VII.
Sándor nem jön.
A
tordai menekülők augusztus 14-én este megérkeztek Kolozsvárra. A Szentegyház
uccába hajtattak, a Szathmáry-féle házba, ahol a tordai pap feleségét, leányait
és vendégüket, Petőfinét, szivesen látták - már amennyire szivesen láthatták.
Kolozsvár
olyan volt, mint egy feldult hangyaboly. Az orosz betöréstől megriadt erdélyi
polgárok biztonságosnak hitték a nagy várost, mindenki ide menekült, mindenki
ide mentette azt, amit menthetett. A Szathmáry-házban, amelynek gazdája akkor
Szathmáry Papp Gábor városi pénztáros volt, együtt volt Szathmáryék egész
erdélyi rokonsága, ismeretsége. A városi pénztáros szeretettel fogadta a tordai
jövevényeket, de csak azt igérte nekik, amit igérhetett.
-
Fel van dulva a házam, már nem is tudom számontartani, vajjon harmincan vagy
negyvenen vagyunk-e. De talán akad az önök számára is valami kis zug, ahol
meghuzódhatnak.
Kényelemről
nem lehetett szó.
Juliát,
a kis Zoltánt és a dajkát a ház udvari bejárata mellett levő kis szobában
szállásolták el. A szoba bejárata a kapu alól nyilt, rácsos ablaka a
Szentegyház uccára nézett.
Petőfiné
ebben a kis szobában töltötte a menekülés első keserves éjszakáját. Ezen az
éjszakán már nem igen aludt. A gyermek nyugtalan volt, nem birta az idegen
környezetet, az sem tudott aludni.
Juliának
egyedüllét, magány kellett volna, de Szathmáryék zsúfolt házában állandóan
éreznie kellett mások közelségét, másokét, akiknek más gondjuk, más
sirnivalójuk volt. Az egyik ember elveszett vagyonát siratta, a másiknak a
házát rombolták le betörő csapatok, a harmadik elveszett fia vagy leánya után
siránkozott és voltak olyanok, akik magukkal hozták leányaikat, de ezek a
lányok már nagyon szomoru teremtések voltak: örökké siró szerencsétlenek, akik
vagy az oroszok, vagy az osztrákok, vagy a felkelők kegyetlen gonoszságát
siratták.
Mindenkinek
megvolt a maga baja, a maga baját sirta. Most már Miklóséknak is megvolt a
maguk sirnivalója.
-
Mi történt Tordán? Mit csinálnak az oroszok? Élnek-e, halnak-e azok, akik
otthon maradtak?
Mindezekre
a kérdésekre nem volt válasz.
Tudták,
hogy az oroszok közelednek Kolozsvár felé. A város teli volt honvédekkel,
Kemény Farkas még egy utolsó csatára készült, amit Kolozsvár alatt akart
megvivni. Reménytelen volt a csatázás, de ha már elveszett Erdélyország, Kemény
Farkas is oda akart veszni honvédeivel együtt.
Ki
törődött ebben a zür-zavarban Petőfiné fájdalmával?
Senki.
Vadadiék
egy uccasarokkal tovább, a Schilling házban, rokonaiknál szálltak meg. Ez a ház
is zsufolva volt menekülőkkel. Itt is éppen olyan keserves, nyomoruságos volt
az élet, mint a Szathmáry-házban.
Augusztus
15-én reggel Julia megunta hallgatni a Szathmáry-házban elhangzó panaszokat,
átment Vadadiékhoz. Amit az egyik házban megunt, ugyanazt kapta a másik házban
is.
Egész
délelőtt ágyuk dörögtek, puskák ropogtak Kolozsvár körül és - jött a hir, hogy
Kemény Farkas dandárával tovább vonul Kolozsvár alól. Nem birta tartani az
oroszokat.
Délben
végigfutott a hir a városon:
-
Jönnek az oroszok!
Spaletták
csattogtak, becsapott ajtószárnyak dübörögtek, végig a kolozsvári uccákon.
Minden ház kapuját bezárták, az ablakokat bespalettázták, ahol spaletta nem
volt, ott lehúzták a függönyöket.
A
városházáról bevonták a piros, fehér, zöld zászlót, amit még délelőtt olyan
büszkén lengetett a szél.
Szép
augusztusi nap volt s mégis egy lelket se lehetett látni az uccákon.
Torda
felől bevonultak az oroszok. Kozákok nyitották meg a bevonulók sorát, harci
készültségben, bármilyen támadásra készen, előreszegezett lándsákkal vonultak
be a kihalt csendes városba a kozákok, akiknek vadságáról olyan sok rémséget
hallottak az erdélyiek. Apró, mokány lovakon torzonborz, vad kinézésü,
viharvert, összehasogatott képü vademberek vonultak be a városba. Csapataik
végigrohantak a főuccákon, azután portyázó őrsöket küldtek szanaszéjjel a
városba. Honvédeket kerestek, de ilyeneket nem találtak. Találtak egy kihalt,
szomoru várost.
Kolozsvár
temette a szabadságot.
Félórával
a kozákok bevonulása után megjelentek a városban a gyalogos csapatok is.
Végeszakadatlannak tetsző sorban, szakaszokra tagolva, énekszóval, teljes
rendben vonult be a városba a gyalogság.
A
kolozsvári nagy piacra vonultatták be a gyalogságot, ide tértek vissza a
portyázó kozákcsapatok is és ide vonultak fel az ágyuk, lőszerkocsik, amelyek a
gyalogságot követték.
A
városházára felhuzták a fekete-sárga zászlót.
A
bevonulás rémületében érthetetlen, megmagyarázhatatlan gyorsasággal terjedt el
a hir a városban, hogy az orosz parancsnok három órai szabad rablást engedett a
csapatoknak. Semmi jele nem mutatkozott annak, hogy valóban készülnek
végrehajtani ezt a barbár cselekedetet, de a hir megmozdulásra kényszeritette a
város vezetőit, valahol összegyültek a városházán és onnan deputációba mentek a
nagypiacra a táborban összegyülekezett orosz tisztek elé.
Kegyelmet
kértek a városnak, de határozott választ nem kaptak.
Multak
az órák, a rettegett esemény nem következett be. Az orosz katonai konyhák működésbe
léptek, a gyalogság pihenőt kapott, csak a kozákok száguldoztak jobbra-balra,
végig az uccákon, járták a várost, majd visszatértek jelentéseikkel a
parancsnoksághoz.
Estefelé
nagyobb kozákcsapat érkezett, fogoly honvédeket tereltek maguk előtt. Tépettek,
fáradtak, kimerültek voltak ezek a szerencsétlenek, akiket Kolozsvár határában
fogdostak össze, elszakitva őket Kemény Farkas elvonuló dandárától. A
kozákoknak sürgős volt a dolguk, majdnem futólépésben kergették össze s
hajszolták be a városba az elfogott menekülőket.
Mikor
a nagypiacon megjelentek az első fogoly honvédek, néhány eddig óvatosan zárva
tartott kapu megnyilt, polgárasszonyok jöttek, akik segiteni akartak ezeken a
szerencsétleneken.
Négyszögbe
terelték a honvédeket, egy csoportba, mint a birkákat. Kéréseikre,
könyörgéseikre semmit sem adtak.
Egy
tejfölös száju fiatal honvéd összeesett a kordon mögött, görcsösen rángatózott,
kétségbeesett hangon hivta az anyját és vizért könyörgött.
A
legközelebbi házból kiszaladt egy asszony, vizet vitt a honvédnak. Az asszonyt
durván félrelökte egy őrtálló orosz katona, puskatussal fejbevágta a honvédet.
A fiatal fiú nem sirt többet. Valószinüleg soha többé nem kért vizet, elvégezte
földi pályafutását.
Kemény
Farkas dandárának markotányosnői nyugodt lélekkel csatlakoztak az oroszokhoz.
Egy nappal előbb a honvédeket etették, itatták, most az idegeneknek adtak
ételt, italt. Ezeknek mindegy volt, hogy honvédeket szolgálnak-e ki, vagy
megszálló csapatokat.
Délután
kiadták a rendeletet, hogy a középületekre s a főuccák magánházaira is ki kell
tüzni a fekete-sárga zászlót.
A
szélnek mindegy volt. Tegnap még piros-fehér-zöld zászlókat lobogtatott...
Közben
állandóan ujabb és ujabb csapatok érkeztek. Megjelent néhány orosz pap is.
Furcsa volt, hogy a fényes egyenruháju orosz tisztek mind kézcsókra járultak a
tábori pópákhoz.
Vödrökben
hozták az élelmet az egyes csapatoknak. Levest, húst, tésztát kaptak s ezeket
az ételeket összeöntözték, mint a moslékot, úgy ették a katonák.
Ez
a katonaság védelmezte a kulturát, az uralkodó szent tekintélyét, a »gonosz
lázadók, müveletlen Kossuth-kutyák« ellen.
Éjszakára
kitakaritották a nagypiacot, elszállásolták az orosz csapatokat. Majdnem minden
házba jutottak katonák, az uriházaknál tiszteket helyeztek el.
Másnap
reggelre teljes rend volt. Ugy látszott, az oroszok berendezkednek
Kolozsvárott.
Augusztus
16-án már osztrák csapatok is érkeztek a városba, osztrák tisztek vették át a
városparancsnokságot.
Gyulai
Sámuel grófot nevezték ki Kolozsvár városparancsnokának. Gyulai osztrák tiszt
volt, de mégis magyar volt. A polgárok kiméletet reméltek tőle, bizakodtak,
hogy baj nélkül mulik el a megszállás s ha már el is veszett a szabadság,
Kolozsvár megmenekült és visszatérhet békés életéhez.
Szörnyü
aggodalom uralkodott ezekben a szomoru napokban Kolozsvár népe között. Ez az
aggodalom nem kerülte el a Szathmáry-házat sem.
Miklósné
csak akkor nyugodott meg egy kicsit, mikor hirt kapott Tordáról: semmi baj nem
történt. Baj nem történt, de a pap mégis azt üzente, hogy maradjanak
Kolozsvárott, a nagy városban biztonságosabb az élet.
Szendrey
Julia ünneplőbe öltözött és Miklós Miklósnéval elment a városparancsnokságra,
kihallgatásra jelentkezett Gyulainál. A gróf fogadta a két asszonyt, de
különben barátságtalan volt.
-
A Bem körül csoportosult csőcselék nagyrésze elpusztult a segesvári csatában, -
közölte kiméletlenül Petőfinével. - Ha az ön forradalmár férje közöttük volt,
valószinüleg elesett ő is. Bem kisiklott az orosz csapatok keze közül, de ugy
értesültem, hogy táborkarából senki se menekült meg. Az ön férje pedig a
táborkarhoz tartozott, ugye?
-
Persze, hogy a táborkarhoz tartozott... - válaszolt gunyosan saját kérdésére a
gróf. - Csak természetes, hogy Petőfi ott volt, ahol komoly hadászati
tudományra van szükség. Hiszen a forradalmár költők mind született hadvezérek.
Beillettek abba a tábornoki karba, amely a forradalmár csapatokat vezette. Ha
kis csapattisztekből lehettek tábornokok s lehettek hadseregek parancsnokai,
Petőfiből is lehetett vezérkari tiszt.
Az
asszonyok szó nélkül hallgatták a gróf dührohamát. Egy darabig nézte a két
asszonyt, azután kegyetlen nyugalommal más tárgyra tért.
-
Valószinüleg nem tudják, hogy vége az egész komédiának. Görgei Világosnál
lerakta a fegyvert...
Julia
égő szemekkel nézte a városparancsnokot, nem felelt. A tordai papné
felsikoltott.
-
És most mi lesz?
Gyulai
furcsa, de igen érthető mozdulattal kört irt le saját nyaka körül, a következő
mozdulattal jelezte, hogy azt a hurkot, amit a lázadók nyakára vetnek, meg is
fogják huzni.
Végül
nagylelkü volt.
-
Itt orosz fogságban van egy csomó gyülevész csavargó, akiket összefogdostak
segélycsapataink. Adok önöknek egy irást, amivel jelentkezhetnek az orosz
parancsnokságnál és engedélyt kapnak, hogy beszélhessenek a foglyokkal.
A
két asszony megköszönte az engedélyt és ment a foglyokhoz.
Nem
volt közöttük senki, aki résztvett a segesvári csatában, de nagyon sokan
hallottak a csatáról, hallottak a szörnyü mészárlásról, amit a kozákok kedvenc
tábornokuk, Skarjatin, agyonlövetése után müveltek a honvédek között.
-
Petőfiről hallottak-e valamit? - kérdezte szorongva Julia.
-
Azt mondják, ő is odaveszett.
A
fiatal asszony megfordult, egy szó, köszöntés nélkül indult haza. Miklósné szó
nélkül követte.
Mikor
hazaérkeztek, a papné is bement Julia szobájába, de sokáig nem hangzott szó
közöttük.
Petőfiné
ölébe vette kisfiát, babusgatta, a gyereknek panaszkodott:
-
Látod, mindenki azt mondja, hogy Sándor meghalt. Pedig ez nem igaz. Sándor nem
halhatott meg, mert én éreztem volna...
Várt,
várt, de Sándor nem jött.
Augusztus
20-án az orosz csapatok kivonultak Kolozsvárról, Nagyvárad felé mentek, ahol
Paskievits összpontositotta egész haderejét, készült arra, hogy kivonul az
országból.
Néhol
még el-eldördült egy puska, de visszhangja már sehol nem támadt.
Paskievits
herceg valóban jelenthette a cárnak:
-
Magyarország felséged lábai előtt fekszik...
VIII.
Vergődés.
Kolozsvárott
berendezkedtek az osztrákok. Megérkezett báró Wohlgemuth altábornagy, átvette
Erdély katonai és polgári kormányzatát. Gyulai Sámuel gróf megmaradt a
városparancsnokság élén, a városparancsnoki hivatalt azonban tulajdonképen
Urbán Károly ezredes vezette. Urbán élet és halál ura lett Kolozsváron.
A
rendőrség élére egy Dietz nevü kapitányt állitott, akinek helyettese egy
Kristóf nevü osztrák tiszt volt. Egy darabig megtürte a tanácsot, a
polgármesteri teendők végzését azonban Raab kapitányra bizta. Később - november
20-án - feloszlatta a városi tanácsot s ettől kezdve nemcsak burkoltan, hanem
nyilvánosan is katonai kormányzat volt.
Saját
csapataikban sem biztak, állandóan cserélgették a cseh, lengyel, német és
galiciai ezredeket. Rövid ideig az Estei Viktor hercegről elnevezett 26-os
számu ezred is Kolozsvárott volt, ezt az ezredet azonban hamarosan áthelyezték
Debrecenbe, mert tisztjei és olasz nemzetiségü katonái összebarátkoztak a
magyarokkal.
Magyarországon
Haynau dühöngött, vadállati uralmának hullámai Erdélybe is átvetődtek. Dietz
kapitány nem sokat törődött a rendőrigazgatóság ügyeivel, minden Kristóf kezébe
ment át, aki durva, zsarnok természetü, goromba, örökké káromkodó ember volt.
Minden ok nélkül lefogatott embereket és ha nem tudott bizonyitékot szerezni a
forradalomban való részvételükre, legalább megbotoztatta őket.
Purifikációs
bizottságokat állitott össze, amelyek élén osztrák tisztek álltak, müködésükben
azonban résztvett néhány császári magyar polgár is. A bizottságok előtt mindenkinek
meg kellett jelenni, igazolni kellett a szabadságharc alatt mutatott
magatartását.
-
Kényszeritették-e a forradalomban való részvételre? - ez volt mindig az első
kérdés. Aki kényszerrel mentegetőzött és nem volt ellene terhelő tanu, az
megúszta baj nélkül, vagy ha Kristófnak rossz kedve volt, megúszta huszonöt
bottal. Azokat, akik azt vallották, hogy meggyőződésből vettek részt a
szabadságharcban, hadbirói eljárás alá vonták. A hadbiróságok osztogatták a
várfogságot.
Két
embert végeztettek ki Kolozsvárott: két székely tisztet. Az egyiknek, egy
Sándor nevü idős, családos embernek, kivégeztetése szörnyü hatást tett egész
Kolozsvárra. Felesége és gyermekei hallották, hogy fogságba esett. Valahogy
megszerezték az utazáshoz szükséges irásokat, Kolozsvárra indultak.
Mikor
megérkeztek Kolozsvárra - aznap akasztották föl Sándort.
Szendrey
Julia ezekben a nehéz időkben Kolozsvárott élt és még mindig várta Petőfit.
Egyre több tanú jelentkezett, olyan is, aki látni vélte Petőfi halálát, még
több olyan, aki hallott a költő vesztéről. Julia nem hitt a hireszteléseknek,
várt.
Augusztus
végén Miklós Miklós bejött Tordáról Kolozsvárra, hazavitte a családját. Hivta
Petőfinét is, de az asszony nem akart mozdulni Kolozsvárról.
-
Ha Sándor bujdosik, akkor itt kaphatok legkönnyebben hirt felőle, - mondta a
tordai papnak. - Ha az osztrákok fogságába esne, idehozzák őt, itt lehetek
hozzá legközelebb. Nem venném lelkemre azt, hogy úgy járjon, mint az a
szerencsétlen székely tiszt, akinek családja akkor sietett mentésére, mikor már
az akasztófa alatt állt.
Miklós
Miklós erre mondhatta volna azt, hogy ha Petőfi, a szabadságharc költője, az
akasztófa alá kerül, onnan senki emberfia meg nem mentheti őt, de nem akarta
keseriteni az összetört asszonyt. Hagyta, hogy menjen a maga feje után, csak
Vadadinét kérte meg, hogy viselje gondját a tapasztalatlan fiatal nőnek és
gyermekének.
Vadadiné
kis Berta leányával ekkor már nagyobb lakást bérelt a báró Horváth-féle házban,
úgy ahogy berendezkedett. Az asszony nagyon szives volt Juliához, Petőfiné
kérte, lakásából engedjen át számára egy szobát, ahová behúzódhat, Zoltánnal és
a gyermek dajkájával. Vadadiné magához fogadta Juliát s ott maradt Petőfiné
akkor is, mikor háziasszonyának két fia, Gábor és Gergely, visszatért a
bujdosásból és Kolozsvárott nézett kenyér után. A földbirtokos család egyik
becsületes bérese a sárdi birtokról felhajtott Kolozsvárra négy ökröt, a két
volt honvédtiszt szekereket vásárolt, fát, szénát, szalmát fuvarozott a
városba.
Julia
együtt élt Vadadiékkal. A két fiatalember próbálta szórakoztatni a szomorú
asszonyt, de kevés sikerrel.
Vadadi
Filep László megszabadult a nagyszebeni fogságból, addig bujdosott, mig
Kolozsvárra érkezett, megtalálta a családját. Vadadi végigjárta fél Erdélyt,
bujdosása közben sok mindenféle emberrel találkozott, sok mindenféle hirt
hallott. Hallotta azt is, hogy Petőfi elesett a segesvári csatában.
Nem
tudta vigasztalni a fiatal asszonyt, de Juliának minden mindegy volt. Akár
vigasztalták, akár nem. Várta Sándort rendületlen bizalommal, de a szomorú
várakozásban már valami fásultság ült a gyerekasszony lelkére.
Órák
hosszat sétált céltalanul a városban és a határban. Ismerte egész Kolozsvár,
tisztelték szomorú vergődését.
Vadadiék
csak egyszer tudták őt felviditani. Az öreg Vadadi és kisebbik fia, Gergely,
szénát szállitott a határból Kolozsvárra. Az éjszakát a határban töltötték.
Petőfiné férfiruhába öltözött, felkéredzkedett a szekerükre, az éjszakát a
határban töltötte. Ez a szép későnyári éjszaka felviditotta egy kicsit, napokig
beszélt a csillagos ég szépségeiről.
-
Ha Sándorom látta volna, megénekelte volna azt az éjszakát. Nagyon-nagyon szép volt...
Közben
valamennyire megnyugodott Kolozsvár élete. Az emberek szabadabban mozogtak, és
- még nem érkezett meg a hir az aradi tizenhárom kivégeztetéséről. A magyar
családok között helyreállt a régi békés érintkezés, vendégek jártak Vadadiékhoz
is, Vadadiék is elmentek vendégségbe. Rendszerint magukkal vitték Juliát is,
bár a fiatal asszonynak semmihez nem volt kedve, mosolyogni, nevetni nem igen
látták.
Lendvay
Márton, a szinész, a fiatal Balázs Sándor és Petőfi néhány más kolozsvári
rajongója járt a Vadadi-házhoz. Sokszor meglátogatták Juliát. A kisszobában ott
volt a dajka, ott volt a kis Zoltán, nagyon szűkösen fértek el a vendégek, de
Juliának mindig egy kis vigasztalást hozott, ha hallgathatta a Petőfi verseket,
amelyeket Lendvay és Balázs oly nagy megértéssel szavalt.
Valami
nagy világmegváltó csudát vártak, ami visszaadhatja az ország szabadságát és
Julia - várta Petőfit.
A
lelkes fiatalok látogatásai, szavalatai, szónoklatai nem tetszettek
Vadadiéknak. Nehéz idők voltak, Vadadiné félt, hogy besúgják a dolgot az
osztrák hatóságoknak, súlyos kellemetlenségei lehetnek az egész családnak.
A
ház második emeletén megüresedett egy szoba, Julia odaköltözött, most már ott
folytatták a szavalatokat. A feleség és a rajongók várták vissza a szabadság költőjét.
Szörnyü
volt ez a vergődés.
Egy-egy
átbeszélgetett vagy átvirrasztott éjszaka után Petőfiné lement Vadadiékhoz, az
asztalra borult, vádolta a sorsot, vádolta az Istent, élete
szerencsétlenségéért.
-
Nem tudom elhinni és nem akarom elhinni, hogy Petőfi meghalt! - mondta. - Nem
vehette el tőlem az Isten! Valahol rejtőzik, vissza fog jönni!
November
10-én irta a naplójába:
»Nem gondolok most már az élettel annyit
se, mint mennyit hajdani jó napjaimban ruhámon egy szalagcsokor állásával
gondoltam. Ki van rám mondva az itélet s nem állhatok többé ellent. Örök
boldogtalanságra vagyok kárhoztatva és meg kell törnöm sorsom vashatalma
alatt.«
Egy
napon szörnyen feldult állapotban ment Vadadinéhoz. Kérte, hozasson neki erős
asszubort, mert le akar részegedni. Próbálták lebeszélni, de ragaszkodott a
szándékához.
Elhozatták
a bort, Julia megitta, azután három napig betegen feküdt. Mikor meggyógyult,
felöltözött ünneplőbe, elment a városparancsnok helyetteséhez, Urbán
ezredeshez, engedélyt kért tőle arra, hogy kimehessen a csataterekre,
kereshesse Petőfit.
Bécs
már amugyis kerestette a forradalmár költőt. Az ezredes sok sikertelen kutatás
után igen jó gondolatnak tartotta, hogy a feleség keresse meg az elveszett
forradalmárt. Levelet adott Juliának báró Heydte székelyudvarhelyi katonai
parancsnokhoz, aki mint az oroszokhoz beosztott összekötő tiszt jelen volt a
segesvári csatában. Kérte Heydtet, támogassa kutatásaiban az asszonyt.
Zoltán
és a dajka Kolozsvárott maradt. Julia férfiruhát vásárolt és elindult
Székelyudvarhelyre.
IX.
Petőfi meghalt.
»El fogom hagyni nemsokára gyermekemet,
hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számithatok bizonyosan, hogy
őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom
élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak... Ha igy van, mi lesz
énbelőlem? inkább, oh, ezerszerte inkább osztanám meg ővele a sirt, mint
gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? ollyan szerelem
nélkül, mint millyen az ő szerelme volt! Mi lenne belőlem, ha élve maradnék!
Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél. Ki mondhatná el
jobban, mint én: »Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova
fujja a szél!...« Mit is gondolnék én aztán magammal!
Vagy hátha leroskadok e nagy vállalat
alatt? Ha meg nem birom ez utat tenni a legkeményebb téli időben a legvadabb
havasok között, s ott veszek el valahol, idegen földön, idegen emberek között?
Férjem és fiam még csak nem is sejtenék halálomat. Nem csókolná föl utolsó
leheletemet senki, siratatlanul tennének le a sirba...«
Ezt
is november 10-én irta Julia a naplóba. Már kezében volt Urbán ezredes levele,
amivel elindulhatott Petőfi keresésére. Utját mindenki reménytelennek tartotta,
csak ő bizakodott, hogy Petőfi él és ha él, akkor ő megtalálja, bárhol
bujdosik.
November
közepén kocsi állt meg a Horvát-ház előtt, várta utasát. Odafent a második
emeleti kis szobában, középmagas, karcsú fiatalember búcsuzkodott a gyermektől
és dajkájától, akinek gondjaira bizta legnagyobb kincsét. A fiatalember
Petőfiné volt, aki bátorságosabbnak vélte férfiruhába öltözve tenni meg a
hosszú utat, amiről csak annyit tudott, hogy hosszú lesz, nehéz út lesz, de
végét nem látta, eredményét nem tudta, amit sejtett, azt nem akarta elhinni.
Elbúcsúzott
Vadadiéktól is, azután kocsiba ült és elindult Torda irányába, Székelyudvarhely
felé, ahol Heydte báró az udvarhelyszéki katonai parancsnok székelt.
Reggel
indult, délfelé megérkezett Tordára, a papéknál ebédelt. Miklós Miklós
reménytelennek tartotta a szomoru asszony vállalkozását, kellemetlen
utikalandoktól, támadásoktól féltette, nem hitte, hogy utja veszélytelen volna,
nem hitte, hogy a forradalmár költő felesége valamiféle kiméletre számithatna
az osztrák tisztek között. Próbálta lebeszélni Juliát a nagy utról, magyarázta
neki, hogyha Sándor él, akkor jelentkezni fog. Ha Bemmel együtt Törökországba
szökött, akkor Törökországból is küldhet üzenetet és ez az üzenet megtalálja
Juliát akár Kolozsváron, akár Tordán, akár Erdődön.
Erdőd...
- az apa háza újabban sokszor szóbakerült, a jó barátok azt ajánlották
Juliának, hogy gyermekével együtt menjen Szendreyhez, aki bizonyosan szivesen
látná, gondját viselné. A kalandos időket lezárta az aradi tizenhárom szomorú
vége, az ország népe fásultságba esett, nem szerette a kalandos
vállalkozásokat. Julia utját nagyon kalandosnak tartották, igyekeztek
lebeszélni őt arról. A tordai pap szivesen megfordittatta volna Petőfiné
szekere utját észak felé, még arra is vállalkozott volna, hogy megbizható
embereket ad mellé, akik elkisérik Szatmárba, Erdődre. Erdődre, ahol bizonyosan
aggodalommal gondol leányára Szendrey Ignác és bizonyosan bosszankodik arra a
»csavargó költőre«, aki az erdődi vár szép kisasszonyát kiragadta nyugodt
életéből s most hurcolja az ország egyik végéből a másikra.
Julia
nem változtatta meg az elhatározását.
Aznap
este már Maroshidason volt, ott töltötte az éjszakát, azután tovább ment
Marosvásárhely felé.
Marosvásárhelyen
találkozott először osztrák csapatokkal. Megállitották a kocsiját,
igazoltatták. Az irások egy asszony igazolványai voltak s a kocsiban férfiruhás
utas ült. Bevitték a parancsnokságra, ahol egy fiatal osztrák tiszt előtt
magyarázkodni kellett.
Keserves
óra volt, de elmult. Nem mertek kellemetlenkedni Juliának, mert kezében volt
Urbán levele s Urbán ekkor igen nagy hatalmasság volt Erdélyben.
Julia
harmadnap megérkezett Segesvárra.
Hivta
a csatatér, ahol Petőfi utolsó csatáját vivta, de bizonyosságot akart s a
bizonyosságot nem adhatta meg neki a néma föld, amely már régen hantjai alá
zárta a segesvári csata halottait.
Rövid
pihenés után Székelykeresztúr-Székelyudvarhely felé indult, mielőbb találkozni
akart az osztrák parancsnokkal, akiről utközben már hallotta, hogy tud valamit
Petőfiről.
Két
nap mulva megérkezett Székelyudvarhelyre.
Heydte
báró minden késedelem nélkül fogadta a fiatalasszonyt, udvariasan, figyelmesen
bánt vele. Julia átadta Urbán ezredes levelét, Heydte elolvasta a levelet,
közben talán azokra a levelekre gondolt, amelyek már más uton érkeztek hozzá:
nagyszámban, sürgető tartalommal. Haynau mindenkit ki akart irtani, aki
veszedelmesnek látszott. Petőfi neve benne volt a fekete könyvben és a hiénának
semmi érzéke nem volt az olyan regényes eltünésekhez, amilyennek Petőfi
eltünését látta. Már régen elküldte Wohlgemuth altábornagyhoz azt a parancsot,
amely Petőfi felkutatására szólitotta a generálist s ez a parancs már régen
eljutott az »illetékes parancsnoksághoz«, Heydte báró kezébe.
Heydte
jelentést tett Kolozsvárra s a Petőfinével folytatott beszélgetés során
körülbelül ugyanazokat mondotta el az asszonynak, mint amit Kolozsvárra
jelentett.
-
Nyugodjon meg, asszonyom, a végzet hatalma ellen nem harcolhat senki, - mondta
Petőfinének. - Petőfi, a költő, meghalt. Ön fiatalon jutott özvegységre, de ezt
az özvegységet éppen ezért könnyebben viselheti el.
-
Petőfit nem pótolhatja, nem feledtetheti senki... - mondotta Julia.
-
Kegyed egy katonatiszt felesége volt, - válaszolt Heydte. - Kegyed férje
elkövette azt az őrültséget, hogy nemcsak irt a szabadságharcról, hanem ő maga
is harcolni akart. A harcosok élete állandó veszedelemben forog. Mikor Petőfi
megirta első forradalmár versét, akkor eljegyezte magát a balszerencsével és a
halállal. Kétszeres lett ez az eljegyzés akkor, amikor a forradalmár bünét
azzal tetőzte, hogy kardot kötött. Aki háboru idején kardot köt, az félig
meghal. A szerencsések kigyógyulnak ebből a halálos állapotból, a
szerencsétlenek odavesznek.
-
Nem tudom elhinni, hogy Sándorom meghalt... - mondta Julia.
Heydte
részvéttel nézte az asszonyt.
-
Én láttam Petőfi Sándor holttestét Fejéregyháza és Héjjasfalva között az
országuton. Mikor Bem seregét szétkergették az oroszok, végigjártam a segesvári
csatatereket. A háborúk hiénái fosztogatták a halottakat, néhányat
összefogattam közülük, megásattam a sirjukat, agyonlövettem őket. Szörnyü volt
a csatamező. A kozákok borzalmas mészárlást végeztek. Tudom, hogy császári
tiszthez nem illik ez a megrendülés, de engem megrenditett a csatatér,
megrenditett az a sok halott ember, akik élve maradhattak volna, akik
élhetnének ma is. Vadállati munka volt az a tömegmészárlás, ami Segesvár és
Fejéregyháza között történt.
-
A katonák nagy tömegsirokat ástak, összehordták a halottakat, bedobálták a
sirba, elhantolták őket. Negyven-ötven ember fekszik egy-egy sirban és mire a
temetkezés vége felé jártak, az egész csatatér egy szörnyü tömegsir volt. Ilyen
tömegsirba hantolták el az ön férjét is.
Az
asszony égő szemmel, de könnyek nélkül nézte Heydtet.
-
Civilruhában volt...
-
Civilruhában indult Tordáról, - mondta nehezen érthető, szintelen hangon az
asszony. - Ugylátszik, mégis ő volt... Biztos, hogy ő volt? - kérdezte magától.
Julia
inkább halott volt, mint eleven, amikor elbúcsúzott az osztrák főtiszttől.
A
szállására ment, az ágyra vetette magát és azok a könnyek, amelyek Heydte előtt
nem törtek ki a szeméből, most utat találtak, elöntötték az arcát. Az asszonyt
kegyetlen erővel rázta a zokogás.
Másnap
délig nem mutatkozott. Szállásadója benézett hozzá, mikor látta, hogy
mozdulatlanul fekszik az ágyon, hozzálépett, megragadta a vállát.
Julia
felnézett. Szomorú hangon nyugtatta meg az asszonyt.
-
Élek... még nem öltem meg magam...
Urbán Károly vezérőrnagy. Stadler kőrajza, Bécs, 1849. (Szépm. Muz.)
- Puchner Antal báró táborszernagy. Stadler kőrajza, Bécs, 1849. (Szépm. Muz.)
- Kempen altábornagy. Stadler kőrajza, Bécs, 1851. (Szépm. Muz.)
- Wohlgemuth Lajos báró altábornagy. Schlossarek csoportkép-kőrajzáról, Bécs, 1849. (Szépm. Muz.)
- Puchner Antal báró táborszernagy. Stadler kőrajza, Bécs, 1849. (Szépm. Muz.)
- Kempen altábornagy. Stadler kőrajza, Bécs, 1851. (Szépm. Muz.)
- Wohlgemuth Lajos báró altábornagy. Schlossarek csoportkép-kőrajzáról, Bécs, 1849. (Szépm. Muz.)
Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója,
levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése