SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA VII-IX.

VII.

Sándor nem jön.

A tordai menekülők augusztus 14-én este megérkeztek Kolozsvárra. A Szentegyház uccába hajtattak, a Szathmáry-féle házba, ahol a tordai pap feleségét, leányait és vendégüket, Petőfinét, szivesen látták - már amennyire szivesen láthatták.

Kolozsvár olyan volt, mint egy feldult hangyaboly. Az orosz betöréstől megriadt erdélyi polgárok biztonságosnak hitték a nagy várost, mindenki ide menekült, mindenki ide mentette azt, amit menthetett. A Szathmáry-házban, amelynek gazdája akkor Szathmáry Papp Gábor városi pénztáros volt, együtt volt Szathmáryék egész erdélyi rokonsága, ismeretsége. A városi pénztáros szeretettel fogadta a tordai jövevényeket, de csak azt igérte nekik, amit igérhetett.

- Fel van dulva a házam, már nem is tudom számontartani, vajjon harmincan vagy negyvenen vagyunk-e. De talán akad az önök számára is valami kis zug, ahol meghuzódhatnak.

Kényelemről nem lehetett szó.

Juliát, a kis Zoltánt és a dajkát a ház udvari bejárata mellett levő kis szobában szállásolták el. A szoba bejárata a kapu alól nyilt, rácsos ablaka a Szentegyház uccára nézett.

Petőfiné ebben a kis szobában töltötte a menekülés első keserves éjszakáját. Ezen az éjszakán már nem igen aludt. A gyermek nyugtalan volt, nem birta az idegen környezetet, az sem tudott aludni.

Juliának egyedüllét, magány kellett volna, de Szathmáryék zsúfolt házában állandóan éreznie kellett mások közelségét, másokét, akiknek más gondjuk, más sirnivalójuk volt. Az egyik ember elveszett vagyonát siratta, a másiknak a házát rombolták le betörő csapatok, a harmadik elveszett fia vagy leánya után siránkozott és voltak olyanok, akik magukkal hozták leányaikat, de ezek a lányok már nagyon szomoru teremtések voltak: örökké siró szerencsétlenek, akik vagy az oroszok, vagy az osztrákok, vagy a felkelők kegyetlen gonoszságát siratták.

Mindenkinek megvolt a maga baja, a maga baját sirta. Most már Miklóséknak is megvolt a maguk sirnivalója.

- Mi történt Tordán? Mit csinálnak az oroszok? Élnek-e, halnak-e azok, akik otthon maradtak?

Mindezekre a kérdésekre nem volt válasz.

Tudták, hogy az oroszok közelednek Kolozsvár felé. A város teli volt honvédekkel, Kemény Farkas még egy utolsó csatára készült, amit Kolozsvár alatt akart megvivni. Reménytelen volt a csatázás, de ha már elveszett Erdélyország, Kemény Farkas is oda akart veszni honvédeivel együtt.

Ki törődött ebben a zür-zavarban Petőfiné fájdalmával?

Senki.

Vadadiék egy uccasarokkal tovább, a Schilling házban, rokonaiknál szálltak meg. Ez a ház is zsufolva volt menekülőkkel. Itt is éppen olyan keserves, nyomoruságos volt az élet, mint a Szathmáry-házban.

Augusztus 15-én reggel Julia megunta hallgatni a Szathmáry-házban elhangzó panaszokat, átment Vadadiékhoz. Amit az egyik házban megunt, ugyanazt kapta a másik házban is.

Egész délelőtt ágyuk dörögtek, puskák ropogtak Kolozsvár körül és - jött a hir, hogy Kemény Farkas dandárával tovább vonul Kolozsvár alól. Nem birta tartani az oroszokat.

Délben végigfutott a hir a városon:

- Jönnek az oroszok!

Spaletták csattogtak, becsapott ajtószárnyak dübörögtek, végig a kolozsvári uccákon. Minden ház kapuját bezárták, az ablakokat bespalettázták, ahol spaletta nem volt, ott lehúzták a függönyöket.

A városházáról bevonták a piros, fehér, zöld zászlót, amit még délelőtt olyan büszkén lengetett a szél.

Szép augusztusi nap volt s mégis egy lelket se lehetett látni az uccákon.

Torda felől bevonultak az oroszok. Kozákok nyitották meg a bevonulók sorát, harci készültségben, bármilyen támadásra készen, előreszegezett lándsákkal vonultak be a kihalt csendes városba a kozákok, akiknek vadságáról olyan sok rémséget hallottak az erdélyiek. Apró, mokány lovakon torzonborz, vad kinézésü, viharvert, összehasogatott képü vademberek vonultak be a városba. Csapataik végigrohantak a főuccákon, azután portyázó őrsöket küldtek szanaszéjjel a városba. Honvédeket kerestek, de ilyeneket nem találtak. Találtak egy kihalt, szomoru várost.

Kolozsvár temette a szabadságot.

Félórával a kozákok bevonulása után megjelentek a városban a gyalogos csapatok is. Végeszakadatlannak tetsző sorban, szakaszokra tagolva, énekszóval, teljes rendben vonult be a városba a gyalogság.

A kolozsvári nagy piacra vonultatták be a gyalogságot, ide tértek vissza a portyázó kozákcsapatok is és ide vonultak fel az ágyuk, lőszerkocsik, amelyek a gyalogságot követték.

A városházára felhuzták a fekete-sárga zászlót.

A bevonulás rémületében érthetetlen, megmagyarázhatatlan gyorsasággal terjedt el a hir a városban, hogy az orosz parancsnok három órai szabad rablást engedett a csapatoknak. Semmi jele nem mutatkozott annak, hogy valóban készülnek végrehajtani ezt a barbár cselekedetet, de a hir megmozdulásra kényszeritette a város vezetőit, valahol összegyültek a városházán és onnan deputációba mentek a nagypiacra a táborban összegyülekezett orosz tisztek elé.

Kegyelmet kértek a városnak, de határozott választ nem kaptak.

Multak az órák, a rettegett esemény nem következett be. Az orosz katonai konyhák működésbe léptek, a gyalogság pihenőt kapott, csak a kozákok száguldoztak jobbra-balra, végig az uccákon, járták a várost, majd visszatértek jelentéseikkel a parancsnoksághoz.

Estefelé nagyobb kozákcsapat érkezett, fogoly honvédeket tereltek maguk előtt. Tépettek, fáradtak, kimerültek voltak ezek a szerencsétlenek, akiket Kolozsvár határában fogdostak össze, elszakitva őket Kemény Farkas elvonuló dandárától. A kozákoknak sürgős volt a dolguk, majdnem futólépésben kergették össze s hajszolták be a városba az elfogott menekülőket.

Mikor a nagypiacon megjelentek az első fogoly honvédek, néhány eddig óvatosan zárva tartott kapu megnyilt, polgárasszonyok jöttek, akik segiteni akartak ezeken a szerencsétleneken.

Négyszögbe terelték a honvédeket, egy csoportba, mint a birkákat. Kéréseikre, könyörgéseikre semmit sem adtak.

Egy tejfölös száju fiatal honvéd összeesett a kordon mögött, görcsösen rángatózott, kétségbeesett hangon hivta az anyját és vizért könyörgött.

A legközelebbi házból kiszaladt egy asszony, vizet vitt a honvédnak. Az asszonyt durván félrelökte egy őrtálló orosz katona, puskatussal fejbevágta a honvédet. A fiatal fiú nem sirt többet. Valószinüleg soha többé nem kért vizet, elvégezte földi pályafutását.

Kemény Farkas dandárának markotányosnői nyugodt lélekkel csatlakoztak az oroszokhoz. Egy nappal előbb a honvédeket etették, itatták, most az idegeneknek adtak ételt, italt. Ezeknek mindegy volt, hogy honvédeket szolgálnak-e ki, vagy megszálló csapatokat.

Délután kiadták a rendeletet, hogy a középületekre s a főuccák magánházaira is ki kell tüzni a fekete-sárga zászlót.

A szélnek mindegy volt. Tegnap még piros-fehér-zöld zászlókat lobogtatott...

Közben állandóan ujabb és ujabb csapatok érkeztek. Megjelent néhány orosz pap is. Furcsa volt, hogy a fényes egyenruháju orosz tisztek mind kézcsókra járultak a tábori pópákhoz.

Vödrökben hozták az élelmet az egyes csapatoknak. Levest, húst, tésztát kaptak s ezeket az ételeket összeöntözték, mint a moslékot, úgy ették a katonák.

Ez a katonaság védelmezte a kulturát, az uralkodó szent tekintélyét, a »gonosz lázadók, müveletlen Kossuth-kutyák« ellen.

Éjszakára kitakaritották a nagypiacot, elszállásolták az orosz csapatokat. Majdnem minden házba jutottak katonák, az uriházaknál tiszteket helyeztek el.

Másnap reggelre teljes rend volt. Ugy látszott, az oroszok berendezkednek Kolozsvárott.

Augusztus 16-án már osztrák csapatok is érkeztek a városba, osztrák tisztek vették át a városparancsnokságot.

Gyulai Sámuel grófot nevezték ki Kolozsvár városparancsnokának. Gyulai osztrák tiszt volt, de mégis magyar volt. A polgárok kiméletet reméltek tőle, bizakodtak, hogy baj nélkül mulik el a megszállás s ha már el is veszett a szabadság, Kolozsvár megmenekült és visszatérhet békés életéhez.

Szörnyü aggodalom uralkodott ezekben a szomoru napokban Kolozsvár népe között. Ez az aggodalom nem kerülte el a Szathmáry-házat sem.

Miklósné csak akkor nyugodott meg egy kicsit, mikor hirt kapott Tordáról: semmi baj nem történt. Baj nem történt, de a pap mégis azt üzente, hogy maradjanak Kolozsvárott, a nagy városban biztonságosabb az élet.

Szendrey Julia ünneplőbe öltözött és Miklós Miklósnéval elment a városparancsnokságra, kihallgatásra jelentkezett Gyulainál. A gróf fogadta a két asszonyt, de különben barátságtalan volt.

- A Bem körül csoportosult csőcselék nagyrésze elpusztult a segesvári csatában, - közölte kiméletlenül Petőfinével. - Ha az ön forradalmár férje közöttük volt, valószinüleg elesett ő is. Bem kisiklott az orosz csapatok keze közül, de ugy értesültem, hogy táborkarából senki se menekült meg. Az ön férje pedig a táborkarhoz tartozott, ugye?

- Persze, hogy a táborkarhoz tartozott... - válaszolt gunyosan saját kérdésére a gróf. - Csak természetes, hogy Petőfi ott volt, ahol komoly hadászati tudományra van szükség. Hiszen a forradalmár költők mind született hadvezérek. Beillettek abba a tábornoki karba, amely a forradalmár csapatokat vezette. Ha kis csapattisztekből lehettek tábornokok s lehettek hadseregek parancsnokai, Petőfiből is lehetett vezérkari tiszt.

Az asszonyok szó nélkül hallgatták a gróf dührohamát. Egy darabig nézte a két asszonyt, azután kegyetlen nyugalommal más tárgyra tért.

- Valószinüleg nem tudják, hogy vége az egész komédiának. Görgei Világosnál lerakta a fegyvert...

Julia égő szemekkel nézte a városparancsnokot, nem felelt. A tordai papné felsikoltott.

- És most mi lesz?

Gyulai furcsa, de igen érthető mozdulattal kört irt le saját nyaka körül, a következő mozdulattal jelezte, hogy azt a hurkot, amit a lázadók nyakára vetnek, meg is fogják huzni.

Végül nagylelkü volt.

- Itt orosz fogságban van egy csomó gyülevész csavargó, akiket összefogdostak segélycsapataink. Adok önöknek egy irást, amivel jelentkezhetnek az orosz parancsnokságnál és engedélyt kapnak, hogy beszélhessenek a foglyokkal.

A két asszony megköszönte az engedélyt és ment a foglyokhoz.

Nem volt közöttük senki, aki résztvett a segesvári csatában, de nagyon sokan hallottak a csatáról, hallottak a szörnyü mészárlásról, amit a kozákok kedvenc tábornokuk, Skarjatin, agyonlövetése után müveltek a honvédek között.

- Petőfiről hallottak-e valamit? - kérdezte szorongva Julia.

- Azt mondják, ő is odaveszett.

A fiatal asszony megfordult, egy szó, köszöntés nélkül indult haza. Miklósné szó nélkül követte.

Mikor hazaérkeztek, a papné is bement Julia szobájába, de sokáig nem hangzott szó közöttük.

Petőfiné ölébe vette kisfiát, babusgatta, a gyereknek panaszkodott:

- Látod, mindenki azt mondja, hogy Sándor meghalt. Pedig ez nem igaz. Sándor nem halhatott meg, mert én éreztem volna...

Várt, várt, de Sándor nem jött.

Augusztus 20-án az orosz csapatok kivonultak Kolozsvárról, Nagyvárad felé mentek, ahol Paskievits összpontositotta egész haderejét, készült arra, hogy kivonul az országból.

Néhol még el-eldördült egy puska, de visszhangja már sehol nem támadt.

Paskievits herceg valóban jelenthette a cárnak:

- Magyarország felséged lábai előtt fekszik...

VIII.

Vergődés.

Kolozsvárott berendezkedtek az osztrákok. Megérkezett báró Wohlgemuth altábornagy, átvette Erdély katonai és polgári kormányzatát. Gyulai Sámuel gróf megmaradt a városparancsnokság élén, a városparancsnoki hivatalt azonban tulajdonképen Urbán Károly ezredes vezette. Urbán élet és halál ura lett Kolozsváron.

A rendőrség élére egy Dietz nevü kapitányt állitott, akinek helyettese egy Kristóf nevü osztrák tiszt volt. Egy darabig megtürte a tanácsot, a polgármesteri teendők végzését azonban Raab kapitányra bizta. Később - november 20-án - feloszlatta a városi tanácsot s ettől kezdve nemcsak burkoltan, hanem nyilvánosan is katonai kormányzat volt.

Saját csapataikban sem biztak, állandóan cserélgették a cseh, lengyel, német és galiciai ezredeket. Rövid ideig az Estei Viktor hercegről elnevezett 26-os számu ezred is Kolozsvárott volt, ezt az ezredet azonban hamarosan áthelyezték Debrecenbe, mert tisztjei és olasz nemzetiségü katonái összebarátkoztak a magyarokkal.

Magyarországon Haynau dühöngött, vadállati uralmának hullámai Erdélybe is átvetődtek. Dietz kapitány nem sokat törődött a rendőrigazgatóság ügyeivel, minden Kristóf kezébe ment át, aki durva, zsarnok természetü, goromba, örökké káromkodó ember volt. Minden ok nélkül lefogatott embereket és ha nem tudott bizonyitékot szerezni a forradalomban való részvételükre, legalább megbotoztatta őket.

Purifikációs bizottságokat állitott össze, amelyek élén osztrák tisztek álltak, müködésükben azonban résztvett néhány császári magyar polgár is. A bizottságok előtt mindenkinek meg kellett jelenni, igazolni kellett a szabadságharc alatt mutatott magatartását.

- Kényszeritették-e a forradalomban való részvételre? - ez volt mindig az első kérdés. Aki kényszerrel mentegetőzött és nem volt ellene terhelő tanu, az megúszta baj nélkül, vagy ha Kristófnak rossz kedve volt, megúszta huszonöt bottal. Azokat, akik azt vallották, hogy meggyőződésből vettek részt a szabadságharcban, hadbirói eljárás alá vonták. A hadbiróságok osztogatták a várfogságot.

Két embert végeztettek ki Kolozsvárott: két székely tisztet. Az egyiknek, egy Sándor nevü idős, családos embernek, kivégeztetése szörnyü hatást tett egész Kolozsvárra. Felesége és gyermekei hallották, hogy fogságba esett. Valahogy megszerezték az utazáshoz szükséges irásokat, Kolozsvárra indultak.

Mikor megérkeztek Kolozsvárra - aznap akasztották föl Sándort.

Szendrey Julia ezekben a nehéz időkben Kolozsvárott élt és még mindig várta Petőfit. Egyre több tanú jelentkezett, olyan is, aki látni vélte Petőfi halálát, még több olyan, aki hallott a költő vesztéről. Julia nem hitt a hireszteléseknek, várt.

Augusztus végén Miklós Miklós bejött Tordáról Kolozsvárra, hazavitte a családját. Hivta Petőfinét is, de az asszony nem akart mozdulni Kolozsvárról.

- Ha Sándor bujdosik, akkor itt kaphatok legkönnyebben hirt felőle, - mondta a tordai papnak. - Ha az osztrákok fogságába esne, idehozzák őt, itt lehetek hozzá legközelebb. Nem venném lelkemre azt, hogy úgy járjon, mint az a szerencsétlen székely tiszt, akinek családja akkor sietett mentésére, mikor már az akasztófa alatt állt.

Miklós Miklós erre mondhatta volna azt, hogy ha Petőfi, a szabadságharc költője, az akasztófa alá kerül, onnan senki emberfia meg nem mentheti őt, de nem akarta keseriteni az összetört asszonyt. Hagyta, hogy menjen a maga feje után, csak Vadadinét kérte meg, hogy viselje gondját a tapasztalatlan fiatal nőnek és gyermekének.

Vadadiné kis Berta leányával ekkor már nagyobb lakást bérelt a báró Horváth-féle házban, úgy ahogy berendezkedett. Az asszony nagyon szives volt Juliához, Petőfiné kérte, lakásából engedjen át számára egy szobát, ahová behúzódhat, Zoltánnal és a gyermek dajkájával. Vadadiné magához fogadta Juliát s ott maradt Petőfiné akkor is, mikor háziasszonyának két fia, Gábor és Gergely, visszatért a bujdosásból és Kolozsvárott nézett kenyér után. A földbirtokos család egyik becsületes bérese a sárdi birtokról felhajtott Kolozsvárra négy ökröt, a két volt honvédtiszt szekereket vásárolt, fát, szénát, szalmát fuvarozott a városba.

Julia együtt élt Vadadiékkal. A két fiatalember próbálta szórakoztatni a szomorú asszonyt, de kevés sikerrel.

Vadadi Filep László megszabadult a nagyszebeni fogságból, addig bujdosott, mig Kolozsvárra érkezett, megtalálta a családját. Vadadi végigjárta fél Erdélyt, bujdosása közben sok mindenféle emberrel találkozott, sok mindenféle hirt hallott. Hallotta azt is, hogy Petőfi elesett a segesvári csatában.

Nem tudta vigasztalni a fiatal asszonyt, de Juliának minden mindegy volt. Akár vigasztalták, akár nem. Várta Sándort rendületlen bizalommal, de a szomorú várakozásban már valami fásultság ült a gyerekasszony lelkére.

Órák hosszat sétált céltalanul a városban és a határban. Ismerte egész Kolozsvár, tisztelték szomorú vergődését.

Vadadiék csak egyszer tudták őt felviditani. Az öreg Vadadi és kisebbik fia, Gergely, szénát szállitott a határból Kolozsvárra. Az éjszakát a határban töltötték. Petőfiné férfiruhába öltözött, felkéredzkedett a szekerükre, az éjszakát a határban töltötte. Ez a szép későnyári éjszaka felviditotta egy kicsit, napokig beszélt a csillagos ég szépségeiről.

- Ha Sándorom látta volna, megénekelte volna azt az éjszakát. Nagyon-nagyon szép volt...

Közben valamennyire megnyugodott Kolozsvár élete. Az emberek szabadabban mozogtak, és - még nem érkezett meg a hir az aradi tizenhárom kivégeztetéséről. A magyar családok között helyreállt a régi békés érintkezés, vendégek jártak Vadadiékhoz is, Vadadiék is elmentek vendégségbe. Rendszerint magukkal vitték Juliát is, bár a fiatal asszonynak semmihez nem volt kedve, mosolyogni, nevetni nem igen látták.

Lendvay Márton, a szinész, a fiatal Balázs Sándor és Petőfi néhány más kolozsvári rajongója járt a Vadadi-házhoz. Sokszor meglátogatták Juliát. A kisszobában ott volt a dajka, ott volt a kis Zoltán, nagyon szűkösen fértek el a vendégek, de Juliának mindig egy kis vigasztalást hozott, ha hallgathatta a Petőfi verseket, amelyeket Lendvay és Balázs oly nagy megértéssel szavalt.

Valami nagy világmegváltó csudát vártak, ami visszaadhatja az ország szabadságát és Julia - várta Petőfit.

A lelkes fiatalok látogatásai, szavalatai, szónoklatai nem tetszettek Vadadiéknak. Nehéz idők voltak, Vadadiné félt, hogy besúgják a dolgot az osztrák hatóságoknak, súlyos kellemetlenségei lehetnek az egész családnak.

A ház második emeletén megüresedett egy szoba, Julia odaköltözött, most már ott folytatták a szavalatokat. A feleség és a rajongók várták vissza a szabadság költőjét.

Szörnyü volt ez a vergődés.

Egy-egy átbeszélgetett vagy átvirrasztott éjszaka után Petőfiné lement Vadadiékhoz, az asztalra borult, vádolta a sorsot, vádolta az Istent, élete szerencsétlenségéért.

- Nem tudom elhinni és nem akarom elhinni, hogy Petőfi meghalt! - mondta. - Nem vehette el tőlem az Isten! Valahol rejtőzik, vissza fog jönni!

November 10-én irta a naplójába:

    »Nem gondolok most már az élettel annyit se, mint mennyit hajdani jó napjaimban ruhámon egy szalagcsokor állásával gondoltam. Ki van rám mondva az itélet s nem állhatok többé ellent. Örök boldogtalanságra vagyok kárhoztatva és meg kell törnöm sorsom vashatalma alatt.«

Egy napon szörnyen feldult állapotban ment Vadadinéhoz. Kérte, hozasson neki erős asszubort, mert le akar részegedni. Próbálták lebeszélni, de ragaszkodott a szándékához.

Elhozatták a bort, Julia megitta, azután három napig betegen feküdt. Mikor meggyógyult, felöltözött ünneplőbe, elment a városparancsnok helyetteséhez, Urbán ezredeshez, engedélyt kért tőle arra, hogy kimehessen a csataterekre, kereshesse Petőfit.

Bécs már amugyis kerestette a forradalmár költőt. Az ezredes sok sikertelen kutatás után igen jó gondolatnak tartotta, hogy a feleség keresse meg az elveszett forradalmárt. Levelet adott Juliának báró Heydte székelyudvarhelyi katonai parancsnokhoz, aki mint az oroszokhoz beosztott összekötő tiszt jelen volt a segesvári csatában. Kérte Heydtet, támogassa kutatásaiban az asszonyt.

Zoltán és a dajka Kolozsvárott maradt. Julia férfiruhát vásárolt és elindult Székelyudvarhelyre.

IX.

Petőfi meghalt.

    »El fogom hagyni nemsokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számithatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak... Ha igy van, mi lesz énbelőlem? inkább, oh, ezerszerte inkább osztanám meg ővele a sirt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt! Mi lenne belőlem, ha élve maradnék! Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél. Ki mondhatná el jobban, mint én: »Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova fujja a szél!...« Mit is gondolnék én aztán magammal!

    Vagy hátha leroskadok e nagy vállalat alatt? Ha meg nem birom ez utat tenni a legkeményebb téli időben a legvadabb havasok között, s ott veszek el valahol, idegen földön, idegen emberek között? Férjem és fiam még csak nem is sejtenék halálomat. Nem csókolná föl utolsó leheletemet senki, siratatlanul tennének le a sirba...«

Ezt is november 10-én irta Julia a naplóba. Már kezében volt Urbán ezredes levele, amivel elindulhatott Petőfi keresésére. Utját mindenki reménytelennek tartotta, csak ő bizakodott, hogy Petőfi él és ha él, akkor ő megtalálja, bárhol bujdosik.

November közepén kocsi állt meg a Horvát-ház előtt, várta utasát. Odafent a második emeleti kis szobában, középmagas, karcsú fiatalember búcsuzkodott a gyermektől és dajkájától, akinek gondjaira bizta legnagyobb kincsét. A fiatalember Petőfiné volt, aki bátorságosabbnak vélte férfiruhába öltözve tenni meg a hosszú utat, amiről csak annyit tudott, hogy hosszú lesz, nehéz út lesz, de végét nem látta, eredményét nem tudta, amit sejtett, azt nem akarta elhinni.

Elbúcsúzott Vadadiéktól is, azután kocsiba ült és elindult Torda irányába, Székelyudvarhely felé, ahol Heydte báró az udvarhelyszéki katonai parancsnok székelt.

Reggel indult, délfelé megérkezett Tordára, a papéknál ebédelt. Miklós Miklós reménytelennek tartotta a szomoru asszony vállalkozását, kellemetlen utikalandoktól, támadásoktól féltette, nem hitte, hogy utja veszélytelen volna, nem hitte, hogy a forradalmár költő felesége valamiféle kiméletre számithatna az osztrák tisztek között. Próbálta lebeszélni Juliát a nagy utról, magyarázta neki, hogyha Sándor él, akkor jelentkezni fog. Ha Bemmel együtt Törökországba szökött, akkor Törökországból is küldhet üzenetet és ez az üzenet megtalálja Juliát akár Kolozsváron, akár Tordán, akár Erdődön.

Erdőd... - az apa háza újabban sokszor szóbakerült, a jó barátok azt ajánlották Juliának, hogy gyermekével együtt menjen Szendreyhez, aki bizonyosan szivesen látná, gondját viselné. A kalandos időket lezárta az aradi tizenhárom szomorú vége, az ország népe fásultságba esett, nem szerette a kalandos vállalkozásokat. Julia utját nagyon kalandosnak tartották, igyekeztek lebeszélni őt arról. A tordai pap szivesen megfordittatta volna Petőfiné szekere utját észak felé, még arra is vállalkozott volna, hogy megbizható embereket ad mellé, akik elkisérik Szatmárba, Erdődre. Erdődre, ahol bizonyosan aggodalommal gondol leányára Szendrey Ignác és bizonyosan bosszankodik arra a »csavargó költőre«, aki az erdődi vár szép kisasszonyát kiragadta nyugodt életéből s most hurcolja az ország egyik végéből a másikra.

Julia nem változtatta meg az elhatározását.

Aznap este már Maroshidason volt, ott töltötte az éjszakát, azután tovább ment Marosvásárhely felé.

Marosvásárhelyen találkozott először osztrák csapatokkal. Megállitották a kocsiját, igazoltatták. Az irások egy asszony igazolványai voltak s a kocsiban férfiruhás utas ült. Bevitték a parancsnokságra, ahol egy fiatal osztrák tiszt előtt magyarázkodni kellett.

Keserves óra volt, de elmult. Nem mertek kellemetlenkedni Juliának, mert kezében volt Urbán levele s Urbán ekkor igen nagy hatalmasság volt Erdélyben.

Julia harmadnap megérkezett Segesvárra.

Hivta a csatatér, ahol Petőfi utolsó csatáját vivta, de bizonyosságot akart s a bizonyosságot nem adhatta meg neki a néma föld, amely már régen hantjai alá zárta a segesvári csata halottait.

Rövid pihenés után Székelykeresztúr-Székelyudvarhely felé indult, mielőbb találkozni akart az osztrák parancsnokkal, akiről utközben már hallotta, hogy tud valamit Petőfiről.

Két nap mulva megérkezett Székelyudvarhelyre.

Heydte báró minden késedelem nélkül fogadta a fiatalasszonyt, udvariasan, figyelmesen bánt vele. Julia átadta Urbán ezredes levelét, Heydte elolvasta a levelet, közben talán azokra a levelekre gondolt, amelyek már más uton érkeztek hozzá: nagyszámban, sürgető tartalommal. Haynau mindenkit ki akart irtani, aki veszedelmesnek látszott. Petőfi neve benne volt a fekete könyvben és a hiénának semmi érzéke nem volt az olyan regényes eltünésekhez, amilyennek Petőfi eltünését látta. Már régen elküldte Wohlgemuth altábornagyhoz azt a parancsot, amely Petőfi felkutatására szólitotta a generálist s ez a parancs már régen eljutott az »illetékes parancsnoksághoz«, Heydte báró kezébe.

Heydte jelentést tett Kolozsvárra s a Petőfinével folytatott beszélgetés során körülbelül ugyanazokat mondotta el az asszonynak, mint amit Kolozsvárra jelentett.

- Nyugodjon meg, asszonyom, a végzet hatalma ellen nem harcolhat senki, - mondta Petőfinének. - Petőfi, a költő, meghalt. Ön fiatalon jutott özvegységre, de ezt az özvegységet éppen ezért könnyebben viselheti el.

- Petőfit nem pótolhatja, nem feledtetheti senki... - mondotta Julia.

- Kegyed egy katonatiszt felesége volt, - válaszolt Heydte. - Kegyed férje elkövette azt az őrültséget, hogy nemcsak irt a szabadságharcról, hanem ő maga is harcolni akart. A harcosok élete állandó veszedelemben forog. Mikor Petőfi megirta első forradalmár versét, akkor eljegyezte magát a balszerencsével és a halállal. Kétszeres lett ez az eljegyzés akkor, amikor a forradalmár bünét azzal tetőzte, hogy kardot kötött. Aki háboru idején kardot köt, az félig meghal. A szerencsések kigyógyulnak ebből a halálos állapotból, a szerencsétlenek odavesznek.

- Nem tudom elhinni, hogy Sándorom meghalt... - mondta Julia.

Heydte részvéttel nézte az asszonyt.

- Én láttam Petőfi Sándor holttestét Fejéregyháza és Héjjasfalva között az országuton. Mikor Bem seregét szétkergették az oroszok, végigjártam a segesvári csatatereket. A háborúk hiénái fosztogatták a halottakat, néhányat összefogattam közülük, megásattam a sirjukat, agyonlövettem őket. Szörnyü volt a csatamező. A kozákok borzalmas mészárlást végeztek. Tudom, hogy császári tiszthez nem illik ez a megrendülés, de engem megrenditett a csatatér, megrenditett az a sok halott ember, akik élve maradhattak volna, akik élhetnének ma is. Vadállati munka volt az a tömegmészárlás, ami Segesvár és Fejéregyháza között történt.

- A katonák nagy tömegsirokat ástak, összehordták a halottakat, bedobálták a sirba, elhantolták őket. Negyven-ötven ember fekszik egy-egy sirban és mire a temetkezés vége felé jártak, az egész csatatér egy szörnyü tömegsir volt. Ilyen tömegsirba hantolták el az ön férjét is.

Az asszony égő szemmel, de könnyek nélkül nézte Heydtet.

- Civilruhában volt...

- Civilruhában indult Tordáról, - mondta nehezen érthető, szintelen hangon az asszony. - Ugylátszik, mégis ő volt... Biztos, hogy ő volt? - kérdezte magától.

Julia inkább halott volt, mint eleven, amikor elbúcsúzott az osztrák főtiszttől.

A szállására ment, az ágyra vetette magát és azok a könnyek, amelyek Heydte előtt nem törtek ki a szeméből, most utat találtak, elöntötték az arcát. Az asszonyt kegyetlen erővel rázta a zokogás.

Másnap délig nem mutatkozott. Szállásadója benézett hozzá, mikor látta, hogy mozdulatlanul fekszik az ágyon, hozzálépett, megragadta a vállát.

Julia felnézett. Szomorú hangon nyugtatta meg az asszonyt.

- Élek... még nem öltem meg magam...

Urbán Károly vezérőrnagy. Stadler kőrajza, Bécs, 1849. (Szépm. Muz.) 
- Puchner Antal báró táborszernagy. Stadler kőrajza, Bécs, 1849. (Szépm. Muz.) 
- Kempen altábornagy. Stadler kőrajza, Bécs, 1851. (Szépm. Muz.) 
- Wohlgemuth Lajos báró altábornagy. Schlossarek csoportkép-kőrajzáról, Bécs, 1849. (Szépm. Muz.)

Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.