SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA XV.-XVI.

XV.

A második házasság.

Julia a Liechtensteinnel folytatott beszélgetés után összeomolva, összetörve tért vissza a kalapuccai kis lakásba. Már kezdett beletörődni abba, hogy Petőfi nem tér vissza többé, hogy özvegységben kell leélnie napjait és bizakodott, hogy hátralévő éveit - olyan fiatal volt még és olyan sok hátralévő évre számithatott - Petőfi Sándor emléke ápolásának és a kis Zoltán nevelésének szentelheti. Nem látta még tisztán, hogy Szendrey Ignáccal hogy fog megegyezni pénzügyi dolgokról, de bizott abban, hogy apja, aki sohasem hagyta el, mikor válságos helyzetbe került, most is támogatni fogja és vagy Mágocson, vagy Pesten módot ad neki csendes, nyugodt élethez.

Pesten akart maradni, itt akart kibérelni egy kis lakást, ahol meghúzódott volna addig, amig az öreg Szendrey meg nem unná a munkát - ez most már csak rövid idő kérdése volt - és maga is Pestre költözik, itt házat vesz és apa és leánya, a kis unokának, no meg természetesen Julia hugának, Marikának, nevelésével tölti az időt.

Szendrey Ignác sohasem beszélt a vagyoni viszonyairól, Julia mégis meg volt győződve arról, hogy a Károlyiak uradalmi főfelügyelőjének van annyi anyagi tehetősége, hogy fenntarthat egy mágocsi és egy pesti háztartást, később pedig vásárolhat Pesten egy fészket, ahol az egész család meghúzódik.

Julia tudta, hogy az öreg Szendrey levelezésben áll a Janisch-féle nevelőintézettel, ősszel ott akarja elhelyezni Marikát, hogy a kislány megszerezze azt a nevelést, ami egy Szendrey kisasszonynál elmaradhatatlan. Petőfiné boldogan gondolt arra, hogy ősszel már Pesten lesz Marika is, Marika, aki őt mindenkinél jobban szerette s akinél közelebb csak Petőfi állt Julia szivéhez.

Liechtenstein herceg felszólitása ugy hatott az asszonyra, mint a villámcsapás. Azt hitte, hogy megmenekült minden bajból s egyszerre kiderült, hogy csak most érkezett meg a legnagyobb bajokhoz. Olyan szituációba került, amelyből igen nehéz volt tisztességgel menekülni.

S a városban annyit beszéltek Petőfi özvegyéről... A szerencsétlen asszonyt nem értette meg senki, cselekedetei mögött szenzációkat, pikáns botrányokat kerestek.

Milyen jól esett ekkor a Magyar Emléklapok-ban hallani Arany János szavát, aki szalontai visszavonultságából verset küldött Juliának, elsiratta a nagy közös veszteséget: Petőfi elvesztét. Kettőjük közös fájdalmán kesergett a szalontai poéta.

Julia egész összetört szivét beleöntötte a válaszba:

»VÁLASZ

a Magyar Emléklapokban megjelent »Emléklapra« czimü költeményre A-nak.

    Baráti kezeid irák meg emlékkönyvem leggyászosabb lapját; de vedd azért mégis köszönetemet!

    Emlékezeted nyujtá az első gyászfüzért, s én meghajtva fejemet borulok elédbe, hogy azt homlokomra tüzzed.

    Oda, hová még csak olly rövid idő előtt szived barátja a menyasszonyi koszorút tűzé, hogy illőképen fölékesitve vezethessen be a boldogság menyországába...

    Kora veszteség hervasztá le e koszorú minden levelét. Jókor érkezél, résztvevő barát, hogy helyébe gyászjeledet illeszd. A kínszenvedésnek töviskoronáját a boldogságnak myrtusága helyett!

    Vedd érte mégis köszönetemet. -

    Jól mondod, hogy szíved kiáradt könyüitől nehézzé vált az emlékjel. Ne bánd. Csillagokká válnak azok lelkem elborult éjében, hogy vissza vezéreljenek a hit elvesztett utjára, hogy kétkedő szivemmel ismét láttassák a szeretet és barátság létezését.

    Hadd e drága könyeket leperegni arczomra. Jóltevők azok nekem, mint kiszáradt földnek a szomját enyhitő esőcseppek.

    Hiába függ terhes felhősereg a puszták égő homoktengere fölött; nem nyitja föl kebelét, hogy hűs esővel könnyitse a puszta tikkasztó, forró levegőjét, csak villámaival és förgetegeivel száll el fölötte.

    Ez sorsa az én szivemnek is. Nincs a gyötrelemnek enyhitő könnye számára, csak romboló zivatara és sujtó villáma. -

    Kit te keressz, én is már rég keresem. Miként te kérdezed, én is ugy kérdezem: hősök temetője lett-e nyughelye? bujdosás nyomora űzi-e lépteit? enyészet martaléka lett-e azon szív, melly isteni tüzéből annyi szent szikrát nyujtott éleményül szegény népe szivébe? vagy talán jéggé fagyaszthatná a hazátlanság e lelket, hogy többé nem emlékezik reánk, kik, bár hazánkban vagyunk, még is miként ő, érezzük a hazátlanság kínait? -

    Panaszlod, jó barát, hogy nevét sem hallod. De ám hallom én. Ne hidd, hogy elfeledék nevét. Sokszor emlegetik. Tudod miként?

Említik nevét, azon tiszta, szent nevet, de ám úgy, hogy ha igazság volna a földön, megnémulna a nyelv, melly azt kiejté.

Kinek lelkét, mint ember és mint polgár, nem lepé a szennynek még csak porszeme sem, annak nevét most, midőn nincs ki védelmezze, sárral dobálja az utczai tömeg, azt támadván meg, ki legdrágább kincse volt szivének; azt kit ő neve viselésére méltónak talált, elhagyatottságában ragályos nyelvével támadván meg a fekélyes rágalom.

Igen, igen. Üvöltő zajjal üldözik őt, mérges körmökkel tépik szét szivét... S ha ez üldözésben fáradtan lerogynék, tapsoló káröröm kaczagná az utósó hangot füleibe és a gúny torzvonásain halna el megtört szemeinek végtekintete.

Látod, jó barátom, igy emlékeznek reá, és földre taposván azt, kit ő szívére méltatott, igy szentelik emlékezetét! -

A nemzet szívéről beszélsz! Tartósabb helyet keress, melly szilárdabban őrizheti meg az emlékezetet.

Az igaz, márványoszlophoz hasonlitható ez, mellyre arany betűkkel irvák az alatta fekvő megholtnak neve és érdemei.

De ám ha kezedben a hatalom arany pálczája bátran léphetsz e büszke óriás mellé, megsemmisítheted rajta az igazság betüit, sima táblává faraghatod, mellyen semmi ne álljon, vagy rávésheted helyébe a galád hazugság szavait, - tűrni fogja s nem boruland reád, hogy szétzúzzon gazságodért...

Illyen élettelen, öntudatlan emlékoszlop most a nemzet szíve.

Igen, ha olly szívben élhetne érzelem és emlékezet, melly megszünt dobogni és életjel nélkül fekszik a kihült kebelben. -

---

Hallgass, barátom, károdra lehet még az emlékezet is. Mondj inkább agg dajka-mesét gyermekeidnek. Mondj nekik regét a pusztítás, a vész szelleméről, és mondd nekik, hogy ez a valóság; hogy az, mit ez utósó években láttak, hallottak, az mind csak álom, néhány rajongótul álmodva és elbeszélve.

Intsd meg őket, hogy abból többé semmit ne keressenek, mert a valóság ostorozó keze fölveré az álmadozókat, és szétüzé a széles világba a megátalkodott rajongókat.

De ne feledd egyszersmind kitárni előttök ez álom nagyszerüségét, hadd tudjanak legalább annyit, hogy a nagyvilág beszél róla, mit kis nemzetünk álmodott...

Csak a való megismerésétől őrizd meg őket. Ők nem edződtek, mint mi, hosszas küzdés által, az ő gyönge éltöket fölemészthetné a veszteség leplezetlen tudata, vagy hazátlan bujdosásra inditaná ifju lábaikat...

És sujthatna-e keményebben a büntetés istene, mintha majd gyermektelenül kellene eltölteni aggságunk rideg napjait, miután hazátlanul sírtuk el ifjuságunkat?...

---

Isten veled, hű barátom! ha nem elégszel meg önnön fájdalmaiddal, szaggasd le ismét tompa egykedvüségem kérgét, hogy ajkaimra áradván a keserűség, elmondjam neked az emlékezet s a reménytelenség véres gyötrelmeit. –

P-né.«

A szerencsétlen asszony kétségbeesett kitörése nem állithatta meg a mendemondákat. A közvéleménynek mindig botrányokra volt szüksége és a botrányok számára találhatott volna-e érdekesebb alakot, mint Petőfinét?

Hiszen a segesvári csata elveszett halottjáról ekkor már nem mint népköltőről, hanem mint a magyar irodalom egyik legnagyobb alakjáról kezdtek beszélni s minél hatalmasabbra nőtt Petőfi alakja, annál magasabbra emelkedett mellette Julia s annál súlyosabbak, annál érdekesebbek voltak a pletykák, amelyekbe belekeverhették az asszonyt, aki legsúlyosabb válságaiban sem tudott eljutni az őszinteségnek ahhoz a fokához, hogy elment volna egy laphoz s nyilt, határozott nyilatkozatban utasitotta volna vissza a támadásokat.

Julia nem tudta megérteni azt, hogy Petőfi asszonyát lehúzhatják a sárba azok, akik Petőfinek barátai, tisztelői voltak s akik - semmi kompromittálót nem tudhattak Petőfi özvegyéről.

Állta a szörnyű harcot a közvéleménnyel, amelyben olyan kevés megértő hang szólalt meg mellette s ebben a harcos időben, amikor már beletörődött abba, hogy a további meghurcoltatástól csak újabb, más botrányok keletkezése, az idő múlása mentheti meg, csak akkor szabadulhat, ha a rágalmazók más, nála érdekesebb alakot találhatnak mendemondáik sötét céljához, - az osztrák herceg, akit a magyarok tiszteltek, mert sokszor szembehelyezkedett Haynauval, mert tudták róla, hogy helytelenitette a hiéna vadállati uralmát, vele szemben olyan kegyetlennek, kérlelhetetlennek mutatkozott, feladta neki a rettenetes kérdést, amire nem talált választ:

- Rendőrkézre kerül, kitoloncolják Pestről, mint egy utolsó senkit, durva rendőrök hurcolják végig az országon, viszik Erdélybe, ott odadobják újabb ismeretlen, előre ki nem számitható veszedelmeknek, vagy pedig Bécsbe megy a herceggel.

Napokig nem mozdult a lakásáról.

Rendezte azokat az irásokat, amiket Orlayéktól hozott, szépen rendberakta Petőfi minden kéziratát, összegyüjtött minden szeletke papirt, amelyen Sándor kezeirása volt, azután asztalhoz ült és kezdte irni a maga szerencsétlenségét.

S ekkor kapott egy levelet Lauka Gusztávtól, aki megszokott humorizáló, jókedvü hangján kérdezősködött: igazak-e azok a hirek, amelyek szerint a pesti gavallérok nagyon udvarolgatnak Petőfi özvegyének s Julia talán már másodszor is férjhezment. Lauka azt hallotta, hogy Szilágyi vagy Sükei a kiválasztottak. A kettő közül melyik? Vagy talán egy harmadik?

Julia válaszolt Laukának:

    » ...ugyan barátom, mit gondol, hogy még ön is megzavarja a fejemet aggodalmaival és valóban misztikus gyanusitgatásaival? Mi lelte önt? Hiszen énhozzám a szó-szoros értelmében senki, de senki sem jár!«

Julius 20-án üzent Horvát Árpádért. Kérette, hogy látogassa őt meg lakásán, fontos és sürgős közlendői volnának. A fiatal tanár azonnal Petőfinéhez ment. Kisirt szemekkel, összetörten találta az asszonyt. Julia asztalán lepecsételt csomag feküdt, ezt átnyujtotta Horvátnak.

- Mindazok közt, kikkel az utóbbi időkben megismerkedtem, ön az, akit leginkább tanultam becsülni s aki iránt legtöbb bizalommal viseltetem. Éppen azért fordulok most önhöz, felkérve: sziveskedjék ezt a csomagot magához venni s azt, ha két hét mulva sem térnék vissza Pestre, a benne foglalt irományokkal együtt felbontatlanul elégetni...

Hogy mi volt ebben a csomagban, azt máig sem tudjuk.

Horvát Árpád átvette a csomagot, némi csudálkozással magyarázatot kért:

- Milyen szándékai vannak, asszonyom, hogy ilyen végrendeletfélét csinál?

- Miért kérdezi a szándékaimat? A szándék legyen az én titkom. Csak arra kérem, őrizze meg ezeket az irományokat, hogy ne jusson idegen kézbe. Vagy terhelem ezzel a kérésemmel?

A tanár elégedetlenül csóválta a fejét.

- Micsoda érthetetlen és alaptalan gyanúsítás ez? Petőfi özvegye mindig kérhet tőlem bármit, sőt parancsolhat nekem s én mindenkor teljesitem parancsát. De meg kell engednie, hogy kiváncsi legyek, kérdezősködjek. Mi történt? Valami újabb veszély?

Julia könnyein áttörő gúnyos mosollyal felelt:

- Ó! Nincs semmi veszély... Petőfi özvegyét ki fogják toloncolni Pestről, de reménye lehet arra, hogy egy osztrák herceg úr, akit az utóbbi időben sokat emlegettek Szendrey Juliával kapcsolatban, megmenti Petőfi özvegyét, kényelmes, kellemes életet biztosit számára - Bécsben...

Horvát megdöbbenve hallotta a felvilágositást, azután részleteket kérdezett. Juliát nehéz volt szólásra birnia, de azután mégis beszélt, elmondott mindent, csak a befejezést mondotta nagyon bizonytalanul.

- Bécsbe menni... szörnyű kivánság, szörnyű gondolat. Ön megérti, hogy itt nem maradhatok. El kell mennem innen... Mit tudom én, hogy hová? Nem tudom, van-e még zug ebben az országban, ahol vissza tudnák adni a magamban való bizakodást...

- Hová akar menni?

Egy bizonytalan mozdulat volt a válasz. Horvát szemrehányó tekintettel kérdőre vonta Juliát.

- Kegyed már sokat beszélt nekem arról, hogy tőr vagy méreg között kell választania! Talán megint ez az őrültség kisérti?...

Julia halkan szólt:

- És ha ugy volna...

A tanár energikusan felcsattant:

- Micsoda őrült gondolat ez megint? Kicsoda ön? Egy gyámoltalan senki, akinek bajai vannak az életben és azonnal a halálhoz menekül. Ennyit tanult kegyed fiatalságában és ennyit tanult Petőfitől? Kegyednek gyermeke van. Kire akarja bizni ezt a gyermeket? Az öreg Szendrey Ignácra? És ha ne adja az Isten, de ugy történne, hogy az öreg Szendrey meghal, ki fogja felnevelni Petőfi gyermekét?

- A hugom...

- A huga, aki még maga is nevelésre szorul? Micsoda tervek ezek? Petőfi özvegyének lenni nagy tisztesség. Petőfi gyermeke anyjának lenni még nagyobb tisztesség. Ezt a gyermeket nem lehet kidobni az élet viharzó tengerére csak azért, mert kegyedről itt Pesten pletykákat terjesztenek s mert egy vénülő hercegnek megtetszett kegyed szépsége. Ha valóban megtenné azt, amit tervez, akkor megérdemelné, hogy örökre kitöröljék nevét Petőfi mellől.

Julia kinlódva hallgatta a tanár által mondottakat, de kénytelen volt beismerni, hogy igaza van Horvátnak.

- Hát mit tegyek? Hol van itt a segitség?

A tanár lassan, vontatottan, minden szótagot hangsulyozva felelt:

- Kegyed igen nehéz helyzetben van itt Pesten. Ki van szolgáltatva a herceg jó vagy rosszindulatának. Nem pesti polgárnő, tehát kiutasithatják innen, örökre elvághatják az utját annak, hogy Petőfihez méltó életet éljen, hogy ápolhassa a nagy költő kultuszát. A legutóbb vett hirek szerint kétségtelen, fájdalom, hogy Sándor, mint hőse nemzetének, elesett. Bárki e haza határai között szerencsésnek fogja magát tartani, ha özvegyének ifju életét megmentve, őt nőül birhatja...

Julia csudálkozva hallgatta a tanárt.

- S e házassággal megmentenének minden bajtól?

- Pesti polgárnő lenne...

- És ki volna az az akárki, - kérdezte gúnyosan Julia, - aki Petőfi özvegyének ifjú életét megmentené...

Horvát nyugodtan válaszolt, mint aki régi elhatározását váltja valóra:

- Ha nagysád férjéül elfogad, akár én is...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Julia később ezt mondta Vachottnénak, egykori intézeti barátnőjének, lelkiállapotáról:

- Menhely vagy öngyilkosság között kelle választani s mert Sándor fia miatt élni, ha lehetséges, kötelességemnek tartám, s nevéhez méltóbbnak tetszék a férjhezmenetelem, mintha az elutasitott tolakodók jó hirnevemtől megfosztanak, Horvát Árpád ajánlatát elfogadtam és neje levék.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- És fog tudni kegyed engem szeretni? - kérdezte Horvát.

- A mi ismeretségünk annyira új és annyira rövid, hogy mély szenvedélyről szó sem lehet, - válaszolt Julia. - Azt azonban hiszem, hogy e lépést egyikünk sem fogja megbánni.

Horvát tiszteletteljesen megcsókolta a fiatal asszony kezét.

- Sürgősen meg kell kötnünk a házasságot, hogy utját vágjuk minden hatósági kellemetlenkedésnek, - mondotta, - Titkolnunk kell a dolgot, nehogy a rendőrség hirt vegyen kegyed elhatározásáról.

Ez egy szombati napon történt. A furcsa asszonykérés után Horvát elbúcsúzott Juliától, Ráth József lipótvárosi káplánhoz ment, aki jó ismerőse volt. A tanár őszintén feltárta a helyzetet a káplán előtt, támogatását kérte Szántófy Antal plébánosnál. Ráth bement a plébánoshoz, engedélyét kérte ahoz, hogy másnap délelőtt lehetőleg titokban megtarthassák az esküvőt. Szántófy indokoltnak látta a titoktartást és a sietséget is. Megadta a kihirdetés alóli felmentést, csak egy nyilatkozatot kért Petőfinétől, amelyben az asszony kiszolgáltatja azokat az adatokat, amelyek Petőfi Sándor holttányilvánitásához szükségesek.

Másnap Szendrey Julia, Horvát Árpád és ennek öccse, Horvát Gyula, megjelent a plébánosnál.

Julia a következő nyilatkozatot adta:

    »Az egyház kivánságára, részérőli terhelő felelősség elháritása végett kijelentem, hogy legszorgalmasabb fürkészéseim és bizonyságot adó adataim tökéletesen meggyőzének a felől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban elesett. A csatatereket összejárván, ennek és a külföldről jött többnemü tudósitások következtében ezen meggyőződésemre, ha szükséges volna, lelkiismeretesen hitet is képes vagyok letenni. Ezen állitásom igazsága mellett szól néhány szemtanunak vallomása, kiket bizonságtételért bármikor felhivhatok: Nevezetesen Udvarhelyszékben, Kereszturon lakó gyógyszerész, kinek nevét ugyan nem tudom, de őt szükség esetében tanuul felkérni magamat kötelezem, ki azon időben az erdélyi főseregnél lévén, ebbeli tudakozásaimra azt felelé: ő Petőfi Sándort azon pillanatban látá utoljára, midőn ez kozákok által körülvétetve, szakasztatott el a futó hadseregtől. Ezentul többet nem látták s a valószinüség ottani elvesztét bizonyitja, mit még hitelesebbé tesz udvarhelyszéki katonai parancsnok B. Hayte azon állitása, mely szerint ő a csata lefolyása után a csatatért följárván, a halottak között talált egy holttestet, mit öltönyei és alakja leirásából biztosan lehet férjem, Petőfi Sándorénak elismerni.

    Pest, julius 21. 1850.

    Szendrey Julia.« 

A plébános átvette a nyilatkozatot, azt rendbenvalónak találta, s minthogy már az ő értesülései is azt bizonyitották, hogy Petőfi nem lehet életben, megáldotta Horvát Árpád és Petőfiné házasságát. A templomban a szertartás alatt senki sem volt jelen, még az egyházfi sem. Horvát Gyula és Ráth József káplán tanuskodott a házasságkötésnél.

Az esketés megtörténte után a plébános beirta az anyakönyvbe a fiatal párt. Jól meggondolva azokat a dolgokat, amelyeket Horvát Árpád a rendőrség üldözéséről és Liechtenstein fondorlatairól elmondott s amelyeket Julia megerősitett, a hazafias érzésü plébános nem irta be az anyakönyvbe Petőfi nevét.

A bejegyzés szerint a házasságot kötött felek: Horvát Árpád és Szendrey Julia - hajadon...

A pap remélte, hogy ha idegen betekint az anyakönyvbe, Szendrey Julia nevét nem találja olyan feltünőnek, mintha ott Petőfi Sándor özvegye szerepelne. Különösen a hivatalos tudakozódásokra gondolt s a jövő igazolta őt. Csak 1853-ban lett figyelmes a legmagasabb kormányhatóság Horvát Árpád és Szendrey Julia házasságára s ekkor Szántófyt jelentéstételre is szólitották...

A házasságkötés tiz nappal Petőfi halálának évfordulója előtt történt.

Horvát Árpád a templomból hazakisérte Juliát kalapuccai lakására. De csak a kapuig. A kapuban Julia - most már Horvát Árpádné - elbúcsúzott a férjétől:

- Én holnap leutazom atyámhoz Mágocsra, értesitem őt életem megváltozott soráról. Ön tiz nap mulva jöjjön le utánam Mágocsra, akkor együtt visszatérünk Pestre.

Horvát Árpádné másnap Mágocsra utazott.

Horvát Árpád tiz nap mulva követte.

XVI.

"Egy barátunk szép özvegye második házasságra lépett..."

A Hölgyfutár augusztus 5-i számában kis hirt közölt, amely óriási feltünést keltett a pesti társaságban:

    »Petőfi S. hitvese e napokban másodszor férjhezment Horvát Árpádhoz s eszerint most már bizonyosnak tarthatjuk, hogy letünt gyászos napjaink folytán jobblétre költözött derék költőnk.«

Másnap ismét megjelent egy kis hir a Hölgyfutár-ban:

    »Egy barátunk szép özvegye nemrég második házasságra lépvén egy élő barátunkkal, azon tanakodtunk, hogy a menyasszonyt tartsuk-é boldogabbnak vagy a vőlegényt. E habozás közt végre azon határzathoz jutánk, hogy alkalmasint legboldogabbnak tarthatjuk barátunkat; ámde nem az élőt, hanem az elhunytat.«

A Pesti Napló ugyanaznap a Vegyes hirek és események rovatában emlékszik meg a házasságról:

    »Néhány nap óta beszélik itt amott, hogy a fővárosban egy házasság történt, mellyről nem is álmodott, nem mert álmodni a prózai világ... Senkisem akarta hinni, mindenki tréfának vagy ráfogásnak magyarázta... Pedig sem tréfa, sem ráfogás. Már a Hölgyfutár is közli, hogy Petőfi Sándor neje, Horvát Árpád egyetemi tanárhoz ment nőül. Eszünkbe jut itt egy régebbi házasság, midőn a honvéd felesége azon jó reményben, hogy férje elesett, - más férfinek oldala mellé esküdött. A honvéd nemsokára előjött. Látta, mi történt s nagy fájdalmának miatta, csak annyit birt mondani, hogy semmit sem mondott; hanem kárörömmel odább állott s többé meg nem házasodott.«

A fiatal pár együtt mindössze két-három napot töltött Mágocson, az öreg Szendreynél. Szendrey furcsállotta a házasságot, de az elmult esztendők eseményei arra a meggyőződésre juttatták az öreget, hogy Julia cselekedeteibe nem szabad beleszólni és leányának elbeszélése meggyőzte őt is, hogy nem volt más segitség. Kicsit bántotta az a gondolat, hogy Julia talán nem merte őrá bizni Petőfi fiát, talán féltette tőle az általa mindig csak megtürt költő gyermekét s ezért próbált új házasságával nyugodt életet teremteni magának. De ezeket a gondolatokat hamarosan elkergette magától, belenyugodott a házasságba. Horvát Árpád megjelenését nem találta olyan előnyösnek, hogy szerelmet kereshetett volna a házasság mögött, de mindig anyagias természetü ember volt, végül egész elégedetten gondolt arra, hogy ha első házasságát el is rontotta Julia, második házasságával jóvátette a hibát: egyetemi tanárhoz ment feleségül, aki méltó ahoz, hogy Szendrey Ignác veje legyen.

Horvát Árpád párnapos mágocsi tartózkodása alatt az öreg meggyőződött arról, hogy veje jóérzésü, hazafias ember, méltó a történetiró apához, aki annyira szerette nemzetét.

A kis Zoltán már szaladgált, kotyogott össze-vissza mindenfélét. Nagy örömmel barátkozott össze az anyjával, akit bizony pár hónapos távolléte alatt szépen elfelejtett s hamarosan megbarátkozott azzal a görnyedtjárásu, komorképű emberrel is, akinek anyja kivánságára azt kellett mondani:

- Pa-pa...

A »Pa-pá«-nak ritkás, furcsa szakálla volt, azt minden baj, veszedelem nélkül meg lehetett cibálni, »pa-pa« akkor sem mordult fel, amikor »nagy-ta-ta« haragudni szokott: ha a gyerek haragosan belekapaszkodott a szakállába.

Augusztus első napjaiban Horvát és felesége elbucsuzott az öreg Szendreytől és a gyermektől, az új pár hazautazott Pestre, ahol közben már páros életre rendezték be a Lipót uccai Horvát házat, amelyet apjától örökölt a fiatal professzor.

Julia igyekezett elfelejteni a házasságkötés előtt történt kellemetlen eseményeket, megnyugodva lépte át új lakásának küszöbét, azzal a hittel, hogy most végre révbe érkezett.

Az indóházban, mikor a vonatból kiszálltak, úgy látta, mintha egy ismerős asszony állna a kijárat mellett. Barátságosan üdvözlést intett neki, de az elforditotta a fejét.

Nem tudta mirevélni a dolgot, azt hitte, hogy rosszul ismerte meg az asszonyt, hogy az idegen, aki nem fogadhatta a köszöntését...

A lakásban kezébe kerültek azok az ujságok, amelyek Mágocson tartózkodása idején jelentek meg. A Hölgyfutár és a Pesti Napló.

Fellapozta az 5-iki Hölgyfutárt, ebben egy rövid hirt talált arról, hogy Horvát Árpád felesége lett.

- Látja, megtudták, hogy férjhezmentem, - mutatta a lapot Horvátnak. - Semmi sem maradhat titokban...

De kezébe került a Hölgyfutár következő száma s ezt már sirva olvasta végig.

- Ugy látszik, megvert engem az Isten, sohasem hagynak nyugodtan élni...

Horvát elolvasta a »Barátunk szép özvegyéről« szóló közleményt, azután papirost vett elő, s irta a levelet, amit Julia diktált Nagy Ignácnak, a Hölgyfutár szerkesztőjének.

A Hölgyfutár augusztus 8-iki számában azután a következőket olvashatták:

    »Bajba keveredtünk, nagy bajba. Tegnapelőtti számunkban többi közt ezt irtuk: »Egy barátunk szép özvegye nem rég második házasságra lépvén egy élő barátunkkal« stb. Tegnap e lapok ártatlan szerkesztője illy tartalmu levélkét kapott név és aláirás nélkül:

    »Szerkesztő ur, nem azon gyöngédségre és lovagiasságra akarom önt felszólitani, mellyel minden mivelt férfi nők irányában tartozik, - ha csak mentségül ön a szerkesztőket ki nem veszi - hanem azon loyalis méltánylatra emlékeztetni és fölkérni, a melly nem engedi meg, hogy nevetséges modorban beszéljünk elhunyt barátunkról, kivált ha az azért halt el, minek előttünk a legszentebbnek kellene lenni: a hazáért. Nemcsak mint ember, ember iránt, hanem mint iró a költő iránt tartozik ön evvel. Ha már - ámbár érdemetlenül - magunkra vontuk önnek figyelmét, tetszése szerint tehet illynemü észrevételeket szép özvegyekről és élő barátairól; ez nekünk csak hizelegni fog, olly tollból eredvén, mint az öné, de hogy elhunyt barátját minden efféle nevetséges elménckedésekből hagyja ki, s annak emlékezetét ő hozzá és önhez méltóbb módon szentelje, arra önnek szive is megtanithatta volna önt, s nem kellett volna kitennie magát annak, hogy az elhunytnak másodszor férjhezment özvegye figyelmeztesse és kérje önt arra.«

    Nem akarunk önnel vitába bocsátkozni, tisztelt ismeretlennő. Ön e sorok iróját gyöngédtelennek és lovagiatlannak mondja, s ön a meg nem nevezett »szép özvegy« cimet nyiltan magára ruházza; ugyan miképp illik ez össze a női szerénységgel?! Soraiból kitünik legalább sejtőleg ön kiléte, s erre aztán egész tisztelettel jegyezzük meg, hogy nem tartozunk azon szerencsések közé, kik az »elhunyt« barátai közé számithaták magukat, az »élőt« pedig még csak látásból sem ismerjük.* Ebből világos, hogy mi egészen más kalandra céloztunk, melly nem is Budapesten történt, s az itt kérdésben levő barátunk nem is a hazáért halt meg, hanem kolerában. Igen sajnáljuk tehát, hogy illy félreértésre szolgáltatott alkalmat ártatlan megjegyzésünk.«

    * Mi személyünket illeti, mi szinte csak ezt mondhatjuk, s e sorokat csak azért vagyunk kénytelenek a nyilvánosságnak átadni, mert nem akarhatjuk, hogy mások is ily sértő balvéleményt tápláljanak irántunk.

    Szerk. 

Elégtétel volt, de kegyetlen elégtétel.

A Horvát-házaspár napokig nem mozdult otthonról. Juliát kedves meglepetés érte a lakás berendezésében. Külön szobát kapott az urától, a szobában összegyüjtve találta mindazokat a dolgokat, amelyeket Kalap uccai hónaposszobájában hagyott.

A könyvszekrényben megtalálta George Sand munkáit, itt találta Petőfi kedvenc könyveit, olvasmányait, szépen összegyüjtve, rendberakva. Megtalálta Petőfi verseit diszkötésben.

Iróasztala volt és az iróasztal fiókjaiban felhalmozva találta Sándor minden kéziratát.

Az asztalon feküdt felbontatlanul az a lepecsételt csomag, amit julius 20-án átadott Horvátnak.

Szép török kerevet volt a kis szoba butorzatának kényelemadó disze. A kerevet fölött diszes keretben lógott Orlay Petrich Soma olajfestménye, amelyet a mezőberényi napokban festett barátjáról, a költőről.

Mindez gyengédségről, kedves figyelemről tanuskodott. Nem tehetett egyebet, mint hogy nagyon-nagyon megköszönte férje kedvességét.

A meglepetés örömében, s férje nap-nap mellett megnyilvánuló figyelmességét látva, hitte, hogy a házasságával kapcsolatban elhangzott támadások voltak az utolsók, amelyek fájdalmat okozhattak neki.

Egy hét mulva meglátogatta Garayékat. Garay Jánost nem találta otthont, a költő az egri fürdőben próbálta orvosolni köszvényét. Garayné azonban otthon volt és régi modorában »kedveskedett« Juliának.

- Én nem is tudtam, hogy ilyen meglepetéseket tartogatsz számunkra. Mindenesetre jobb volt ez a házasságkötés, mint ha tovább folytattad volna azt az életmódot, ami annyi félreértésre adott alkalmat. Csak azt szeretném tudni, hogy hogyan jutottatok el a házasságig. Horvátnak tetszettél, de nem hittem volna, hogy a szerelmeiről hires professzor úr olyan hamarosan kapható a házasságra.

- Egressyné hallotta Szigligetiéktől a házasságod történetét. Mondhatom, nagyon romantikus história, csak nem tudom, hogy hihetem-e. Szigligetiék bizonyosan állitják, hogy Petőfi barátai - én ugyan nem tudom, hogy kik voltak ezek a barátok, Szigligetiék se nevezik meg őket, mert nem akarnak pletykát csinálni - látták, hogy igen ferde helyzetbe kerültél a herceg úrral való barátságod révén. A herceg úr különben - vetette közbe - már elutazott Bécsbe. - Szóval azt mondják, hogy Petőfi barátai ki akartak menteni ferde helyzetedből és a szó szoros értelmében kényszeritettek téged a házasságkötésre. Azt mondják, hogy te nem ellenezted éppen a házasságot, de nem tudtál közöttük választani. Erre sorsot húztak s a te szerencsés kezed Horvát urat választotta... Mondhatom, igen szerencsés kezed volt. Horvát úr ugyan most csak helyettes tanár az egyetemen, de bizonyosan ki fogják nevezni rendes tanárnak és különben is jómódú, mondhatnám gazdag ember. Sokkal jobban jártál vele, mintha Petőfi után valami éhenkórászt választottál volna második uradnak...

Julia az asztalra borult, sirva fakadt:

- Hát ki vagyok én? Miért üldöznek engem? Tudjátok hogy milyen helyzetben voltam... Sorsot kellett nekem húzni? Kik voltak azok a barátok?

Garayné szánakozva, de bensőjében elégedetten nézte a vergődő asszonyt.

- Nem kell ilyen tragikusan venni a dolgot... Mende-mondák mindig voltak, de én sohasem hittem, hogy ezek a mende-mondák igazak...

Mikor Horvát Árpád este hazaérkezett, Juliát szobájában találta. Petőfi képe alatt a kereveten feküdt, sirt.

Igy kezdődött a második házasság...

Szántófy Antal plébános. Barabás Miklós kőrajza 1854-ből. (Szépm. Muz.)
 - Liechtenstein Ferenc herceg altábornagy. Stadler kőrajza, Bécs, 1850. (Szépm. Muz.) 
- A lipótvárosi Szent Lipót plébánia-kápolna. Rézkarc az ötvenes évekből. A »Hölgyfutár« melléklete. (Szépm. Muz.) 
- Haynau Gyula táborszernagy. Eduard Kaiser kőrajza, Bécs, 1849. (Szépm. Muz.) 
- Prottman József rendőrigazgató. Barabás Miklós kőrajza, 1852-ből. (Szépm. Muz.)

Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.