SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA IV-VI.

IV.

Az utolsó bucsu.

Miklós Miklós, a tordaiak református papja, kora délután a kaszinóba igyekezett, hóna alatt az ujságokkal, amelyeket valamilyen uton-módon mégis csak elhozott a posta Váradról. A pap már elrontotta a maga napját a hirekkel, igazságérzete diktálta, hogy ha már a magáét elrontotta, rontsa el másokét is.

Beballagott a kaszinóba, leült az olvasószobába, kiteregette a lapjait, a szolgával üzent az asztaltársakért:

- Megjöttek az ujságok.

Hamarosan összegyült a társaság. Ügyvédek, orvosok, tanáremberek, a református egyház vezetői. Körülülték a kerek asztalt és Miklós Miklós eléjük tolta az ujsághalmazt.

- Olvassátok... Nyakunkon a muszka...

A legfiatalabb az öregek között - a fiatalok valahol Bem alatt járták Erdély uttalan utait, - szemére rakta az okuláriumot és kezdte a felolvasást. Frissen kezdte, de hamarosan belefáradt. Fárasztó hireket hoztak az ujságok.

Az egyik tanárnak eszébe jutott, hogy egy diákjának az apja érkezett a városba Meggyesről. Ott már láttak orosz portyázókat. Lovas kozákok száguldoznak faluról-falura, bőrkucsma a fejükön, hosszu pika a fegyverük. A tótok megértik a szavukat, de bizony Meggyesen hiába kerestek tótokat. A tisztek németül is beszélnek.

- Ki azon átkozott magyar, aki e sehonnai bitangokkal szóba elegyedik?! - dörgött a pap.

A többiek csak hümmögtek.

- Ha azt fogja mondani a muszka, hogy nyissam ki a számat, mert felgyujtja a házamat: - én is szóba elegyedek vele, - kockáztatta meg kellő óvatossággal valaki.

- Hát elveszett a szabadság...

Estefelé Miklós Miklós a hóna alá szedte az ujságjait, elindult hazafelé. Utközben meg-megállitották barátok, tisztelők, nyugtalankodó hivek. Fárasztó volt minden mondat, amit el kellett mondani a szabadságról és az oroszok jöttéről.

Már Bemben sem biztak az emberek. Pedig eddig mindenki a lengyelre esküdött.

Otthon nagy csendben fogyasztották a vacsorát. Eszter asszony ismerte az urát. Ha hallgatott, - nem jó volt zavarni. A három leány - Gizella, Ida, Hermina - nem mert szólni.

Csak a hálószobában, az éjszakára szóló búcsúzkodás közben simogatta meg gyengéden a pap felesége fejét.

- Nehéz napokat éltünk, ugy látszik, még nehezebbek jönnek...

- Vajjon nem szükséges-e menekülnünk innen? - kockáztatta meg az asszony a kérdést.

- Én nem hagyhatom itt a hiveimet, - szólt elhatározottan a pap. - Hogy veletek mi lesz - nem tudom...

Elcsendesedett a paplak...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Este tiz óra lehetett, mikor kocsizörgés zavarta meg a tordai ucca csendjét. A kocsizörgés a paplakig tartott, ott megállt a szekér, leszálltak az utasai és pár pillanat mulva a paplak nyitott tornácán kopogtak a lépéseik.

- Miklós Miklós! - kiáltott egy férfihang.

A pap kiugrott az ágyból, köpenyébe burkolta magát, szólitotta a feleségét:

- Kelj fel, szivem! Ha jól hallom, Petőfi van itt...

Kiszaladt a tornácra, a sötétből eléje lépett a költő.

- Kedves barátom...

A két régi barát összeölelkőzött. Petőfi gyorsan kibontakozott az ölelésből, kézenfogta azt a fiatal asszonyt, aki mögötte meghúzódott.

- Itt van a feleségem... Szeressétek ugy, mint engem szerettek... És ez a fiam - de fel ne költsétek, mert éppen a királyságáról álmodik... - mutatott nevetve az alvó Zoltánkára, aki a dajka keblére borulva, hátat forditott a világnak és bizony semmivel sem törődött.

Nyilt az ajtó és a befelé tartó vendégeket tárt karokkal fogadta Eszter asszony.

Már felzavarta a cselédeket, lámpát gyujtott az ebédlőben, a konyhában tüzet raktak, készitették a vacsorát.

Magához ölelte Petőfinét.

- Hát téged választott... Annyit beszélt már rólad, édes lelkem... És ez a fiatok... Nekem is vannak ám leányaim! - mondta büszkén. - Felköltöm őket...

Petőfi tiltakozott a költögetés ellen.

- Majd adnék én annak a csavargó vendégnek, aki éjszaka betör hozzám és még a gyermekemet se engedi pihenni... - mondta jókedvüen a költő.

Körülülték a nagy ebédlőasztalt, a gyermeknek és a dajkának hamarosan szállást adtak, Petőfi pedig kezdte mondani a vándorlás hosszu históriáját. Kezdve a Kossuthnál történt kihallgatással, folytatva a mezőberényi napok történetével.

- Igy érkeztünk ide Egressyvel és Kiss Sándorral... - fejezte be a történetet. - S innen megyünk tovább holnap reggel Bemhez.

A pap komolyan nézte a fáradt fiatal asszonyt.

- Juliával és a gyermekkel?

- Persze...

- A halálba vinnéd őket... - szólt a pap.

Juliát gyorsan ágybafektették, csak ezután kérdezősködött Miklós Egressy és Kiss Sándor felől. Azok már más szállást kerestek.

- Nekem is akadt volna szállás, - mondja Petőfi. - De nem mertem vállalni, mert gondoltam, hogy holtig ellenségemmé tenném a papot...

- Ugy is lett volna.

- Hát eljöttem és itt vagyok.

Sokáig beszélgettek, éjfélután tért nyugovóra a költő és a házigazda.

Másnap délig ágyban maradt Julia. Ekkor már indulni kellett volna tovább a tábor felé, de az asszony miatt sem Egressy, sem Kiss nem merte sürgetni az indulást. Julia gyenge volt, de nem akart ágyban maradni, felkelt és délutánra kirándulást ajánlott a tordai hasadékhoz.

- Ha itt vagyunk, meg kell néznünk ezt a világnevezetességet. Ki tudja, mikor járunk megint erre, láthatja-e valaha Sándorom? Merre visz a sorsunk...

Julius 20-ikán érkeztek Tordára, 21-ikén délután volt a kirándulás. Petőfinek most is bolondos jó kedve volt, s ha Sándor boldog volt, Julia ezerszeresen érezte a boldogságot. A gyermeket nem vitték magukkal, elcsigázta szegényt a sok utazás, jólesett a pihenés és Miklósné anyáskodó szeretete. No meg - a dajka is otthon maradt mellette.

Petőfi sétára hivta Juliát, jó órahosszat barangolt vele az erdőben, hegyre föl, hegyről le. Az asszony virágot szedett, csokrot kötött az urának és Egressynek.

A költő elgondolkozva nézte a hegyeket, mig Julia virágaival foglalatoskodott.

- Hol barangol a gondolatod? - kérdezte az asszony.

Sándor körülmutatott a felséges mindenségen.

- Látod, Julia, ez lesz a mi országunk. A madarak muzsikája a cigánymuzsikánk, erdők mélye a fészkünk, források friss vize az italunk, futó szellő simogatása fáradt homlokunk gyógyitója. Ugye szép lesz?

- Vajjon lesznek-é békés napok a mi életünkben, Sándor? - kockáztatta meg az asszony a kérdést. - Lesznek-é olyan napjaink, hogy csak magunknak élünk, magunknak és a gyermeknek... A költő megirja versét, a versért babért és pénzt kap, de senki nem bántja, sehová nem szólitják mellőlem...

- Erdélyben ugy lesz, - szólt meggyőződéssel a költő.

Terveket szőttek, hogy is lesz, mint lesz.

- Marosvásárhelyre megyünk, téged ott hagylak, Juliskám. Keresünk egy barátságos kis lakást és ott vársz, mig visszatérek a táborból. Most már nem tarthat sokáig a háboru. Jobbra vagy balra dől, de eldől... Adná a magyarok istene, hogy jobbra dőlne és én Bem oldalán vonulhatnék be a városba, ahol Julia vár a kis királlyal az ölében...

- Nem maradsz mellettem? - kérdezte komolyan az asszony.

A költő majdnem haragosan mondta.

- Bem szólit, nekem mennem kell.

Sietett megbékiteni az asszonyt, átkarolta, mellére huzta a fejét, összecsókolta az arcát.

- Hiszen nemsokára visszatérek...

Az asszony nem tudta átadni magát a csókok örömének.

- Jobb volna, ha nem mennél el, Sándor...

De Sándor menni akart.

Estére hazatértek Tordára. Az ezredes ugy rendelkezett, hogy másnap indulnak tovább, Marosvásárhely felé. Kocsikat rendelt reggel nyolc órára.

Miklós Miklós sajnálkozva nézte az asszonyt, kérlelte a költőt, hagyja Tordán a feleségét. Petőfi nem engedett. Majdnem haragosan vált el éjszakára a házigazdájától. Juliának menni kell. Juliát a maga közelében akarja érezni.

Reggel hét órakor akartak kelni, de már hat órakor felverte őket az uccai lárma.

Parasztlovas állt az uccán, körülvették a népek, kérdezgették, honnan jön, hová megy.

Kiss ezredes kirohant az uccára, széttolta utjából az embereket, a jövevényhez lépett.

- Honnan jössz? - kérdezte a székelyt.

- Egy hajtásra Székelykocsárdról, szaladok kifelé Erdélyországból. Nyakunkon a muszka!

Gondterhelten tért vissza az ezredes.

- Nem tudom, eljutunk-e Bemhez... Muszka portyázók járják a vidéket.

Petőfi hallgatott egy darabig, azután a paphoz lépett, átölelte.

- Itt hagyom neked Juliskámat... Légy te az apja, mig érte jövök, vagy érte küldök. Nekem mennem kell, mert Bem szólitott. Ne hagyd el szegény feleségemet, vigyázzatok gyermekemre...

Julia égő arccal tekintett maga elé. Miklósné sirva ölelte magához a fiatal asszonyt.

- Itt maradsz, édes leányom...

A fiatal asszony mereven nézte az urát, mintha ismeretlen veszedelemtől féltené.

- Elhagysz, Sándor?

A költő haragosan bólintott.

- Igy kell lenni...

Nyolc órakor kocsira ültek. Az első kocsin ült Petőfi, Egressy és az ezredes. A második kocsira a honvédeket ültették.

- Irni fogsz?

- Irok.

- Várlak.

- Várj, vagy a küldöttemet várd, aki biztonságosabb napon utánam hoz Vásárhelyre.

- Téged várlak.

- Én jövök érted... Ha jöhetek... Katona vagyok.

- A gyermek...

Még egy csókra a kocsiba emelte a pólyás apróságot.

A költő visszaadta a gyermeket, még egy bucsucsókra lehajlott az asszonyhoz, azután indulást parancsolt. A kocsis a lovak közé vágott. Elindult a két kocsi.

Julia állt az ut szélén, mozdulatlanul, értelmetlenül bámult utánuk. A por lassan magábazárta a két kocsit.

Az asszonyból halálos sikoltásban tört ki a fájdalom:

- Sándor! Sándor!

A költő már nem hallotta ezt a sikoltást.

Elindult utolsó utjára, ahonnan soha nem tért vissza. Itthagyta a gyerekasszonyt a gyermekével.

A tordai ref. paplak déli oldala. Fényképfölvétel 1930-ból. A tordai hasadék. Acélmetszet az ötvenes évekből. Hunfalvi-Rohbock: Magyarország és Erdély cimü könyvéből. (Szépm. Muz.) 
- A tordai ref. paplak nyugati homlokzata. Fényképfölvétel 1930-ból.

III. kép

V.

Az első hir Segesvárról.

Beköszöntött az első este - Petőfi nélkül.

Az asszony felszáritotta a könnyeket, amelyeket a búcsúzásnál ejtett és vigasztalgatta magát, hogy Petőfit nem érheti baj.

Miklós Miklós telve volt nyugtalansággal. Járt, kelt a paplakban, majd kalapját vette, elsietett otthonról, hireket hallani a városban. Visszatért, mondott egy-két odavetett szót a feleségének, azután megint csak magában dult-fult, majd ujra vette a kalapját, elment és - mikor visszatért, csak az udvaron viritó virágokkal és a fák leveleivel társalgott. Annyira megtelt nyugtalansággal, hogy már az asszonyok vigasztalgatták, próbálták visszaállitani lelke egyensulyát.

- Az Isten nem állhat a zsarnokok mellé...

A pap békétlenül tiltakozott az Isten emlegetése ellen.

- Hagyjatok békét az Urnak, mert ha belevonnám ebbe a harcba és végül elveszne az igazság, hová tenném az ő igazságát, hogyan menteném bukásunkat...

A városban arról beszéltek, hogy százezer oroszt küldött a cár Erdélybe, el akarja fogatni Bemet és vagy felakasztatja vagy Szibériába küldi az öreg lengyelt. Csak Bemtől fél a cár, nem is a magyarokkal, hanem Bem sorsával törődik, tőle akar szabadulni.

A szalontai dajka, akit Petőfiék végighurcoltak magukkal a félországon, hallott valamit ezekről a hirekről, siránkozva kérlelte Juliát, hogy küldjön valakit az ura után: jöjjön vissza, mert a muszkák senkinek sem kegyelmeznek, ha Bem mellett találják...

Julia elkergette a siránkozó asszonyt.

Nem lehetett Petőfi után küldeni, - ki tudja, hol jár már, - és hiába küldene utána. Ha maradni akart volna, - el se ment volna Bemhez.

Csak a gyermek volt boldog és elégedett, semmiről sem tudott semmit. Ha kedve kerekedett, fujta a maga rendes nótáját, orditott, köszörülte a torkát, ha pedig kacagó kedvében volt, akkor eljátszadozott Miklós Miklós leányaival.

Másnap estére visszaérkeztek a kocsik, amelyek Petőfiéket vitték Marosvásárhely felé. A gazda levelet hozott Petőfitől.

    »Kedves lelkem Juliskám, késő este van. Az imént értünk ide. Holnap korán reggel indulunk Udvarhelyre. Bem utósó levelét Brassótól félnapi járó földre irta ide ezelőtt három nappal. Nem tudom, hol kapjuk meg? talán Brassóban vagy már azon is tul.

Tisztelem Miklósékat.

Csókollak titeket, szentségeim.

Irni fogok, valahányszor lehet.

Légy nyugott és béketürő, a mennyire lehetsz.

Higy!

Remélj!

Szeress!

a sirig és a siron tul örökre

hűséges férjed       

Sándor.«     

Ezt a levelet 22-ikén este irta Petőfi Marosvásárhelyen. Onnan - mint a levélben irja - másnap tovább mentek Bem után.

Az asszony összecsókolta a levelet, a kis Zoltánnal is összecsókoltatta. A levél letörölt minden aggodalmat a szivéről. Ezerszer türelmesebb lett, pedig semmi oka nem volt a nagy hangulatváltozásra, hiszen a levél az első állomásról kelt. Akkor irta a költő, mikor még arcán melegedett a felesége búcsúcsókja.

De az asszonyok kiszámithatatlanok.

Csendesen pergett egyik nap a másik után. A tordai papnál igen sok vendég fordult meg. A látogatások inkább az érdekes vendégnek, mint a papéknak szóltak. Hogyne! Petőfi Juliskája, a hires erdődi kisasszony, aki otthagyta a gazdagságot, hogy kövesse a költőt, - itt élt, beszélni lehetett vele mindenféléről, legfőképpen az uráról...

Pedig talán unatkozott is Julia az egyszerü polgáremberek között.

Terhes volt a barátkozásuk, amely végeredményben mindig abban találta a végét, hogy a barátkozó urasszonyok más, harmadik társaságban elmondhatták:

- Ma Miklóséknál voltam, beszéltem Petőfinével... Furcsa asszony... Francia könyveket olvas és azokról beszél... No, - meg az uráról beszél...

Nem szabad csudálkozni ezeken a megjegyzéseken. Petőfi a derék nyárspolgárok képzeletében valahol a világcsavargó garabonciás közelében élt, aki pórias verseket irt...

Mennyivel szebb verseket irt például Vachott Sándor ur.

Julia várta a hireket Sándor felől.

Egy szép napon furcsa szórakozást talált. A paplak bejárat felőli frontján nyitott tornác huzódott végig. A tornácnak fakorlátja volt. A fiatal asszony a korlát élére állt és nyaktörő sétákat csinált végig a korláton. A folyosón Petőfi Zoltán ur hangoskodott a dajka ölében és a gyereknek nagyon tetszett az anyja furcsa szórakozása. Nagyokat kacagott, tapsolt is hozzá.

Julia boldog volt.

Várta Petőfit, vagy a hirét.

Julius 30-án levelet kapott Marosvásárhelyről. Ismét Marosvásárhelyről. Mikor a keltezést olvasta, felsikoltott örömében. Sándor a szomszédban van, talán hazafelé tart. De a levélben szó sem volt a hazatérésről.

    »Marosvásárhely, jul. 29. 1849. 

Kedves édes Juliskám, e pillanatban értem ide vissza hat nap szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok; kezem úgy reszket, alig birom a tollat. Megkaptad-e előbbeni két levelemet? egyiket innen, a másikat Kézdi-Vásárhelyről irtam. Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána rugaszkodtunk Udvarhely, Csik-Szereda, Kézdi-Vásárhely, Bereczk felé; ott találkoztam vele, már visszajött Moldvából, hova lázitó proclamatiókat vitt be s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négy ezer oroszt egy zászlóaljjal. Bereczken jön hozzá a tudósitás, hogy Szász-Régennél megverték a mieinket, s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyrehozni Kézdi-Vásárhelyen, Sepsi-Szentgyörgyön, az Erdővidéken, Udvarhelyen keresztül; én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt. Most vagy két napig itt leszünk, mig a sereget egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? ő tudja. Előbbeni levelemben írtam, hogy Csík-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Bemmel Bereczken találkoztam; megálltam hintaja mellett, s köszöntem neki, ő oda pillant, megismer, elkiáltja magát és kinyujtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borúltam, s összeöleltük és csókoltuk egymást: »mon fils, mon fils, mon fils!« szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egressi Gábortól, hogy »fia ez a generálisnak?« Most még sokkal nyájasabb, szivesebb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt. Ma azt mondta a másik segédtisztnek: »Melden Sie dem Kriegsministerium, aber geben Sie Acht, melden Sie das wörtlich: Mein Adjutant der Major Petőfi, welcher abgedankt hat wegen der schändlichen Behandlung des General Klapka, ist wieder in Dienst getreten.« Szinte ma az utban mondta, hogy neked itt Maros-Vásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem. Csak két mérföldnyire vannak innen, s az ide valók a napokban is szétfutottak, mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehetsz felőle győződve. Hogyan vagytok, kedves, édes imádott lelkeim? ha én hallhatnék valamit felőletek! ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, írj ha csak egy szócskát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e még a fiam? válaszszátok el minél elébb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és sziveteket miljomszor számtalanszor

imádó férjed

Sándor.« 

Az asszony boldog volt. Petőfi nem jön haza, de jól van s ha fáradt is, Juliájára gondol.

Egy levél elveszett. Az, amit Kézdi-Vásárhelyről irt Sándor. Hol lehetett volna keresni ebben a zavaros időben? Meg nem is volt érdemes utána járni. Hiszen ujabb levél érkezett. Ujabb levél, ujabb napról és közelebbről.

A levelet felolvasta Miklóséknak.

- Fészket fogunk rakni Háromszékben... Ez volt az álma.

Miklósné duzzogott egy kicsit:

- Ugy beszélsz, lelkem, mintha terhünkre volnál... Ha vége lesz a háborúnak, itt fogtok pihenni. Sándor fáradt lesz a hadjárattól, te boldog a viszontlátás miatt.

Petőfiné jókedvün tiltakozott a tartóztatás ellen.

- Nem lehet várni! Dehogy várunk... Egy napot se várunk...

Másnap - julius 31-én - ebéd után a folyosóra telepedett a gyermekkel és hosszu magyarázatokat tartott neki a háromszéki fészekrakásról.

- Petőfi ur verseket fog irni és szeretni fogja Juliskáját. Zoltán ur jó gyerek lesz, nem veszekszik a dajkájával. Kap egy fehér báránykát selyemgyapjúval, nyakában kék szalaggal, a szalagon aranycsengővel. Ezzel a kis báránnyal fog játszani Zoltán úr és ő lesz a világ legaranyosabb, legjobb gyereke...

Zoltán ur egy darabig béketüréssel hallgatta a gagyogást, azután belebeszélt a maga módján, végül rendes szokásához hiven sirni kezdett. Ezt már nem szivesen hallgatta Julia. A gyereket átadta a dajkának, kezébe kapta Miklósné napernyőjét, kiment sétálni a Rákos partjára...

Már alkonyodott, mikor hazatért.

A pap nem volt otthon, már egészen sötét volt, mikor hazaért. Szótalan volt.

Megvacsoráztak.

Vacsora után Julia megtörte a csendet, kérdezte a papot:

- Hallott-e valami hirt?

Szentmártonból lovas küldönc érkezett a vármegyéhez. Postát hozott és azt mondja, hogy mikor délben elindult onnan, erős ágyudörgést hallottak Fejéregyháza, vagy Segesvár felől... Valahol Bem csatázik az ellenséggel...

Petőfiné bizakodva fogadta a hirt.

- Bem megveri az oroszokat és Sándor hazajön... Talán már holnap estére itthon is lesz...

Jókedvü volt egész este. Pesti históriákat mesélt Miklóséknak. Jókai és Laborfalvi Róza szerelméről, Kossuthnéról, az »öreg« Vörösmartyról.

Másnap délben még mindig nem tudták, hogy mi történt Bem csatájával. Estig semmi hir nem érkezett.

Este vacsoránál ült a Miklós család és Petőfiné. Mikor a végére értek, a fiatal asszony panaszkodott a nagy meleg miatt, ami a szobára nehezedett. Kiment a folyosóra és ott üldögélt egy darabig, majd ismét a korlátra lépett, ott egyensúlyozgatta magát.

Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy észre sem vette egy lovas érkezését. A lovas le sem szállt a lováról, csak megállt a kiskapunál, onnan szólt egy kint ácsorgó cselédnek, hogy hivja ki a papot. A cseléd beszaladt a szobába.

- Egy úr van itt... Honvédtiszt...

Miklós kiszaladt az udvarra, utána az egész családja. A félhomályban nehezen ismerte meg a jövevényt. Ugron Sándor volt. Leszólt a lóról.

- A segesvári csata elveszett!

- Nagy Isten! És Petőfi? - kérdezte a pap.

- Petőfi elesett... - szólt Ugron, búcsúra nyujtotta a kezét és vágtatott tovább. - Menekülnöm kell, mert jönnek az oroszok, - kiáltott vissza magyarázatképpen.

A folyosó vége felől csengő hang zavarta meg Miklósék megdöbbent hallgatását.

- Nem hiszem én azt... - mondta Julia.

- És miért nem? - kérdezte a pap. - Hiszen Petőfi is ember volt...

Julia leszállt a korlátról, kiment az udvarra, erős kézzel megszoritotta a pap karját.

- Nem hiszem, hogy Petőfi elesett. Az lehetetlen. Nekem sejtelmeim lettek volna és - az én sejtelmeim nem csaltak meg soha...

A pap nem tudott mit mondani erre a nagy hitre. Bevonult a dolgozó szobájába, imádkozott a magyarok istenéhez. Később óvatosan kinyilt az ajtó, Julia dugta be a fejét.

- Petőfi nem halt meg... - mondta. - Haza fog jönni. Én most aludni megyek. Ha éjszaka megérkezik, költsenek fel...

Petőfi nem érkezett meg éjszaka és a következő éjszaka sem érkezett meg. Soha többé nem érkezett meg.

VI.

Öröködbe, Uram, pogányok jöttek...

A tordai pap álmatlanul töltötte ezt az éjszakát. Ugron Sándor szavának hinnie kellett és értelmetlenül állt a gyermekasszony nagy-nagy bizodalma előtt.

- Szólj hozzám, Uram, világits meg engem... - fohászkodott nagy kinlódásában.

A felesége csendesen sirdogált mellette.

- Miért is engedtük, miért is engedtük...

A pap kikelt ágyából, magára húzta hálóköntösét, kiment a tornácra, belebámult a szép nyári éjszakába, kereste a választ a nagy kérdésre: miért kellett elmenni Petőfinek és miért kellett elpusztulnia.

- De elpusztult-e vajon? - kérdezte megint kételkedve és az éjszaka csillagtengerétől várta a válaszadást. Legfeljebb a kutyák ugattak értelmetlen vad haraggal, ezeknek a szavából nem kapott választ.

Leült a tornácra, két tenyerébe temette a fejét, idézte a költő képét. Előtte állt frissen, egészségesen, viruló jólétben, sebek nélkül. Mosolygós, jókedvű volt az arca, csak akkor komorodott el szellemképe, mikor a csatáról kérdezte a pap tekintete.

Megsimitotta a homlokát, Petőfi nem volt sehol.

Felkelt, óvatos lépéssel Julia szobájának ajtajához lopakodott, kezét a kilincsre tette, az ajtót óvatosan betolta maga előtt. A holdvilágos éjszaka fehér világossága bekúszott a szobába, felsuhant az ágy fehérségére, rávilágitott az asszony arcára. Az asszony édesded nyugalommal aludt, talán éppen Sándorról álmodott. Mellette aludt a gyermek, az anyja álmában is magához ölelte.

- Nem! Sándor nem halhatott meg... - mondta a pap és csendesen visszahúzódott.

Visszatért a felesége mellé, próbált aludni, de nem sikerült. Reggel fáradtan, álmosan ébredt, de nem érezte az álmosságát. Csak a nagy-nagy bizonytalanságot érezte, amelyet óráról-órára jobban eltörölt lelkében az a meggyőződés, hogy Sándor mégis odaveszett...

Bizonyosan ott volt, ahol legjobban osztogatták a halált.

Az volt az álma, hogy a csatatéren fog meghalni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A virágoskertben találta Petőfinét. Ölében a gyermekkel lépett le a verandáról.

- Sándortól nem érkezett hiradás? - kérdezte Miklóst.

- Nem. Nem érkezett hiradás...

Az asszony visszafordult, lassú, fáradt lépéssel ment végig a tornácon. A tornác végén leült rendes helyére, a gyermeket babusgatta.

- Zoltán jó gyerek lesz, apukát szereti, anyukát szereti, apuka szereti Zoltánt, anyuka szereti Zoltánt...

A pap odasétált, a korlátra könyökölve, szembenézett az asszonnyal:

- Julia... Ön hiszi, hogy Sándor él?

Petőfiné komolyan ránézett a papra:

- Hiszem, hogy Sándor nem hagyott itt engem és nem hagyta itt a fiát... Én megéreztem volna...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Kevés idegen járt a ház előtt. A tordai hivek békés uccába helyezték a papjuk hajlékát, nem akarták, hogy a járó-kelők zavarják elmélkedésében.

Ezen a napon sok idegen járt-kelt a ház előtt.

Julia kivitetett egy széket a kiskapuba, odatelepedett a gyermekkel és nézte, kérdezte azokat, akik jöttek - Segesvár felől. Sokan jöttek...

Rongyos menekülők, óvatos polgárok, akik vagyonukat mentették az idegen jövevények elől, tépett ruhájú honvédek viharvert, sovány katonalovak hátán.

- Segesvárról?

- Segesvárról... - hangzott mindig a válasz.

- Elveszett a csata?

- Minden elveszett.

- Bem?

Az egyik azt mondta, hogy Bemet megvédte a külön védangyala. A másik azt mondta, hogy Bemnek szerencséje volt. A harmadik azt mondta, hogy Bem is odaveszett, és Bemmel elveszett a magyar szabadság.

Végre akadt egy honvédtiszt, aki többet tudott.

Mindenki menekült, Bem is szaladt a szaladókkal. Ingoványba tévedt, leesett a lováról, félóráig küzködött a mocsárral, végre honvédek jöttek, megismerték az öreget, kihúzták a sárból és Bem menekült...

- Egyedül volt?

- Egyedül volt.

- Petőfiről nem tud? - kérdezte tétován az asszony.

A tiszt nagyon megnézte a fiatalasszonyt.

- Asszonyom ismerte Petőfit?

- Ismertem...

Hosszú hallgatás után mondta a tiszt:

- Bizzon benne, hogy Petőfi megmenekült. Nem volt Bem mellett, tehát nem lehetett azok között, akiket Bem mellől levágott a kozákság. Ha egyedül volt, akkor menekülhetett...

Julia beszaladt a konyhába, boldogan mesélte a papnénak, hogy Petőfi menekülhetett.

- Én éreztem... - büszkélkedett.

A pap a kertben volt és - a tiszt egy darabig nem mozdult a kiskapu mellől.

- Ki ez a hölgy? - kérdezte a papot.

- Petőfiné...

- Gondoltam... Valahonnan ismerem... Készitsék őt el a legrosszabbra. Ott senkinek nem osztottak kegyelmet... Petőfinek se... Csuda volna, ha előkerülne valahonnan...

Halkan, óvatosan mondta, közben az ajtónyilásra figyelt:

- Vannak emberek, akik látták, mikor a kozákok levágták a szabadság költőjét... Ott halt meg, ahová a szive húzta...

Miklós Miklós azon a napon szó nélkül hallgatta Petőfiné bizakodó beszédét. A fiatal asszony minden patkócsattogásra kitekintett, minden ajtónyilásra felugrott az asztal mellől.

- Sándor!

Sándor nem jött.

Menekülők jöttek.

Agyonhajszolt lovak vonszoltak túlzsúfolt, megrakott terhes kocsikat, a kocsikon siránkozó, rémült emberek... Uri hintókba zsúfolva egész családok jöttek, - minden megmentett vagyonukkal. Minden a rémületről, a menekülés vad lázáról beszélt.

Családi képek, régi fringiák, betörött oldalú régi szekrények, néhány párna, egy bölcső, a bölcsőben siránkozó gyermek, mellette cserépedények, vagy sebtiben letépett csipkefüggönyök a gyermekre boritva - döbbenetes látvány.

A fiatalasszony ült a kertben, egyre fásultabban, egyre fásultabban ismételgette:

- Sándor is jönni fog...

A gyermek sirt és - Sándor nem jött.

A pap kezébe vette a Bibliát, átment a templomba, magasba emelt kézzel, mint ama régi próféták, mint ama siránkozó Jeremiás, elsirta a maga fájdalmát:

- Öröködbe, Uram, - pogányok jöttek...

Alkonyodott és még mindig jöttek-jöttek a menekülők. Jöttek a véres honvédek, siró asszonyok, fáradt, üres tekintetű férfiak. Julia ült a kiskapuban és folyton kérdezgette:

- Elveszett?

- Minden elveszett...

- Bem?

- Ki tudja?

- Petőfi?

- Ki tudja? Ott mindenkit leöltek...

Egy menekülő odakiáltotta:

- Azt is megölték...

Az asszony sirva fakadt, mire a menekülő visszafordult rémült futtából, vigasztalni próbálta:

- Nem igen fogdosták a honvédeket, de talán Petőfit elfogta valami muszka tiszt... Elveszett, de talán mégis él...

Ez is elég vigasztalás volt az asszonynak.

- Él! Nem halhatott meg...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Másnap fáradtabb, - még fáradtabb, még fásultabb lett. Azon az éjszakán már nem tudott aludni és mintha a gyermek is rosszat érzett volna, többet sirt...

Siralomház volt Torda és halottasház a pap háza.

Most már a hivek is jöttek.

- Menni, vagy maradni?

A pap keményen hátraszegte a fejét, erősebbnek mutatkozott, mint amilyen valójában volt.

- Én itt maradok... Azok sem vadállatok.

Ebéd után már visszahúzódott a szobájába, behivta a feleségét, ő kérdezte az asszonyt:

- Mentek, vagy maradtok?

Az asszony sirt, de - maradt.

- Nem lehet elmenni, nem birnám a bizonytalanságot, hogy téged talán karóba húztak, meggyilkoltak.

- És ez a szerencsétlen asszony?

- Ő még várja Petőfit.

- Hát nem jött volna már, ha élne?

- Bem menekült és ő vele menekülhetett.

- Küldött volna hirt...

- Abból a szörnyű istenitéletből?

Maradtak. A pap azt mondta, hogy ő marad és az asszony azt mondta, hogy sehol sem olyan biztos, mint az ura mellett.

Ujabb és ujabb menekülők rohantak végig az uccán. Most már nem jött több menekülő honvéd, csak menekülő polgárok jöttek. Szörnyűségeket beszéltek a kozákokról. Székelykeresztur felé üldözték Bem szétvert seregét és a menekülő generálist, de portyázó csapatok már Székelykocsárdon is megfordultak. Szénát, zabot rekviráltak és valaki hallott arról, hogy a nők legszebbjét magukkal hurcolták, másokat saját házukban, a férjek, apák szemeláttára megbecstelenitettek.

A pap most már sürgette a menekülést.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Augusztus 14-én délelőtt hazajött a pap a városból. Szobájába hivta Eszter asszonyt.

- Most már menni kell, fiam... - mondta kétségbeesett-komolyan. - Hallom, hogy az oroszok egy darabig üldözték Bemet Székelyudvarhely felé, de az öreg valahogy megint kicsúszott a kezükből, elmenekült. Lehet, hogy Petőfivel, lehet, hogy Petőfi nélkül, de megmenekült. Az üldözés elgyengült, már nem zavarják tovább a honvédeket. Megkezdték a rendcsinálást, - ezt a hirt üzenték Dicsőszentmártonból. Elfoglalják Erdélyt. A csapatok zöme mifelénk indult. Lassú menetben vonulnak errefelé. Egyik faluból kegyetlenségek hirét hozzák, máshol nem történt semmi baj... Én nem merem próbálgatni, hogy jólelkűek-e, vagy gonoszok. Nektek mennetek kell. Én maradok.

Határozat volt, nem lehetett ellenvetés.

Tizennegyedikén estefelé két kocsi indult a paplak elől, Kolozsvár felé. Az első kocsiban Vadadiné, Petőfiné, a kis Berta, Zoltánka és a dajka ült. A második kocsiban Miklósné a három lányával és egy cselédlánnyal.

A pap a könnyeivel birkózott, mikor megáldotta az ismeretlen veszedelmekbe indulókat. Az asszonyok sirtak.

Olyan reménytelen volt az út, olyan bizonytalan, hogy hová vezet...

Petőfiné búcsúzóban kért valamit a paptól.

- Ha Sándor megjönne, vagy hirét hoznák...

A pap csak intett. Szomorún. Reménytelenül.

A két kocsi megindult Kolozsvár felé.

Mikor kiértek a városból, s kapaszkodóra érkezett a két kocsi, az asszonyok visszafordultak, visszanéztek Tordára. Elmaradt mögöttük a kisváros lármája, elmaradt a sok ijedtarcú ember, a sok siránkozó menekült, aki hiába kereste helyét az idegenben. Szép volt Torda, - az alkonyodó nap aranyfénybe öltöztette a kis várost. Békességet, nyugalmat, szépséget lehelt magából a gyönyörű tájék.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Amint túlnéztek a városon, a napsütötte országuton egybefolyó, összefüggő hernyó mászott Torda felé. Félig porfelhő takarta őket, de a porból kivillantak a kozáklándsák.

Mit is kerestek ebben a békés környezetben a kozáklándsák?

 

A Szathmáry-Pap-féle ház frontja és udvara Kolozsvárt. A ház ma a Julia Maniu ucca 17. számu háza és Várady Miklós ügyvédnek, Miklós Miklós tordai ref. pap unokájának, tulajdona. (Fényképfölvétel 1930-ból.) 

- A kolozsvári Horváth-ház. Ennek a háznak első, majd második emeletén lakott Julia 1849/50. telén. A ház ma is áll. Az Erdélyi Muzeum régiségtára és az Egyetem Régészeti Intézete van benne. Eredeti fényképfölvétel 1930-ból.

Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.