XXIII.
Horvát Attila levele
bátyjához, Petőfi Zoltánhoz.
»Pest, 1866. sept. 14.
Kedves Zoltán!
egy roppant szomoru esemény történt mi
nálunk: Marika Hétfőn, azaz 10-én pár órai szenvedés után cholerában meghalt.
Képzelheted, hogy mindnyájan, de különösen
szegény mama mennyire le van ezen csapás által verve! Szegény Marika! előtte
való nap még névnapját ülé meg, igen jó kedve volt; éjjel 3-kor rosszul lett,
másnap 4 órakor délután már meghalt!
A temetés 12-én volt; Budáról vitték a
Kerepesi temetőbe.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mi különben meg vagyunk; mamának mult éjjel
vértolulása volt, nagy mértékben, de most már elmult.
Attila öcséd.«
Petőfi
Zoltán Csákón volt, Petőfi Istvánnál. Innen vitték október 30-án Szegedre, a
kegyesrendiekhez. Pár hétig nem történt semmi baj, de december közepén már
betegeskedett. Himlőt kapott, két hétig feküdt, pénzt kért orvosra és
gyógyszerre.
1867
január 29-én Petőfi Istvánnak Szegedre kellett menni, hogy Petőfi Sándor
fékezhetetlen, kormányozhatatlan Zoltán fiával »rendet csináljon«.
István
szivesen ment rendet csinálni, mert a sok iskolai kaland miatt valósággal
meggyűlölte Petőfi Zoltánt. A fiú viselkedése ugyis elég fájdalmat okozott az
anyának, ezt a fájdalmat még fokozták István levelei, amelyeknek minden sorából
árad a gyűlölet. Nem tagadta az anya előtt, hogy legszivesebben a sirban látná
Petőfi Sándor fiát.
Január
31-én Zoltánt »eltanácsolták« a szegedi gimnáziumból. Az igazgató nem akarta
kicsapni az intézetből, jobbnak látta, ha a fiú magától távozik, nem tanulása,
hanem lumpolásai szinhelyéről. A fiú Pestre jött, itt február 27-én felvették a
IV. kerületi állami főgimnáziumba, de azonnal ki is maradt az iskolából.
Horváték nem fogadták be, Zoltán az öreg Szendrey Sándor uccai lakásán töltötte
ezt a pár hetet.
Április
20-án megszökött Pestről, Debrecenbe ment, ott május közepén harminc forint
fizetéssel felvették a szintársulathoz. Május 20-ika körül már Nagyváradon
játszott.
Marika
meghalt s a legbizalmasabb testvér elvesztésének fájdalmához hozzájárultak azok
az újabb fájdalmak, amelyeket Zoltán viselkedése idézett elő.
1866
szeptember 12-én, amikor Julia Budán a Kerepesi temetőbe kisérte Marika
holttestét, nagy fájdalmában úgy érezte, mintha a saját temetésén járna...
S
a betegség kérlelhetetlenül rombolta szervezetét.
Horvát
Attila 1866 december 11-én irja Zoltánnak Szegedre, hogy »szegény mama mintegy
öt napig feküdt.«
Beteg,
ingerlékeny, nyugtalan. Sok baja van a cselédekkel, a gyerekeket félti a
nevelés gondatlanságától és - félti az apjuktól.
Mikor
Gyulai valamennyire kiheverte felesége elvesztése fölött érzett fájdalmát,
Julia meglátogatta egy napon. Bezárkóztak Gyulai dolgozószobájába és az asszony
elsirta házasságának titkait.
Gyulai
este átment Szendrey Ignáchoz a szomszéd lakásba.
-
Azért jöttem apámuramhoz, hogy Julia sorsáról beszéljünk, - mondta Szendreynek.
Az
öreg bánatosan bólongatott:
-
Szegény Juliskán nem lehet segiteni... Azt mondja Walla, hogy ezt a betegséget
nem lehet meggyógyitani...
-
Nem is erről a betegségről van szó, - mondta Gyulai.
-
Hanem? - szólt csudálkozva Szendrey.
-
A Horvát betegségéről, meg arról, hogy Julia nem maradhat együtt azzal az
emberrel...
Órákhosszat
tanácskoztak, azután Szendrey áthivatta magához Horvát Árpádot. A
beszélgetésben egy darabig résztvett Gyulai is, azután ingerülten, haragosan
távozott, - Julia haláláig többé nem beszélt Horvát Árpáddal.
Az
apának beszélni kellett a vővel. Éles hangon, ingerülten vitatkozott a két
férfi s végül megállapodtak a tennivalókban.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
-
Pár
nap mulva beszélni kezdték a pesti társaságban, hogy Szendrey Julia betegsége
olyan súlyosra fordult, annak kezelése olyan kiméletet és olyan óvatosságot
igényel, hogy ez a Hársfa uccai kis lakásban lehetetlen, keresztülvihetetlen.
Beszélték, hogy Horvát külön lakást fog bérelni Juliának, mert Szendrey nem
engedi, hogy kórházba vigyék a leányát. Pedig a kórház volna a legalkalmasabb
hely Julia ápolására.
1867
nyarán Szendrey Ignác megvásárolta a Képiró ucca 4-es számu házat, amelyet
annakidején az uccára néző ablakok fölött elhelyezett faragott bagolyfejekről
»Hét bagoly«-nak neveztek. Ennek a háznak egyik részét Horváték részére
foglalták le. Horvát ugyanakkor kibérelt egy kis lakást az Országut 11. számu
ház harmadik emeletén. S hogy a külszin ne legyen olyan áruló, Horvát vette
bérbe a Zerge ucca 13. számu ház 14-es számu lakását is, de Horvátné Szendrey Julia
számára.
Még
nyáron megtörtént a költözködés. Julia szobájának butorait, első házasságának
emlékeit, sok apró csecsebecséjét társzekérre rakták, ezzel berendezték a Zerge
uccai lakást. A lakás meglehetősen tágas volt, úgyhogy Szendrey Ignác két
cselédet fogadott beteg leánya mellé.
Julia
beköltözött a Zerge uccába és Szendrey Ignácnak Horvát Árpáddal kötött
megállapodása értelmében, magával vitte legkisebb gyermekét, Ilonkát is.
Az
országuti lakásba pedig beköltözött Horvát két fiával, Attilával és Árpáddal. A
háztartás vezetésére megfogadott bizonyos Baranovicsnét, aki azonban inkább
csak olyan bejáró takaritóasszony-féle volt. Elküldték Töreky Gábort, az utolsó
nevelőt. A fiuk - az egyik 16, a másik 12 éves volt...
A
hires könyvtárt, amelyről már akkor regéket beszéltek Pesten, a Hétbagoly-beli
lakásba költöztették s Horvát Árpád itt a könyvtárban ütötte fel tanyáját, csak
aludni járt haza éjszakára országúti másik lakásába.
A
kis Horvát Árpád és Horvát Attila egyszerre apátlan és anyátlan árva lett.
Apjukat ugyszólván sohasem látták, anyjuk csak akkor mutathatta ki előttük
szeretetét, ha meglátogatták őt a Zerge uccában.
A
fiúk nem ismerték Horvát és felesége különválásának titkát, nem is kerestek
titkot e mögött a különválás mögött, úgy, mint a közvélemény, amely csakhamar
kezdte borsos históriákkal kitölteni azt az üres teret, amit magyarázatra
szántak ennél a furcsa különélésnél.
Horvát
füzeteket vásárolt a gyerekek számára, megparancsolta nekik, hogy minden este
ezekbe a füzetekbe irják bele közölnivalójukat s másnap reggel ugyanezekben a
füzetekben találták meg az ő válaszait.
Éjszaka
a fiúk már aludtak, amikor Horvát hazaérkezett a könyvtárából. Ilyenkor nem
láthatták az apjukat.
Reggel
ők elmentek iskolába, Horvát még aludt. Mire hazajöttek az iskolából, az apjuk
már nem volt otthon. Csak nagyritkán, egy-egy vasárnapi étkezésnél
találkozhattak, mert Horvát hétköznap rendszerint nem étkezett otthon.
Az
apa és a fiúk érintkezésére szánt füzetek feljegyzéseiből kövessük Julia
életét.
»1867.
október 29: Kedves apa! Voltunk mamánál, szegény rosszul van, panaszkodott
is... Ilonka Gyulaiéknál volt. A mama fönt volt, nem feküdt, receptet is
vittünk a patikába, ne aggódjék édes apa, mama nincsen oly rosszul még sem,
mint p. o. augusztusban volt.«
Horvát
Árpád válasza: »Kedves Mókuskám! Füts be nálam hét óratájt.« (Mókuskának
nevezte idősebb fiát, Attilát.)
»November
9: Kedves apa! Voltunk mamánál, különben jól van, csak gyenge és a háta fáj.«
»November
16: Kedves apa! Mama most már jobban van, de délelőtt rosszul volt, különösen
mert a Rozi igen bosszantja őt, ezért el is fog onnan menni a Rozi.«
»November
22: Kedves apa! A mama egy kissé rosszabbul van (de csak kissé) mint tegnap,
különben elég jól van.«
»November
26: Kedves apa! A mama magánál tartóztatott vacsorára, mert a Pista bácsitól
egy nyulat kapott. Ő jobban van. Ilonka jól van, csókolja édesapát.«
»December
5: Kedves Apa! A mamához szerencsésen értünk el, jobban van. A könyvet átadtam,
de nem a Rozi, hanem Ilonkának, mert azt mondta Ilonka, hogy jobban elvégzi;
különben is Rozival nem beszélhettem. A mama egy szép kis babát, egy virgácsot
és egy kis ördögöt vett Ilonkának. Az olló tetszett mamának, csakhogy azt
mondta, hogy baj, hogy a hegye oly hegyes.«
Horvát
valami könyvet küldött Juliának Mikulás-napi megemlékezésül. Kislányának,
Ilonkának, egy ollót.
Mit
mond a következő napi feljegyzés?
»December
6: Kedves Apa! Mama jól van. Ilonka szinte, csókolják édesapát, az ollót
köszöni, igen örült neki. A mama is a könyvnek, ámbár mikor kérdeztük őt, nem
szólt semmit, hogy örül neki, se meg nem köszönte.«
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- -
Julia
állapota napról-napra rosszabbodott. Annyira, hogy Szendrey szükségesnek
tartotta egy betegápolónő megfogadását, a kis Ilonkát pedig átvitték
Gyulaiékhoz, hogy ne legyen tanúja édesanyja szörnyű kinlódásának.
Gyulainak
volt egy tisztelője, bizonyos Tóth József nevü fiatalember, aki főrangú
családoknál nevelősködött, majd szerény dijnoki állást kapott az egyik minisztériumban,
miután megtörtént a kiegyezés, és Ferenc József, akit királlyá koronáztak,
kinevezte a felelős minisztériumot.
Ez
a fiatalember megnyerte Gyulai tetszését. Nyilt eszü, igazságos érzésü,
öntudatos fiu volt, kialakult politikai, irodalmi, erkölcsi nézetekkel, úgy,
hogy Gyulai, akit ekkor már az Akadémia rendes tagjává választottak, szivesen
beszélgetett, vitatkozott Tóth Józseffel.
A
fiú egy napon panaszkodott, hogy nagyon kevés a jövedelme, nem bir megélni
belőle. Ekkor jutott eszébe Gyulainak, hogy Julia számára valami titkárfélére
volna szükség, aki felolvasással szórakoztatja szegény beteg asszonyt. Tóth
lelkesedéssel fogadta Gyulai ajánlatát.
Petőfi
özvegyével együtt lenni! - micsoda élmény lehetett ennek a fiatalembernek.
Tóth
József lakása véletlenül a Zerge ucca 3-as számu házban volt, úgy, hogy csak a
szomszédba kellett mennie, hogy Julia lakására érjen. Bemutattatása napjától
kezdve minden délután megjelent a szenvedő asszonynál, felolvasott neki,
feljegyzéseit tisztázta, elbeszélgettek.
Tóth
József volt az első idegen, aki betekinthetett Julia házasságának és
különválásának titkába.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Julia
maga sem tudta, hogy jól cselekedett-e, mikor elköltözött az ura lakásából,
csak azt érezte, hogy nem birta volna tovább elviselni azt az életet, amit
Horvát rákényszeritett.
Már
hónapokat töltött a Zerge uccai lakásban és csak 1868 január 14-én merte
megirni Petőfi Istvánnak, hogy mi történt. Házasságuk szomorú titkairól persze
nem irt, csak arra kérte Pistát, higyjen neki, hogy azt tette, amit tennie
kellett, szeretetét, tiszteletét és becsülését ne vonja meg tőle.
Petőfi
István január 20-án válaszolt Juliának. Szeretetteljes, rokoni levelet irt:
»Az égre kérlek, ki mondatta azt mind
veled, a mi leveledet oly méltatlanul panaszossá tette? Hogy szived arról mit
sem tudott, a mit testi és kedély betegségeddel irtál, arról meg vagyok
győződve, mert ha szived kérdőre veszed, egy húrja bizonyosan azt zengte volna:
Pista nem lehet oly rossz, nem lehet oly szivtelen, hogy szeretetét,
tiszteletét s becsülését tőlem megvonja. Igen, ezt mondta volna szived, s kezed
nem keserit vala engemet meg.
De hát mi okért is tehetném én azt, a mit
feltételeztél rólam? Erre sem te, sem én felelni nem tudunk. Ha azért itélsz
el, mert már rég nem irtam, ugy mulasztásomért itéleted szigorú: ezért kár volt
lelkem tiszta, őszinte érzelmein sebet ütnöd, mely érzelmeim oly erősek, oly
igazak ma is, mint ez előtt husz évvel voltak s maradnak váltig. Légy
meggyőződve, hogy szeretetem, tiszteletem és becsülésem egy hajszálig sem
apadt, sőt ha lehetne még egy foka legőszintébb ragaszkodásomnak, annak is
birtokába helyeznélek, sőt szenvedéseidben, a mennyiben arra egy rokon sziv
képes lehet, őszinte részvéttel osztozom veled.«
István
aggódik Julia miatt s március 15-én sürgeti, hogy irjon, vagy irasson: hogy
van.
»Ne csüggedj édes lelkem - irja ebben a
levélben, - ha bár lassan, de elvesztett egészségedet vissza fogod nyerni. A
sors nem lehet oly igazságtalan, hogy a kinek annyi lelki fájdalmat okozott,
azt hosszantartó szenvedésekkel is sujtsa. Bizzál a Gondviselésben, hidj és
remélj«.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
De
térjünk vissza a Horvát-fiuk feljegyzéseire. Az első feljegyzésből azonnal
meglátjuk, hogy mennyire becsülhetjük a gyerekek »mama jobban van«
megjegyzéseinek értékét...
»Január
7: Kedves Apa! A mama sokkal jobban van, egészen fönn volt, járkált, nem
panaszkodott; Walla tegnap 7-kor ott volt, véghez is vitte a mütétet, amely
mivel a szerszáma elgörbült, igen fájdalmas volt neki; de a mütét végrehajtása
után igen jól érezte magát 2 óráig (este 9-ig) ekkor semmi fájdalmat sem
érzett, de tovább már nem volt hatása. Ilonka jól van, csókolja édesapát. Egy
száraz vénkisasszony betegápolónő van mamánál.«
»Január
16: Kedves Apa! A mama nem volt egész jól, mert fájdalmai voltak. Walla ott
volt (de nem hivásból).«
Az
öreg főorvos tehát ekkor annyira aggódott Juliáért, hogy már hivás nélkül is
eljárt hozzá.
Horvát
megtudja, hogy Juliánál nap-nap mellett ott tartózkodik egy Tóth József nevü
fiatalember, mint felolvasó. Erről valami furcsa megjegyzést tehetett a fiúk
előtt, mert a február másodiki feljegyzésben s a következőkben is több izben
fontosnak tartják feljegyezni, hogy Tóth - a füzetben T. - ott volt Juliáéknál.
»Február
2: Kedves Apa! a mama csak ugy van, mint tegnap volt, ágyban fekszik. Nagytata
ott volt. (T. is.) Ilonka jól van, csókolja édesapát.«
»Február
3: Kedves Apa! a Mama már jobban van kissé; eleinte fönt volt, de később
lefeküdt. - Panaszkodott elhagyatottságáról és hogy senki sincs, aki pártját
foghatná a cselédek gorombáskodásai ellen, stb. (T. ott volt.) Ilonka
Gyulaiéknál volt.«
Februárban
Petőfi István fent volt Pesten, meglátogatta Juliát is és meg akarta látogatni
Horvát Árpádot. Horvát Attila már értette, hogy az apja furcsán viselkedik az
idegenekkel s még a barátokkal szemben is. Jónak látta külön figyelmeztetni az
apját arra, hogy Petőfi Istvánt nem lehet ugy akárhogy kiutasitani.
Február
4-én irja: »Pista bácsi talán eljön, nehogy ezt nem tudva, őt elküldje; most
mondta Árpád, hogy tegnap a mamánál volt; jó lesz Baranovicsnénak is utasitást
adni. Attila.«
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
-
Március
végén a két Horvát-fiú megbetegedett, hetekig betegen feküdt mind a kettő.
Elképzelhetjük Julia aggódását. Beteg volt ő is, nem mehetett a fiai ágyához.
Május
24-én látogatnak el ismét anyjukhoz a fiuk. Ott Zoltánról is hallanak valami
hirt. Zoltánról, akiről mostanában csak azt tudták, hogy valami Hegedüs Ilona
nevü szinésznővel állt össze és azzal kóborog az országban egyik
szintársulattól a másikhoz.
A
május 24-iki üzenet: »Mamánál és Ilonkánál voltunk; a rendes állapot. Zoltán
irt egy levelet mamának; irja, beteg és Marikának egy régi ismerőse fogadta fel
őt Tokajban. A szintársulatból kilépett, mert az orvos azt mondta, hogy
elpusztul, ha ott marad, hogy ezentul mihez fog, nem tudni.«
Julia
állapota egyre rosszabbodott, Ilonkát most már csak ritkábban vitték el beteg
anyjához. Szendrey a kislány mellé nevelőkisasszonyt fogad, majd mikor ugy
látja, hogy a nevelőnőnek is nevelésre volna szüksége, elküldi és egy másikat
fogad. A nevelőkisasszonyt családtagnak kell tekinteni s mikor egy alkalommal
Árpád, a kisebbik Horvát-fiú, nem csókol kezet a kisasszonynak, Szendrey nagy
vihart csinál. Megparancsolja a fiúknak, hogy a kisasszonynak kezet kell
csókolni, - május 30-án jelentik ezt apjuknak - és Julia a fiúk utján üzeni
Horvátnak - ugyancsak május 30-án továbbitják a fiúk az üzenetet - hogy
Szendrey el fog menni a tanár urhoz és majd megtanitja őt, hogy hogyan kell
nevelni a gyerekeit!
Horvát
Árpádnak erre a közlésre semmi megjegyzése nincs. Tulságosan elfoglalják a
kalandjai...
Junius
15-én igen szomoruan hangzik a fiúk jelentése:
»Szegény
mamának nagy fájdalmai voltak, sirt is, de későbben jobban lett. Wallával
határozottan fel akar hagyni és más orvoshoz folyamodni és azt mondta, hogy más
orvosok csak azért nem akarják őt elvállalni, mert Wallát nem merik megsérteni;
hogy Walla semmit sem gondol vele; hogy valamely más fiatal orvoshoz akarna
folyamodni s azt meg is mondta ma a nagytatának, ki ott volt. Mondta szegény,
hogy mily borzasztó reánézve látni e napról-naprai feloszlást. Hogy csak azért
szeretne élni, hogy minket boldogok és egészségeseknek lásson. Nagyon szeretné,
ha ott lennénk, igen jó irántunk, szegény szerencsétlen Mama!«
Mit
válaszol erre a férj, akitől ujabban igen furcsa megjegyzések indultak ki arról
a bizonyos Tóth József nevü fiatalemberről...
Mit
válaszol?
ȃdes
gyermekeim! A behütött vizemet megittátok, ami valóban nem szép tőletek, miután
tudjátok, mennyire epedek a friss viz után! Aztán, a mosdó poharatokat
csordultig tele vizzel, a rakaszra tettétek a konyhában; én hazajövet a sötétben
felboritottam és lett aztán roppant tócsa, és magamat is leöntöttem ez
alkalommal, ez is a ti rendetlenségtek gyümölcse.«
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - -
Szendrey
Ignác kifizette Zoltán tokaji és sátoraljaujhelyi adósságait, a fiút
hazahozatta Pestre. Itt orvossal vizsgáltatta meg s miután az vidéki levegőt
ajánlott, pár napi pesti tartózkodás után Csákóra, Petőfi Istvánhoz küldték a
fiút.
Innen
irt junius 16-án Pesten élő testvéreinek.
»Édes jó anyánkat meglátogatjátok-e
mindennap? tegyetek az én nevemben is látogatást, szórakoztassátok, a mennyire
nincs terhére, könnyitsetek házi kellemetlenségein, s én megköszönöm nektek, a
mit tesztek: bár én is könnyitésére lehetnék bajainak. Különben hogyan érzi
magát, panaszkodik-e fájdalmakról? tudósitsatok édes testvéreim legalább erről,
hogy tudhassam szegény mama állapotát. Nagytata kezeit csókolom, semmi esetre
el ne mulasszátok megmondani neki. Mamát ezerszer csókolva, tőletek választ
kérve, maradok szerető bátyátok
Zoltán.«
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Tóth
József befejezte a felolvasást, alkony borult a betegszobára. A fiú az alkonyat
védelme alatt szánakozva nézte a beteg asszonyt, aki csontvázzá soványodva
feküdt az ágyban.
-
Már nem lehet sok hátra, - suttogta Julia.
Tóth
tiltakozott:
-
Nem szabad feladni a reményt. A természet ereje csudákat tehet.
Az
asszony hallgatott egy darabig, azután kinlódva megint csak megszólalt:
-
Hiszen nem volna semmi baj, ha csak egyszerüen meg kellene halni, el kellene
vonulni innen egy más világba, ott az örökéletben találkozni Sándorral, és
megbékélni, elfelejteni minden megbántást, minden szenvedést, boldogságban
együtt lenni azzal, akitől életem boldog napjait és legnagyobb fájdalmaimat
kaptam. De a gyermekek... Mi lesz Zoltánnal, mi lesz kicsi Ilonkámmal és mi
lesz azzal a két szép fiúval? Apám pattog, haragszik, nekem csak a lelkem fáj,
mikor látom, hogy csakugyan oda kellene menni ahhoz az emberhez, meg kellene
neki magyarázni, hogy hogyan kell nevelni a gyermekeket. Csakhogy nem az
apámnak kellene odamenni, hanem nekem magamnak... Odamenni és valahogy
elkülöniteni magam ettől az embertől, csak a gyermekeknek élni. De ő nem adja a
gyermekeket... Ez az én bünöm, hogy ők elveszitették az anyjukat...
Tóth
tiltakozott:
-
Hisz olyan boldogok, mikor megjelennek itt kegyed betegágyánál és kedvesen
elfecseghetnek mindenfélét. Most Zoltán is jól van már. S a kis Ilonkára olyan
szeretettel vigyáznak...
Hosszu
szünet következett a beszélgetésben. Tóth nyugtalanul sétált fel-alá a betegágy
előtt, valamit forgatott a fejében. Az asszony kiváncsian nézte. Végre megállt
az ágy előtt, az asszonyhoz fordult:
Julia
szomoru mosollyal hallgatta végig a fiatalembert. Magához intette, megsimogatta
az arcát:
-
Maga igen jó fiú, Tóth... De nekem el kell vesznem. Végzetem szerencsétlen
életet osztott ki számomra, a végzet keze alól nincs szabadulás.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Augusztus
10-én Horvát Attila levelet irt Zoltánnak, aki még ekkor Csákón tartózkodott,
de már készen arra, hogy Pestre jön és itt valami hivatalt vállal:
»Kedves Zoltán!
Mi jól vagyunk; szegény mama lába meg van
dagadva, a mit nem jó jelnek szoktak venni; de ha irsz neki, nehogy efölött
szörnyüködjél, vagy mi, mert csak jobban elrémited...«
Juliának
már csak egy hónapja volt.
XXIV.
Utolsó segélykiáltás.
A
halál már a küszöbön állt.
A
rák elvégezte gyilkoló munkáját a fiatal asszony szervezetében, megkezdődött a
legszörnyübb haldoklás, amivel a természet lesujthat az emberre: a sziv még él,
a végtagok még mozognak, beszélhet az ajak, szenvedést sugároznak a szemek, az
ész munkáját azonban már rabigájában tartja az örök szenvedés és az eleven
emberi testben belülről megindul a bomlási folyamat.
Mikor
a holttestben megindul a bomlás, lezárják a koporsó födelét. Az eleven ember
fölött nem lehet bezárni semmiféle koporsófödelet.
Juliának
ezt az elmulást adta végzete.
Walla,
az öreg főorvos, most már hiva-hivatlanul mindennapos vendég volt a Zerge uccai
házban.
A
kis Ilonkát nevelőkisasszonyával együtt elvitték Gyulaiékhoz, csak ritkán
hozták el anyja betegágyához.
Horvát
Árpád Stomfára küldte a két fiut, eltávolitotta őket anyjuk közeléből.
Zoltán
pénzt kért az öreg Szendreytől, Pestre akart jönni. Tóth nagyon sürgette a
költözködését.
Gyulai
néha-néha benézett Juliához, de inkább Tóthtal beszélgetett. Nem birta a
képmutatást, a beteg asszonynak nem tudott kellemes dolgokat mondani.
Az
ura kalandjairól beszéljen vele?
A
fiuk szörnyü magárahagyatottságáról?
A
szóbeszédről, amely még most sem kimélte Juliát?
Julia
félönkivületben feküdt betegágyán, mellette ült az ápolónő. A szomszéd szobában
beszélgetett Gyulai és Tóth József. Ekkor érkezett Walla, megnézte a beteget,
azután bement a férfiakhoz.
-
Nincs segitség? - kérdezte Gyulai.
-
Csak a halál lesz a segitség. A szervezetben megindult a bomlás, itt már nincs
emberi segitség, nincs orvosi tudomány.
Tóth
óvatosan megkockáztatta a kérdést.
-
Ő mindig mondja, hogy az uj orvostudomány még segithetne...
A
főorvos egy kézmozdulattal elintézte a dolgot.
-
Itt már sem a régi, sem az uj orvosi tudomány nem segit. Azt hiszi, édes öcsém,
hogy a fiatal orvosok csudákat tehetnek?
-
Meddig...
-
Pár hétig még elhuzódhat a betegsége. De az is lehet, hogy ma behunyja a szemét
és nem nyitja ki többet.
A
főorvos elbucsuzott, azután elment Gyulai is. Átadta Tóthnak a pénzt, amit az
öreg Szendrey küldött Balatonfüredről a leánya számára.
-
Nem kérhetem, hogy vigyázzon rá és - mégis kérem, hogy tegye meg minden
kivánságát...
A
fiatalember bement Juliához. Az asszony fáradt mozdulattal közelebb intette,
egy tekintettel kérte az ápolónőt, hogy hagyja őket magukban.
-
Valamit gondoltam... - sugta az asszony.
Tóth
elégedetlenül csóválta a fejét.
-
Nem szabad gondolkozni... Miért gondolkozik? Fáradt, pihennie kell. Majd ha
meggyógyult, akkor gondolkozhat...
Julia
szenvedő arcán megjelent valami titoktakargató bizalmas mosolygás.
-
O! Ha maga tudná, hogy mit gondoltam - nem tiltaná a gondolataimat...
Fárasztotta
a beszéd, pihent egy kicsit. Szomjazott, ivott egy pohár tejet, azután megint
elkezdte a beszélgetést.
-
Magára gondoltam... Hogy maga nap-nap mellett itt van és segit nekem. Vigyáz a
cselédekre. Nagy dolog ám az, mert annyi bajom volt minden cselédemmel. De
amióta maga itt van, azóta nincs. De maga...
-
Ne beszéljen rólam, Julia... - tiltakozott a fiu.
-
Magáról kell beszélni... Magának még tanulni kellene. Pénzt kellene keresnie...
Ahelyett itt ül és ápol egy öreg asszonyt.
-
Maga nem öreg, Julia.
-
Magára gondoltam. Hogy valamit tenni kell magáért.
-
Velem ne törődjön.
-
De törődöm... Elválnék attól az embertől... Maga jól mondta, mégis... El kell
válni...
Ez
a beteg már nem birta az igazmondást. A fiatalember nem mondhatta neki, hogy
már nem érdemes elválni, nincs is idő a válásra. Csak hallgatott és sokáig
hallgatott az asszony is.
-
Maga nagyon szereti Zoltánt, - folytatta Julia később.
-
Jóbarátom.
-
Szeretném, ha mindig gondját viselné. Maga az egyetlen, aki beszélni tud vele.
Bolondos fiu, engem se hallgat meg.
-
Most Pestre jön és itt marad.
-
Maga vigyáz rá.
-
Petőfi fia.
A
szenvedő asszony álmodozva szólt.
-
Bizony... Petőfi fia... Nem is mondja senki, hogy Julia fia... De maga tudja,
hogy az én fiam... Szeretni fogja Sándor miatt is és miattam is.
-
Mindig szerettem.
-
De azt akarom, hogy még jobban szeresse...
-
Jobban nem lehet szeretni.
-
Elvehetik magától. Odaadhatják annak az embernek. Pedig annak nem szabad
odaadni. El kellene venni tőle a másik két fiut is. Uristen, ha a gyerekek
egyszer beszabadulnának a könyvtárába...
-
A törvény magának adhatná a gyerekeket.
-
De csak váláskor. Válni kellene és beszélni arról a borzasztó életről...
-
Beszélni fogok! - szólt erélyesen, mintha saját bizonytalanságát akarná
eloszlatni. - Beszélni fogok és a törvény elveszi tőle a gyermekeimet. A kis
Ilonka jó helyen van, de nálam mégis csak jobb helyen volna, mint Gyulainál...
-
Amig betegeskedik, a fiukat is Gyulaiékhoz kellene adni...
-
Nem! - szólt erőltetett élénkséggel az asszony. - Hiszen éppen arról
gondolkoztam... Ugy lesz, ahogy maga gondolta, maga tanácsolta. Elválok és maga
majd vigyáz a gyermekekre... Maga olyan jó... És tud nevelni. Mindenki szereti
magát, csak az az ember nem... Elválok tőle és a maga felesége leszek...
A
fiatalember szánakozva nézte az asszonyt, aki a halál küszöbén az élet
nyugalmát keresi...
Eszébe
jutott, hogy mit mondott Walla.
-
Ugy lesz, ahogy maga akarja, Julia...
Másnap
reggel papirost, tollat, tintát kért Julia. Párnákkal feltámogatta beteg testét
az ágyban, egy deszkadarabot adatott maga elé és erre a deszkadarabra rakva a
papirt, elkezdte irni utolsó levelét Szendrey Ignáchoz.
»Isten nevében!
Kedves drága jó Atyám!
Szegény megboldogult édes anyám mindig arra
intett, hogy bármihez kezdenék is az életben, előbb mindig istent hivjam
segitségül...
Nagyon
nehezen szaporodtak a sorok.
Gondolja meg előbb, kedves jó Atyám,
mielőtt mostani vallomásomat hallaná, mily régóta, hány hosszu éven át türtem
sorsomat, ha nem is békével és megadással, de legalább ugy, hogy panaszaimmal
nem terheltem, nem nyugtalanitottam kedves Atyámat, sem a világot nem avattam
belé. Most is csak akkor szántam rá magamat, közölni kedves Atyámmal, mikor már
ugy szólván a halál küszöbén álltam és már csak az forgott kérdésben, hogy még
hátralevő néhány napomat nyugalomban és békében tölthessem, távol attól, ki a
láncot, amely hozzá füzött, immár elviselhetetlenné tette.
Walla
érkezett meg és elégedetlenül nézte a levéliró buzgalmát.
-
Magának pihenésre van szüksége, asszonyom...
-
Ez is pihenés, ha Atyámnak irhatok.
A
főorvos kivette a kezéből a tollat.
Mikor
elment, Julia megint csak folytatta a levélirást.
Egyik
nap futott a másik után és a levél készült. Telve fájdalommal, keserüséggel, az
élet kegyetlensége miatt érzett panaszos haraggal és - könyörgéssel.
Hogyha csak fogalma volna kedves jó Atyámnak
mindarról, amit én kezdettől fogva Árpád mellett szenvedtem, bizonyára
méltányolná azt, hogy oly sokáig birtam azt elviselni, anélkül, hogy
panaszaimmal terhére lettem volna, vagy a világot beleavattam volna
szenvedéseimbe. Csak egy lény tudta azt teljesen és tökéletesen és ez volt az,
mi az ő testvéri ragaszkodását oly lángoló szeretetté fokozta irántam. Ő,
egyedül ő most is, bizonyos vagyok benne, pártomat fogná, de az isten őt
elvette tőlünk s engem megfosztott egyetlen vigaszomtól, támaszomtól és barátnémtól.
Most senkim sincs...
Szendrey
Marika képe bánatos megértéssel tekintett le a falról, a kinlódó, vergődő
asszonyra.
Tollal
kezdte, de a fájdalmak kiverték a kezéből a tollat, ceruzával folytatta a
levelet. Kusza, reszkető vonalakból összefüzött sorok kerültek a papirra,
sok-sok oldalt megtöltött az asszony panaszkodása.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ugy sem számolok én többé boldogságra,
gyönyörökre e világon, nem számolok annyival inkább, mert nem hiszem, hogy e
borzasztó bajból kigyógyulva, valaha még egészséges lehessek.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
...nem tartozom-e a legnagyobb hálával és
elismeréssel azon embernek, ki e keserves helyzetemben, ily kinos és utálatos
betegség mellett a legnagyobb kitartással, lankadatlan szolgálatkészséggel,
önkényt, minden kötelezettség nélkül ápolt...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
...szükséges volna vallást változtatnom...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
...most már ugyis az egész világ tudja,
vagy legalább megközelitőleg, mily szerencsétlen házaséletet éltünk Árpáddal...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
...nem vagyok rossz... csak nagyon, nagyon
szerencsétlen, kit életutja mindig ellenkezésbe, meghasonlásba hozott éppen
azoknak a nézetével, elveivel és meggyőződésével, kiket különben legjobban
szeretek, s kiket megsérteni, mindig egy-egy vérző sebet ütött az én szivemen
is...
Augusztus
utolsó napjaiban fejezte be a levelet:
Hetek óta irom e sorokat a legnagyobb
kinlódások és szenvedések közt, azért bocsásson is meg, legyen elnéző, ezt
meggondolva édes Atyám, ha netalán valahol sértő vagy megbántó sort találna.
Bizony, bizony nem volt szándékom.
Reszketve várja válaszát boldogtalan s a
sors által annyit zaklatott leánya
Julia.«
Utóiratot
is irt hozzá, de ahoz már nem volt ereje, hogy el is küldje a levelet. Egyik
önkivületből a másikba zuhant.
Az
ajtó előtt állt a halál.
Gyulai Pálék kolozsvári lakása. Udvar és bejárat. Fényképfölvétel 1930-ból. - Gyulai Pál a hatvanas években. Eredeti fénykép, Schrecker Ignác, Pest. (Nemz. Muz. Ereklyetára, 143. sz.)
- Gyulai Pálné 1861 októberében. Eredeti
fénykép, Veress F. Kolozsvár. (Balogh Rudolf gyüjteménye.) A fénykép
alatt Marika kezeirásával: »Mari«. A fénykép hátán Gyulai Pál
kézirásával: »Szeptember n. n. October 23. 22. 1861.« Vagyis: Marika
nevenapja szeptemberben van, születése napja pedig okt. 23-án, és a
fényképfölvétel 1861 okt. 22-én készült.
Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója,
levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése