2015. ápr. 24.

SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA XXIII. -XXIV.





XXIII.
Horvát Attila levele bátyjához, Petőfi Zoltánhoz.



    »Pest, 1866. sept. 14. 

Kedves Zoltán!

    egy roppant szomoru esemény történt mi nálunk: Marika Hétfőn, azaz 10-én pár órai szenvedés után cholerában meghalt.

    Képzelheted, hogy mindnyájan, de különösen szegény mama mennyire le van ezen csapás által verve! Szegény Marika! előtte való nap még névnapját ülé meg, igen jó kedve volt; éjjel 3-kor rosszul lett, másnap 4 órakor délután már meghalt!

    A temetés 12-én volt; Budáról vitték a Kerepesi temetőbe.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

    Mi különben meg vagyunk; mamának mult éjjel vértolulása volt, nagy mértékben, de most már elmult.

    Attila öcséd.« 

Petőfi Zoltán Csákón volt, Petőfi Istvánnál. Innen vitték október 30-án Szegedre, a kegyesrendiekhez. Pár hétig nem történt semmi baj, de december közepén már betegeskedett. Himlőt kapott, két hétig feküdt, pénzt kért orvosra és gyógyszerre.

1867 január 29-én Petőfi Istvánnak Szegedre kellett menni, hogy Petőfi Sándor fékezhetetlen, kormányozhatatlan Zoltán fiával »rendet csináljon«.

István szivesen ment rendet csinálni, mert a sok iskolai kaland miatt valósággal meggyűlölte Petőfi Zoltánt. A fiú viselkedése ugyis elég fájdalmat okozott az anyának, ezt a fájdalmat még fokozták István levelei, amelyeknek minden sorából árad a gyűlölet. Nem tagadta az anya előtt, hogy legszivesebben a sirban látná Petőfi Sándor fiát.

Január 31-én Zoltánt »eltanácsolták« a szegedi gimnáziumból. Az igazgató nem akarta kicsapni az intézetből, jobbnak látta, ha a fiú magától távozik, nem tanulása, hanem lumpolásai szinhelyéről. A fiú Pestre jött, itt február 27-én felvették a IV. kerületi állami főgimnáziumba, de azonnal ki is maradt az iskolából. Horváték nem fogadták be, Zoltán az öreg Szendrey Sándor uccai lakásán töltötte ezt a pár hetet.

Április 20-án megszökött Pestről, Debrecenbe ment, ott május közepén harminc forint fizetéssel felvették a szintársulathoz. Május 20-ika körül már Nagyváradon játszott.

Marika meghalt s a legbizalmasabb testvér elvesztésének fájdalmához hozzájárultak azok az újabb fájdalmak, amelyeket Zoltán viselkedése idézett elő.

1866 szeptember 12-én, amikor Julia Budán a Kerepesi temetőbe kisérte Marika holttestét, nagy fájdalmában úgy érezte, mintha a saját temetésén járna...

S a betegség kérlelhetetlenül rombolta szervezetét.

Horvát Attila 1866 december 11-én irja Zoltánnak Szegedre, hogy »szegény mama mintegy öt napig feküdt.«

Beteg, ingerlékeny, nyugtalan. Sok baja van a cselédekkel, a gyerekeket félti a nevelés gondatlanságától és - félti az apjuktól.

Mikor Gyulai valamennyire kiheverte felesége elvesztése fölött érzett fájdalmát, Julia meglátogatta egy napon. Bezárkóztak Gyulai dolgozószobájába és az asszony elsirta házasságának titkait.

Gyulai este átment Szendrey Ignáchoz a szomszéd lakásba.

- Azért jöttem apámuramhoz, hogy Julia sorsáról beszéljünk, - mondta Szendreynek.

Az öreg bánatosan bólongatott:

- Szegény Juliskán nem lehet segiteni... Azt mondja Walla, hogy ezt a betegséget nem lehet meggyógyitani...

- Nem is erről a betegségről van szó, - mondta Gyulai.

- Hanem? - szólt csudálkozva Szendrey.

- A Horvát betegségéről, meg arról, hogy Julia nem maradhat együtt azzal az emberrel...

Órákhosszat tanácskoztak, azután Szendrey áthivatta magához Horvát Árpádot. A beszélgetésben egy darabig résztvett Gyulai is, azután ingerülten, haragosan távozott, - Julia haláláig többé nem beszélt Horvát Árpáddal.

Az apának beszélni kellett a vővel. Éles hangon, ingerülten vitatkozott a két férfi s végül megállapodtak a tennivalókban.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Pár nap mulva beszélni kezdték a pesti társaságban, hogy Szendrey Julia betegsége olyan súlyosra fordult, annak kezelése olyan kiméletet és olyan óvatosságot igényel, hogy ez a Hársfa uccai kis lakásban lehetetlen, keresztülvihetetlen. Beszélték, hogy Horvát külön lakást fog bérelni Juliának, mert Szendrey nem engedi, hogy kórházba vigyék a leányát. Pedig a kórház volna a legalkalmasabb hely Julia ápolására.

1867 nyarán Szendrey Ignác megvásárolta a Képiró ucca 4-es számu házat, amelyet annakidején az uccára néző ablakok fölött elhelyezett faragott bagolyfejekről »Hét bagoly«-nak neveztek. Ennek a háznak egyik részét Horváték részére foglalták le. Horvát ugyanakkor kibérelt egy kis lakást az Országut 11. számu ház harmadik emeletén. S hogy a külszin ne legyen olyan áruló, Horvát vette bérbe a Zerge ucca 13. számu ház 14-es számu lakását is, de Horvátné Szendrey Julia számára.

Még nyáron megtörtént a költözködés. Julia szobájának butorait, első házasságának emlékeit, sok apró csecsebecséjét társzekérre rakták, ezzel berendezték a Zerge uccai lakást. A lakás meglehetősen tágas volt, úgyhogy Szendrey Ignác két cselédet fogadott beteg leánya mellé.

Julia beköltözött a Zerge uccába és Szendrey Ignácnak Horvát Árpáddal kötött megállapodása értelmében, magával vitte legkisebb gyermekét, Ilonkát is.

Az országuti lakásba pedig beköltözött Horvát két fiával, Attilával és Árpáddal. A háztartás vezetésére megfogadott bizonyos Baranovicsnét, aki azonban inkább csak olyan bejáró takaritóasszony-féle volt. Elküldték Töreky Gábort, az utolsó nevelőt. A fiuk - az egyik 16, a másik 12 éves volt...

A hires könyvtárt, amelyről már akkor regéket beszéltek Pesten, a Hétbagoly-beli lakásba költöztették s Horvát Árpád itt a könyvtárban ütötte fel tanyáját, csak aludni járt haza éjszakára országúti másik lakásába.

A kis Horvát Árpád és Horvát Attila egyszerre apátlan és anyátlan árva lett. Apjukat ugyszólván sohasem látták, anyjuk csak akkor mutathatta ki előttük szeretetét, ha meglátogatták őt a Zerge uccában.

A fiúk nem ismerték Horvát és felesége különválásának titkát, nem is kerestek titkot e mögött a különválás mögött, úgy, mint a közvélemény, amely csakhamar kezdte borsos históriákkal kitölteni azt az üres teret, amit magyarázatra szántak ennél a furcsa különélésnél.

Horvát füzeteket vásárolt a gyerekek számára, megparancsolta nekik, hogy minden este ezekbe a füzetekbe irják bele közölnivalójukat s másnap reggel ugyanezekben a füzetekben találták meg az ő válaszait.

Éjszaka a fiúk már aludtak, amikor Horvát hazaérkezett a könyvtárából. Ilyenkor nem láthatták az apjukat.

Reggel ők elmentek iskolába, Horvát még aludt. Mire hazajöttek az iskolából, az apjuk már nem volt otthon. Csak nagyritkán, egy-egy vasárnapi étkezésnél találkozhattak, mert Horvát hétköznap rendszerint nem étkezett otthon.

Az apa és a fiúk érintkezésére szánt füzetek feljegyzéseiből kövessük Julia életét.

»1867. október 29: Kedves apa! Voltunk mamánál, szegény rosszul van, panaszkodott is... Ilonka Gyulaiéknál volt. A mama fönt volt, nem feküdt, receptet is vittünk a patikába, ne aggódjék édes apa, mama nincsen oly rosszul még sem, mint p. o. augusztusban volt.«

Horvát Árpád válasza: »Kedves Mókuskám! Füts be nálam hét óratájt.« (Mókuskának nevezte idősebb fiát, Attilát.)

»November 9: Kedves apa! Voltunk mamánál, különben jól van, csak gyenge és a háta fáj.«

»November 16: Kedves apa! Mama most már jobban van, de délelőtt rosszul volt, különösen mert a Rozi igen bosszantja őt, ezért el is fog onnan menni a Rozi.«

»November 22: Kedves apa! A mama egy kissé rosszabbul van (de csak kissé) mint tegnap, különben elég jól van.«

»November 26: Kedves apa! A mama magánál tartóztatott vacsorára, mert a Pista bácsitól egy nyulat kapott. Ő jobban van. Ilonka jól van, csókolja édesapát.«

»December 5: Kedves Apa! A mamához szerencsésen értünk el, jobban van. A könyvet átadtam, de nem a Rozi, hanem Ilonkának, mert azt mondta Ilonka, hogy jobban elvégzi; különben is Rozival nem beszélhettem. A mama egy szép kis babát, egy virgácsot és egy kis ördögöt vett Ilonkának. Az olló tetszett mamának, csakhogy azt mondta, hogy baj, hogy a hegye oly hegyes.«

Horvát valami könyvet küldött Juliának Mikulás-napi megemlékezésül. Kislányának, Ilonkának, egy ollót.

Mit mond a következő napi feljegyzés?

»December 6: Kedves Apa! Mama jól van. Ilonka szinte, csókolják édesapát, az ollót köszöni, igen örült neki. A mama is a könyvnek, ámbár mikor kérdeztük őt, nem szólt semmit, hogy örül neki, se meg nem köszönte.«

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Julia állapota napról-napra rosszabbodott. Annyira, hogy Szendrey szükségesnek tartotta egy betegápolónő megfogadását, a kis Ilonkát pedig átvitték Gyulaiékhoz, hogy ne legyen tanúja édesanyja szörnyű kinlódásának.

Gyulainak volt egy tisztelője, bizonyos Tóth József nevü fiatalember, aki főrangú családoknál nevelősködött, majd szerény dijnoki állást kapott az egyik minisztériumban, miután megtörtént a kiegyezés, és Ferenc József, akit királlyá koronáztak, kinevezte a felelős minisztériumot.

Ez a fiatalember megnyerte Gyulai tetszését. Nyilt eszü, igazságos érzésü, öntudatos fiu volt, kialakult politikai, irodalmi, erkölcsi nézetekkel, úgy, hogy Gyulai, akit ekkor már az Akadémia rendes tagjává választottak, szivesen beszélgetett, vitatkozott Tóth Józseffel.

A fiú egy napon panaszkodott, hogy nagyon kevés a jövedelme, nem bir megélni belőle. Ekkor jutott eszébe Gyulainak, hogy Julia számára valami titkárfélére volna szükség, aki felolvasással szórakoztatja szegény beteg asszonyt. Tóth lelkesedéssel fogadta Gyulai ajánlatát.

Petőfi özvegyével együtt lenni! - micsoda élmény lehetett ennek a fiatalembernek.

Tóth József lakása véletlenül a Zerge ucca 3-as számu házban volt, úgy, hogy csak a szomszédba kellett mennie, hogy Julia lakására érjen. Bemutattatása napjától kezdve minden délután megjelent a szenvedő asszonynál, felolvasott neki, feljegyzéseit tisztázta, elbeszélgettek.

Tóth József volt az első idegen, aki betekinthetett Julia házasságának és különválásának titkába.



 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Julia maga sem tudta, hogy jól cselekedett-e, mikor elköltözött az ura lakásából, csak azt érezte, hogy nem birta volna tovább elviselni azt az életet, amit Horvát rákényszeritett.

Már hónapokat töltött a Zerge uccai lakásban és csak 1868 január 14-én merte megirni Petőfi Istvánnak, hogy mi történt. Házasságuk szomorú titkairól persze nem irt, csak arra kérte Pistát, higyjen neki, hogy azt tette, amit tennie kellett, szeretetét, tiszteletét és becsülését ne vonja meg tőle.

Petőfi István január 20-án válaszolt Juliának. Szeretetteljes, rokoni levelet irt:

    »Az égre kérlek, ki mondatta azt mind veled, a mi leveledet oly méltatlanul panaszossá tette? Hogy szived arról mit sem tudott, a mit testi és kedély betegségeddel irtál, arról meg vagyok győződve, mert ha szived kérdőre veszed, egy húrja bizonyosan azt zengte volna: Pista nem lehet oly rossz, nem lehet oly szivtelen, hogy szeretetét, tiszteletét s becsülését tőlem megvonja. Igen, ezt mondta volna szived, s kezed nem keserit vala engemet meg.

    De hát mi okért is tehetném én azt, a mit feltételeztél rólam? Erre sem te, sem én felelni nem tudunk. Ha azért itélsz el, mert már rég nem irtam, ugy mulasztásomért itéleted szigorú: ezért kár volt lelkem tiszta, őszinte érzelmein sebet ütnöd, mely érzelmeim oly erősek, oly igazak ma is, mint ez előtt husz évvel voltak s maradnak váltig. Légy meggyőződve, hogy szeretetem, tiszteletem és becsülésem egy hajszálig sem apadt, sőt ha lehetne még egy foka legőszintébb ragaszkodásomnak, annak is birtokába helyeznélek, sőt szenvedéseidben, a mennyiben arra egy rokon sziv képes lehet, őszinte részvéttel osztozom veled.«

István aggódik Julia miatt s március 15-én sürgeti, hogy irjon, vagy irasson: hogy van.

    »Ne csüggedj édes lelkem - irja ebben a levélben, - ha bár lassan, de elvesztett egészségedet vissza fogod nyerni. A sors nem lehet oly igazságtalan, hogy a kinek annyi lelki fájdalmat okozott, azt hosszantartó szenvedésekkel is sujtsa. Bizzál a Gondviselésben, hidj és remélj«.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De térjünk vissza a Horvát-fiuk feljegyzéseire. Az első feljegyzésből azonnal meglátjuk, hogy mennyire becsülhetjük a gyerekek »mama jobban van« megjegyzéseinek értékét...

»Január 7: Kedves Apa! A mama sokkal jobban van, egészen fönn volt, járkált, nem panaszkodott; Walla tegnap 7-kor ott volt, véghez is vitte a mütétet, amely mivel a szerszáma elgörbült, igen fájdalmas volt neki; de a mütét végrehajtása után igen jól érezte magát 2 óráig (este 9-ig) ekkor semmi fájdalmat sem érzett, de tovább már nem volt hatása. Ilonka jól van, csókolja édesapát. Egy száraz vénkisasszony betegápolónő van mamánál.«

»Január 16: Kedves Apa! A mama nem volt egész jól, mert fájdalmai voltak. Walla ott volt (de nem hivásból).«

Az öreg főorvos tehát ekkor annyira aggódott Juliáért, hogy már hivás nélkül is eljárt hozzá.

Horvát megtudja, hogy Juliánál nap-nap mellett ott tartózkodik egy Tóth József nevü fiatalember, mint felolvasó. Erről valami furcsa megjegyzést tehetett a fiúk előtt, mert a február másodiki feljegyzésben s a következőkben is több izben fontosnak tartják feljegyezni, hogy Tóth - a füzetben T. - ott volt Juliáéknál.

»Február 2: Kedves Apa! a mama csak ugy van, mint tegnap volt, ágyban fekszik. Nagytata ott volt. (T. is.) Ilonka jól van, csókolja édesapát.«

»Február 3: Kedves Apa! a Mama már jobban van kissé; eleinte fönt volt, de később lefeküdt. - Panaszkodott elhagyatottságáról és hogy senki sincs, aki pártját foghatná a cselédek gorombáskodásai ellen, stb. (T. ott volt.) Ilonka Gyulaiéknál volt.«

Februárban Petőfi István fent volt Pesten, meglátogatta Juliát is és meg akarta látogatni Horvát Árpádot. Horvát Attila már értette, hogy az apja furcsán viselkedik az idegenekkel s még a barátokkal szemben is. Jónak látta külön figyelmeztetni az apját arra, hogy Petőfi Istvánt nem lehet ugy akárhogy kiutasitani.

Február 4-én irja: »Pista bácsi talán eljön, nehogy ezt nem tudva, őt elküldje; most mondta Árpád, hogy tegnap a mamánál volt; jó lesz Baranovicsnénak is utasitást adni. Attila.«

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Március végén a két Horvát-fiú megbetegedett, hetekig betegen feküdt mind a kettő. Elképzelhetjük Julia aggódását. Beteg volt ő is, nem mehetett a fiai ágyához.

Május 24-én látogatnak el ismét anyjukhoz a fiuk. Ott Zoltánról is hallanak valami hirt. Zoltánról, akiről mostanában csak azt tudták, hogy valami Hegedüs Ilona nevü szinésznővel állt össze és azzal kóborog az országban egyik szintársulattól a másikhoz.

A május 24-iki üzenet: »Mamánál és Ilonkánál voltunk; a rendes állapot. Zoltán irt egy levelet mamának; irja, beteg és Marikának egy régi ismerőse fogadta fel őt Tokajban. A szintársulatból kilépett, mert az orvos azt mondta, hogy elpusztul, ha ott marad, hogy ezentul mihez fog, nem tudni.«

Julia állapota egyre rosszabbodott, Ilonkát most már csak ritkábban vitték el beteg anyjához. Szendrey a kislány mellé nevelőkisasszonyt fogad, majd mikor ugy látja, hogy a nevelőnőnek is nevelésre volna szüksége, elküldi és egy másikat fogad. A nevelőkisasszonyt családtagnak kell tekinteni s mikor egy alkalommal Árpád, a kisebbik Horvát-fiú, nem csókol kezet a kisasszonynak, Szendrey nagy vihart csinál. Megparancsolja a fiúknak, hogy a kisasszonynak kezet kell csókolni, - május 30-án jelentik ezt apjuknak - és Julia a fiúk utján üzeni Horvátnak - ugyancsak május 30-án továbbitják a fiúk az üzenetet - hogy Szendrey el fog menni a tanár urhoz és majd megtanitja őt, hogy hogyan kell nevelni a gyerekeit!

Horvát Árpádnak erre a közlésre semmi megjegyzése nincs. Tulságosan elfoglalják a kalandjai...

Junius 15-én igen szomoruan hangzik a fiúk jelentése:

»Szegény mamának nagy fájdalmai voltak, sirt is, de későbben jobban lett. Wallával határozottan fel akar hagyni és más orvoshoz folyamodni és azt mondta, hogy más orvosok csak azért nem akarják őt elvállalni, mert Wallát nem merik megsérteni; hogy Walla semmit sem gondol vele; hogy valamely más fiatal orvoshoz akarna folyamodni s azt meg is mondta ma a nagytatának, ki ott volt. Mondta szegény, hogy mily borzasztó reánézve látni e napról-naprai feloszlást. Hogy csak azért szeretne élni, hogy minket boldogok és egészségeseknek lásson. Nagyon szeretné, ha ott lennénk, igen jó irántunk, szegény szerencsétlen Mama!«

Mit válaszol erre a férj, akitől ujabban igen furcsa megjegyzések indultak ki arról a bizonyos Tóth József nevü fiatalemberről...

Mit válaszol?

»Édes gyermekeim! A behütött vizemet megittátok, ami valóban nem szép tőletek, miután tudjátok, mennyire epedek a friss viz után! Aztán, a mosdó poharatokat csordultig tele vizzel, a rakaszra tettétek a konyhában; én hazajövet a sötétben felboritottam és lett aztán roppant tócsa, és magamat is leöntöttem ez alkalommal, ez is a ti rendetlenségtek gyümölcse.«

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Szendrey Ignác kifizette Zoltán tokaji és sátoraljaujhelyi adósságait, a fiút hazahozatta Pestre. Itt orvossal vizsgáltatta meg s miután az vidéki levegőt ajánlott, pár napi pesti tartózkodás után Csákóra, Petőfi Istvánhoz küldték a fiút.

Innen irt junius 16-án Pesten élő testvéreinek.

    »Édes jó anyánkat meglátogatjátok-e mindennap? tegyetek az én nevemben is látogatást, szórakoztassátok, a mennyire nincs terhére, könnyitsetek házi kellemetlenségein, s én megköszönöm nektek, a mit tesztek: bár én is könnyitésére lehetnék bajainak. Különben hogyan érzi magát, panaszkodik-e fájdalmakról? tudósitsatok édes testvéreim legalább erről, hogy tudhassam szegény mama állapotát. Nagytata kezeit csókolom, semmi esetre el ne mulasszátok megmondani neki. Mamát ezerszer csókolva, tőletek választ kérve, maradok szerető bátyátok

    Zoltán.« 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Tóth József befejezte a felolvasást, alkony borult a betegszobára. A fiú az alkonyat védelme alatt szánakozva nézte a beteg asszonyt, aki csontvázzá soványodva feküdt az ágyban.

- Már nem lehet sok hátra, - suttogta Julia.

Tóth tiltakozott:

- Nem szabad feladni a reményt. A természet ereje csudákat tehet.

Az asszony hallgatott egy darabig, azután kinlódva megint csak megszólalt:

- Hiszen nem volna semmi baj, ha csak egyszerüen meg kellene halni, el kellene vonulni innen egy más világba, ott az örökéletben találkozni Sándorral, és megbékélni, elfelejteni minden megbántást, minden szenvedést, boldogságban együtt lenni azzal, akitől életem boldog napjait és legnagyobb fájdalmaimat kaptam. De a gyermekek... Mi lesz Zoltánnal, mi lesz kicsi Ilonkámmal és mi lesz azzal a két szép fiúval? Apám pattog, haragszik, nekem csak a lelkem fáj, mikor látom, hogy csakugyan oda kellene menni ahhoz az emberhez, meg kellene neki magyarázni, hogy hogyan kell nevelni a gyermekeket. Csakhogy nem az apámnak kellene odamenni, hanem nekem magamnak... Odamenni és valahogy elkülöniteni magam ettől az embertől, csak a gyermekeknek élni. De ő nem adja a gyermekeket... Ez az én bünöm, hogy ők elveszitették az anyjukat...

Tóth tiltakozott:

- Hisz olyan boldogok, mikor megjelennek itt kegyed betegágyánál és kedvesen elfecseghetnek mindenfélét. Most Zoltán is jól van már. S a kis Ilonkára olyan szeretettel vigyáznak...

Hosszu szünet következett a beszélgetésben. Tóth nyugtalanul sétált fel-alá a betegágy előtt, valamit forgatott a fejében. Az asszony kiváncsian nézte. Végre megállt az ágy előtt, az asszonyhoz fordult:

- Julia, kegyed most ki fog nevetni engem, lehet, hogy ajtót mutat. De kérem, ha ki is utasit, gondolkozzon azon, amit most mondani fogok kegyednek, s ha holnap, vagy holnapután, vagy egy hét, vagy egy hónap mulva belátná, hogy igazam van, tegyen ugy, ahogy én kérem: váljon el attól az embertől. Menjenek a törvények elé, ott ha beszélni muszáj, akkor beszéljen, ne titkoljon el semmit. Ha elmond mindent, a gyerekeket nem hagyhatják az ő kezében.


Julia szomoru mosollyal hallgatta végig a fiatalembert. Magához intette, megsimogatta az arcát:

- Maga igen jó fiú, Tóth... De nekem el kell vesznem. Végzetem szerencsétlen életet osztott ki számomra, a végzet keze alól nincs szabadulás.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -


Augusztus 10-én Horvát Attila levelet irt Zoltánnak, aki még ekkor Csákón tartózkodott, de már készen arra, hogy Pestre jön és itt valami hivatalt vállal:

»Kedves Zoltán!

    Mi jól vagyunk; szegény mama lába meg van dagadva, a mit nem jó jelnek szoktak venni; de ha irsz neki, nehogy efölött szörnyüködjél, vagy mi, mert csak jobban elrémited...«

Juliának már csak egy hónapja volt.


XXIV.
Utolsó segélykiáltás.


A halál már a küszöbön állt.

A rák elvégezte gyilkoló munkáját a fiatal asszony szervezetében, megkezdődött a legszörnyübb haldoklás, amivel a természet lesujthat az emberre: a sziv még él, a végtagok még mozognak, beszélhet az ajak, szenvedést sugároznak a szemek, az ész munkáját azonban már rabigájában tartja az örök szenvedés és az eleven emberi testben belülről megindul a bomlási folyamat.

Mikor a holttestben megindul a bomlás, lezárják a koporsó födelét. Az eleven ember fölött nem lehet bezárni semmiféle koporsófödelet.

Juliának ezt az elmulást adta végzete.

Walla, az öreg főorvos, most már hiva-hivatlanul mindennapos vendég volt a Zerge uccai házban.

A kis Ilonkát nevelőkisasszonyával együtt elvitték Gyulaiékhoz, csak ritkán hozták el anyja betegágyához.

Horvát Árpád Stomfára küldte a két fiut, eltávolitotta őket anyjuk közeléből.

Zoltán pénzt kért az öreg Szendreytől, Pestre akart jönni. Tóth nagyon sürgette a költözködését.

Gyulai néha-néha benézett Juliához, de inkább Tóthtal beszélgetett. Nem birta a képmutatást, a beteg asszonynak nem tudott kellemes dolgokat mondani.

Az ura kalandjairól beszéljen vele?

A fiuk szörnyü magárahagyatottságáról?

A szóbeszédről, amely még most sem kimélte Juliát?

Julia félönkivületben feküdt betegágyán, mellette ült az ápolónő. A szomszéd szobában beszélgetett Gyulai és Tóth József. Ekkor érkezett Walla, megnézte a beteget, azután bement a férfiakhoz.

- Nincs segitség? - kérdezte Gyulai.

- Csak a halál lesz a segitség. A szervezetben megindult a bomlás, itt már nincs emberi segitség, nincs orvosi tudomány.

Tóth óvatosan megkockáztatta a kérdést.

- Ő mindig mondja, hogy az uj orvostudomány még segithetne...

A főorvos egy kézmozdulattal elintézte a dolgot.

- Itt már sem a régi, sem az uj orvosi tudomány nem segit. Azt hiszi, édes öcsém, hogy a fiatal orvosok csudákat tehetnek?

- Meddig...

- Pár hétig még elhuzódhat a betegsége. De az is lehet, hogy ma behunyja a szemét és nem nyitja ki többet.

A főorvos elbucsuzott, azután elment Gyulai is. Átadta Tóthnak a pénzt, amit az öreg Szendrey küldött Balatonfüredről a leánya számára.

- Nem kérhetem, hogy vigyázzon rá és - mégis kérem, hogy tegye meg minden kivánságát...

A fiatalember bement Juliához. Az asszony fáradt mozdulattal közelebb intette, egy tekintettel kérte az ápolónőt, hogy hagyja őket magukban.

- Valamit gondoltam... - sugta az asszony.

Tóth elégedetlenül csóválta a fejét.

- Nem szabad gondolkozni... Miért gondolkozik? Fáradt, pihennie kell. Majd ha meggyógyult, akkor gondolkozhat...

Julia szenvedő arcán megjelent valami titoktakargató bizalmas mosolygás.

- O! Ha maga tudná, hogy mit gondoltam - nem tiltaná a gondolataimat...

Fárasztotta a beszéd, pihent egy kicsit. Szomjazott, ivott egy pohár tejet, azután megint elkezdte a beszélgetést.

- Magára gondoltam... Hogy maga nap-nap mellett itt van és segit nekem. Vigyáz a cselédekre. Nagy dolog ám az, mert annyi bajom volt minden cselédemmel. De amióta maga itt van, azóta nincs. De maga...

- Ne beszéljen rólam, Julia... - tiltakozott a fiu.

- Magáról kell beszélni... Magának még tanulni kellene. Pénzt kellene keresnie... Ahelyett itt ül és ápol egy öreg asszonyt.

- Maga nem öreg, Julia.

- Magára gondoltam. Hogy valamit tenni kell magáért.

- Velem ne törődjön.

- De törődöm... Elválnék attól az embertől... Maga jól mondta, mégis... El kell válni...

Ez a beteg már nem birta az igazmondást. A fiatalember nem mondhatta neki, hogy már nem érdemes elválni, nincs is idő a válásra. Csak hallgatott és sokáig hallgatott az asszony is.

- Maga nagyon szereti Zoltánt, - folytatta Julia később.

- Jóbarátom.

- Szeretném, ha mindig gondját viselné. Maga az egyetlen, aki beszélni tud vele. Bolondos fiu, engem se hallgat meg.

- Most Pestre jön és itt marad.

- Maga vigyáz rá.

- Petőfi fia.

A szenvedő asszony álmodozva szólt.

- Bizony... Petőfi fia... Nem is mondja senki, hogy Julia fia... De maga tudja, hogy az én fiam... Szeretni fogja Sándor miatt is és miattam is.

- Mindig szerettem.

- De azt akarom, hogy még jobban szeresse...

- Jobban nem lehet szeretni.

- Elvehetik magától. Odaadhatják annak az embernek. Pedig annak nem szabad odaadni. El kellene venni tőle a másik két fiut is. Uristen, ha a gyerekek egyszer beszabadulnának a könyvtárába...

- A törvény magának adhatná a gyerekeket.

- De csak váláskor. Válni kellene és beszélni arról a borzasztó életről...

- Beszélni fogok! - szólt erélyesen, mintha saját bizonytalanságát akarná eloszlatni. - Beszélni fogok és a törvény elveszi tőle a gyermekeimet. A kis Ilonka jó helyen van, de nálam mégis csak jobb helyen volna, mint Gyulainál...

- Amig betegeskedik, a fiukat is Gyulaiékhoz kellene adni...

- Nem! - szólt erőltetett élénkséggel az asszony. - Hiszen éppen arról gondolkoztam... Ugy lesz, ahogy maga gondolta, maga tanácsolta. Elválok és maga majd vigyáz a gyermekekre... Maga olyan jó... És tud nevelni. Mindenki szereti magát, csak az az ember nem... Elválok tőle és a maga felesége leszek...

A fiatalember szánakozva nézte az asszonyt, aki a halál küszöbén az élet nyugalmát keresi...

Eszébe jutott, hogy mit mondott Walla.

- Ugy lesz, ahogy maga akarja, Julia...

Másnap reggel papirost, tollat, tintát kért Julia. Párnákkal feltámogatta beteg testét az ágyban, egy deszkadarabot adatott maga elé és erre a deszkadarabra rakva a papirt, elkezdte irni utolsó levelét Szendrey Ignáchoz.




    »Isten nevében! 

Kedves drága jó Atyám!

    Szegény megboldogult édes anyám mindig arra intett, hogy bármihez kezdenék is az életben, előbb mindig istent hivjam segitségül...

Nagyon nehezen szaporodtak a sorok.



    Gondolja meg előbb, kedves jó Atyám, mielőtt mostani vallomásomat hallaná, mily régóta, hány hosszu éven át türtem sorsomat, ha nem is békével és megadással, de legalább ugy, hogy panaszaimmal nem terheltem, nem nyugtalanitottam kedves Atyámat, sem a világot nem avattam belé. Most is csak akkor szántam rá magamat, közölni kedves Atyámmal, mikor már ugy szólván a halál küszöbén álltam és már csak az forgott kérdésben, hogy még hátralevő néhány napomat nyugalomban és békében tölthessem, távol attól, ki a láncot, amely hozzá füzött, immár elviselhetetlenné tette.

Walla érkezett meg és elégedetlenül nézte a levéliró buzgalmát.

- Magának pihenésre van szüksége, asszonyom...

- Ez is pihenés, ha Atyámnak irhatok.

A főorvos kivette a kezéből a tollat.

Mikor elment, Julia megint csak folytatta a levélirást.

Egyik nap futott a másik után és a levél készült. Telve fájdalommal, keserüséggel, az élet kegyetlensége miatt érzett panaszos haraggal és - könyörgéssel.

    Hogyha csak fogalma volna kedves jó Atyámnak mindarról, amit én kezdettől fogva Árpád mellett szenvedtem, bizonyára méltányolná azt, hogy oly sokáig birtam azt elviselni, anélkül, hogy panaszaimmal terhére lettem volna, vagy a világot beleavattam volna szenvedéseimbe. Csak egy lény tudta azt teljesen és tökéletesen és ez volt az, mi az ő testvéri ragaszkodását oly lángoló szeretetté fokozta irántam. Ő, egyedül ő most is, bizonyos vagyok benne, pártomat fogná, de az isten őt elvette tőlünk s engem megfosztott egyetlen vigaszomtól, támaszomtól és barátnémtól. Most senkim sincs...

Szendrey Marika képe bánatos megértéssel tekintett le a falról, a kinlódó, vergődő asszonyra.

Tollal kezdte, de a fájdalmak kiverték a kezéből a tollat, ceruzával folytatta a levelet. Kusza, reszkető vonalakból összefüzött sorok kerültek a papirra, sok-sok oldalt megtöltött az asszony panaszkodása.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

    Ugy sem számolok én többé boldogságra, gyönyörökre e világon, nem számolok annyival inkább, mert nem hiszem, hogy e borzasztó bajból kigyógyulva, valaha még egészséges lehessek.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

    ...nem tartozom-e a legnagyobb hálával és elismeréssel azon embernek, ki e keserves helyzetemben, ily kinos és utálatos betegség mellett a legnagyobb kitartással, lankadatlan szolgálatkészséggel, önkényt, minden kötelezettség nélkül ápolt...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

    ...szükséges volna vallást változtatnom...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

    ...most már ugyis az egész világ tudja, vagy legalább megközelitőleg, mily szerencsétlen házaséletet éltünk Árpáddal...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

    ...nem vagyok rossz... csak nagyon, nagyon szerencsétlen, kit életutja mindig ellenkezésbe, meghasonlásba hozott éppen azoknak a nézetével, elveivel és meggyőződésével, kiket különben legjobban szeretek, s kiket megsérteni, mindig egy-egy vérző sebet ütött az én szivemen is...

Augusztus utolsó napjaiban fejezte be a levelet:

    Hetek óta irom e sorokat a legnagyobb kinlódások és szenvedések közt, azért bocsásson is meg, legyen elnéző, ezt meggondolva édes Atyám, ha netalán valahol sértő vagy megbántó sort találna. Bizony, bizony nem volt szándékom.

    Reszketve várja válaszát boldogtalan s a sors által annyit zaklatott leánya

    Julia.« 
 
Utóiratot is irt hozzá, de ahoz már nem volt ereje, hogy el is küldje a levelet. Egyik önkivületből a másikba zuhant.

Az ajtó előtt állt a halál.




Gyulai Pálék kolozsvári lakása. Udvar és bejárat. Fényképfölvétel 1930-ból. - Gyulai Pál a hatvanas években. Eredeti fénykép, Schrecker Ignác, Pest. (Nemz. Muz. Ereklyetára, 143. sz.) 
- Gyulai Pálné 1861 októberében. Eredeti fénykép, Veress F. Kolozsvár. (Balogh Rudolf gyüjteménye.) A fénykép alatt Marika kezeirásával: »Mari«. A fénykép hátán Gyulai Pál kézirásával: »Szeptember n. n. October 23. 22. 1861.« Vagyis: Marika nevenapja szeptemberben van, születése napja pedig okt. 23-án, és a fényképfölvétel 1861 okt. 22-én készült.



Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése