Julia vallomása a
halálos ágyon.
Huszonkétoldalas
levél, amelyet Julia halálos ágyán irt édesatyjának, s amelyet levelében ő maga
többizben »vallomásának« nevez. A levél első nyolc oldala tintával van irva, a
többi ceruzával. Az első nyolc oldal két négyoldalas (14×23 cm. méretü) fehér
levélpapirosra van irva, a folytatása pedig négy darab (13×21 cm. méretü) kékes
kisebb levélpapirra. Az első levélpapir élén ez a két szó: Isten nevében! A
levél megszólitása: Kedves drága jó Atyám! A levélpapirosok a másodiktól kezdve
számozva vannak (2, 3, 4, 5). Az 5. levélpapir végén van az aláirás: »Reszketve
várja válaszát boldogtalan s a sors által annyit zaklatott leánya Julia«. A 6.
levélpapir számozatlan másfél oldalnyi utóirat. A levél ceruzás része itt-ott
elmosódott, de azért kibetüzhető.
Juliának
ez a vallomása a levelesláda egyik legmegrenditőbb emberi dokumentuma. A
haldokló Julia heteken át irta, tintával kezdte s ceruzával folytatta, de a
ceruzás részt már nem ért rá lemásolni, mert a halál megakadályozta benne. A
levelet ennélfogva nem is kapta meg soha az apa, az öreg Szendrey Ignác. A
levél szövege mindmáig teljesen ismeretlen. Julia, a halál küszöbén, édesapja
beleegyezését akarta kérni ahhoz, hogy áttérhessen a katolikus hitről a
kálvinista hitre és elválhasson férjétől, Horvát Árpádtól, akivel kötött
házassága boldogtalan volt. Juliának ez a vallomása a lelki vergődésnek oly
elemi erejü megnyilatkozása, hogy a lélekbuvárt egymagában meggyőzi a
mártiréletet élt Julia igazáról.
Isten nevében!
Kedves drága jó Atyám!
Szegény
megboldogult édes anyám mindig arra intett, hogy bármihez kezdenék is az
életben, előbb mindig istent hivjam segitségül eme szivből fakadó fohásszal:
»Isten nevében!« Hozzá teszem még: »Oh, Uram segits!« Ha valaha, úgy most van
szükségem isten segitségére, hogy a mit közlendő vagyok kedves Atyámmal, hogy e
forduló pont életemben, hova annyi szerencsétlenség és csapások által jutottam,
ne váljék az utolsó csapássá és végső szerencsétlenséggé életemben, mi még
borzasztóbb lenne a halálnál is, ha e közlésem által t. i. kedves Atyám
engesztelhetlen haragját, sőt talán, - borzasztó kimondanom! - legutolsó, soha
meg nem szüntethető elidegenülését vonnám magamra. Ezért van isten segitségére
és kegyelmére szükségem, hogy forditsa el tőlem e végső csapást, a melytőli
félelem tartóztatott eddig is vissza, - hosszu, hosszu időktől fogva a
szólástól.
Gondolja
meg előbb, kedves jó Atyám, mielőtt mostani vallomásomat hallaná, mily régóta,
hány hosszu éven át tűrtem sorsomat, ha nem is békével és megadással, de
legalább úgy, hogy panaszaimmal nem terheltem, nem nyugtalanitottam kedves
Atyámat, sem a világot nem avattam belé. Most is csak akkor szántam rá magamat,
közölni kedves Atyámmal, mikor már úgy szólván a halál küszöbén álltam, és már
csak az forgott kérdésben, hogy még hátralevő néhány napomat nyugalomban és
békében tölthessem, távol attól, ki a láncot, a mely hozzá fűzött, immár elviselhetlenné
tette. Gondolja meg ezt, kedves jó Atyám, mielőtt első felindulásában és
meglepetésében eltaszitana magától, s talán még átkával terhelten taszitana
siromba, a melyhez még most is oly közel állok. Nem, nem! ez lehetlen!
bocsásson meg, már oly sok számtalanszor megbocsátó és elnéző Atyám, hogy e
kegyetlen szót, félelem és rettegés által elragadtatva, ajkaimon kiejtettem,
mit pedig magam is lehetlennek tartok annyi tapasztalás után. Azért csak arra
kérem, kedves jó Atyám, ha abba, a mit közlendő vagyok, soha, semmi áron nem
fog bele egyezni tudni, ha inkább, ha előbb bele fog nyugodni tudni halálomba,
- de isten mentsen, hogy erőszakosat értsek alatta! - akkor csak arra kérem,
mondja azt meg nekem őszintén, szóljon igy akkor hozzám: Én, ki mindig csak
javadat akartam és akarom, inkább akarlak eltemetni, mint abban segédkezet
nyujtani, a mit most cselekedni akarsz, s ha még is megteszed, akkor örökre
elvesztetted szeretetemet, akkor megszüntem atyád lenni; ha pedig lemondasz
ebbeli szándékodról, megbocsátok s tovább is jó leszek hozzád, mint a milyen
voltam betegséged kezdete óta, s a mig élsz, nem hagylak el, halálod után pedig
megsiratlak, és elfeledem mind azon bánatot, mit életedben okoztál és még
okozni akartál, - igen, ha igy szól hozzám, kedves Atyám, de nem az első
felindulás hatása alatt, nem az első rázkódás perceiben, melyek közlésemet
követni fogják, hanem későbben, miután magába térve, szintén istent híván
segitségül, hogy világositsa fel kedves Atyám lelkét is, - oh, bocsásson meg,
hogy mint gyermeke igy merek szólni kedves Atyámhoz, mentségem csak ez egy:
hogy életem, halálom forog kockán; és aztán a bírák is, mielőtt a vádlottra a
»bűnös«-t kimondják, azok is előbb magokba szállnak és istent híják, hogy
felvilágositsa őket, - s ha ekkor mindent meggondolva, önnönmagával tökéletesen
tisztába jött kedves Atyám, s azon meggyőződésre jutott, hogy soha semmi szín
alatt nem bir bele nyugodni szándékomba, s ha ekkor igy szól hozzám: »nem birok
nem tudok megnyugodni szándékodba, éltem fogytáig szerencsétlenné fogsz tenni
ezen lépésed által, sőt talán siettetni fogod halálomat,« szóval, ha inkább el
birja viselni talán úgy is minden esetben bekövetkező halálomat, mint bele
nyugodni e lépésembe, akkor csak arra kérem drága kedves Atyámat, mondja meg
ezt nekem nyiltan, őszintén, habozás nélkül, - de érett megfontolás és
önvizsgálat után, mert vajhmi nehezen fogom ezt elhinni birni, még csak föl is
tenni, oly jó, oly kegyes, oly szeretetteljes szülői szivétől, - de ha mégis
igy volna, ha isten, ki mindnyájunk javát legjobban tudja, igy rendelné, -
akkor még egyszer esdekelve könyörgök, ha azt nekem őszintén megmondta, azután
bocsásson meg, feledje el e szándékomat, mintha nem is hallott volna felőle
soha semmit, szeressen azután is, legyen jó hozzám utolsó órámig, s ha
meghaltam, azon meggyőződéssel nézzen koporsómra, hogy nem voltam háládatlan
gyermeke, hogy teljes szivemből méltányoltam mindazt, a mit érettem tett, hogy
igaz szivemből szerettem, és hálás gyermeke voltam, ki inkább feláldoztam - ki
tudja rövid vagy hosszu - életem legutolsó reményét, s vele talán életemet is,
semhogy kedves jó Atyám fejére hozzak még több búbánatot és hátralevő napjaira
keserűséget, talán gyógyithatlan kétségbeesést. Édes Atyám még, hála a
Mindenhatónak, ép, egészséges, még sok hosszu éven át lelheti örömét az
életben, mig ellenben én, kinek egyetlen szenvedés nélküli perce nincs, kinek
kin és gyötrelem az élete, s ki enyhülést talán csak a halálban találok, - igy
nem méltányos-e, ha kettőnk közül én leszek az istentől reám mért bánat
áldozata, ki talán úgy is, ha minden vágyam teljesülne is, nem sokára ott
leszek, hol már másik két testvérem vár reám. Azért, ha azt hiszi kedves jó
Atyám, ha az a meggyőződése, hogy e tettem, bármily kevéssé is, megröviditené
előttem oly drága életét, s ha reám nézve jobbnak, üdvösebbnek tartja, ha
meghalok, mielőtt egy lépést is tettem volna e szándékom kivitelére, s akkor
csak szóljon, drága jó Atyám, s én hallgatni fogok utolsó lehelletemig. Mert
itt senki más nem jön kérdés alá, csak kedves Atyám nyugalma és megnyughatása;
mert hogy gyermekeim nem fognak e lépés által károsulni, arról meg vagyok
győződve, sőt még az sem, - ki pedig soha sem vette tekintetbe az én
szenvedéseimet, az én javamat. -
(A
tintával irt kézirat itt megszakad, s kezdődik a ceruzával irt.)
És
most igazán szükségem van isten segitségére, hogy azon élet-halál kérdést
feltárhassam kedves Atyám előtt, melyre az előbb mondottak vonatkoznak s hozzá
még úgy adhassam elő, hogy azon esetben, ha kedves jó Atyám még mindeddig
semmit sem tudna felőle, a lehető legkiméletesebben értesülhessen felőle,
nehogy nagyon is megrázkódtassa és zavarja egész valóját. Hogyha csak fogalma
volna kedves jó Atyámnak mindarról, a mit én kezdettől fogva Árpád mellett szenvedtem,
bizonyára méltányolná azt, hogy oly sokáig birtam azt elviselni, a nélkül, hogy
panaszaimmal terhére lettem volna, vagy a világot bele avattam volna
szenvedéseimbe. Csak egy lény tudta azt teljesen és tökéletesen és ez volt az,
mi az ő testvéri ragaszkodását oly lángoló szeretetté fokozta irántam. Ő,
egyedül ő most is, bizonyos vagyok benne, pártomat fogná, de az isten őt
elvette tőlünk s engem megfosztott egyetlen vigaszomtól, támaszomtól és
barátnémtól. Most senkim sincs, a ki mellettem csak egy jó szót is szólna
kedves Atyám előtt, vagy netalán feltámadó haragját ellenem csillapitaná.
Magamra vagyok hát egészen hagyatva, s ha a jó Isten nem jön segitségemre, hogy
meglágyitsa kedves Atyám szívét irántam, én jelen vallomásommal talán örökre
elidegenitem magamtól és ezáltal az utolsó csapást idézem enmagamra. Legyen az
isten akarata! Igy legalább nem fogok félni a haláltól, s ha ez rövid vagy
hosszabb idő után bekövetkezik, örömmel fogadom, mint szabaditómat, megmentőmet
az élet szenvedéseitől.
Ugy
sem számolok én többé boldogságra, gyönyörökre e világon, nem számolok annyival
inkább, mert nem hiszem, hogy e borzasztó bajból kigyógyúlva, valaha még
egészséges lehessek. De annál inkább érzem ez elhagyatottságot, ez
egyedüliséget, midőn legnagyobb kinaimban majdnem tehetlen gyöngeséggel,
egészen csak idegen, fizetett cselédek martaléka vagyok, kik csak azért
maradnak mellettem, hogy felhasználják tehetlenségemet, lophassanak,
zsarolhassanak, s a mellett átkoznak és káromolnak, s csak halálomat lesik, hogy
végkép kirabolhassanak. Ilyen most az én életem, s ki tudja, ily körülmények
között nem leszek-e áldozata egyik vagy másik szivtelen és készakarva történő
boszantásainak? De miután ezen semmiképen segiteni nem lehetett és nem lehet,
nem tartozom-e a legnagyobb hálával és elismeréssel azon embernek, ki e
keserves helyzetemben, ily kinos és utálatos betegség mellett a legnagyobb
kitartással, lankadatlan szolgálatkészséggel, önkényt, minden kötelezettség
nélkül ápolt és viselte gondomat, a mennyire csak tőle telt, s hogy egyszerűn
mindent kimondjak, csak azt óhajtja jutalmul, hogy életét az enyémhez köthesse,
hogy ezután nem lopva és titokban, de nyiltan és joggal ápolhasson és lehessen
könnyebbségemre szerencsétlen helyzetemben. És, ki tudja, kedves jó Atyám,
gondolja meg, hátha e betegség életemnek csakhamar véget vetend, nem fog-e
kedves Atyámnak is megnyugtatásul szolgálni, ha tudja, hogy hozzájárulásával
utolsó napjaim kinjait hű gondviselés és szeretetteljes ápolás enyhitette? Ha
pedig az istennek ugy fog tetszeni, hogy e hosszu nyavalyámtúl végre
megszabadit s vissza adja egészségemet, s én még hosszu éveket élhetek kedves
Atyámmal együtt, nem lenne-e kedvesebb és boldogabb látvány kedves jó Atyám
előtt, ha látni fogja, hogy végre elégedetten és nyugton folynak napjaim, mint
még eddig soha sem. S ha a jövőre nézve csalódnám, mi mindenkivel, ki csak
emberi belátással bir, megtörténhetik, nem volna, mit megbánnék, vagy szememre
hányhatnék, mert hiszen nem voltam-e eddig is a legszerencsétlenebb nő a világon,
s ha ismét az lennék is, csak az elébbenit folytatnám. De, hogy ez
megtörténhessék, szükséges volna vallást változtatnom, s ez az, minek gondolata
kedves jó Atyámat sorsomnak ezen fordulatától visszariaszthatná, s mibe talán
soha sem tudna beleegyezni. Nekem pedig szent meggyőződésem, hogy kedvesebb
leend az isten előtt, ha mint kálvinista hálával dicsőitem szent nevét, mint ha
örökké csak zúgolódva, kifakadva, a tagadásig hitetlenül, úgy miként eddig,
katholikus létemre, töltöttem szerencsétlen, ezerszer elátkozott életemet.
A
mi a világot illeti, az - az igaz - fog egy darabig rajtam rágódni, miként
eddig is már ezerszer tette, úgy szólván minden lépésnél, mit ez életben
tettem, - de meddig tart az ilyesmi? Csak a mig ujdonság; mihelyest mindenki
elmondta itéletét felőle, megszünt érdekes lenni, s többé senki sem törődik
vele. Elválás házasok közt naponként fordul elő, áttérés, kivált protestáns
hitre, a mostani időkben szintén; alig ütközik meg valaki rajta. Tehát ez az én
esetem nem lesz hallatlan, képzelhetlen dolog, kivált miután most már úgy is az
egész világ tudja, vagy legalább megközelitőleg, mily szerencsétlen házaséletet
éltünk Árpáddal. Persze, hogy egyik rész engemet, mig a másik Árpádot okolja.
Oh
én kedves jó Atyám, ha csak lehetséges, nyugodjék meg ezen eseményben; ne
kárhoztasson, ne átkozzon, hogy még öreg napjait is háborgatom, miután eddig is
már úgyis annyiszor keseritettem meg életét. Higyje el nekem, édes jó Atyám,
Isten a tanum, hogy nem, azért nem vagyok rosz, nem vagyok háládatlan leánya,
csak nagyon, nagyon szerencsétlen, kit életútja mindig ellenkezésbe,
meghasonlásba hozott éppen azoknak a nézetével, elveivel és meggyőződésével,
kiket különben legjobban szeretett, s kiket megsérteni mindig egy-egy vérző
sebet ütött az én szivemen is. Nem engedtem bár, hajthatlanul követtem bár
választott útamat, oh de azért nem voltam érzéketlen azoknak fájdalma iránt
sem, kik javamat akarva, más útra akarták tériteni. De ez csak eddig volt igy,
most - talán sirom szélén állva - csak arra kérem drága jó Atyámat, ha nem bir,
ha nem képes ezekben megnyugodni, ha ez szerencsétlenné tenné vagy csak
háboritaná hátra lévő napjait, mondja meg azt nekem harag és neheztelés nélkül,
s én az istenhez erőért esedezve lemondok mindenről, lemondok, ha isten szándéka
szerint még életben maradok, a nyugodt és boldog élet minden reményéről, ha
pedig isten akarata szerint, szenvedéseimnek a halál vetne véget, lemondok az
ápolásról és szeretetteljes gondoskodásról, mi utolsó napjaimat könnyebbé
tehetné. Csak arra kérem, azért könyörgök, hogy ezen esetben, ha csak egyetlen
egyszer is, beszélhessek mindezek felől kedves Atyámmal harag és felindulás
nélkül, hogy még bővebben értekezhetnénk ez ügyben mind gyermekeimet, mind
egyéb dolgokat illetőleg. Mert irni többet képtelen vagyok. Hetek óta irom e
sorokat a legnagyobb kinlódások és szenvedések közt, azért bocsásson is meg,
legyen elnéző, ezt meggondolva édes Atyám, ha netalán valahol sértő vagy
megbántó szót találna. Bizony, bizony nem volt szándékom.
Reszketve
várja válaszát boldogtalan s a sors által annyit zaklatott leánya
Julia.
Még
egyszer könyörgök, drága kedves jó Atyám, miután életem függ tőle, csak
hosszasabb megfontolás és saját nyugalmának és jóvoltának teljes tisztába
hozatala után kegyeskedjék velem válaszát tudatni s a végső határozatot,
itéletet pedig csak akkor véglegesen kimondani, ha legalább egyszer megengedte,
hogy e tárgyban szóval, kedves jó Atyámmal saját magával beszélhettem, a
lehetőségig nyugodtan és csendes lélekkel. Tudom, hogy ez terhes leend kedves
jó Atyámra nézve, de mégis bátorkodom kérni, ne küldjön senkit közbejáróul
közénk, sem Gyulait, sem senki mást. Valahányszor ez még köztünk történt,
mindig csak rosz vért és idegenséget, félreértést és sok keserű balmagyarázatot
szült köztünk.
Dekániné Vadadi Berta
14-15 éves korában. Fénykép Sikó Miklósnak az ötvenes évekből való rajza
nyomán. (Hollakyné Dekáni Margit tulajdona.)
- Ifj. Lendvay Márton.
Barabás Miklós csoportkép-kőrajzáról. (Nemzeti Szinház Ereklyetára.)
- Tóth József kir.
tanácsos, Pest vármegye és Kecskemét tanfelügyelője. Grund V. kőrajza a
hetvenes évek végéről. (Szépm. Muz.)
- Nagy Ignác. Barabás
Miklós kőrajza 1844-ből. (Lantos R. T. tulajdona.)
Julia utolsó üzenete
férjének,
Horvát Árpádnak.
Tóth
József irásával két példányban az az üzenet, amelyet Julia halála előtt néhány
nappal, 1868 szeptember 1-én Tóth Józsefnek diktált férje cimére. Az üzenet két
négyoldalas (17×21 cm. méretü) levélpapirosra van irva tintával. Az első
példány a fogalmazvány. Három teljes oldal sürün teleirva, s a negyedik oldalán
2 sor és egy 3 soros beszurás a 2. oldalhoz. A második példány a fogalmazvány
tisztázata, három teljes oldal sürün teleirva, a 4. oldalon négy sor és Tóth
József kisérőlevele, amellyel az üzenetet eljuttatta Horvát Árpádhoz.
Juliának
ez az üzenete, amelyet a sir széléről már csak diktálni tudott, s amely egy
nagy emberi tragédiát tár föl, - megoldja Julia második házasságának rejtélyét.
Tóth
József, amikor a család tagjait értesitette Julia elhunytáról, Julia üzenetét
is eljuttatta Horvát Árpádhoz, - Szendrey Julia jegygyürüjével együtt. Horvát
Árpádnak a Széchenyi Könyvtárban őrzött könyvtára - illetve annak egy része, a
Remotá-k között, amely Julia üzenetében szerepel - kétségtelenné teszi, hogy
Julia üzenetének minden szava megfelel a valóságnak.
Julia
utolsó üzenetét férjéhez és Tóth József kisérő levelét könyvünk életrajzi
részében közöljük, a könyv 184, 185, 186. és 192, 193. oldalain.* (* Az oldalszámok az eredeti nyomtatott kiadásra vonatkoznak!
(az elektronikus változat szerk.)
Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója,
levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése