SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA XXVII.-XXVIII.

XXVII.

A temetés előtt.

Horvát Árpád két fia, Attila és Árpád, Stomfán volt ezekben a napokban.

A professzor este kapta a hirt, hogy Julia meghalt és kapta Gyulai üzeneteit, amelyekből arra következtethetett, hogy a dolgok nem fognak menni olyan simán, amint szeretné.

Reggel levelet irt a gyerekeknek:

    »Pest, 1868, szept. 7. 

Édes, kedves gyermekeim!

    Amire már régóta mindnyájan el voltunk készülve - megtörtént: szegény anyátok tegnap (sept. 6.) este nyolckor kiszenvedett!! Nem vigasztallak kedves gyermekeim! Nyujtson vigaszt azon tudat, hogy szegény szerencsétlen anyátokra nézve a halál valódi jótétemény volt, amennyiben őt a legborzasztóbb kinoktól szabaditotta meg.

    Ti maradjatok csak Stomfán, hiszen a temetésre ugyis már elkésnétek. - Ilonka még nem tudja az anyja halálát; Szendrey pedig jelenleg nincs Pesten. - Képzelhetitek, minő zavar. Isten veletek kedveseim! Ölel, csókol szerető apátok

    Horvát Árpád.« 

Alig fejezte be az irást, s küldte el postára a takaritó asszonyát, dörömböltek az ajtaján. Küldönc állt az ajtó előtt. Vastag levelet adott át a tanárnak.

- Tóth József ur küldi tisztelettel... - mondta a küldönc a megszokott mondókáját.

Horvátot nem érdekelte Tóth József tisztelete. Feltépte a boritékot. Kiesett belőle egy jegygyürü, nagyot csendülve begurult a könyvekkel megrakott pamlag alá. A professzor megrendülve nézett a guruló kis aranykarika után.

Két levelet talált a borítékban. Mindakettő Tóth irása. Az egyik - Julia üzenete. A másik a kisérőlevél, amely Julia halottas ágyánál iródott...

    »Ime uram! halála előtt pár nappal, septemb. 1-én ezeket mondotta nekem a megboldogult szóról-szóra s egyszersmind kötelességemmé tevé, hogy ezeket Önnek tudomására hozzam bizonyos »Igazolásom«-ra válaszul s hogy továbbá ezen - Ön által nagyon jól tudott: hány év óta nem hordott gyürüt Önnek vissza küldjem.

    E végakarat közlése kötelességem volt. Valamint kötelességemnek ösmerem: Önt fölkérni, hogy most, midőn már ama szerencsétlen nő semmiféle vád ellen magát védeni nem tudja: szünjék meg ön Őt bántalmazni, gyanusitani, mert ellenkező esetben, naplójának közzétételével fogok Neki Ön ellen igazságot szolgáltatni, melyben Önnek teljes gondolkozás módja le van irva a nőket s világot illetőleg s melynek ösmerete után nem csak a világ, de Önnek saját gyermekei is - Önt fogják elitélni.

    Ami Önnek irántami gyülöletét illeti: sem azt, sem a nemezist nem félem; - ha a nemezis az, a mint róla a fogalmat ösmerjük, bátran emelem fel fejemet előtte: egy boldogtalan nő végperceit megenyhitni, egy haldoklótól megáldatni: nem tartoznak az ő megtorlandó eseteibe. - És még egyet:

    Én részemről, a Megboldogult szent emlékére esküszöm: kerülni fogok mindent, mi bármi tekintetben bárkivel összeütközésre hivna fel; de a netán felém dobott követ föl fogom venni, hogy azt ép oly sullyal hajtsam vissza, mint felém dobatott.«

Ökölbeszaladt a keze, mikor elolvasta a kiméletlen irást. Mikor végzett vele, összegyürte, s a sarokba vágta. Azután - felvette megint, kisimitotta és maga elé tette az asztalra.

Vivódott magával, elolvassa-e a halott üzenetét.

Mintha mögötte állt volna a halott asszony.

Leült az asztal mellé, fejét két tenyerébe hajtva bámult a betütengerre. A sorok össze-összeszaladoztak a szeme előtt.

»Minden lépés, melyet ez ember tenne siromhoz, oly fájdalmat okozna poraimnak...«

»Midőn megösmertem fogalmát a boldogságról...«

Végigolvasta. Ezt a levelet már nem merte összegyürni. Felkelt az asztal mellől, előregörnyedt alakja bizonytalan lépésekkel mozgott a kis szobában.

- Vajjon bünös voltam-e én? - kérdezte magától.

- Vajjon bünös volt-e ő, hogy nem akart és nem tudott megérteni engem... Petőfi máskép szerette... De vétkeztem-e én, hogy más szerelmet követeltem tőle?

Megállt az ablak előtt, hosszu ideig bámult a semmibe. Azután nyugodtan összehajtogatta a két irást, tárcájába tette őket, a szája szélébe harapott, összeszoritott öklével belevágott a levegőbe, természettől görbe alakját kiegyenesiteni próbálta, elhúzta a vállát.

- Eh! Vége...

Ismét a régi Horvát Árpád volt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Félóra mulva bekopogott a Zerge uccai halottas házba. Sirós szemü cseléd nyitott ajtót. Először be akarta csapni a professzor előtt, eszébe jutott a régi parancs, hogy Horvát Árpád professzor ebbe a lakásba nem léphet be. Azután mégis beengedte a tanárt, arra gondolt, hogy a halott asszony elmúlásának órájában bizonyosan megbocsátott mindenkinek. A férjének is.

Horvát Árpádné Szendrey Julia kiteritve, felöltöztetve feküdt halottas ágyán. Az ágy lábánál egy öregasszony imádkozott, kötelességszerüen morzsolgatta az olvasót. Imádkozott, - virrasztott a halott mellett.

Az ablak mellett állt Zoltán és Gyulai.

A fiu megnézte a mostoha apját, valamit mondani akart neki, talán kérdezni akarta, hogy mit keres a halott asszonynál. Gyulai a fiu karjára tette a kezét.

- Menj ki, Zoltán... Nekünk itt beszédünk lesz a tanár urral.

A virrasztó asszonyt is elküldte.

Horvát a halott asszony lábánál állt. Két kezével az ágy szélébe kapaszkodott, szaporán szedegette a lélegzetét. Julia behunyt szeme megbékélten feküdt elkinzott arcában, a szemüregek mélyén.

Gyulai megállt a professzor mellett.

- Meghalt. Én fogom eltemettetni.

Horvát nem szólt semmit.

- Megkapta az üzenetét?

Erre sem válaszolt.

- Nem akarta, hogy ön ott legyen a temetésén.

- Ott leszek a temetésén... - szólalt meg végre a férj. - Lehet, hogy én rosszul ismerem őt, de az is lehet, hogy ő rosszul ismert engem... Nem akarok botrányt...

Gyulai sem akart botrányt.

- Szendreyt hazahivtam a temetésre. A gyermekek itt lesznek?

- Nem. Irtam nekik, hogy maradjanak Stomfán.

Hosszu hallgatás szakitotta ketté a beszélgetést. Horvát állt az ágy lábánál, nézte a halott asszonyt. Végre ismét megszólalt.

- Hol vannak az iratai?

- Ön tudja, hogy Tóthnak hagyta azokat, hogy Tóth megvédhesse az emlékét mindenkivel szemben...

- Erről beszélni kellene... - mondta kényszeredetten, szaggatott szóval a professzor. - Én nem akarok botrányt...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Délután koporsóba tették Julia holttestét.

Este Gyulai elküldte a virrasztókat, a cselédeket is elengedte otthonról. Zoltán a kis Ilonkát sétáltatta, magyarázta neki, hogy anyuka nincs többé...

Nemsokára megérkezett Tóth József, majd Horvát is bekopogott a halottas házhoz. Gyulai nyitott neki ajtót, szó nélkül fogadta, szó nélkül engedte maga elé a koporsóhoz.

Három szék állott a koporsó lábánál, a három férfi idetelepedett.

- Megkaptam a jegygyürüt, megkaptam az ön levelét, - kezdte Horvát a beszélgetést, Tóthot szólitotta.

A fiatalember csak megbiccentette a fejét.

- Ön fenyeget engem...

- Én nem fenyegetem önt, - válaszolta Tóth. - Csak figyelmeztetem arra, hogy ő rám bizta a védelmét és amit rám bizott, azt én teljesiteni fogom. Ha ön hallgat, ugy hallgatni fogok én is. Nálam van a naplója és utolsó üzenete is nálam van másolatban. Mindent átadok a nyilvánosságnak, ha szükség lesz rá.

- Nem akarok botrányt.

Gyulai közbeszólt.

- Önnek módjában van elkerülni a botrányt. Csak hallgasson, vagy visszaemlékezése legyen méltó ennek az asszonynak szent emlékezetéhez.

- Tudják, hogy ő naplót vezetett és keresni fogják a naplóját.

- Nálam jó helyen lesz az a napló, - mondta Tóth. - Nálam lesz és én őrizni fogom becsülettel. Avatatlanok kezébe nem kerül, s ha nem történnek kisérletek az ő emlékének elhomályositására, az önök házasságának titka - titok marad.

Sokáig tartott a tanácskozás. Megállapodtak valamiben és Horvát megnyugodva indult haza.

XXVIII.

"Szendrey Julia, élt 39 évet."

Másnap hazaérkezett Szendrey Ignác.

Lezárt koporsót talált a halottas házban. Julia holtteste annyira bomlásnak indult, hogy a koporsót nem lehetett nyitvatartani.

Az öreg Szendrey összeült Gyulaival, órákig tanácskoztak a temetésről és - az utolsó napokról.

Szendrey nem engedte át Gyulainak, - de Horvátnak sem a temetést.

- Az én leányom volt és csak az én leányomnak érezte magát, ha azt kivánta, hogy az én nevem legyen a sirkövén.

A kőfaragók készitették a sirkövet, amelyen valóban csak a Szendrey név szerepelt. S az, hogy 39 esztendőt élt, kinlódott végig a szomorú asszony.

Zoltán a számára hátrahagyott irásokat, apja kéziratait rendezgette, nézegette. Mindössze ennyi maradt, s néhány apróság - Petőfi Sándor egyetlen fiának.

A többi hátrahagyott irat körül valami titkot rejtegetett Gyulai, Tóth és - Horvát, aki a temetésig nem mutatkozott.

Vasárnap halt meg Julia, szerdán, 9-én délután öt órakor, csendesen szemelgető őszi esőben kisérték utolsó utjára.

Sujánszky Antal, a költő-plébános, vezette a szomorú menetet.

Szendrey, Zoltán és Gyulai állt a koporsó mellett, ők vetették reá az első rögöt.

A kis gyászmenet mögött, egy-egy fának támaszkodva állt két ember, akik gyülölték egymást:

Horvát Árpád, a férj.

Tóth József, aki a szomorú asszony utolsó óráiban hüségesen kitartott a beteg ágya mellett.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Horvát a temetést követő napon levelet irt a fiainak:

    »Pest, 1868. sept. 10. 

Édes, kedves gyermekeim!

    Tegnap (9-én) délután öt órakor temettük el szegény szerencsétlen anyátokat; a részleteket bajos levélben megirni; ha haza jöttetek, - elmondok majd mindent; egyébként megnyugtatástokra annyit irhatok, hogy valami rendkivüli dolog nem adta magát elő a temetésen. Végrendeletről eddig nincsen tudomásom: ha napfényre találna jönni, majd értesitelek benneteket. Nagytata még a temetést megelőzőleg érkezett haza, - mi valóban nagy szerencse, mert sok zavarnak vette elejét. Ilonka most már megnyugodott a csapásban, - de mikor anyját halála előtt egy órával megpillantotta, rémülve és sikoltozva futott ki a szobából, nem birván látását elviselni. Gyulai azt mondja, hogy aránylag csendesen mult ki anyátok; de tökéletesen kiaszott, valódi csontvázzá lett. Találja meg szegény a sirban a nyugalmat, melyet az életben nem birt föllelni!! Sirkövén (végakaratához képest) csak a Szendrey-név fog állani. - Gyászjelentést tettem el a számotokra.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

    Egy füst alatt, mind a kettőtöknek rendeltem Molnárnál gyászruhát; ha hazajöttök, készen találjátok.

    Zoltánnak csak válaszkép irjatok, - másként ne; mert nem csak hogy igen tiszteletlenül viseli magát irányomban, de sőt mondhatom, valóban sértőleg; alig hogy kalapot emel előttem: ez is a Tóth-barátságnak egyik keserü gyümölcse. Mint hallom, egyesült erővel uton utfélen rágalmaznak, kigyót-békát kiáltanak ellenem!

    Ha ezentul ritkábban kaptok tőlem levelet, - csak annak tulajdonitsátok, hogy minden a rendes kerékvágásban vagyon, és nincsen megirni való érdekes tárgy...«

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Három lap emlékezett meg Petőfiné haláláról: a Pesti Napló szeptember 8-án, a Fővárosi Lapok 10-én és a Családi Kör 13-án.

A Pesti Napló »Különfélék« rovatában, a személyi hirek között tolsó helyen irja:

    »Horvát Árpádné szül. Szendrey Julia, azelőtt Petőfi Sándorné f. hó 6-án esti 8 órakor hosszas szenvedés után jobb létre szenderült. A boldogult mint irónő is magára vonta a figyelmet, kitünően forditá Andersen meséit és számos lyrai költeménnyel s más apróbb dolgozattal gazdagitá szépirodalmi lapjainkat. Béke a sokat szenvedett hamvaira!«

A Fővárosi Lapok tudósitása a »Fővárosi hirek« között kapott helyet:

    »Szendrey Julia meghalt. Petőfi egykor ő hozzá (»Juliskához«) irta leglángolóbb szerelmi dalait, a többi közt »lelkének egyedüli, de egy világnál többet érő kincsének« nevezte. Igen eszes, szellemdús hölgy volt, ismeretes az irodalomban is. Legelőször »érdekes naplójával« tünt föl, melyet az 1847-iki »Életképek«-ben közölt, festvén benne a költővel való érdekes szivügyeit. 1848-ban lett a Petőfi neje. Később, midőn a költő elveszett a csaták viharában, a fiatal özvegy Pestre jött, s másodszor Horváth Árpád egyetemi tanárral lépett házasságra. Irodalommal is foglalkozott, irt költeményeket, rajzokat s leforditá (igen sikerülten) Andersen hires meséit. Néhány hét előtt lapunknak is volt alkalma egy csinos kis forditását közleni: »Az öreg doktor pintyőkéjét«. Akkor már nehéz beteg volt. Utósó évét folyvást kórágyban tölté. Vasárnap esti nyolc órakor hunyt el.«

A Családi Kör a »Budapesti hirvivő« rovatban ezt irta:

    »(Halálozások.) Szendrey Julia meghalt. Mult hétfőn adta ki lelkét, hosszas betegség után, 40 éves korában. Vele egy fényes multnak egyik élő emléke szállt sirba. Ő volt Petőfi Sándor neje; ő irta 1847-ben azt az »Uti napló«-t, mely országszerte nagy figyelmet keltett. 1850-ben másodszor ment férjhez Horváth Árpád egyetemi tanárhoz és azóta Szendrey Julia név alatt több verset irt, melyek nagy tehetsége mellett mély lelki szenvedésről tanuskodnak. Azonkivül kitünően forditott néhány mesét Andersentől. Áldás poraira!«

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Arany János ezekben a napokban sulyos beteg volt. Gyulai Pál meglátogatta a beteget, elmondotta Julia halálát és temetését.

- Olvastam, hogy meghalt... Szegény...

Gyulai hosszu hallgatás után igy szólt:

- Mindenki rosszul ismerte őt...

- A hire...

- Többé nem mondanak róla rosszat.

- Persze... Meghalt...

Gyulai mást mondott:

- A rágalmaknak vége.

Arany Julia naplója és hátrahagyott iratai után kérdezősködött.

- Az akadémiának kell adni ezeket az irásokat.

- Végrendelkezett. Az irások egyrészét Zoltán kapta...

- S mi lett a többivel?

- A többit vele együtt eltemettük és adja Isten, hogy soha ne kelljen a sirt megbontani ezekért az irásokért... - mondta megfontoltan Gyulai Pál.

Julia régi sirja a Kerepesi temetőben, 1868-tól 1908-ig. Egykoru fényképfölvétel. (Pesti Napló Petőfi-Albuma.)

Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.