő, a szabadságharc legviharosabb hónapjait Fóton töltötte. Családjával együtt 1850 januárjában tért vissza Pestre, ahol egyetemi könyvtártisztnek nevezték ki, beköltöztették a barátok házába, ahol az egyetemi könyvtár elhelyezést kapott. Szembaj és köszvény keseritette a szabadságharc bukása miatt amúgy is keserü életét.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Szendrey Julia Kolozsvárra, Tordára, onnan Székelyudvarhelyre ment, ahol Heydte bárótól remélt segitséget.

Tordán meglátogatta Miklósékat.

- Hallottak-e valamit Petőfiről?

A papné szomoruan simogatta a fiatalasszony fejét.

- Édes Juliskám, amit az Isten rádmért, azt el kell viselni. Bele kell törődnöd abba, hogy Sándor elveszett a harcmezőn. Bele kell törődnöd az özvegységbe... Petőfi feleségének lenni nagy boldogság lehetett. Próbáld meg, légy Petőfi özvegye. Itthagyta gyermekét, szeresd a gyermekben Sándort... Miért hagytad el a gyermeket?

Julia dacosan hátraszegte a fejét.

- Én Sándort akarom és meg fogom találni vagy életben, vagy halottan...

A papné elégedetlenül hallgatta ezt a konok beszédet.

- Ne menj te Sztambulba, Julia... Mit akarsz Sztambulban? Ha Sándor élne, már hazatért volna melléd és Zoltán mellé...

Petőfiné nem hallgatott a tanácsokra. Rövid pihenés után Udvarhelyre indult a gyorskocsival.

Itt megtalálta Heydtet, de ez a Heydte már más volt, mint akivel először találkozott. Semmi érzéket nem mutatott a fiatal asszony terveinek megértésére és helyeslésére.

- Látom, hogy nem hisz nekem, asszonyom... - mondta Petőfinének. - Pedig hihetne, mert semmi okom nincs, hogy félrevezessem. A halállal nem szabad tréfákat üzni. Ha én azt mondom kegyednek, hogy Petőfi meghalt, törődjön bele abba, ami megváltoztathatatlan.

- De ha élne... - forditotta más irányba a szót, - miért akarja őt megkeresni, miért nem vár, miért akarja a biróság kezébe adni? Ha az én iróasztalom beszélni tudna, elmondhatná kegyednek, hányszor fordultak meg kezemben olyan iratok, amelyekben bizonyos Haynau nevü nagyhatalmú úr bizonyos Petőfi Sándor nevű forradalmár költő utáni kutatást szorgalmaz és azt parancsolja, hogy ezt az embert kézre kell keriteni! Én katona vagyok és a parancsokat végrehajtom. Száz titkos ügynök keresi annak a forradalmár költőnek a nyomait Erdélyben és Magyarországon. Kegyed akar a százegyedik lenni, aki kézrekeriti a forradalmárt, hogy a száz ügynök - Haynau kezébe adhassa őt?

Az asszony a könnyeivel küzködött.

- Báró ur... - mondta. - Én Törökországba akarok menni, Bem után. Ő atyja volt Sándornak, tőle akarom megtudni a valóságot... Talán mellette van Sándor és várja a nyugodtabb időket. Csak annyit kérek öntől, legyen segitségemre, hogy uti levelemet hosszabbitsák meg és érvényét terjesszék ki Törökországra is.

A báró furcsa mosollyal hallgatta a kérést.

- Én nem támogathatom a kérését. Az utlevelet egy ember hosszabbithatja meg és terjesztheti ki Törökországra - oly célból, hogy egy forradalmár özvegye forradalmár férje után kutathasson ott...

- Kicsoda az az ember?

- Haynau...

Az asszony felsikoltott.

- Az az ember...

A báró keményen, katonásan félbeszakitotta az asszony mondatát, megakadályozta abban, hogy valamit mondjon »arról az emberről«.

- Haynau őexcellenciája!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az Egyetemi Könyvtár régi épülete. Cserna Károly akvarell-rekonstrukciója 1896-ból. (Az Egyetemi Könytár tulajdona.) 
- A Barátok tere. Fényképfölvétel 1873-ból. (Az Egyetemi Könyvtár tulajdona.) 
- Pest látóképe az ötvenes évekből. Acélmetszet. Verlag der englischen Kunstanstalt von A. H. Payne-Dresden. (Szépm. Muz.)

Másnap visszatért az asszony, engedélyt kért, hogy felbontathassa a segesvári sirokat.

- Már nincs háború, asszonyom... Az a polgári hatóságok dolga... De semmi okot nem látok arra, hogy felbontsák a halottak sirját, megbolygassák a nyugalmukat. Az ország már megnyugodott. Veszedelmes volna kiszedni a sirból a halott honvédeket, mikor az élő honvédek már nem csinálnak zavart...

Julia elbúcsúzott a bárótól, hazament a szállására. Tervezgetett, számolgatott és - kérdezősködött.

Április 17-én két levelet irt Udvarhelyről. Az egyiket apjának, a másikat Lauka Gusztávnak, - ott-a-hol, valahol Szatmár vármegyében.

Először az apjának irt:

Édes apám!

Még mindeddig hasztalan jártam, semmi bizonyost mai napig nem tudok. Első tervemet meg kellett változtatnom, ennyi pénzzel még csak meg sem közelithetem czélomat. Ahhoz értő és tapasztalt emberekkel beszéltem és ezek teljes lehetetlennek mondják. Mindent elkövettem, hogy magamnak bizonyosságot szerezzek jövendőm felől, de még eddig csak annyit tudok, mint azelőtt. Pár hét mulva otthonn leszek, s onnan ismét mást kisértendek meg, minek talán több sikere leend, mint eddigi utamnak... Most előbb Kolozsvárra megyek...«

Nem volt ereje az öngyilkosságra, amit már Erdődön tervezett, vagy még mindig remélt...

A remény és a reménytelenség csendül ki abból a levélből, amit Laukának küldött:

    »Ha akar még velem találkozni, nem mondom az életben, hanem csak mostanában, ugy ha lehet, menjen fel ön is Pestre, mert én most Kolozsvárra s onnan Pestre megyek, s ott leszek két hétig, azután talán az alföldre s onnan pár hónapra vagy a nagyvilágba, vagy olyan magányba, hol kivülem senkit, egyetlen embert se találok, hogy ott kitombolhassa magát a lelkem, hogy ott végképen megtörjék a csapás alatt, vagy ujult erővel ismét fölemelkedhessék. Nem tudtam meghalni itt e helyeken, hol Sándort elveszitettem, nem vagyok méltó reá, hogy abba a földbe temettek volna, a hol ő fekszik. Jele hogy még igen sokat kell élnem és küzdenem és szenvednem. Lehet-e még más célja is életemnek? Kirabolt, meggyilkolt lelkem lesz-é képes egyébre, mint emlékezetre?!...«

Kolozsvárra ment, utlevelet kért Törökországba. Nem kapott.

- Ilyen utlevelet csak Pesten kaphat... - mondták a katonai kormányzóságon.

- Kitől?

- Haynau őexcellenciájától...

Meg kellett barátkozni azzal a gondolattal, hogy Haynau őexcellenciájától fog utlevelet kérni.

Április 24-ikén megérkezett Pestre, a kerepesi uti Mátyás fogadóba vitette poggyászát.

Élete legboldogabb napjai szinhelyének látása még jobban felkorbácsolta amugy is feldult lelkét.

Másnap levelet irt Laukának:

»Pest, 1850. april 25. 

Tegnap délben érkeztem ide. Itt sincs nyugtom, már szeretnék innét is el, el a világba. Gonosz szellemeim ide is követtek, napról napra jobban kinoznak. Egyetlen nyugodt vagy türhető pillanatom sincs. Mihelyt egyedül vagyok, közel érzem magamat a tébolyodáshoz; minden este addig sirok, mig egészen el nem lankadok, ilyenkor azután ájulásszerü mély, nyomasztó álom ment meg az öntudattól. De még álmaim alatt is mindig szenvedek. Szivem hasonlit egy koporsóhoz, melyben szünet nélkül örökéhü, fáradhatlan férgek rágódnak a holt testen. Ilyen iszonyatos férgek nyüzsgését érzem szivem körül örökké; minden dobbanása oly kinos, oly erőszakos, mintha mindegyik utolsó lenne. Olyan vagyok, mintha valami csodaszer siromból költött volna fel és most csak e szer tartana még egy darabig az életben. Minden életinger kihalt, elenyészett belőlem. Már sokszor tettem szivemre tőröm éles hideg hegyét, de mindannyiszor a reménynek egy meleg szikrája felvilágositá, felmelegité a hideg sötétséget, melybe sülyedve vagyok. Hátha még láthatom csak egy pillanatra is, csak egyetlen egy pillanatig is Sándort!... hátha lábainál halhatok meg. E hiu remény minden lehető boldogságát jövendőmnek magába zárja. A multhoz hasonlitva csak egy elvillanó sugár a déli nap gazdagsága mellett, de nyomorult jelenemhez mérve, oly óriási tetőpontja az üdvösségnek, mint vakhitü kereszténynek a mennyország és ott is az Isten jobbfele.

Ha emberek között vagyok, megfeszitem minden erőmet, hogy uralkodhassam magamon, ilyenkor mintha leplet boritottam volna lelkem iszonyaira, ilyenkor legalább nem látom, nem borzadok, csak érzem. És csodálatos! Minél betegebb és nyomorultabb a lelkem, testem annál épebb, egészségesebb. Elpusztithatlan forrása kell az életnek, hogy legyen ereimben, mert mindenképen elhanyagolom, sőt rontom magamat s arcom és testem olyan, mintha mindennap az egészség tengerében fürödném. Mikor leginkább fel vagyok hevülve, iszom, hogy tönkre tehessem magamat, mert irtóztató volna, ha hiába élnék, hiába vonszolnám egyik napról a másikra e hitvány, elátkozott életet, ha hiába volna reménységem, hogy láthassam még Sándort ez életben! Pedig ha itt nem látom, soha nem fogom látni egy örökkévalóságon keresztül. Soha! érti ön, mi ez nekem? nekem, ki ő kivüle nem szerettem soha senkit és semmit! Jaj annak, ki csak egyszer szeret! ez az átok, ez a kárhozat. Mert ha éltöket együtt töltik is, mi egy rövid élet egy mindenséget magába záró boldogságnak? Most legnagyobb áldás volna reám, ha vakhitü keresztény lennék, ha hinném a mennyországot és poklot. Bárhol, bármikor találkozhatni szerelmemmel, még élhetni az ő oldala mellett! Bármely világon, bármely kinok között! Csak legalább a megsemmisülést hihetném. Akkor nem irtóznám egy vágytól, egy örök sovár végtelenségtől. Én elvetettem gyermekhitemet, de hiszem mellette a lelket és a lélek, ha nem örök, de legalább a végtelenbe huzódó életét, hiszem egyik csillagból a másikba költözésünket. De ezen miriad csillagok között mikor találkozhatnak ismét azon lelkek, kik a teremtéskor, kik eredetöknél fogva egyek voltak. Fognak-e még egyszer találkozhatni? A ki széttépte a két fél lelket egymástól, miként hegyeket szakitott szét, e teremtő és pusztitó erő veszi kezébe halálunk után lelkünket és elhajitja, elszórja minden cél és irány nélkül a csillagezrek közé, hol ismét bujdosunk a nélkül, hogy feltalálhassuk lelkünk felét, kit messze, messze tőlünk hajitott el a fatum keze. Ezért nem merem magamat megölni, mert ez lett hitvallásom, szent meggyőződésem. Mig csak egy szikrája marad a reménynek előttem, mindaddig türök és szenvedek. Hogy ne türnék el ezer évet, ha ezer évi szenvedésemnek az lenne jutalma, hogy kezeit érintve, csókolva lehelném ki életemet. Tudja-e ön, hogy még ennyi boldogság is elérhetlennek látszik előttem? Ebből megitélheti lelkem elcsüggedését, kétségbeesését.

Sürgetve szólitom önt fel, ha lehet, jöjjön el. Nem tudom, meddig leszek itt, tán egy hónapig, tovább semmi esetre. Jöjjön, ha lehet és tegyen tökéletesen őrültté... Egressyéknél mindig megtudhatja szállásomat. Jelenleg pár napig még itt leszek a Mátyásban. Ha nem jöhet semmi esetre, legalább irjon okvetlenül és rögtön; szeretem, ha olyan veszett lélek, mint az öné, vesz részt poklomban; épen az én társaságomba s az én világomba való az ön ezerszer felfeszitett lelke is.

Cimezze levelemet Garay Jánosnéhoz a barátoknál, hol ők most laknak. Jókai, Csengery, Bajza itt vannak. Semmi bajok, hát önnek mért lenne? Vörösmarty falura költözik. Vahot Sándornak fia van stb. stb. Ha eljön, az irgalom istenére kérem, hozza el azt a mérget, mit nekem igért. Hacsak részt vesz sorsomban, tegye meg, mert különben örökké kisérteni fogom fehér lelkemmel és piros arcommal! Barátja...«

Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.