SZENDREY JULIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOSÁGYÁN TETT VALLOMÁSA - A halott megvédi emlékét

Julia régi sirja a Kerepesi temetőben, 1868-tól 1908-ig. Egykoru fényképfölvétel. (Pesti Napló Petőfi-Albuma.)

A HALOTT MEGVÉDI EMLÉKÉT

»Ma már Julia megkövetelheti azt, amit megkövetelhet minden ember, akinek életét tulajdonába vette a nyilvánosság, hogy az igazságot tudják róla. Az igazság pedig csak akkor igazság, ha teljes és csonkitatlan.«

Herczeg Ferenc: Szendrey Julia és a

közvélemény. (Petőfi-Almanach. 1909.)

Ez a könyv, amely részben életrajz, részben ismeretlen források közzététele és feldolgozása, azt akarja bebizonyitani, hogy Szendrey Julia méltó hitvese volt Petőfi Sándornak és megmaradt mindhaláláig annak az eszményi, tisztalelkü nőnek, akinek Petőfi dicsőitette. Minthogy az irodalomtörténet már régen lezárta súlyosan elitélő döntésével Julia problémáját, ez a könyv voltaképpen - pörujitás. Ujra fölveti a Julia-problémát és teljes reviziót követel.

Ez a pörujitás, amelyet több, mint négyesztendei kutató munkámra alapitok, röviden a következő végeredményre támaszkodik:

Meggyőződtem róla és bizonyitani tudom, hogy mind az a szenny, amely Julia emlékéhez tapad, többé-kevésbbé jó- vagy rosszindulatú pletyka, rágalom és legenda, amely Julia halála után született a mult század nyolcvanas és kilencvenes éveiben.

Juliát köztisztelet övezte 1867-ig.

Juliát az ötvenes évek végén és a hatvanas években, egészen 1867-ig, köztisztelet övezte. A második házassága körül 1850-ben támadt hirlapi csúfolódások és pletykák, amelyeknek főoka az volt, hogy akkor még általában nem hitték el Petőfi halálát, teljesen megszüntek, mert Petőfi halálában nem lehetett már többé kételkedni. Julia tisztes családi életet élt második férjével, ugyszólván teljes visszavonultságban, s amikor 1857-ben a Három rózsabimbó cimü versével Vahot Imre lapjában ujra a nyilvánosság elé lépett, országos érdeklődés fogadta a költőnőt, aki - mint akkor irták, - Petőfi fiát megőrizte a nemzet számára. (Az erre vonatkozó lapközlemények egyrésze az életrajzi részben olvasható.) Évek során át nagy irodalmi sikerei voltak Juliának, verseivel, novelláival és meséivel, amelyeket ugyszólván az összes lapok, folyóiratok és évkönyvek örömmel közöltek. 1858-ban megjelent Andersen-forditásával is nagy sikert aratott. Részt vett a társadalmi életben és mint ünnepelt nő halt volna meg, ha - halála előtt egy évvel, 1867-ben - külön nem vált volna második férjétől.

A második házasság rejtélye.

Julia 1867 nyarán elköltözött férje lakásából, s már súlyosbetegen, elvonult Zerge uccai külön lakásába, ahová csak legkisebb gyermekét, Ilonkát, vitte magával. Fia, Zoltán, akkor már Petőfi István gyámsága alatt vidéki iskolákat járt, majd pedig vidéki szinésszé lett. Juliának két másik fia, Attila és Árpád, a férjnél maradt.

Ennek az eseménynek hire terjedt és ujabb mende-mondákra adott alkalmat, Julia azonban sohasem nyilatkozott életében a nyilvánosság előtt elhatározása okairól, és hosszu, kinos betegség után, férjétől különváltan, halt meg 1868 szeptember 6-án.

Minthogy a második házasságnak ez a különös befejezése volt az, ami ujra népszerütlenné tette Julia alakját és az elcsitult közvéleményt ujra megbolygatta, döntő jelentőséget nyer e mostani pörujitásban Julia második házasságának rejtélye. Ez a rejtély tulajdonképpen Horvát Árpádnak, a második férjnek, a titka s csak most kerül nyilvánosságra ebben a könyvben, még pedig azért, mert elsőrangu közérdek minden olyan körülmény tisztázása, amely Petőfivel, vagy Petőfi imádott hitvesével áll kapcsolatban, különösen akkor, ha épp ennek a körülménynek eddigi leplezettsége tette lehetővé Julia alakjának elsötétitését.

Ha a félreértett Julia számára a szerelem freudi magyarázatában próbált mentséget találni a modernebb kor, akkor ezentul ugyanez a mentség kijárhat majd annak, akinek erre valóban szüksége van: Horvát Árpádnak. Ez a kiváló tudós igazán nem tehet arról, hogy az a nő, akibe beleszeretett s akit feleségül is vett, ő előtte Petőfi Sándornak, az ideális lánglelkü ifjunak volt a felesége, és tőle is rajongó, költői szerelmet kivánt.

Julia emlékének elhomályositása.

Julia haláláról csak három lap emlékezett meg, egészen röviden, s Juliával évekig senki sem törődött többé. A közvélemény azonban - a második házasságnak minden kivülálló számára érthetetlen befejezése miatt - fogékonnyá vált arra, hogy Juliát elitélje, ha erre alkalom kinálkozik. És alkalom kinálkozott hamarosan és nem is egyszer.

1. Lauka Gusztáv, az egykori jóbarát, volt az első, aki a lapokban irogatni kezdett Juliáról. Itt vannak előttem Lauka összes cikkei és a nyolcvanas évek végén (1888-1890) megjelent könyve is: A multról a jelennek. Az első cikke 1875-ben jelent meg az Otthon-ban: Szendrei Julia cimmel, az utolsó pedig 1898-ban a Petőfi Album-ban: A boldogság küszöbén, az erdődi napok cimmel. Az öreg Lauka följegyzései ifjukori emlékeiről általában nagyon megbizhatatlanok. Ma már megállapitotta róla a komoly irodalomtörténeti kritika, hogy ugyszólván minden adatát szigoruan ellenőrizni kell. A cikkek és a könyv megjelenése idejében azonban Laukát még megbizható forrásnak tekintették.

A Juliáról szóló cikkeivel Lauka azt a hitet akarta kelteni olvasóiban, hogy Julia voltaképpen őbelé volt szerelmes s csak hiuságból választotta férjül őhelyette Petőfi Sándort, akinek akkor már országos hire volt. Ennek a semmivel meg nem okolható vakmerő sejtetésnek a bizonyitására nem riadt vissza Lauka még attól sem, hogy hosszu beszélgetéseket, sőt leveleket is koholjon és tegyen közzé. A huszonhárom év alatt irt cikkekben azonban többször ir Lauka ugyanazokról a találkozásokról, s mindig más és más szavakat ad Julia szájába. A közölt levelek eredeti kéziratait pedig sohasem látta senki, sőt van olyan levél is, amelyet az évek során többször, különböző szöveggel tett közzé Julia emlékének első »lovagias« elhomályositója. Az életrajzi részben felhasználtuk ugyan Lauka egy-két levelét, de hogy e levelek szövegében mi a hiteles és mi Laukának a hozzátétele vagy változtatása, azt valószinüleg sohasem lehet már megállapitani, ha csak elő nem kerülnek valamikor az eredeti levelek, mert az bizonyos, hogy Julia irt néha Laukának, ifjukori ismerősének, levelet.

2. Arany János, aki 1850 tavaszán Emléklapra cimü gyönyörü versével próbálta vigasztalni Petőfi Juliskáját, 1850 augusztusában, amikor, szalontai vagy geszti elvonultságában, értesült a Hölgyfutár-ból Julia második házasságáról, első haragjában teljesen elfordult Juliától, s megirta A honvéd özvegye cimü kegyetlen versét. Ezt a verset azonban életében sohasem tette közzé, sőt a hatvanas években, mikor már Pesten élt, ujra baráti kapcsolatot tartott fenn Gyulaiékon keresztül Juliával is. Arany János 1882-ben meghalt, s fia, Arany László, 1888-ban apja hátrahagyott versei között kiadta A honvéd özvegye cimü verset is. A verset mindenki megértette, mindenki Juliára vonatkoztatta, s ez a vers a nyolcvanas években nagy mértékben hozzájárult Julia emlékének elhomályositásához és még fogékonyabbá tette a közvéleményt az akkoriban születő pletykák és legendák tudomásul vételére.

3. Vachott Sándorné szül. Csapó Mária a sorban a harmadik, aki szintén sulyos köveket görgetett Julia sirjára. Rajzok a multból cimü emlékiratában, amely két kötetben 1887-90-ben jelent meg, végigkiséri Juliát, gyermekkorától egészen második házasságáig, csipős megjegyzéseivel. Hatvany Lajos: Feleségek felesége cimü munkájában, amelyre később még visszatérek, »a magyar irodalom legszemforgatóbb rágalmazói egyikének« nevezi Vachott Sándornét. Ezt a találó jellemzést én is elfogadom és hangsulyozottan megismétlem.

Vachott Sándorné, aki gyermekkora óta vetélytársnőt látott Juliában és sokáig azzal sem volt tisztában, vajjon Petőfi-e a nagyobb költő avagy saját férje, különösen azt a gondolatát iparkodott kiélezni emlékirataiban, hogy Julia csak hiuságból lett Petőfinek a felesége és nagyravágyásból hajszolta bele Petőfit a csatákba és ezzel kora halálába is. Viszont azt is el akarja hitetni Vachottné az olvasóival, hogy ő maga és férje mindent elkövettek, hogy Petőfit lebeszéljék a katonáskodásról, de Julia szavával szemben nem értek el eredményt: Petőfi Juliára hallgatott.

Ezt a sulyos vádat még élesebb formában, de teljesen más párbeszédekbe foglaltan, megismétli Vachottné egy külön cikkében is: Első és utolsó találkozásom Petőfi Sándorral cimen, amely 1889-ben jelent meg a kolozsvári Petőfiana cimü évkönyvben. (Erről az évkönyvről alább még külön is megemlékezem.) Itt egyenesen azt állitja már Juliáról, hogy »e kitünni vágyó fiatal asszony valószinüleg több dicsőséget remélt, mint férje s talán Petőfi oldalán, önmaga számára is több csodálót, Bem táborában, mint a koszoruzott főváros falai között...«

Az emlékiratok II. kötetének XXVI. fejezetében leirja Vachott Sándorné találkozását Juliával 1850-ben - hogy mikor, azt nem irja meg pontosan, - uj otthonában, valószinüleg a Lipót uccai Horvát-házban. Itt irja meg, hogy Julia hogyan mondta el neki második férjhezmenetelének az előzményeit. Ebben az elbeszélésben sok részlet megfelel a valóságnak, de Vachottné oly epés megjegyzésekkel füszerezi a jelenetet, hogy a naiv olvasó, a fejezet végére érve, azt a benyomást nyerte, hogy Julia nem mondott igazat Vachottnénak, s hogy Vachottné maga sem hitte el azt, amit Juliától hallott.

4. Dekániné Vadadi Berta a sorban a következő, de a legjobbhiszemü - vádló, aki voltaképpen védeni akarta Juliát, s eközben a legsulyosabb vádakat emelte ellene. 1889-ben: Visszaemlékezés Petőfi nejére cimmel háromoldalas cikket küldött borbándi kastélyából Farnos Dezső: Petőfiana cimü évkönyvének, s ez a cikk volt az, amely véletlen körülmények folytán, döntő jelentőségüvé vált Julia emlékének teljes elhomályositásában. A Petőfiana ugyanis csak 50 példányban jelent meg, s mindössze 32 példányban került forgalomba, tehát ugyszólván a nyilvánosság kizárásával hirdette Juliáról mindazt a sok rosszat, ami benne foglaltatik. Ott Kolozsvárott gyüjtötte össze a jószándéku Farnos Dezső, nem sok kritikával, mindössze 40 oldalas évkönyvének az anyagát, amely tele van tévedésekkel, különösen Juliát illetőleg. Vachottné már emlitett cikkén kivül Vadadi Berta cikke volt az, ami Farnost teljesen megtévesztette, ugyhogy e cikk hatása alatt Juliáról az évkönyv több helyén a legelitélőbben nyilatkozott.

Vadadi Berta cikke azzal kezdődik, hogy negyven év mulva igyekszik összeszedni emlékeit Juliáról s maga elé képzeli Juliát, aki reá, mint gyermekleánykára oly nagy benyomást tett. Ezután elmondja, hogy Julia 1849-ben Kolozsvárott az ő szüleinél lakott Zoltánnal és ennek dajkájával együtt, hónapokon át, elmondja továbbá, hogy Julia ez alatt az idő alatt hogyan élt és mit müvelt. Majd befejezésül igy foglalja össze véleményét: »Petőfivel meghalt az ő Juliskája is«.

Ezt a cikket, amely tele van addig ismeretlen érdekes adatokkal, de tele van képtelen vádakkal is Julia ellen, amelyeket fölöslegesnek tartok ehelyütt megismételni, a Petőfiana ismertetésével kapcsolatban közölte 1889 októberében a Fővárosi Lapok, s ilymódon hozzáférhetővé tette a benne foglalt vádakat a nagy nyilvánosság számára is. Ennek a közlésnek érdekes folytatása támadt.

A Fővárosi Lapok 1889 október 24-iki számában nyilatkozik a cikkre Szendrey Julia leánya: Horvát Ilona. A nyilatkozat a következő:

    »Tisztelt Szerkesztő ur! Becses lapjuk mai, 291-ik számában Petőfiána cimü tárca jelent meg, mely feledhetetlen édes anyám Petőfiné szül. Szendrey Julia emlékét a szó teljes értelmében sárral dobálja. Petőfinében a cikk irója egy minden nőiességéből kivetkőzött lényt fest s mindezt szüleinek szives vendégszeretete által feljogositva, dajka-pletykák alapján, egy helyen fölsóhajtva, ha élne még a dajka, az tudna legtöbb hasonló, megbizható érdekes adatot szolgáltatni. Nem tekintve egy »gyermekleányka« bámulatos megfigyelő tehetségét, a már felnőttek jellemzésére vonatkozólag a müvelt közönség előtt a dajkapletykák valóban a legauthentikusabb források. Nem akarok tulságos érzékenykedő lenni, habár az ily rágalmak megtorlása végett a törvények cikkelyeit is lehetne igénybe vennem; megelégszem azzal, hogy a kik édes anyámat ismerték és nem csupán ily pletykák után itélnek, azok habár el is ismerik excentrikus voltát, csak szánalommal nézhetnek az ilyen szenzáció vagy hirnév-vadászatra, melyben sokkal kevesebb a nőiség, mint a szegény áldozatban. Mindössze csak a t. közönséget szeretném megóvni az igen könnyen hivéstől, melyre, mig az ötven példányban megjelent cikk a t. szerkesztő ur elterjedt lapjában ismertté nem vált, nem volt alkalma. Igy azonban arra kérem a t. közönséget: higyje el az igazat, de vesse meg a dajkapletykát, ha mindjárt nyomtatásban jelenik is meg.

    Budapest, 1889. október 23-dikán.

    Tisztelettel      

    Horváth Ilona.« 

 

Pár nap mulva pedig, október 30-án, hosszu tárcát közöl a Fővárosi Lapok Szász Károly tollából: Egy költőnk nejéről cimmel s a kitünő költő és iró ebben az érdekes cikkében igen határozott hangon kellő értékére szállitja le Vadadi Berta cikkének a jelentőségét.

Az idő azonban feledésbe meritette Szász Károly cikkét is, amely voltakép csak egy napig hathatott, mert napilapban jelent meg. Ám Vadadi Berta cikkének évek mulva uj pártfogója támadt. Sajnos, igen sulyos szavu pártfogója.

5. Ferenczi Zoltán, a háromkötetes nagy Petőfi-életrajz kitünő szerzője, volt ez a pártfogó, aki a Petőfiana megjelenése idejében még Kolozsvárott élt és szintén elfogadta, ugy mint Farnos Dezső, Vadadi Berta cikkét - kellő kritika nélkül - forrásmunkának. Főleg ez a kis cikk birta őt rá arra, hogy nagy Petőfi-életrajzában fentartás nélkül Julia ellen foglalt állást, s a nagy munka III. kötetének 294. lapján a következőket irta:

    »...a férfias hajlamu és férfi mulatságokra, cselekvésre, függetlenségre törekvő nőt a forradalmi események árja és zavarai ... mindinkább kihozták szelid nőiességéből és lejtő felé sodorták. Ezek későbbi fejlemények; de csiráik már most fejledezőben voltak a nő lelkében s midőn a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is, mond jellemzőleg Dekániné, és kétségtelen, hogy ha a költőnek nem vagy kevéssé adatott alkalom, hogy megizlelje a családi boldogtalanságot, ez csak azért történt, mert megakadályozta benne a végzetes segesvári csata.«

Ez a pár sor, amely semmi pozitivumot nem mond, de annál többet sejtet, irodalomtörténeti komoly forrássá avatta Vadadi Bertának ezt a pár szavát: »Petőfivel meghalt az ő Juliskája is«, de szerencsére ebben a változtatott formában: »midőn a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is«.

Ferenczi nagy Petőfi-életrajzát igen sokan olvasták, Vadadi Berta cikkét azonban azóta ugyszólván senkisem olvasta, mert a Petőfiana 50 példánya drága könyvritkasággá vált. Az utódok 1896 óta, amikor Ferenczi könyve megjelent, sokszor idézték Vadadi Berta mondását, de mindig a Ferenczi-féle változatban, s a Vadadi-cikknek nem is volt egyéb jelentősége, mint ez a tetszetősen megfogalmazott mondat; ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy Juliára kimondassa a legsulyosabb itéletet. Ferenczi Zoltán, aki nyilván nem ismerte Szász Károly cikkét, elfogadta a Petőfiana vádjait, nagy könyvében hitelesitette is azokat és kiadta a jelszót, hogy Petőfi Juliájához az irodalomtörténetnek csak addig van köze, amig Petőfi élt; de Petőfi özvegye már halott az irodalomtörténet számára, akivel nem kell, sőt nem is szabad foglalkozni.

Ferenczi Zoltán állásfoglalása óta az irodalomtörténet nem is firtatta többé Julia özvegységét és második házasságát, hanem rávetette magát teljes erővel Julia leánykorának és első fiatal asszonykorának a tanulmányozására, főleg azon rágódva, vajjon elfogadható-e Julia Naplója őszinte vallomásoknak, nem hiuságból ment-e Julia feleségül Petőfihez, hü felesége volt-e Petőfinek, és nem ő hajszolta-e Petőfit nagyravágyásból a halálba.

Én a magam részéről, a teljes anyag ismeretében, csak arra törekedtem, hogy megállapitsam, hány éves volt Vadadi Berta 1849-ben. Érintkezésbe léptem Dekániné Vadadi Berta ma is élő gyermekeivel, Hollakyné Dekáni Margit urnővel és Dekáni Árpád urral, akik szives előzékenységgel közölték velem, hogy édesanyjuk, aki 1923-ban halt meg Borbándon, 1857-ben ment férjhez Dekáni Ernő urhoz s a borbándi plébánia anyakönyvi bejegyzése szerint ekkor 21 éves volt. Ebből következtetve tehát 1849-ben 13 éves gyermekleányka volt. Vadadi Berta keresztlevelét nem lehetett megszerezni, mert a sárdi és a magyarigeni parochia régi anyakönyvei 1848-ban elpusztultak. Ha Vadadi Berta 13 éves volt, mikor néhány hónapig egy házban lakott Juliával, akkor is oly fiatal volt, hogy Julia állitólagos orgiáiról csak hallomásból tudhatott és negyven év mulva ezeket a hallomásokat jegyezte fel jóhiszemüen.

Julia 1847-ben. Tusrajz után készült tojásdad alaku fényképről. Aláirás és évszám nélkül. (Ernst Lajos gyüjteménye.)

- Julia és három gyermeke: Zoltán, Attila és Árpád, 1857-ben. Eredeti fénykép. (Petőfi-Ház.)

- Julia és három gyermeke: Attila, Árpád és Ilona, 1862 jul. 18-án. Eredeti fénykép, Mayer György, Pest. (Nemz. Muz. Ereklyetára, 143. sz.)

- Julia 1859-ben. Eredeti fénykép, Simonyi, Pest. (Nemz. Muz. Ereklyetára, 143 sz.)

Horvát Árpád megiratja Julia első életrajzát.

6. Szana Tamás 1891-ben Petőfiné Szendrey Julia cimmel megirta Julia első életrajzát. Ebben a könyvben, amely annak idején igen népszerü olvasmány volt, Szana - bizonyos jóindulattal - a közhangulatot képviseli, amely Julia halála óta kialakult, de könyvének jelentősége abban rejlik, hogy ő volt az első, aki Julia második házasságára terelte ujra a közfigyelmet, többször hangsulyozva, hogy Julia második házasságának előzményeire és egész második házasságára vonatkozólag főforrása Horvát Árpádnak, a második férjnek, szóbeli közlései voltak. Ez Szana könyvének az érdekessége.

Ilyen szempontból vizsgálva a könyvet, meg kell állapitanunk, hogy Horvát Árpád örömmel élt a kinálkozó alkalommal, s mindent elkövetett, hogy az életrajzban, amelyet ugyszólván ő iratott meg, saját magát tisztázza minden esetleges későbbi vád ellen és lehetőleg Juliára háritson át minden felelősséget a történtekért. Szana emliti először név szerint Haynaut és Liechtenstein herceget Juliával kapcsolatban. Szana mondja el, hogy Julia volt az, aki Horvát Árpádnak valósággal felkinálkozott feleségül, és ugyancsak Szana magyarázza Julia különválását férjétől 1867-ben Julia idegességével és érthetetlen makacsságával. Szana ezt mind a férjre való hivatkozással teszi.

A második házasság rejtélyének megoldásáról egyetlen szó sincs Szana könyvében. Horvát Árpád ezt a titkot 1894-ben magával vitte sirjába. Itt hagyta azonban az utódok számára azt a vakmerő állitását, hogy Julia maga volt az, aki felkinálkozott neki feleségül. Ez a variáció tehát, amely lényegesen eltér Vachott Sándorné variációjától, akinek forrása Julia volt, - Horvát Árpádnak a hagyatéka.

Igen érdekes részletek csúsztak bele azonban Szana könyvébe, amelyek akkor a férj javára szóló adatoknak látszottak, ma viszont, mikor megoldódott már ennek a házasságnak a rejtélye, Julia igazmondásának váltak előre nem sejtett igen erős bizonyitékaivá. Ezek a részletek a könyv 167. és 168. lapján, a következők:

    »...(Juliának) férjével folytatott levelezése 1861-ben megszakad. ...elkezd betegeskedni s anélkül, hogy különösebb oka volna rá, valami sötét elkeseredés vesz erőt a kedélyén. A háznál most már nem feleség, hanem csakis a gyermekek anyja kiván lenni...«

Ime, Julia saját szavai férjéhez intézett utolsó üzenetében! (...bár többé nem mint férj és feleség... Életrajzi rész, XXV. fej. 184-186 oldal.) De folytassuk az idézetet:

    »...végre 1867-ben megfogamzik benne az a különös elhatározás, hogy külön megy lakni férjétől. A rokonok, a jóbarátok hiába veszik elő minden ékesszólásukat; hiába figyelmeztetik a világ itéletére, mindinkább súlyosbodó betegségére, nem képesek őt lebeszélni szándékáról. És csakugyan elköltözik a zerge-utczai külön lakásba...«

Amit Horvát Árpád óhajtott és hasznosnak látott, azt sikerült Julia első életrajzában elhelyeznie. Igy került bele később a lexikonokba és Szinyei: Magyar irók-jába is a Szendrey Julia cimszó alá a házasságkötés előzménye és a különválás magyarázata ugy, ahogy azt a férj Szana könyvében elhelyezte.

Szana Tamás könyvét igen érdekesen birálta meg Alexander Bernát, az Ungarische Revue 1891. XI. 843 stb. oldalain, s birálatával ugyszólván előkésziti már a közeledő rehabilitációs törekvéseket.

A fél-rehabilitáció esztendei.

A század fordulója táján volt Julia emléke a legteljesebben elhomályosulva. A vádakat, amelyeknek forrásaira rámutattunk, valóságnak fogadták el, s a közhangulat végkép Julia ellen fordult.

De elkövetkezett Petőfi halálának hatvanéves évfordulója. A Petőfi Társaság elhatározta, hogy a költő családjának tagjait közös sirba temetteti és poraik fölé diszes emléket emeltet. A költő családjának tagjai közé be kellett venni Juliát, az elfelejtett és elitélt hitvest is. Juliát és Zoltánt közös koporsóba tették s a gyászünnepen - 1908 október 24-én - Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök szentelte be Julia és Zoltán közös koporsóját. És a nagynevü püspök megtalálta a kellő szavakat a kiengesztelődésre.

    »...itt állok ez asszony és e gyermek hamvai előtt, melyek valamikor éltek s életükben a géniusz szeretetének napsugaraiban álltak. E por és hamu hatvan év előtt élet volt: Szendrey Julia, kinek homlokára koszorút fűzött Petőfi költészete és szivárványos hálót szőtt hullámzó hajára, s Zoltán fia, ki atyjának lángszellemét az otthon szeretetére szoktatta. Petőfi mindkettőt szerette s e szeretettől boldog volt és énekelt. S ez az ének itt is hangzik, sir és temetés dacára, ezt enyészet el nem némithatja. Ez a szeretet itt is él, sőt megtisztulva éteri átlátszósággal lobog lángja. Fájdalom, gyász el nem némithatja, homályosithatja soha, s e szeretettől élni fog az asszony s a fiu emléke is, mig magyar lesz e földön...«

    (Budapesti Hirlap, 1908. okt. 25.) 

Az asszony emléke is élni fog! S megkezdődött az asszony emlékének elfogadhatóvá tétele. Egyelőre csak érthetővé akarták tenni Julia alakját. Arra nem is gondoltak, hogy a Julia ellen emelt vádakat meg kellene vizsgálni. A vádakat elfogadták valóságnak s a modern freudi pszichoanalizis segitségével próbálták Julia alakját emberileg megértetni. A gondolatmenet az volt, hogy Juliát meg kell érteni, mert gyöngéi emberi gyöngék voltak; Juliát szánni kell, mert élete szerencsétlen emberi élet volt; Juliának meg kell bocsátani, mert mégis csak boldoggá tette és a legszebb szerelmi költemények megirására ihlette a legnagyobb magyar lirikust.

7. Herczeg Ferenc adott először határozott kifejezést ennek a felfogásnak, már idézett cikkében: Szendrey Julia és a közvélemény, amely a Petőfi-Almanach-ban jelent meg 1909-ben, ugyancsak Petőfi halálának hatvanéves évfordulója alkalmából.

Ez a cikk, amely a teljes igazság leplezetlen föltárását követelte, az igazságot, sajnos, nem tárta föl, mert Herczeg az igazságot igy foglalta össze cikkében:

    »Egy eszes asszony, Dekániné, kimondta az igazságot, midőn igy szólt: Mikor a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is.«

Ennek a mondatnak a megismétlését tartotta Herczeg Ferenc akkor a teljes igazságnak. A mondatot Ferenczi életrajzából vette, vagyis Dekániné cikkét nem is olvasta.

Ez lévén az igazság, Herczeg le is vonta belőle a modern konzekvenciát: hála illeti Juliát, mert hü felesége volt Petőfinek, és sajnálat illeti gyöngeségeért.

Ez volt a fél-rehabilitációs törekvés első nyomatékosabb megnyilatkozása. Ugyanezt az álláspontot képviseli

8. Bihari Mór is: Petőfiné Szendrey Julia cimü könyvében, amely szintén 1909-ben jelent meg, mint a Petőfi-Könyvtár VII. kötete. Ez a könyv is csak azt igyekszik bizonyitani, hogy Julia hüséges volt Petőfihez, a továbbiakra nézve pedig - megbocsátás helyett az emberi részvétet követeli Julia számára.

Érdekes, de teljesen elhibázott kisérletnek tartom

9. Hatvany Lajos: Feleségek felesége cimü munkáját, amelyet a szerző első résznek jelez. A munka 1919-ben jelent meg, folytatása azonban nem készült el.

A fél-rehabilitációs törekvés ebben a könyvben emelkedik a tetőpontjára. A szellemes szerző ugyanis, aki beismeri, hogy »uj anyagra nem lelt, legfölebb a kész anyagot csoportositotta máskép és használta fel a maga módján«, azt a célt tüzte ki maga elé, hogy Julia leánykorának megrajzolásával fogja érthetővé tenni Julia későbbi életét, már t. i. azt az életét, amelyet a közvélemény elfogadott Julia életének. És megrajzolt az erdődi várkastélyban egy olyan leányt, aki nyugodtan születhetett és élhetett volna a modern Budapest akármelyik fényes banknegyedi palotájában.

Vannak Hatvany könyvének nagyon értékes részletei is, ilyen elsősorban a Prielle Kornéliával kapcsolatos epizód feldolgozása. De az egész munka elhibázott a felfogásában, mert Juliát nem rehabilitálni akarta, - erre Hatvany szerint nincs is szükség! - hanem csak megértetni és emberileg elfogadtatni akarta azokkal, akik ezt az embertipust hajlandók megérteni és elfogadni.

A fél-rehabilitációs törekvések utolsó megkésett fecskéje

10. Herczeg Ferenc: Szendrey Julia cimü háromfelvonásos szinmüve, amelyet 1930 február 28-án mutatott be a Nemzeti Szinház. Herczeg ebben a darabjában ugyanazt az álláspontot képviseli, amelyet 1909-ben irt cikkében kifejtett, vagyis nem rehabilitálni akarja Juliát, hanem emberileg megértetni.

A darab a segesvári csata napján kezdődik Tordán, 1849 julius 31-én, és 1850 julius 21-én ér véget Pesten, Julia második házasságának a megkötésével. Közbül esik - a második felvonásban - Julia téli tartózkodása Kolozsvárott.

Közismert tények, amelyeket Herczeg darabjában nem vesz tudomásul, a következők:

a) Julia 1849 julius 22-én, amikor Petőfi elindult Bemhez, nyolcadfélhónapos fiával, Zoltánnal, és ennek szalontai dajkájával maradt Tordán, Miklós papék házában, s ugyancsak kisfiával és ennek dajkájával együtt élt Kolozsvárott augusztus 14-étől 1850 februárjáig.

A csecsemő Zoltán, akinek jelenléte az anya egyetlen szobájában, a dajkával együtt, zavarta volna Julia éjjeli szórakozásait, egyszerüen elsikkad Herczeg darabjából. Csak a darab végén halljuk emliteni, hogy Zoltán nagyapjánál van Mágocson.

b) A segesvári csata julius 31-én délelőtt 11 órától estig tartott s az oroszok este Székelyudvarhely felé üldözték a menekülő Bemet. Ez a közismert tény.

A darabban ehelyett már julius 31-én, tehát az ütközet napján, mikor még folyik a csata, Tordától vagy hetven kilométernyire, az oroszok estefelé nyugodtan bevonulnak Tordára, és Julia tőlük tudja meg, hogy Petőfi valószinüleg elesett Segesvár mellett. Julia erre utlevelet kap az egyik orosz tiszttől, és még aznap este el is utazik Kolozsvárra.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a segesvári csata hire csak augusztus elsején este érkezett meg Tordára. Menekülő magyarok hozták hirül, s Julia kisdedével, a dajkával és a tordaiakkal együtt csak augusztus 14-én menekült be Kolozsvárra, a Torda felé közeledő oroszok elől, nem pedig az oroszok utlevelével.

c) Az oroszok 1849 augusztus 15-én vonultak be Kolozsvárra, ahol mindössze öt napot töltöttek. Augusztus 20-án Kolozsvárról, ahol csak osztrák csapatok maradtak, már véglegesen kivonultak és Nagyvárad felé koncentrálódtak, majd kora ősszel Miklós cár parancsára megkezdték a kivonulást az egész országból, ugyhogy október elején már egy szál orosz katona sem volt Magyarországon.

Ezzel szemben Herczeg Ferenc darabjának második felvonásában, amely 1849-50 telén játszik Kolozsvárt, a megszálló orosz tisztek álarcos bált rendeznek és arra Juliát is meghivják. Julia, miután fölveszi magára az orosz tisztek ajándékát, a fényes báli ruhát, amelyet Párizsból hozattak neki gyors futárral, táncol otthon a lakásán éjjel az egyik orosz tiszttel és már indul is az oroszok álarcos báljára. De az utolsó percben ujabb hirt hall férje haláláról, s ez visszatartja elhatározása végrehajtásától.

Ez a mese, meggyőződésem szerint, ujabb legenda forrása lehet Julia emlékével szemben. Ha maga a szerző sem tudja, hogy 1849-50 telén oroszok nem voltak Kolozsvárott, hogyan kivánhatjuk a naiv nézőktől, hogy ezt tudják, s ne azt jegyezzék meg, amit az illusztris magyar iró a Nemzeti Szinház szinpadáról hirdet nekik, hogy: Julia 1849 telén, amikor kezdett már bizonyossággá válni, hogy férjét az oroszok megölték, orosz tisztekkel barátkozott Kolozsvárott, táncolt is az egyik orosz tiszttel, fölvette magára az oroszok báli ruháját és el akart menni mulatni az oroszok báljára.

Petőfi Juliskája a muszkabálban mulatozott Kolozsvárott férje gyilkosaival 1849 telén, - ez az a legenda, amelynek megszületését Herczeg Ferenc darabjára kell majd visszavezetnünk, mert ennek a megtörténtét egyetlen pozitiv adat sem bizonyítja.

d) Noha Julia Horvát Árpáddal, második férjével, csak 1850 tavaszán ismerkedett meg Pesten Garayéknál, a darabban Horvát már Tordán Julia körül van s a téli hónapokban ő járja be, Petőfi nyomait kutatva, az erdélyi csatatereket, és a döntő percben ő hozza meg Juliának Petőfi halála hirét.

Ezzel szemben a valóság az, hogy Julia maga nyomozta férjét a téli hónapokban, maga járta be a csatatereket férfiruhában, s Horvátnak, aki abban az időben Pesten tanitott az egyetemen, ahol nem helyettes, hanem rendes tanára volt az oklevéltannak, hire-hamva sem volt Erdélyben és az erdélyi csatatereken.

Végül szóvá kell még tennem röviden azt is, hogy a Magyar Szinház 1913-ban előadta Krudy Gyula Zoltánka cimü szomorujátékát, amelyben Szendrey Julia évekkel tuléli fiát, Zoltánt, negyven-ötven éves korában is vigan bálozik még a pesti báltermekben, közös háztartásban élve együtt második férjével, Horvát tanár urral, és vigan fogadja Balás Sándor iró ur udvarlását, akivel annak idején, 1850-ben, a darab szerint, négylovas hintón járta be Erdélyt, Petőfi nyomait keresve, és vissza-visszatérve a kolozsvári Biasini-fogadóba éjszakai mulatozásokra.

Hogy ezt a darabot, amely tele van példátlan tévedésekkel és kegyeletlenségekkel, elő lehetett adni nagyobb botrány és felháborodás nélkül, ez is azt bizonyitja, hogy Julia emlékével szemben teljes volt a közöny, hiába próbálkoztak a fél-rehabilitáció hivei a szánalom, részvét és megértés jegyében Julia mellett pálcát törni.

A közöny megtörését csak a teljes rehabilitáció érheti el. De ehhez a teljes rehabilitációhoz, amelyet ez a könyv tüzött ki céljául, szükség volt a halott Julia segitségére is.

A halott megvédi emlékét.

1925 tavaszán régi kéziratokat ajánlottak fel közlésre a Pesti Napló-nak. Én vállalkoztam az eredeti kéziratok megvizsgálására. Fölkerestem a kéziratok felajánlóját. Egy nagy csomó régi irást tettek elém. Elkezdtem lapozgatni a sárguló papirosokat. Nem akartam hinni a szemeimnek. Petőfi Sándor ismeretlen kéziratai, Arany János ismeretlen kéziratai vannak a kezemben? Nem tévedek? Ismerem jól mind a kettőnek a kezevonását. Nem! Nem tévedhetek...

Megilletődve lapoztam tovább, azután elkezdtem kérdezősködni. Csakhamar tisztában voltam vele, hogy a sors különös kedvezéséből a magyar irodalom egyik legizgatóbb rejtélyének a megoldása jutott a kezembe.

A régi irások Szendrey Julia levelesládájának a kincsei voltak. Ott volt köztük először is Juliának az eredeti Naplója; Juliának utolsó, 22 oldalas levele édesatyjához, amelyet ő maga halálos ágyán tett »vallomásának« nevez; második férjének, Horvát Árpádnak, a sir széléről küldött utolsó üzenete; Térey Marinak, Petőfi Istvánnak és Szendrey Marikának, aki mint Gyulai Pálné halt meg 1866-ban, mintegy hatvan, Juliához irott levele, és Julia összes verseinek és prózai munkáinak kézirata.

De mindezeken kivül a levelesláda kincsei között volt Petőfi Sándornak és Arany Jánosnak 32 oldalnyi ismeretlen kézirata, köztük több olyan kézirat, amelynek elveszését nyolcvan év óta emlegette az irodalom.

Sohase fogom elfelejteni, mit éreztem abban a pillanatban, mikor kezembe vettem Arany János elveszettnek hitt első levelét Petőfihez.

A kéziratok felajánlója maga is megindultan hallgatta magyarázataimat, s látogatásom azzal végződött, hogy megszereztem a kéziratok tulajdonosától a levelesláda kincseinek kiadói és közlési jogát.

Hol lappangtak ezek a kincsek Julia halála - vagyis kerek hatvan esztendő óta? Erre a kérdésre, részint a levelesláda irataiból, részint több mint négy év óta folytatott kutatásaim alapján a következő választ adhatom:

Julia 1868 szeptember 6-án halt meg Pesten, a Zerge ucca (ma Horánszky Nándor ucca) 13. számu ház 14. számu lakásában, ahol akkor már mintegy másféléve élt, különváltan a családjától. Közte és férje, Horvát Árpád között, igen feszült volt a viszony, Julia életének utolsó pár esztendejében; férj és feleség ugyszólván nem is érintkezett egymással.

Julia súlyosbetegen, csaknem elhagyottan vergődött Zerge uccai lakásában. Gyógyithatatlan betegség kinozta: méhrákja volt, s testi betegsége mellett akkoriban élte át életének egyik legnagyobb lelki válságát is. El akart válni férjétől, s ehhez meg akarta szerezni édesapjának, az öreg Szendreynek, a beleegyezését. Csak gyermekei látogatását fogadta, s fölkereste őt csaknem mindennap egy fiatal barátja, Tóth József, akit Gyulai Pál ajánlott a beteg Julia mellé titkárféle felolvasónak, s aki rajongott Petőfiért, rajongott Zoltánért és rajongott a szenvedő Juliáért is, akinek érintkezését a külső világgal jórészt ez a fiatalember közvetitette.

A család tagjai tudták, hogy Julia gyermeklánykorától kezdve naplót irt és nagy csomó mindenféle kéziratot őrizgetett. Amikor meghalt, a család kereste Juliának az irásait, főleg a naplóját, amelynek tartalmát nem ismerték, mert féltek, hogy illetéktelen kezekbe kerülhet. Találni azonban semmit sem találtak, hanem Gyulai Pál, aki Juliának a sógora volt, közölte a családdal, hogy Julia halála előtt meghagyta neki, hogy minden irását tegye be a koporsójába, s ő be is tette a koporsóba a naplót is, az összes féltve őrzött levelekkel és kéziratokkal együtt. Ezt a felvilágosítást Julia ma is élő egyetlen leányának, Horvát Ilona férjezett Machek Gusztáv nyug. alezredesné urhölgynek köszönhetem. (Ami kéziratot Julia nem akart magával vinni a sirjába, azt már halála előtt átadta fiának, Zoltánnak.)

Ebben akkor mindenki megnyugodott.

1908 október 24-én, amikor a Kerepesi temetőben közös sirba temették el Petőfi szüleit, Petőfi Zoltánt, Petőfi Istvánt és Szendrey Juliát, a család még élő tagjainak eszébe jutottak a koporsóba rejtett kéziratok. Julia koporsójának felbontásához kivonultak a család képviselőjén kivül a Petőfi Társaság kiküldöttei is, azonban - mindenek nagy elképedésére - a felbontott koporsóban semmiféle kéziratot vagy kéziratmaradványt nem találtak. Gyulai Pál, aki akkor már súlyosbeteg volt, s pár hónap mulva meg is halt, ujra kijelentette, hogy ő 1868-ban teljesitette Julia végakaratát, egyebet nem mondhat.

Julia levelesládájának igy tehát teljesen nyoma veszett.

A levelesláda kincsei között, amelyek 1925-ben kerültek a kezembe, van Szendrey Juliának egy néhánysoros levele, amelyet 1868 szeptember 2-án, tehát halála előtt négy nappal, irt sajátkezüleg. Ebben a levélben Tóth Józsefnek ajándékozta levelesládáját Naplójával együtt és Tóth Józsefre ruházta rá naplójának és minden irásának kiadói jogát. Tragikus dologról volt szó, s Julia attól félt, hogy emlékét halála után sem fogják kimélni és Naplóját, amelyben megvédte magát, el fogják égetni. Meghitt barátjára bizta tehát a naplót, hogy ha kell, ennek a kiadásával védje meg őt a támadások ellen. Haláloságyán - öt nappal a halála előtt - üzent is a férjének. Irni már nem tudott, tehát üzenetét tollba diktálta Tóth Józsefnek, aki az üzenetet, Julia jegygyürüjével együtt, el is juttatta Horvát Árpádhoz. Tóth József volt ugyanis Julia mellett halála perceiben s ő értesitette a család tagjait is Julia elhunytáról.

Több adat és logikus hozzávetés segitségével megállapitottam, hogy Julia temetése előtt, amely halála után csak harmadnap, szeptember 9-én volt, sulyos, komoly tanácskozásra kellett összejönnie három embernek: Tóth Józsefnek, Horvát Árpádnak és Gyulai Pálnak, s ezen a tanácskozáson állapodtak meg ők hárman abban, hogy Tóth József egyelőre nem teszi közzé Julia naplóját, a férj nem folytatja tovább a harcot a halottal, Gyulai Pál pedig azt fogja mondani, hogy a Naplót és a kéziratokat Julia kivánságára beletette a koporsóba. Ezt a megállapodást bizonyára a legünnepélyesebb becsületszóval erősitették meg, hiszen állták is mind a hárman a halálukig. Horvát Árpád 1894-ben halt meg, Gyulai Pál 1909-ben, Tóth József pedig 1912-ben. Mind a hárman elvitték magukkal a sirba a nagy titkot, csak a levelesláda kincsei maradtak meg, most immár Tóth József egyik örökösének a birtokában. Ujabb hosszu esztendők teltek el Tóth József halála óta addig, amig a levelesláda ereklyéi végre hozzám kerültek.

Tóth József mint Pest megye nyugalmazott tanfelügyelője halt meg Budapesten. Itt élt közöttünk, értékes, munkás kulturéletet folytatva és soha senkinek a világon nem árulta el, hogy milyen meginditó szerepe volt régen, régen, ifjukorában, Szendrey Julia tragikus életében. Ő volt Szendrey Julia emlékének az első megvédelmezője, a támadások elháritója s neki köszönhető, hogy Julia mártiréletének a bizonyitékai sértetlenül megmaradtak az utókorra.

Mert Szendrey Julia élete mártir-élet volt, s halála után még az emlékét sem kimélték. Mert eldobta az özvegyi fátyolt, megvádolták azzal, hogy nem is szerette soha Petőfit, hanem csak hiuságból lett a felesége és megvádolták azzal, hogy ő kergette halálba Petőfit, ő hajszolta - esztelen nagyravágyásból - férjét a csatatérre. És mikor élete vége felé elszakadt második férjétől is, még akik védeni akarták, azok is erőtlenek és bátortalanok lettek, mert megbénitotta őket a felzuduló közvélemény.

Pedig Julia szent asszony volt, tisztalelkü és tisztaéletü, akinél többet senki sem szenvedett, s akinél nemesebben, büszkébb némasággal senki sem türte a megpróbáltatásokat. És élete nagy titkát elvitte magával a sirba, hogy ne zavarja azoknak nyugalmát, akik élve maradtak.

De most, amikor mind halottak már, akik miatt némán szenvedett, mintha a Gondviselés elérkezettnek látná az időt arra, hogy méltatlanul elitélt gyermeke hozzájusson a maga igazságához. Előkerült Julia Naplója, előkerült halálos ágyán irt utolsó nagy vallomása, s a jóindulatu, de tehetetlen védelmezők helyett megszólalhat végre maga Julia, hogy örökre elnémitson minden vádat, amellyel igazságtalanul illették.

Amikor végigolvastam Julia irásait, egyszerre megértettem az életét és szenvedélyes vágy fogott el, hogy a magam szerény erejével megpróbáljam feldolgozni az egész anyagot. Hozzá is kezdtem a munkához, de, sajnos, be kellett látnom, hogy elfoglaltságom lehetetlenné teszi számomra ennek a nagy munkának az elvégzését. Igy szántam rá magamat arra 1928-ban, hogy megválok az egész kéziratgyüjteménytől, főleg azért, hogy módot nyujtsak másoknak az anyag feldolgozására. A Lantos R. T. szerezte meg tőlem a kéziratok kiadói és közlési jogát, de a sors ugy akarta, hogy végül mégis csak én vállalkozzam Julia emlékének tisztázására. 1925 óta tovább kutattam a levelesláda kincseiből meritett nyomokon, s ennek a könyvnek az anyaga bizonyitja, hogy kutatómunkám nem volt meddő. Minden ujabb adat, amelyet közkönyvtárakban, ereklyetárakban, levéltárakban és magánosoknál, Budapesten, Bécsben és Erdélyben találtam, egy-egy ujabb bizonyiték volt Julia igazsága mellett és nem találtam egyetlen adatot sem, amely Julia ellen szólt volna.

Az összegyüjtött anyag alapján tehetséges fiatal iróbarátom, Dernői Kocsis László, vállalkozott Julia életrajzának megirására s nagy munkáját azzal a hivő meggyőződéssel végezte el, amely átáradt ő beléje is, ugy, mint én belém, Petőfi hitvesének a mártir-életéből.

Petőfi Zoltán 4-5 éves korában. Olajfestmény vászonra. Piros ruhában, övvel. Szerzője ismeretlen. (Ernst Lajos gyüjteménye.)

- Petőfi Zoltán 8 éves korában. Egykoru fényképről nagyitotta Székely Aladár. (Petőfi-Ház.)

- Petőfi Zoltán 13-14 éves korában. Eredeti fénykép jelzés nélkül. (Nemz. Muz. Ereklyetára, 143. sz.) A fénykép hátlapján Julia irásával: »Petőfi Zoltán. Mikor még félig meddig ártatlan volt. Tempi passati.«

- Petőfi Zoltán utolsó fényképe 1870-71-ből. Eredeti fénykép, jelzés nélkül. (Nemz. Muz. Ereklyetára, 179. sz.) A fényképen eredeti aláírás: »Petöfi Zoltán«.

Arany János elveszett kéziratai.

I.

Szendrey Julia levelesládájának kincsei között őrizett három ismeretlen Arany-kéziratot is. Mind a háromról tudott az irodalomtörténet, de mind a hármat elveszettnek tekintette. A három közül a legjelentősebb ereklye: Arany Jánosnak első levele Petőfi Sándorhoz.

Aranynak Petőfihez irott leveleit a Nemzeti Muzeum könyvtára őrzi. A leveleket Petőfitől özvegye örökölte, akiről a gyüjtemény fiára, Zoltánra, majd ennek halála után Petőfi öccsére, Istvánra, szállt, aki a leveleket végrendeletében a Muzeumnak hagyományozta. Arany levelei közül azonban egynéhány nem került a Muzeumba. Mint most kiderült, azért nem, mert Julia egypár levelet különválasztott, csupa olyat, amelyben vers is volt, és ezeket a saját kincsei közé rejtette, Petőfi féltve őrzött kéziratai mellé. Ezeket a leveleket nyolcvan éven át elveszettnek kellett tekinteni. Közéjük tartozott Aranynak az első levele is. Arany László, mikor édesapja levelezését 1888-ban közzétette, bevezető tanulmányában ezt irta:

    "A Petőfivel váltott levelek... csaknem teljes számmal megvannak: az egész sorozatból alig hiányzik négy-öt. Sajnos, hogy a hiányzók közt van az a levél is, amit atyám válaszul küldött Petőfi első üdvözletére. Ezzel kezdődött barátságuk..."

Tudjuk, hogy Petőfi és Arany barátsága a Toldi megjutalmazásával kapcsolatban kezdődött 1847 elején. Petőfi irt először Aranynak, február 4-én. Hires levele igy kezdődik: »Üdvezlem Önt! Ma olvastam Toldit, ma irtam e verset, s még ma el is küldöm...« A levélhez csatolta Arany Jánoshoz cimü gyönyörü versét. Arany erre szintén verssel válaszolt, s ez a verse ismeretes, mert Petőfi azonnal közzétette az Életképek-ben. De a vers eredeti kézirata, valamint a kisérőlevél - eltünt, és az irodalomtörténet ezt a fontos levelet elveszettnek könyvelte el. Szendrey Julia levelesládájából előkerült ez a levél is, amely a magyar nemzetnek egyik legértékesebb ereklyéje, mert Arany János első megnyilatkozása saját magáról. Megható a szalontai jegyzőnek szerénysége és önérzete, aki kész irodalmi programmal él falujában, ahol hitvány bérért naponta 10 órát hivataloskodik, s akinek társasága feleségén és két kis gyermekén kivül - Homér és Shakespeare.

A levél negyedrétalaku fehér ivpapiros, négyoldalas (20×25 cm. nagyságu). Első oldalának az élén van a dátum: Szalonta, febr. 11., 1847. Alatta következik a vers: Válasz Petőfi Sándornak. Az első oldalt betölti a vers első hat szakasza. A befejező két strófa a levél második oldalán van. Ennek az oldalnak a többi része üres. A harmadik oldalon kezdődik az ismeretlen kisérőlevél. Megszólitása: Viszont üdvezlésemet Önnek! A levél betölti a harmadik és negyedik oldalt s a végén van Arany János kalligrafikus aláirása. Az elveszettnek hitt ereklye teljesen sértetlen állapotban került elő nyolcvan évi lappangás után.

Az album végén lévő fakszimile-gyüjtemény első négy oldala mutatja be ezt az ereklyét hű reprodukcióban. A vers és levél szövege itt következik:

Szalonta, febr. 11., 1847.

VÁLASZ

Petőfi Sándornak.

Zavarva lelkem, mint a bomlott czimbalom;

Örül a szivem és mégis sajog belé,

Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom?

PETŐFIT barátúl még sem érdemelé.

Hiszen pályadijul ez nem volt kitűzve...

Szerencse, isteni jó szerencse nékem!

Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,

Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

És milly sokat nyerék! Pusztán a pályabér

Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:

De hát a ráadás... Lelkem lelkéig ér,

Hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok.

S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,

Ki törzsömnek élek, érette, általa;

Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,

Otthonn leli magát ajakimon dala.

Akartam köréből el-kivándorolni:

Jött a sors kereke és utfélre vágott

S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi

Tüske közől szedtem egynehány virágot.

Jöttek a búgondok úti czimborának,

Össze barátkoztunk, össze szoktunk szépen:

Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,

Eltépték fűzérem fél elkészültében.

Végre kincset leltem: házi boldogságot,

Melly annál becsesb, mert nem szükség őrzeni;

És az Iza partján ama hű barátot...

Nem is mertem volna többet reményleni.

Most, mintha üstökös csapna szük lakomba,

Éget és világít lelkemben leveled:

Ó mondd meg nevemmel, ha fölkeres Tompa,

Milly igen szeretlek TÉGED s őt is veled.

Viszont üdvezlésemet Önnek!

Ha versem, levelem zavartnak tűnik fel Ön előtt: ne csodálkozzék rajta. Parlagi muzsám, mint együgyű pórleány, elpirúl a dicséreten s összefüggetlen szavakat rebeg. Február 10-edike - ha szabad törpeségeket óriási dolgokhoz hasonlitnom - ugy rohant meg a kitüntetéssel, mint Macbethet a diadalnap: vajha tév utra ne ragadtassam általa! Előbb a tulságos dicséret a fővárosi ujdonságokban, az után a Szépirodalmi Szemle, azután Vahot Imre levele s végre, mi a többiek koronája: levél Petőfitől!... Hol veszek erőt megérdemelni ezt!...

- Önnek elveit a nép és költészet felől forró kebellel osztom... hisz nekem önzésből is azt kell tennem! Nemzeti költészetet csak azontúl remélek, ha előbb népi költészet virágzott. Mit szólna Ön hozzá, ha valaki tisztán népi szellemben és nyelven irt (komoly) epósra vetné fejét? Chimaera lenne ez?...

Magamról irjak: de mit? Hogyan érdekelhetnék Önt az én hét köznapjaim? - Nem épen homályosan futott iskolai pályám derekáról ábrándim szinész csoporthoz vezettek, mellynek művészete, mint nyakon öntés jeges vizzel, akárkit is ki ábrándított volna. Két hónap telve oda hagytam, s szülő földemre visszatérve, most jegyzői minőségben, hitvány évi bérért, naponkint egyre másra 10 órát hivatalban vagyok. A többi időmet részint szeretett nőm s két kis gyermekem, részint Homérom és Shakespeareem társaságában töltöm el; - s talán sohasem érintik vala lábaim az irói pályát, ha a sors iskola társamat Szilágyi Istvánt nálam két évig mindennapossá nem teszi.

De jól tettem, hogy kiléptem. Használtam általa az irodalomnak, használtam magamnak. Az irodalomnak, mert Önt egy olly szép vers irására ösztönöztem; magamnak mert Ön, kit annyira tisztelek, baráti jobbját nyujtá felém. Isten áldja meg önt mindenikért...

                        »Áldja meg az isten ezen a világon,

                        Még a másikon is, szivemből kivánom.«

tisztelve szerető barátja 

Arany János.        

II.

A Nemzeti Muzeum könyvtárában őrzött Arany-Petőfi-levelezés dus anyagában van Arany Jánosnak egy levele, amelyet 1847 szeptember 7-ikén küldött Szalontáról Petőfinek Koltóra. Azért Koltóra, mert Petőfi megelőző levelében értesitette Aranyt, hogy szeptember 8-ikán lesz az esküvője, s arra kérte barátját, hogy legközelebbi levelét már Koltóra cimezze. Arany szóbanforgó levele tehát gratulálólevél is egyben az ifju házaspárnak. Ezt a hosszu, érdekes levelet a 12 kötetes nagy Arany-kiadás XI. kötete 32-es sorszámmal közli a 102-109. oldalon. A levél középső részében megemlékezik Arany arról, hogy a Honderü szerkesztője, P. Horváth Lázár, őt is megtámadta legutóbb, mérgeshangu kritikát irván a népköltőkről, s őróla azt a nevezetességet jegyezte fel, hogy »Petőfi által megénekeltetett s hogy Petőfit viszont ő is megénekelte«. Majd igy folytatja Arany a levelet:

    "Antikritikául az összes népköltészet nevében, egy verset irtam rá haragomban, melyet kibocsátani ugyan nem fogok, de neked mégis megküldök sub ·/. -".

Itt Arany László, a levelezés sajtó alá rendezője, ezt a jegyzetet teszi: »Nincs a Muzeumba jutott kéziratok közt«.

A hosszu levél végén Arany gyermekeiről, Julcsáról és Laciról beszél, s ezt irja:

"Megmondván nékiek, hogy levelet..."

Itt Arany László ezt jegyzi meg: »A levél csak eddig van meg, többi része elveszett«.

Vagyis Aranynak ez az érdekes levele csonkán került a Muzeumba Petőfi István hagyatékából. Hiányzik a befejezése és hiányzik mellőle a sub ·/. alatt jelzett költemény. Szendrey Julia levelesládájának kincsei közül ez is előkerült. Fehér negyedrétalaku papiros (21.5×27 cm. nagyságu), amelynek mind a két oldala tele van irva Arany jellegzetes betüivel. Az első oldal tetején van a Nemzeti Muzeumban őrzött csonka levél »elveszett«-nek tartott befejezése. Igy kezdődik: »irok neked«. A pársoros befejezés és az aláirás után következik Virgula ·/. jelzéssel Arany Jánosnak a levélben bejelentett ismeretlen költeménye, amelynek cime: Falusi mulatság, s amely nyolc nyolc-soros versszakban felel a Honderü támadására. A vers, mint Arany a cimhez irt jegyzetében mondja: »Nem népies (t. i. falusi mulatság), hanem a nép és költői érdekében akar lenni.«

Van ennek az ismeretlen Arany-kéziratnak még egy különös érdekessége. A vers után kétsornyi gyorsirás következik, ugyancsak Arany János kézirásával. Eddig semmi adatunk nem volt rá, hogy Arany gyorsirással is bibelődött. Ez a két sor viszont arra vall, hogy nemcsak Arany, hanem nyilván Petőfi is foglalkozott gyorsirással. A két gyorsirásos sor pontos megfejtése dr. Téglás Gábor ur, Tóth Árpád és e sorok irója közös fáradozásának eredménye. A teljes és pontos megfejtés a következő:

    »Még egyszer az Isten áldjon meg édes Sándorom. Intlek, kérlek és oktatlak, le ne rontsd valahogy magadat a patkolásban, mert nem csak a kis menyecskéé vagy, hanem a hazáé is.«

A gyorsirásos közlés tehát - Tóth Árpád megállapitása szerint - diszkrét közlés volt, kedves és jóakaratu figyelmeztetés a fiatal házas Petőfi számára, egészséges, oktató, baráti intés a nagyszalontai jegyző ur józan bajusza mögül.

Arany János a gyorsirást Dobrossy Istvánnak 1845-ben megjelent tankönyvéből tanulta meg, mert a tankönyv és a levél jegyei teljesen azonosak. Itt emlitem meg azt az érdekes dolgot, hogy mikor megmutattam dr. Voinovich Géza urnak Arany versét és két sor gyorsirását, meglepetten kiáltott fel, hogy Arany kézirataiban többször rábukkant efféle furcsa ákom-bákomokra, de azt hitte, hogy valami török- vagy arabbetüs másolat. A megfejtett két sor nyomán tehát valószinüleg kibetüzhetők lesznek majd Aranynak egyéb gyorsirásos jegyzetei is.

Az album végén lévő fakszimile-gyüjtemény 5. oldala hü reprodukcióban mutatja be az ereklye második oldalát a két sornyi gyorsirással együtt. A csonka levél és a vers szövege itt következik:

    irok neked, Julcsa izenete ez: csókolom a kezét Petőfi bácsinak, hozza el egyszer a feleségét; Laczié pedig már önzőbb: eszem a kis nyakát P. bácsinak, hozza el már a paripát.

    Én pedig, miután ezen utóbbi leveledből látom, hogy eszedre tértél és nem morogsz többé mint a kis kutya, szinte elfeledem előbbi sértésedet, s képzeletemben ugy körül csókolgatva, hogy, ha valóban történnék, komám asszony a világért sem csókolna meg, mig három lében meg nem mosdatna, - ugy körül nyalva, mondom, és ropogásig ölelve maradok

    (jelenleg épen viszkető öklű) barátod

    Arany János.                   

Virgula ·/.

Falusi mulatság.*

Vigan fiuk! huzd rá czigány!

Könnyítsünk a nehéz igán,

Könnyítsünk egy kicsit.

Ez a nap a jó istené

Ki a munkát elengedé:

Igyunk bort! tölts Iczik!

Garázda nép mi nem vagyunk,

Megkövetem csak múlatunk.

Hap! hap! ma igy megy a robot,

Ma mink pergetjük a botot,

- Nem más, fejünk felett;

A ki megbánt visszabántjuk,

Nem megcsaljuk, nem berántjuk,

Ütünk rá egy felet.

Garázda nép mi nem vagyunk,

Megkövetem csak múlatunk.

Forgasd öcsém azt a leányt,

Irigyli más de sohse bánd,

Ha százan vannak is;

Szabad a lyányt tánczra vinni

Megszeretni és elvenni

Szegény parasztnak is.

Garázda nép mi nem vagyunk,

Megkövetem csak múlatunk.

Húzd el czigány a nótámat,

Rá fütyülöm áriámat,

Azt a régit, tudod.

A fütyöt csak széllel szokták,

És mikor a szelet fogták,

Parasztnak is jutott.

Garázda nép mi nem vagyunk,

Megkövetem csak múlatunk.

Kinek is van abban kára

Hogy lábunk nem áll langára?

Hap! hap! aprózzuk rá.

Kinek esnék tőle baja

Hogy a magyar nótát hallja?

Hej! huj! daloljuk rá.

Garázda nép mi nem vagyunk,

Megkövetem csak múlatunk.

Kinek baj, ha mi nem bánjuk,

Hogy fél szemű a czigányunk

S kopott a hangszere?

Urak körűl nem kérkedik,

Nekünk dövőz minket pedig

Felvidámit vele.

Garázda nép mi nem vagyunk,

Megkövetem csak múlatunk.

Vigan fiúk! igyunk egy tust;

A jó kedv tán nem uri jus,

Se nem dézsmás vagyon.

A nóta sincs árendában,

Mikor kedvünk vagyon.

Garázda nép mi nem vagyunk,

Megkövetem csak múlatunk.

Talpam alá húzd te czigány,

Könnyitsünk a nehéz igán,

Könnyitsünk egy kicsit.

A levegő az istené,

Paraszt nóta is fér belé:

I haj rá! tölts Iczik!

Garázda nép mi nem vagyunk,

Megkövetem csak múlatunk.

    (Et voluisse sat est.)

        * NB. Nem népies, hanem a nép és költői érdekében - akar lenni.

        

III.

Arany János »Barátomhoz« cimü ismeretlen versének kézirata. Negyedrét alaku kék papiron (20×25 cm. nagyságu), dátum nélkül, öt négysoros strófa, teljes névaláirással. A papir hátlapja üres. (A fakszimile-gyüjtemény 6. oldala.)

Szendrey Julia levelesládájából ez a harmadik ismeretlen Arany-kézirat. A vers nyilván Petőfihez van intézve. Sikerült megállapitanom, hogy Arany ezt a verset 1847 novemberében irta, Petőfiék szalontai látogatása után és 1847 november 11-én kelt leveléhez csatoltan juttatta el Petőfihez. Magát a levelet a Nemzeti Muzeum őrzi az Arany-Petőfi levelezés darabjai között. Ebben a levélben ugyanis benne van a versnek több jellegzetes szava, ugyhogy nem férhet hozzá semmi kétség, hogy a levél végeztével a prózai kesergés verssé alakult ki, s ezt is elküldte Arany barátjának. Petőfi ugyanis állandóan unszolta Aranyt, leveleiben és Szalontán nyilván élőszóval is, hogy irjon mennél többet. Erre feleli Arany november 11-iki levelében a következőket:

    "Ha látni akarsz döglött pegazust: siess hozzám. Elmeneted óta nemhogy a költés, de még a verscsinálás sem megy. Tudod-e, miféle mesteremberség ez a verscsinálás? Ez, pajtás, a kővágásnél csak százszorta nehezebb valami, ezelőtt én sem ismertem, de a napokban megpróbáltam. Az ember leül, kitalál sok tollrágás után egy cimet..." stb.

A pegazus szó és a tollrágás, amelyet csak én huztam alá, benne van a versben is, amelynek megértéséhez további magyarázattal is szolgál a levél, amely második felében tréfásan felsorolja, mi mindent felejtett ott Petőfi és felesége Szalontán októbervégi látogatásukkor. A felsorolt tárgyak között ugyan nem emlit Arany semmiféle kucsmát vagy kalapot, de lehetséges, hogy Petőfi végleg otthagyta Szalontán a régi kalapját és ujat vett, vagy pedig Aranynak valamelyik kalapjáról vagy kucsmájáról van szó, amelyet Petőfi is föltett a fejére barátjánál. A harmadik versszakban megmacskakörmözött »hozzá« és »felé« tréfás célzás Petőfi »Hozzá« cimü versére, amelynek első sora igy hangzik:

    Szent borzalommal nyujtom im feléd...

Ha mindezt az előzményt tudjuk, a versnek minden szava teljesen érthetővé válik s a kesernyés tréfálkozással induló költemény két utolsó versszaka, amely szin-arany, teljes szépségében kapja meg és gyönyörködteti az olvasót.

Az Arany-kéziratok kiadói joga a szerzői törvény értelmében a Franklin Társulatot illeti meg. Ez az album a Franklin Társulat engedélyével közli a kéziratok hü fakszimiléjét és szövegét, amelynek utánnyomása egyébként tilos. A vers szövege a következő:

Barátomhoz.

Unszolsz, hogy irjak holmi verseket:

S milly szivesen fogadnék szót neked!

De átkozott gebe az a Pegaz

Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.

Tegnap már, mintha irni kezdenék,

Egészen a tollrágásig menék:

De, varjú tépje meg a rosz lovát

Hiába biztatám hogy »czo tovább!«

Ma kucsmád' nyomtam fel, ha igy talán

Egy kis Petőfiség ragadna rám:

Lekarczolék egy pár »hozzá«-t, »felé«-t,

Csuklott a múzsa s rám rivalt: »elég!«

Mit is haszontalankodom vele

Mikor szivem zsibajjal van tele:

Vendége jött s avval sok a dolog,

Minden kis érzelem sürög-forog.

Bolond szeles nép! lót-fut czéltalan

S egymásba ütközik minduntalan:

De nem csoda: a sziv vendége nagy

S igen kedves nekik, mert az te vagy!

Arany János.

Julia 1866 juliusában. Eredeti fénykép, Bülch Ágoston, Pest. (Nemz. Muz. Ereklyetára, 143. sz.)

- Horvát Árpád 1866 augusztusában. Eredeti fénykép, Bülch Ágoston, Pest. (Nemz. Muz. Ereklyetára, 143. sz.)

- Horvát Árpád a hatvanas évek vége felé. Eredeti fénykép jelzés nélkül, (özv. Mirkovszky Gézáné tulajdona.)

- Horvát Árpád a hetvenes évek elején. Eredeti fénykép, Borsos József, Pest. (özv. Mirkovszky Gézáné tulajdona.)

Petőfi Sándor ismeretlen kéziratai.

Szendrey Julia levelesládájának kincsei közül egész csomó ismeretlen Petőfi-kézirat került elő, amely egytől-egyig fontos irodalomtörténeti jelentőségü és a legszorosabb kapcsolatban van Petőfi életének több jelentős mozzanatával. Ezek az ismeretlen kéziratok több dátumbeli tévedést igazitanak helyre az eddigi kutatók nyomozásának eredményeiben, sok megható vonással egészitik ki Petőfi jellemét, megvilágitják az ifju férj és hitvese lelki kapcsolatát, uj fényt vetnek a szigoru após - az öreg Szendrey Ignác - alakjára, és ami a legjelentősebb: képet nyujtanak Petőfi alkotó munkájának mühelytitkairól, amikről eddig sejtelmünk is alig lehetett. Már pedig elképzelhető-e csodálatosabb élmény, mint nyomon követhetni az emberiség egyik legnagyobb költőzsenijének munkáját az ihlet perceiben?

Mért nem tudtunk erről eddig ugyszólván semmit? Mert Petőfi minden költeménye tintával irt kalligrafikus kéziratban maradt meg számunkra, sajtó alá rendezett formában, ugy, ahogy maga összeirta és rendezte. Eredeti fogalmazványait megsemmisitette, s csak egy-két költeményéről maradt ceruzával irt kézirata, de ezek is valószinüleg már nem első fogalmazások.

Juliának köszönhetjük, hogy megőrizte az utódok számára férjének egy négy kvartoldalas kéziratát, amelyen egy teljes vers első fogalmazása és öt más versnek első fogalmazásban odavetett részletei vannak.

Ezt a négy kvartoldalnyi kéziratot tartom éppen ezért - unikum voltánál fogva - a magyar nemzet egyik legértékesebb, valósággal megbecsülhetetlen Petőfi-ereklyéjének.

I.

A debreceni éjszaka.

Ez a kézirat négy kvartoldal (20×25 cm. nagyságu) kékesszinü papiros. Az egész szöveg - néhány tintával irt szón kivül - ceruzával irott. A papiros első oldalának jobb felső sarkából egy darabka (10×6 cm.) kézzel vagy ollóval le van vágva, de megállapitható, hogy már akkor is le volt vágva, mikor Petőfi irni kezdett a papirosra.

Az első kvartoldal közepén ceruzával ez a szó Spárga, kétszer aláhuzva, továbbá keresztben irva tintával az Akasszátok fel a királyokat cimü vers cime, végül ceruzával irva a Kont és társai cimü vers cime, kezdő szavai többször, és teljes utolsó két strófája, alatta zárjelben ez a szó (Debrecen).

A 2. és 3. kvart oldalon, vagyis a belső két oldalon 1 és 2 oldalszámozással az Egész világ a harcmezőn kezdetü teljes vers ceruzával irt első fogalmazványa. Csak a vers első három szótagja (Egész vil) van tintával irva.

A 4. kvartoldalon a Golyók sivitnak, kardok csengenek kezdetü vers össze-vissza dobált több részlete (összesen tiz sor ceruzával), továbbá A csámpás legény cimü vers több részlete (6 sor ceruzával) és a kvartoldal jobb szélén ceruzával keresztben irt négy teljesen ismeretlen verssor, amely a halott Etelke emlékét idézi föl.

A ceruzával irt sorok itt-ott megfakultak, de azért mindenütt tisztán olvashatók.

A kéziratról megállapitható, hogy 1848 decemberéből való, mégpedig a december 9-ike és 14-ike közötti időből, valószinüleg december 11-ikének éjszakájáról, mert külső és belső momentumok valószinüvé teszik, hogy Petőfi mind a négy kvartoldalt egyfolytában, illetve egy nap vagy egy éjszaka irta tele.

De sorra veszem a dolgokat. Leirok itt mindent, amit megállapithattam és logikusan elképzeltem, mert az a meggyőződésem, hogy erről a négy kvartoldalról nálam hivatottabb Petőfi-kutatók valamikor még igen sokat fognak irni.

Először is megpróbálom elhatárolni a kézirat keletkezésének időpontját és előzményeit.

Petőfit 1848 október 15-én nevezte ki Mészáros hadügyminiszter a 28. zászlóaljhoz kapitánynak. November 17-én a költő zászlóalját Debrecenből Nagybecskerekre rendelték a szerbek ellen s Petőfinek november 17-én kellett volna zászlóaljával együtt elindulnia. Petőfi el is akart indulni, de Julia, aki Erdődön szüleinél már közeli lebetegedését várta, visszatartotta férjét. Petőfi november 17-én Nagybecskerek helyett Erdődre utazott, de ezt azonnal be is jelentette Pestre a honvédelmi bizottmánynak, amelytől egyidejüleg családi ügyei miatt szabadságot is kért január közepéig. Erdődön november 30-ikáig időzött, de mert a környékbeli oláhok fenyegetően kezdtek viselkedni, november 30-ikán feleségével és felesége szüleivel beköltözött Debrecenbe, hogy ott várják meg Julia lebetegedését.

Debrecenben a Harmincad uccában laktak együtt mind a négyen Ormos szabó házában. Arany János feleségével együtt meglátogatta Petőfiéket, azt remélve, hogy Julia szülésénél ott lehetnek s Petőfi gyermekét keresztviz alá tarthatják, mert ők voltak a kiszemelt keresztszülők. December 4-ikétől december 9-ikéig időztek Debrecenben, de ekkor elutaztak, mert Arany nem várhatott tovább: sürgősen Pestre kellett utaznia.

Zoltán csak december 15-én délben született meg, s ezen a napon irta Petőfi Fiam születésére cimü költeményét. A négy kvartoldalas kézirat nyilván december 15-ike előtti időből való, mert a kézirat tartalmából nyilvánvaló, hogy gyermeke megszületését még csak várta a költő.

December első napjaiban, nyilván a december másodiki trónfosztással kapcsolatban, két erős politikai verset irt Petőfi Debrecenben, még pedig az Itt a nyilam! mibe lőjjem? és a Csatadal cimü verseit. Ez utóbbit már 8-ikán levél kiséretében megküldte a képviselőháznak. Arany Jánosék 9-ikén elutaztak. A költő ujra egyedül maradt Debrecenben feleségével és ennek szüleivel.

December 11-ikén levelet kapott Petőfi Pestről Orlai Petrics Somától, aki arról értesitette, hogy a honvédelmi bizottmány törölni akarja Petőfit a kapitányok sorából, mert valaki bevádolta őt, mint szökevényt. December 12-ikén válaszolt Petőfi Orlainak s felháborodásában ezeket irta:

    "Az igaz, hogy én, miután egyáltalában nem kaptam engedelmet, engedelem nélkül jöttem el a zászlóaljtól, de azért nem volt szükség bevádoltatnom, mert magam azonnal tudtára adtam a honvédelmi bizottmánynak. Ha ezért engemet kitörölnek a kapitányok sorából, fogadom, hogy én meg őket kitörlöm moraliter az élők sorából."

Ebből a levélből következtettem, hogy Petőfi, miután Orlai leveléből értesült róla, hogy szökéssel vagyis gyávasággal vádolják, módnélkül felháborodott, s 11-ikén éjszaka vetette a négy kvartoldalas papirra Egész világ a harcmezőn kezdetü költeményét és a többi szaggatott versrészletet, ami mind a gyávaság vádjával van kapcsolatban.

Ennyit a kézirat keletkezésének időpontjáról. Most lássuk a kézirat analizisét.

Orlai levele feldulta Petőfi lelkét, de a Pestről kapott hirt és felindulását valószinüleg titkolta felesége előtt, aki óráról órára várta már a lebetegedését. Éjjel, mikor már az egész család aludt, Petőfi, akiben egész nap forrongtak már az indulatok, leült, hogy papirra vesse gondolatait. Debreceni tartózkodása alatt az első pár napon, mint már emlitettem, két erős politikai verset irt. Bizonyos, hogy még több politikai vers témája is foglalkoztatta őt azokban a napokban, s igy érthető, hogy a négy kvartoldal első oldalán tintával leirta ezt a verscimet: Akasszátok fel a királyokat. Ugy látszik, rossz volt vagy a toll vagy a tinta, mert utána ceruzával folytatódik a kézirat. A cim alatt ez a töredék sor következik áthuzva: Édes hazám, Magyar, majd alatta ez a szó Akas megint áthuzva. Ezután több sor ceruzahuzigálás van, annak jeléül, hogy Petőfi gondolkozott és elrévedezése közben ide-oda járt kezében a ceruza. Két politikai vers rajzott a fejében egyszerre. Az első oldal jobbfelének élén ceruzával ez a cim van: Kont és társai, alatta ceruzával ez: Édes hazám, Magyar. De itt sem tudja a verset folytatni. Lefirkálja dühös nagy betükkel az oldal közepére ezt a szót: Spárga és kétszer élesen aláhuzza. Ez a szó nyilván az akasztással egybefüggő képzettársitás öntudatlan megnyilatkozása. Majd egyszerre kipattan agyából a Kont és társai alapeszméjét kifejező utolsó két strófa, s törlés és áthuzás nélkül egyhuzamban leirja a ceruza ezt a befejező nyolc sort:

Gaz király volt Zsigmond király

De nem gazabb társainál,

Csak neveik különbözők,

Mind egyformák lélekben ők.

Meddig tart még beteg világ,

Meddig tart még a nyavalyád?

Király-fene rágja tested,

Agyonrág, ha ki nem metszed!

(Debrecen)

Miközben ez a két politikai vers-téma kóválygott a költő fejében, egyidejüleg tudat alatt egyre jobban kinozza Orlai Petrics Soma levele és a gyávaság vádja, s a két vers vajudása közben megszületik a költőben egy harmadik vers, amely egyszerre csak teljesen készen árad ki belőle. Fordit a papiroson, s a belső két oldalra röptében leirja az Egész világ a harcmezőn cimü verset. Másfél szót (Egész vil) megint tintával ir le, de aztán ceruzával folytatja. Minthogy ez a vers kész, föléje irja, hogy a kötetben hová helyezendő el: »Csatadal után«. Tehát ez volt a harmadik elkészült vers Debrecenben. Petőfi be is irta tintával később a gyüjteménybe a Csatadal után, még később azonban gondosan kitörölte s csak Ferenczi Zoltán betüzte ki onnan 1890-ben. Ennek a versnek maradt még egy ceruzával irott másodpéldánya is, amelyet a Nemzeti Muzeumban őriznek. Ezt tartották eddig az eredeti fogalmazványnak, amelynek variációit Havas Adolf ismertette Petőfi kiadása III. kötetének 702. oldalán. De most megállapitható, hogy nem ez volt az eredeti fogalmazvány, hanem a négy kvartoldalas kéziratnak a szövege, amelyben két további variáció is van, még pedig a 6. versszakban

Fejfámra ne legyen nevem

helyett igy:

Fejfámra nehogy az legyen

és a 7. versszakban:

Jőjjön csak a tavasz! a fák

Zöldelni fognak akkor,

Az én hiremnek fája is

Kizöldül a tavaszkor!

helyett igy:

Jőjjön csak a tavasz, a fák

Zöldülni fognak akkor

És az én búmnak fája is

Kizöldül a tavaszkor!

És végül a harmadik versszak negyedik sorában nyilván a rohamos irás közben kimaradt egy szótag:

Nem nem a gyalázat.

A végleges szöveg igy:

Nem, nem az: a gyalázat.

Háromszor irta le tehát ezt a verset Petőfi, s mind a háromszor javitott rajta. Az első fogalmazásban - s ez jellemzi a többi ceruzás első fogalmazványt is - a vesszőzés pongyola, a költő nem ér rá vele bibelődni, majd rendbehozza a tisztázáskor. Le kell rögziteni gyorsan a költeményt, a megszületés pillanatában. A későbbi változtatások nem lényegesek, inkább csak apró csiszolások és a gondolat világosabb kifejezésére szolgálnak.

Az első oldalon elkezdett két politikai verset a költő nem is folytatja akkor éjszaka. Az elkészült költemény még nem csillapitja le a költő háborgó lelkét. Tovább tépelődik, de most már csak Orlai levelének a hatása alatt. Megint fordit a papiron, s a negyedik oldalon elkezd tovább irni. Ez az oldal talán a legérdekesebb. A költő már fáradt, s csak töredékeket jegyez fel magának, inkább csak emlékeztetőül. A sorokat nem irja ki teljesen, több helyütt csak a rimet irja le és a sor kezdőszavát vagy szótagát. Majd másnap kiegészíti.

A lap élén a következő négy sor van:

Azt gondolom csak gyönge emberek

Nem győznek most gyalázni engemet

S nem győznek majd dicsérni egykoron!...

A nagyok s nemesek: azt gondolom.

Világosan látszik, hogy a negyedik sorban először csak a rimet irta le, s csak utólag irta eléje ezt a négy szót:

A nagyok s nemesek:

Ezután a négy sor után hosszu elválasztó vonal (––––) van. Majd ez következik:

Nem mondja meg senki nekem

Vajjon hol van a helyem?

Ha itt végzem kötelességemet

is megyek!

Megint egy strófa, de csak a gondolat és a befejező rim. Az utolsó sor nincs kitöltve. Következik egy elválasztó vonal (––––). Utána ez a két sor:

Golyók sivítnak, kardok csengenek,

A zöld mezőt piros tél festi meg.

Két teljes sor, utána elválasztó vonal (––––). Ez a három töredék összetartozik s ebből készült másnap vagy harmadnap a Golyók sivitnak, kardok csengenek kezdetü vers, amelynek az első két sora megmaradt. Majd következett tiz uj sor, s utána befejezésül az első fogalmazás módositott és kiegészitett nyolc sora, igy:

Azt gondolom: óh gyönge emberek!

Nem győznek most gyalázni engemet,

S nem győznek majd dicsérni egykoron!...

S ha gondolok sokat, ezt gondolom.

Ne magyarázza senki én nekem,

Tudom nagyon jól, hol van a helyem?

Ha itt végzem kötelességemet,

Csatába s a pokolra is megyek!

Ezt a verset is Ferenczi Zoltán közölte először 1890 márciusában a Budapesti Szemlében, mert Petőfi ezt a verset is kitörölte a kéziratos gyüjteményéből. Ferenczi kibetüzésébe azonban lényeges hibák csusztak be. Először is a második sort igy betüzte ki:

A zöld mezőt piros vér festi meg.

holott az eredeti fogalmazásban világosan igy olvasható:

A zöld mezőt piros tél festi meg.

Ez igy hatalmas, gyönyörü kép és megfelel a decembernek, amikor a vers készült. Ferenczit az vezette félre, hogy Petőfi a verset nem a decemberi versek közé irta be a kézirati gyüjteménybe, hanem A hegyek közt cimü verse elé. Ezt az utóbbi verset pedig Pesten irta szeptember elején. Azt a fontos tényt is megállapithatjuk tehát ezzel kapcsolatban, hogy Petőfi kéziratos gyüjteményében a versek sorrendje nem felel meg mindig a kronologikus sorrendnek. Ferenczi ezt a kibetüzött verset tévesen Pestről datálja s hosszu következtetéseket is füz a szeptemberi dátumhoz életrajza III. kötetének 274-275. oldalán. Ezeket a következtetéseket természetesen mind megdönti Petőfi eredeti fogalmazványa.

Téves kibetüzés bizonyára az utolsóelőtti versszak is, amely az eredeti fogalmazásban világos, szép gondolat, mig Ferenczi kibetüzésében - különösen a negyedik sora - lapos érthetetlenség.

De folytassuk a negyedik kvartoldal kéziratának analizisét.

Következik ez a két sor:

Póruljártak a leányok

Eddig én jártam utánok.

Elválasztó vonal (––––), azután ez a négy sor:

A legénység szépe java

Egytül-egyig elment tova,

Mind                 katonának

Én                    itt hagyának.

A csámpás legény cimü vers első két sora és a második versszaka, az utolsó két rimmel és kezdő szótaggal, vesszőzés nélkül. A strófa végleges szövege igy hangzik:

A legénység szépe java

Egytül-egyig elment tova.

Mind elmene katonának,

Én billegek, itt hagyának.

A nevezetes debreceni éjszakán eszébe jut Petőfinek kétségbeesett lelkiállapotában még valami, s a negyedik oldal jobb szélén alul, fekvő irással, mert több helye már nem volt, leirta ezt a négy teljesen ismeretlen sort, amelyet soha nem folytatott:

Enyészet undok férgei rágódnak

Elporlott tetemid romjai felett

S még is, még is... virágzó ifjuságom

Rózsái közt mint irigyellek téged!

Eleinte nem értettem meg ezt a négy sort, majd eszembe villant, hogy csak Etelkére vonatkozhat. Etelke jutott eszébe Petőfinek, akit irigyelt a haláláért. Eldöntötte tétovázásomat Julia levelesládájának egy másik kéziratdarabja, egy négyoldalas fehér levélpapiros, amelyen Julia irásával Töredékek cimmel Juliának egy csomó verstöredéke van összeirva. Ez a kézirás 1856-ból való, s a második oldalán van egy vers, amelynek ez a cime:

Etelkéhez.

Ez a vers Petőfi négy sorával kezdődik, amelyet Julia átvett a negyedik kvartoldalról és folytatott. Csak egy szót változtatott meg az átvett negyedik sorban, igy:

Rózsái közt én irigyellek téged!

Azután ezt a négy sort tette hozzá az átvett idézethez:

Óh boldog, te! Ő sirata meg téged,

Ifju tagjaidat sirba ő tevé,

Hányszor ázott könnyeitől sirod,

Midőn dalaival tele ülteté!

Érdekes vers és kézirat. Julia irigyli Etelkét haláláért és Petőfi verseiért! (A fakszimile-gyüjtemény 7. oldala.)

II.

Petőfi utolsó politikai cikke.

Egy fehér kvartlap (22×30 cm.). Középen hosszában összehajtva. Szöveg csak a bal féloldalon van, 79 sor, roppant apróbetüs, sürü irás, Petőfi jellegzetes, tisztán olvasható gyöngybetüivel. A cikk élén aláhuzott dátum: Debrecen, januárius 9, 1849. A cikk végén aláirás: Petőfi Sándor.

A Petőfi-ereklyék egyik legszebb darabja. Unikum, mint Budapestiniense és mint magyar hadtörténelmi emlék egyaránt, mert Petőfinek ez a cikke Budavár elestéről szól. (1849, jan. 3.) Buda és Pest elfoglalásának hire csak január 9-én érkezett Debrecenbe s Petőfi aznap irta ezt a lelkesitő cikkét, hogy a csüggedőkbe, a gyászhir ellenére, bizalmat és reményt csepegtessen. Cikke másnap meg is jelent nyomtatásban az Alföldi Hirlap-ban, a 3. szám 9. oldalán. A Petőfi-kutatók figyelmét sokáig elkerülte. Havas Adolfot is későn figyelmeztették rá, ugyhogy nagy Petőfi-kiadásának csak a hatodik kötetében közölhette (1896) már a jegyzetek között a 415. oldalon. Itt is rejtve maradt azóta is. Endrődi Sándor is közölte később (1911) a cikket Petőfi napjai cimü munkájában az 517. oldalon, de ez a közlés sem tette közkinccsé Petőfinek ezt az utolsó politikai cikkét.

Havas is, Endrődi is az Alföldi Hirlap nyomán másolta le a cikk szövegét. Ez a szöveg tele van apróbb-nagyobb sajtóhibával, ami azt bizonyitja, hogy Petőfi maga nem ért rá cikke kefelevonatát megkorrigálni. Most, hogy a cikk eredeti kézirata előkerült, kerekszám negyven sajtóhibát állapitottam meg az eddig ismert szövegben. A legdurvább sajtóhiba ebben a mondatban van:

Megrázott bennünket az ellenség, megrostált; a szemét és konkoly kihull, a java meg benn marad.

A kézirat szerint ennek a mondatnak a befejezése ez:

a java mag benn marad.

Petőfinek ez a hatalmas lelkesitő cikke tehát voltaképpen csak ezuttal kerül nyilvánosságra először a maga hibátlan teljességében:

    Debreczen, januárius 9. 1849. Megtörtént. Budapest az ellenség kezében van. Sokat veszitettünk, de korán sem mindent, s e bal esetnek bal következése csak ugy lesz, ha most elcsüggedünk. Ez lenne ránk nézve legkárosabb, és a mi több, legszégyenitőbb. Ekkor csakugyan megérdemlenők, hogy mindent veszitsünk.

    A mi engem illet, én e csapástól, nem hogy kétségbeesném, sőt örülök rajta, mert tudom, hogy kára mulékony, haszna végetlen lesz. Megrázott bennünket az ellenség, megrostált; a szemét és konkoly kihull, a java mag benn marad. Most minden fél barátunk és titkos ellenségünk átmegy a győzedelmesekhez, s hogy eddig is mi nem vagyunk a győzők, onnan van, mert ezek közöttünk voltak. Mig azt nem tudjuk, ki mind ellenségünk, hogyan diadalmaskodhatnánk?

    E szempontból nézzétek ezen eseményt, hazámfiai, s a helyett, hogy tán káromolnátok, áldjátok az igazságos istent, ki ránk e jótékony csapást mérte. Igazságos az isten, rettenetesen igazságos! ő elválasztja előbb a gonoszakat tőlünk, s azután vivatja ki velünk a szent ügy győzedelmét, hogy abban egyedül a jók vegyenek részt, s közénk ne vegyűljenek amaz elvetemedett gazok a büntetés helyett jutalmat nyerni a szabadságtól, mellyet alattomban gyűlöltek.

    Mert győzni fogunk, honfitársaim, ez olly bizonyos, mint hogy kétszer kettő négy. És ezt nem az ábrándos csalékony remény mondja nekem, hanem a csalhatatlan világtörténet. A ki a multba néz, a jövőbe lát, épen ugy, mint látni a viz mélyében a magas eget. A történet azt bizonyítja, hogy minden eszme csak akkor győz, ha világszerüvé lesz, de akkor okvetetlenül győz, akkor könnyebb magát a világot megsemmisiteni, mint azon eszmét kiirtani. Igy volt hajdan a keresztyénséggel, igy van most a szabadsággal.

    Eddig csak egyes emberek vagy egyes nemzetek állottak föl a szabadság mellett, s lenyomták őket; a mult évben egész Európa egyszerre kiáltotta el ama nagy és szent szót, melly az emberiségnek uj megváltója, s Európát nem fogják lenyomhatni.

    Sőt inkább, már is lenyomták, fogjátok mondani, íme minden országban uralkodik ismét a zsarnokság és el van ölve a forradalom.

    Csalatkoztok, atyámfiai. Azért hogy a láng lelohad, még nem alszik ki a tűz, azért, hogy a napot felhő boritja el, még nem hamvad ki a nap... egy szélroham, s el van fujva a felhő, föllobban a láng. A mult évben egy huzomban nagyot szaladtak a nemzetek, s most megállottak, de csak azért, hogy lélekzetet vegyenek s még nagyobbat szaladhassanak.

    Vigyázzatok rá, egy pár holnap mulva, vagy talán előbb, talpon lesz ismét minden élő a művelt világban, s egethasitó robajjal fogják ostromolni a poklot, melly nem a föld alatt van, hanem itt a földön uralkodik a zsarnokok képében, s uralkodik annál kegyetlenebbül, minél közelebb van halála. Hisz a légy is akkor csíp legmérgesebben, ha vesztét érzi.

    Azért félre az aggodalommal, mert az alaptalan, és félre a csüggedéssel, mert az férfiatlan. Bízzunk az istenben és még inkább a magunk erejében, s harczoljunk fáradatlanul. Jó szerencsében a gyáva is neki bátorodik; az a férfi, az a vitéz, a ki ha veszt is, ugy tartja fejét, mintha ő volna a győző. S nekünk két okunk van vitézeknek lennünk: hogy életünket és szabadságunkat megtartsuk, és hogy ne piruljanak miattunk a más világon őseink, kik hajdan nagygyá és tiszteltté keresztelék szivök vérével a magyar nevet!

    Csak a tavaszig ne hagyjuk magunkat, akkor segitségünkre lesz Európa, ámbár én jobb szeretném, ha nem lenne, hogy azt mondhassuk: a magunk emberségéből vívtuk ki a szabadságot!

    Föl tehát, nemzetem, minden erejével karodnak és lelkednek, mellyet eddig nagyobb veszedelmek sem birtak megtörni. A tiz parancsolatból csak egyet tarts meg, annak az egy parancsolatnak is csak egy szavát, azt, hogy »ölj!« mert ha te nem ölsz, téged ölnek. Válaszsz. Mutassuk meg, hogy az ellenséget csak azért hagytuk bejőni hazánkba, hogy innen többé ki ne menjen; itt veszszenek el egy lábig, ha még annyian volnának is. Mutassuk meg, hogy igaz a magyar példabeszéd: »a ki másnak vermet ás, maga esik bele«.

    Petőfi Sándor. 

    

III.

Béranger: O Manuel, la France s'est levée! kezdetü verse.

Egy kvartalaku fehér lap (23×30 cm.), egy oldalnyi szöveggel. Cim nélkül. Aláirás: Béranger.

Igen értékes Petőfi-relikvia. Petőfi, akinek kedvenc költője volt Béranger, öt versét forditotta le a francia költőnek. Ezek közül négy régebbi verse volt Béranger-nak, amelyeket Petőfi Béranger francia kötetéből választott ki. Az ötödik verset Béranger 1848-ban irta a februári forradalom után s ez valami francia lapban érkezett meg Pestre 1848 augusztusában. Petőfi letisztázta a verset - talán valamelyik kávéházban - és otthon azonnal leforditotta: Béranger legujabb dala cimmel. A forditás az Életképek-ben jelent meg 1848 szept. 3-án Petőfi ismert jegyzetével (»Siettem leforditani e költeményt«, stb.). A francia eredeti - mint Havas Adolf megjegyzi (III. 639.) - nem található Béranger közkézen forgó kiadásaiban. (A fakszimile-gyűjtemény 16. lapja.)

A Nemzeti Muzeum Széchenyi-könyvtára őriz a Petőfi-relikviák között egy másik, 1848-ból való Béranger-verset is, Petőfi másolatában. Valószinü, hogy Petőfi ezt a rövidebb Béranger-verset is (Les pigeons de bourse) azért másolta le, mert le akarta forditani. A forditás azonban nem készült el.

IV.

A haragos após.

Petőfi nem szerette apósát, aki mindenáron meg akarta akadályozni, hogy leánya, a finom, kényes urileány, a kószáló vadpoéta felesége legyen. Mert Petőfi 1846-ban és 1847 első felében, amikor mint kérő jelentkezett, országoshirü költő volt ugyan már, de legalább is annyi volt az ellensége, mint a tisztelője, s az erdődi kuriára, ahol egész sereg környékbeli fiatalember vetett szemet Juliára, a költőnek mindenbizonnyal inkább a rossz hire érkezett el, mint a dicsősége.

Az egyesztendős háboruskodást, az apa ellenállását, az ifjú szerelmesek kitartását és titkos érintkezését, a jó barátnő és a jó barát közvetitésével, részletesen ismeri az irodalomtörténet. Azt is tudjuk, hogy mikor végre 1847 szeptember 8-án megvolt az esküvő az erdődi uradalmi kápolnában, az ifjú pár - a 19 éves fiatal asszonyka és a 24 éves fiatal férj - atyai áldás és minden anyagi támogatás nélkül indult el a szülői házból ki az életbe, a nagy bizonytalanságba.

Később könnyü volt elitélni a »szivtelen« apát, amikor már mindenki tudta, ki volt Petőfi. De, ha beleképzeljük magunkat 1846-ban és 1847-ben az apa helyzetébe, akitől igazán nem kivánhatta meg senki, hogy egyszerü vidéki gazdálkodó létére rajongjon a fiatal költőkért, ellenben mindenki megkivánhatta, hogy féltse a leánya boldogságát, mondom, ha beleképzeljük magunkat az apa helyzetébe, akkor föltétlenül igazat kell adnunk neki sok mindenben, vagy talán mindenben, kivéve azt a pontot, hogy sértett apai méltóságában még az esküvőn sem békült össze a vejével és nem volt hajlandó - csupa dacból - törődni az uj házaspár anyagi helyzetével. Ezt a dacosságot is megérthetjük azonban, ha Juliáról visszafelé következtetünk az apjára. Mert Julia is dacos teremtés volt, igazi apja-lánya, aki apjától örökölte nyakasságát és dacosságát.

Petőfi és Julia életrajzirói megpróbálták védeni az apát, de nem tudták jól megrajzolni sem a jellemét, sem az adott helyzetét. Az esküvő jelenetét a szemtanuk elég részletesen följegyezték, de az esküvő előtti órákat, az utolsó délelőttöt a szülői házban nem élte végig a szenvedő felekkel senki más, aki hüen beszámolt volna arról, ami történt. Maguk a felek pedig hallgattak. Petőfi irt ugyan néhány éles verset apósáról és leveleiben is kipellengérezte őt, de az após hallgatott és Julia sem beszélt. Levelek nem maradtak. Pedig az apa levelezett mingyárt az első hónapokban is leányával.

Szendrey Julia levelesládája uj fényt vet a szigoru apa alakjára is. A kincsek között megmaradt az apának egy levele, amelyet 1848 január 6-án, tehát az esküvő után négy hónappal irt Erdődről leányának. Kiderül ebből a levélből, hogy már a harmadik levele az apának, aki közben mindenfélét vett és küldött Pestre a leányának. Kiderül, hogy a levelezés főleg az utolsó napról - a távozás óráiról folyt. Az apát bántotta, hogy leánya vidám arccal, jókedvüen távozott el hazulról, s nem volt hajlandó még az utolsó percben sem megadni magát és vezekelni, hogy a megsértett apai büszkeséget kiengesztelje. Sőt még a leveleiben is védeni és igazolni próbálta viselkedését. Ez volt annak a levélnek is a tartalma, amelyre az apa megmaradt levelében válaszol. (Julia levele nem maradt meg.)

Az apának ez a levele már egymagában is roppant érdekes és jelentős emberi dokumentum, amely ugyszólván teljesen megmagyarázza az apa eljárását és plasztikusan elénk állitja a keménynek látszó, de voltakép keservesen vergődő apának egész egyéniségét.

De mérhetetlenül jelentősebbé teszi ezt a levelet az a körülmény, hogy érthetővé tesz egy máskülönben teljesen érthetetlen töredék-kéziratot: Petőfinek egyoldalnyi kézirását, amely az apa levelébe téve szintén ott lappangott Julia kincsei között. Az apa leveléből megállapitható, hogy Petőfi kézirata Julia elveszett levelének egyik, még pedig a legfontosabb részlete. Éppen az a részlet, amelyben Julia megmagyarázni igyekszik apjának, hogy miért távozott el hazulról megilletődés nélkül, vidám arccal, jókedvüen.

Hatalmas vallomása ez a szerelmes nőnek, egekig törő hullámverése a szerelem és a gyermeki szeretet összecsapásának, amelyben a szerelem győzött.

A kérdés már most csak az, vajjon Petőfi másolta-e le, saját-magának emlékül, felesége leveléből ezt a részt, amelynél nagyszerübb vallomást szerelmes férfi még sohasem kapott a szeretett nőtől. Vagy pedig - Petőfi fogalmazta-e meg felesége számára a levélnek ezt a részét, amely főleg őróla szól? Ki tudná ezt eldönteni? Akármint volt is, ez a levéltöredék egyik legérdekesebb Petőfi-ereklyéje mindenképpen a magyar nemzetnek.

Petőfi kézirását teljes egészében hüen közli fakszimile-gyüjteményünk 8. lapja. Csak azt jegyzem meg, hogy a 21. sorban a már és a 22. sorban a sem szó ceruzával van betoldva a kéziratba, szintén Petőfi kézirásával, ami arra vall, hogy ez a levélrészlet Petőfinek volt az eredeti fogalmazása.

Szendrey Ignác leveléből a negyedik oldal hü mását mutatja be a fakszimile-gyüjtemény 9. lapja, a jellegzetes aláirással együtt: Szerető Atyád-tok Sz. Ez volt az az aláirás, amelyért Petőfi még utólag is megharagudott apósára, mert az atyád-tok aláirásban célzatosságot látott s azt kivánta, hogy apósa igy irja alá: atyátok. Szendrey azonban nem volt hajlandó engedni ebből a szokásából.

Petőfi kézirata egy fehér papiroslap (15×21 cm), egyik oldalán 35 sor szöveggel. Az após kézirata négyoldalnyi kékes levélpapiros (15.5×22 cm). A levél élén aláhuzott dátum: Erdőd Jan. 6. 848. Megszólitás: Kedves leányom! Három sürün teleirt oldal, a negyedik oldalon kilenc sor és az aláirás.

Előbb Petőfi önjellemzését közöljük s utána az após levelét, amely céloz az önjellemzésre.

Petőfi önjellemzése.

    - - - - Még arról szól édes apám, hogy egykedvüen távoztam el hazulról, minden megilletődés nélkül. Hogy ez úgy látszott, igen természetes; a büszkeség adott erre erőt nekem. Bocsásson meg, kedves atyám, hogy e szót használom, és bocsásson meg, ha megsérteném következő nyilatkozatommal, mit szeretnék elkerülni, hogy maradjon e kínos mult födve, miként azért éppen előbb esdettem... de szükséges, mert fáj, hogy ez elváláskori egykedvüségemet szeretethiánynak magyarázzák szüleim. Tehát: látva milly hidegen, megvetően bánnak édes apám és anyám Sándorommal, jövendő férjemmel, ki iránti szerelmem adta egyedül az erőt le nem roskadni annyi küzdés alatt, őt láttam illy helyzetben, őt, ki minden szegénysége, nélkülözései mellett soha megvetést, megaláztatást nem tűrt és nem tűrhet soha, már mint költő sem, ha egyéb tulajdonságait nem nézzük is - őt láttam illy helyzetben, férjemet, kit áldani annyi mint engem áldani, kit eltaszítni annyi mint engem eltaszitni - ezt látva önkénytelenül éreztem, hogy csak csüggedetlenségemmel pótolhatom ki neki, mit más részről szenvedett. És ő ölelve közeledett édes apámhoz és visszaútasíttatott - ekkor összehuzódni éreztem szívemet, és keserű gyönyört éreztem vidám arczczal jó kedvvel távozni onnan, hova talán többé vissza nem térhetek.

Az após válasza.

    Erdőd, Jan.: 6. 848.

Kedves leányom!

    Tellyesitem kivánságodat - felelek hamar, bár röviden, mert időm és kedélyem határozvák. - utolsó soraidra, -: 's ezt, ismét óhajtom - gyermekim 's igy erántad is a természettül nyert atyai szeretetem zálogául magyarázd, mely természetes hajlam hogy nem vak, hanem az egyének tulajdonaihoz alkalmazott, és igy a gyermekek viszonti kifejteni szokott hajlamihoz erányozva fejlődhetik és mutatkozhatik maga eredetiségében és fokozatában, azt magyaráznom előtted, kit az Isten nem csak érzékkel, de ésszel is meg áldott - felesleges, - és ezért minden gyermek csak tetteivel kifejtett érzelmihez mérsékelt érzelmeket várhat, és követelhet, - természetes.

    Kedves leányom! Én nem akarom ugyan fejtegetni a multakat, - de mégis tőllem mint atyátul várhatván csak nyilt, és őszinte nyilatkozatokat, - ki kell mondanom, hogy összve hasonlitva halgatásunkat megszakasztott én és te első leveleidet, nem vártam miként te magadat némüképpen is hibásnak el ne esmerd, mert hogy gyermek, midőn szüleinek ir - levelében se magárúl, se szüleirűl, se testvéreirűl, se az éppen akkor hevenyében kapottakrúl nem tesz emlitést - az mégis csak hibátska, 's ki ezek közül egyet sem esmér el - ládd édes leányom! én még most sem tudom, ámbár az általvevők és adók jellemeirűl a kétkedésnek még csak morzsáját sem érzem, vallyon megkaptad-é azokat, miket én néked Pesten vettem és hagytam? talán ezt mégis jó lett volna érinteni, ha nem megköszönni; ebbe is fekszik valami - legaláb - - -

    Aztán továbbá édes leányom! ládd én mind két levelemben meg emlékeztem férjedrűl, és - - de ezt hadjuk, mert tán tolakodásnak mondódhatnék - -

    Mi utolsó elválásunkat illeti: hogy férjedet eltaszitottam, - ez ferde állitás és gondolat, - tettemet világosan meg fejthette azon férjednek is nyiltan kimondott érzésem, hogy az előzmények után ne várjon rögtön akkor kiengesztelődést, mert én akkor érzésnélküli ember volnék, - de adjunk időt, és ha ez az előzményekkel ellenkezőt mutatand, - nyitva állandnak, - ha elfogadtatnak - karjaim! Hogy kivánhattál tehát te tőllem akkor többet, - mert édes leányom! ha férjed mint költő nem tür lealáztatást, én mint ember sem, - annál inkább mint atya nem türhetem azt, - hasonlitást kell vala tenned az előzmények és következmények között, 's ezekből itélni - tudom a Sztirás szavait »Et propter quam dimittet homo patrem et matrem suam, et adhaerebit uxori suae s. a. t.« és ezt méltányolom is, - de ez nem zárja ki azért a gyermeki szeretetet, és az ezt követni szokott elválás fájdalmát!!! - - Irod továbbá, miként nem kináltalak meg segedelemmel, - fiam! ez megbántás lett volna férjedre nézve, én legalább annak vettem volna ha házasodásom első heteiben sem tudtam volna legalább ha más ezt tette volna fel róllam, a nyomortól nőmet megmenteni, - és nyomorrul gondolkozni mindjárt elejénte!!! - ugy hiszem, ez tőlled is ábránd, egy kis elmefuttatás, - de hogy azt kelle hinned, hogy: nem igen szánnának szüleid, ha vagy testileg vagy lelkileg el kellett volna veszned; - ez már tulságos ábránd, és szüleidre keserves sértés! - -

    De hadján mindezeket, - utallak a mondottakra, - és midőn szerető atyádnak irom magamat, egyszersmind megfontolónak, és a gyermeki vonzódást mérlegezőnek, és magamat ehhez alkalmazónak gondolj - utallak mondom azokra, miket mind néked, mind férjednek nyilatkoztattam 's a szerint számitsd a jövendőt - de mindenesetre óhajtanám, ha tisztába jönnél, és megkülönböztednéd két hideg vérü esmeretlen - baráti, - és szüle és gyermeki kötelességek közötti különséget, -

    És ime! midőn elől rövidnek gondolám magamat, 3 lapot tele irva hosszura terjedtem - magam sem tehetek róla, hogy veled hosszas kivánok lenni, 's Isten engedje! mindég hosszu!!!!

    Minnyájan egészségesek vagyunk - adja a jó Isten, hogy Ti is ezt mondhassátok - Gyulánk irt már kétszer németül - egészséges Marika is -.

    Üdvöt, és minden jót ez uj évben néked és férjednek - kivánja

    szerető Atyád-tok 

    Sz.

A Képiró uccai Hétbagoly-ház bontás közben.

- Az egyik bagoly.

- A lépcsőház. Mind a három kép Pörge Gergely ceruzarajza 1905-ből. (Szépm. Muz.)

XVII. KÉP

JULIA NAPLÓJA

Szendrey Julia 1846 februárjában - élete 18. esztendejében - kezdett naplót irni, s hosszabb-rövidebb megszakitással - csaknem élete végéig irt naplószerü feljegyzéseket. Erről csak azóta tudunk, mióta a levelesládája előkerült. Az irodalomtörténet mindmáig azt tekintette Szendrey Julia Naplójának, ami Petőfiné naplója cimmel megjelent az Életképek 1847 évi október 31-iki és november 7-iki számában, továbbá Naplótöredék cimmel 1847 október 31-én a győri Hazánk cimü lapban. Sejtették, de nem tudták bizonyosan, hogy Juliának az Életképek 1847 december 5-iki számában Ábránd és 1848 január 2-iki számában Halhatatlanság cimmel megjelent két elmélkedése szintén Naplójából való részletek.

Most, hogy Julia Naplójának eredeti kézirata előkerült, megállapithatjuk, hogy az összes imént felsorolt közlemények a Naplóból való kiszakitott részletek, amelyek közül a legutolsó részlet az Életképek 1847 november 7-iki számában jelent meg Koltó, 1847 október 17-ik dátummal; a többi mind korábbi részlet. Vagyis, amit eddig Szendrey Julia naplójának tartottak és ilyen cimmel többször ki is adtak, az mind Julia leánykori és fiatalasszonykori följegyzése: és csak részlet Julia Naplójának 1846 februárjától 1847 október 17-ig irt Naplójából. Amit Julia 1847 október 17-ike után irt a Naplójába, abból a levelesláda előkerültéig egyetlen sor sem jelent meg.

Bár a megjelent részletek rendkivül fontosak - különösen Petőfi és Julia szerelmének az ébredése és fejlődése szempontjából, - az ismeretlenül maradt részletek ma már talán még jelentősebbek, mert ezek döntik meg azt a sok titokzatos és többnyire rosszindulatu találgatást, amely Julia mártiréletét az utókor számára meghamisitotta.

A Napló ismert részeivel kapcsolatban sikerült megállapitanom egy kedves, érdekes, megható tényt, amely ujabb eddig nem ismert bizonyitéka Petőfi rajongó, odaadó szerelmének és páratlan férji gyöngédségének.

Petőfi már vőlegénykorában tudott Julia Naplójáról, ismert belőle részleteket és már az esküvő előtt foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a Napló egyes részeit, mint ritka irodalmi értékü irásokat, közzé kellene tenni. Irt is erről Jókainak, aki 1847 második felében, Petőfi távollétében, egyedül szerkesztette az Életképek-et. Jókai nagy indiszkréciót követett el, mert még az esküvő előtt bejelentette lapja olvasóinak, hogy nemsokára közölni fogja a jövendő Petőfi Sándorné Naplóját. Ebből egy kis kavarodás is támadt, mert Petőfi megharagudott; de Jókai bocsánatkérésével hamarosan elsimult a dolog.

1847 szeptember 8-án volt az esküvő Erdődön, s az ifju pár még aznap Koltóra utazott gróf Teleki Sándor kastélyába, s ott töltötte a mézesheteket október 20-áig. Innen küldték fel Pestre a Napló kéziratát, valószinüleg október 18-án vagy 19-én, s mialatt ők maguk Kolozsváron át ellátogattak Nagyszalontára Arany Jánosékhoz, október 31-én megjelent az Életképek-ben a Napló első része, Jókai Mór lelkes bevezető soraival, az elkövetett indiszkréció teljes jóvátételéül.

Mikor kezembe került Julia Naplójának eredeti kézirata, meglepetten konstatáltam, hogy a Napló szövege nem egyezik pontosan az Életképek-ben megjelent szöveggel. Nem nagyok az eltérések, de mégis eltérések, s az érdekes az, hogy igen finom változtatásokról van szó, amelyek ugyszólván csak formaiak, s avatott müvészi és igen gyöngéd, szerető kézre vallanak, mert sohasem érintik a lényeget.

Tovább tanulmányoztam a levelesláda kincseit, s egyszerre csak ráakadtam az eredeti Naplótól elkülönitve őrzött öt oldalnyi másolatra, 27, 28, 29, 30 és 31 lapszámozással. Ez az öt oldal egy elveszett nagyobb kéziratcsomó sürün teleirt befejező öt oldala, amely az Életképek-ben megjelent részlet befejezése, a 31. oldal alján ezzel az aláirással: »Petőfi Sándorné«.

És ez a másolat betüről-betüre egyezik az Életképek-ben megjelent szöveggel.

A 27. és 28. oldal (35+34 sor) különálló fehér lap (14×21 cm.), a 29, 30, 31 és egy üres oldal (36+36+28 sor) négyoldalas fehér papir (szintén 14×21 cm.).

A rejtély megfejtése nem volt nehéz. A Nemzeti Muzeum Széchenyi Könyvtára őrzi Petőfi Kerényihez intézett utileveleinek a kéziratát is. E levelek közül kettőt - a XVII. és XVIII. számozásút - Koltón irta Petőfi s onnan küldte el a győri Hazánk cimü lapnak közlésre. Az első szempillantásra megállapitottam, hogy ennek a két levélnek a kézirása teljesen egyezik az ötoldalnyi naplómásolat kézirásával, vagyis megállapitottam, hogy Julia Naplóját a koltói mézeshetek alatt Petőfi másolta le az Életképek számára s másolás közben ő maga tüntette el szerető kézzel az imádott asszonyka stilusából az apró, nőies pongyolaságokat. Mikor elkészült a 31 oldalnyi másolással, ő maga irta a másolat végére még az aláirást is:

mert ez is Petőfinek a kezeirása.

Ugyanez történt bizonyára a győri Hazánk-nak küldött naplórészlettel is. Ezt is Petőfi másolta, mert ez is ugyanolyan simitásokkal jelent meg, mint az Életképek-nek küldött részlet.

Soha senki sem tudott erről a szerkesztők közül, mert Julia kézirása meglehetősen hasonlitott Petőfi kézirásához, s mert Petőfi oly gyöngéd volt, hogy a kisérőlevélben külön hangsulyozta, hogy a Naplót a felesége irta és irta le.

A koltói mézesheteknek megvolt tehát a nagy szerelmen kivül a maga kedves költői és irói jellege is. Petőfi verseket irt, utileveleket irt és a felesége Naplóját másolta, Julia pedig szorgalmasan irta a Naplóját.

Szeptember 9-én érkeztek Koltóra, s a fiatal asszonyka uj füzetben folytatta leánykori Naplóját, ezzel a dátummal: Koltó, szeptember 22. 847. Az asszonykori Napló igy kezdődik:

    »Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit.«

A koltói Napló piros selyemszállal összefüzött lapokból áll. Fakszimile-gyüjteményünk 10. oldala közli Julia koltói Naplójának a 9. oldalát. A piros selyemszál mint erős fekete vonal látszik az eredeti nagyságú hü reprodukcióban. A fakszimile-gyüjtemény 11. oldala közli Petőfi Másolatának a 27. oldalát is hü reprodukcióban. A közölt két oldalon közös az október 3-iki részlet eleje. Néhány apró, finom változtatás megállapitható ezen a pár soron is.

Julia kézirása már leánykorában is hasonlitott Petőfi kézirásához. Mikor Petőfi felesége lett, irása egyre jobban simult férje kézirásához. Később tudatosan utánozta is Petőfi kézirását, ugyhogy a hatvanas évekből való Julia-kézirásokat igen sokszor már csak gondos szakértő tudja megkülönböztetni Petőfi irásától. A fakszimilében közölt két oldal kézirása azonban még 1847-ből való, s igy könnyen megkülönböztethető egymástól.

I.

Julia leánykori naplója.

52 oldalas füzet (14×22 cm. méretü), zöld és barna selyemszálakkal összefüzve. A füzet első két oldala üres. A 3. oldaltól kezdve Julia sürü kézirásával tele van irva 1-től 42-ig számozott 42 oldal. A füzet utolsó 8 oldala üres. A napló 1. oldalán dátum: Február, 846. Erdőd. A napló utolsó dátuma a 41. oldalon julius 4. (1847). Igen olvasható kézirás. Azok a részletek, amelyeket Petőfi lemásolt a Naplóból, +-tel vannak megjelölve. A napló teljesen ép és sértetlen.

Február, 846. Erdőd. 

(Levélkivonat, Thézinek)... Te ismersz kedves barátném, tudod, milly kéj volt nekem az előtt is, a legfellengősbb terveket, s a legelérhetetlenebb föllegvárakat teremteni. Jól tudám, hogy ez mind lehetetlen, mégis mint egy mohósággal űzém tova képzeletem e csodaszülöttjeit; ez nekem olly jól esett. Méltán róják meg az okos emberek e hasztalan ábrándozást, mert tudom én is annyira belebonyolódtam ez álmadozásba, hogy a való szinte idegen volt előttem; s bár istenem annyi jóban részeltetett, nem tudám azt eléggé élvezni, a kába képzelősködés miatt. Az ég látja, kevés igényeket teszek az életre, és sokszor gondolom, milly boldog lenne tán más az én helyzetemben, s mi sokat bírok boldogságomra, mit annyian nélkülöznek koromban. Én sokszor szemrehányásokat csinálok magamnak, s megkisértem, más képen érezni és gondolkodni; néha sükerül rövid időre mintha minden anyagi jólétet ugy bensőképen is éreznék; de ez egy erőltetett helyzet, s mint örülhet a vándor, ha bár szebb és boldogabb országokból, szegény, de saját hazájában ér, hosszú távollét után, úgy örülök, ha ismét tulcsapongó gondolatimnak engedem át magamat. De most még ez sem elégithet ki egészen, mert mintha fájna valami keblemben, s az szét akarna repedni, olly nyomasztó kínt érezek ott. Illyenkor térden könyörgenék istenhez valamiért, de nem találok szavakat, azt kifejezni, s ez nekem méginkább fáj. Látd édes Thézim e nyomasztó érzés sokszor anyagi örömeim között lep meg, s ekkor forró könnyeket tudnék sírni. Különös volt most a szathmári bálban, egyszerre olly fájdalmat érezék lelkemen átvonulni, hogy az avvali tusakodás szinte égette keblemet.

Junius, 846. 

»Jeder von uns hat zwei Leben, die zugleich, aber kaum miteinander dahin flieszen! - das handelnde Leben, und das Leben unsers Gemüths; die äuszere und die innere Geschichte, die Thätigkeit der Sinne, und das tiefe, rastlose Wirken des Herzens. Die welche geliebt haben, wiszen, dasz es ein Tagebuch der Seele giebt, das wir jahrelang halten können, ohne Veranlaszung zu finden, die äuszere Oberfläche des Lebens, unsere lärmenden Beschäftigungen, das Mechanische, im Fortgang unserer Existenz, auch nur zu berühren. Gleichwohl werden wir nach dem Letztern beurtheilt, während das Erstere nie bekannt wird. Die Geschichte enthält die Thaten der Menschen, ihren äuszerlichen Charakter, aber nicht den Menschen selbst. Es giebt ein geheimes Selbst, das sein eigenes »von einem Traum umschloszenes, unervorschtes, ungeahntes Leben führt.«« Bulwer: »Die Pilger des Rheins«.

Valóban igaz. Nem érti senki a sziv életét és történetét, csak a külső felületes életet látják; s milly keményen itélnek felettünk, pedig ha sokszor tudnák, milly küzdés van belöl, midőn előttök vigadni látszunk; s hogy a sziv talán épen akkor tartja legszebb lakója kétségbeesett temetését, midőn az ajkak mosolyogva viszonozzák az üres puszta bókokat; de ha tudnák, még sem könnyeznének velünk, pedig az ő életök is csak igy folyt le, mig szivök bennt, olly hideg és kiméletlenné lett.

Pedig a sziv élete az, mi a külsőt is meghatározza. Nézzük a leányt, ki világba lépésekor jó volt mint isten angyala, szelid és kegyes, mint ők, tiszta mint bérctetőre esett hó. De ő szeretni kezd, szeretni igazán és lángolón; ábrándozva csügg egész valója az ifjun, ki szerelmét tán csak időtöltésbül, vagy más mellékes érdekekből éleszti, mig ráúnván, könnyelmüen elhagyja, midőn képe és e szerelem már olly erős gyökeret vert a szegény lány szívében, mellyet, midőn szerelme kijátszását látja, vérezve szakit ki belőle; mert a sziv nem szakad meg könnyen, hanem összehúzódik önmagában, elzsibbad és mint jég olly hideg, de nem olly olvadhatóvá lesz. Mi csoda, ha midőn látja, hogy belső tiszta boldogsága tán örökre elenyészett, erővel dönti magát a világ zajába, s mohón és kapkodva kutat fel és élvez minden gyönyört, mit csak helyzetében a világ képes adni, s könnyelmüen hallgatja a csapodár ifjakat szerelmet regélni, s mohósággal fogadja esküjöket, jól tudja annak hamisságát, még is örül, ha legkissebb érdeket érez erántok, mert hisz pillanatokra ez is elszóródást okoz neki, s nem fél veszedelemtől, mert tudja, hogy szeretni csak egyszer lehet, s csak egyet olly igazán és lélekből, mellynek elvesztését nem pótolhatja semmi a világon; s ha az ifjú szavai forróbak s szemeiből is mélyebb szerelem lángol, rövid ideig elámithatja önmagát, viszonérzésről álmodva, de ekkor csak hamar eszébe jut első szent szerelme, s az ifju, kinek szint' igy vélt örök szerelmet lelkéből olvashatni, s ekkor szíve még inkább összehúzódik, s életét még keserűbb fájdalom kíséri, mig azt elemésztheti. A világ csudálkozva kárhoztatja a leányt, ki rövid idő előtt olly szende és ártatlan volt, s most kacér, könnyelmüen víg és szabad, kárhoztatja őt, mert nem ismeri a kínokat, melly belsejében szétdulta csendes boldogságát, s hogy ennek emléke vérbetükkel áll mindég előtte, melly még sarjadzásában elöli örömeit. -

De csak szánhatjuk a világot, mert mig illy hideg lett, minden egyese hasonló érzelmeket szenvedett és küzködött által. -

Julius, 846. Erdőd. 

Vannak pillanatok ez életben, mikor megfoghatlan csüggedés fogja körül az embert, s fűzi össze belső világát, hol nem lát egy reményt is, melly őt kecsegtetné, s multjára is nemével a keserűségnek gondol, mert a bánat, mit abban talál, csak azt sejteti vele, hogy szinte illy jövő vár reá, s ha boldog pillanatit veszi számban, azt érezi, milly rövidek és kinemelégítők voltak azok, s egy nyomasztó érzés súgja, hogy jövőjében még illyeneket sem fog találni.

Látja, mennyi küzdés, mennyi kín, mig egy vágya kielégíttetik, s aztán milly rövid a kéj, mit nyert, mert többnyire akkor nyerheté azt el, mikor lelke a sok küzdésben elfáradt, el annyira, hogy nem képes azt többé érezhetni, mi előbb olly boldogságot, olly élvet teremthetett volna számára.

A világhoz képest, csak egy rövid perce teszi az ember néha annyiszor elátkozott életét, csak egy pillanat a roppant mindenség öröktől létező életéhez képest, és még is mennyi kínt, de mennyi keservet foglal magában, képzelt üdveket, mellyeknek elérése csak ujabb fájdalom kútfejévé válhatik.

Oh igaz, hogy méltónak leljük az életet élni, azt csak a hit teheti bennünk, a hit hogy ez élet csak egy rövid küzdhelye egy örökké tartó üdvességnek, vagy ha erről elfeledkezünk, örök kárhozat megérdemlése, mellynek minden pillanata fájóbb, mint egy emberélet.

Septemb. 29-én, Erdőd. 846. 

Oh csak tudnám őt úgy szeretni, mint mennyire szerettetni érdemel! Hátha akkor kell majd éreznem, mi a szerelem, midőn már egy más leány fogja e szenvedélyes szavak édes mérgét lelkébe szívhatni, s én csak mint a halvány múltnak csekély emléke fogok lelke előtt állhatni, mellyet lassanként a feledés mindig sűrűbb fátyla fog végképp eltakarni.

Oct. 10-én. 

Ki volna képes most ez érzést bennem megmagyarázni! Hiszen a szerelemnek gyönyörének is kell lenni, s én csak olly fájdalmakat érezek. Meg vagyok győződve, hogy keserűn kell megbánnom e napoknak minden percét, mellyeket ő vele töltöttem; méreg lesz az, melly minden valódi gyönyör poharába keveredik, mellyet ajkaim érintenek, alattomos kigyó, melly hirtelen fogja fejét minden örömeim után nyujtani. - Elment P. s azt mondá, hogy nem fogom többé soha látni. Soha! - - E szónak kétértelműségét csak most ismerém meg. Rettentő határozott, ha vágyaink elérésének határidejét jelenti; kételkedtető ha mult szenvedésre mondják: hogy soha nem kell azt többé érezni. Kimondhatatlanul fáj - nem a szívem - ugy hiszem a lelkem. Nem heves fájdalom ez, melly minél hevesebben viharzik át fölöttünk, annál csekélyebb nyomot hagy maga után, hanem egy mély fajdalom, melly örvényszerű mélységébe sodor nyomtalanúl minden vígaszt és okoskodást. - -

De van egy, mit későbben, ha nyugodtan gondolkodhatom e tárgy felől, vigaszúl tekinthetek: s ez az öntudat, hogy nem ébresztettem benne akarattal olly reményeket, mellyeket valósitanom nem szabad; sőt olly különösnek, szeszélyesnek mutatám magam, millyen nem is vagyok. És épen ma, hogy viseltem magam! Mondá is, hogy én csak játszottam vele, s mert hiúságomnak hizelge, őt is körömben látnom, azért fogadám el udvarlását. Egy ember életboldogságával játszani! hisz ehez jellemtelenség és alávalóság kell; s hogy tudna épen ő egy illy leányt szeretni, illyenhez ragaszkodni, kiről ezt feltennie kell, s kiről ezt még gondolni is meri. S pedig mai beszédeim után illyennek fog ő engem hinni; igyekezni fog feledni s talán - - megvetni. De mi lesz már most belőlem? Semmi. Nevetni, s mulatni fogok mint ezelőtt; hogy lelkemben érezni fogom-e ezt, azt senki sem látja, s nem is kérdezi. Foly a világ, mint azelőtt, rendben és szokás szerint, de csak körűlem, bennem megváltozott a világ folyása, mélységes tengerré váltak ez utósó események benne, mellyben minden későbbi boldogságnak elveszni kell. Minden örömeimnek kútfejévé válhat, valamint sirjává is. -

Ha ő ezt tudná! Vajon igazán boldog lenne-e akkor? Oh ha bizonyos lehetnék benne!

Van egy megfoghatlan varázshatalom lelkem fölött, melly még tán akkor sem hagyná kimondanom, mi pedig talán az élet legfőbb üdvét teremthetné meg számomra. Egy megfoghatlan hatalom, melly óriási erővel küzd a szenvedély ellen, s még eddig nyert! Ha jó volt, hogy így cselekedtem, az nem önérdemem; mert nem önakaratomból, hanem kénytelenségből tevék igy.

Az én lelkemben fölváltva uralkodik két túlság; a legforróbb szenvedély s utána egy neme a zsibbadt hidegségnek; s ez utóbbi teljes érzéketlenséggé válik, ha egy ideig nem akad tárgy, mi ismét hatalmasan fölrázza hideg nyugalmamat. De uralkodni magamon mindég tudtam eddig, s meg is fogom tarthatni e hatalmas királyi pálcát, ha csak önkénytesen, unalomból el nem hajítom, ezentúl is. Pedig még nem is élvezém a gyönyört, mit csak egy fölöttünk uralkodó érzelem kielégitése szerezhet, ama boldogságmámort, mit csak önkénytelen átadás idézhet elő. Ha eddig nem ismerhetém meg e, csak szerelem által előidézhető boldogságot, ez után sem fogom azt, úgy hiszem. - Isteneket nem boldogithata úgy a szerelem mint embert, mert ők önmagok teremték ezt, s nem az emberi gyöngeség által előidézett önkénytelen legyőzetés, édes kábultság idézi azt elő. Ha szerelem nem léteznék a földön, úgy a vadaknál rettentőbbek lennének az emberek érzéketlenségökben; nem hinnének se mennyet, se poklot. De így, mit nem vagyunk képesek fölfogni és érteni, azt mind a szerelemben találjuk meg.

Octób. 17-én, 846. Erdőd. 

Nem kell-e minden csepp édesért egy tenger keserűséget érezni?... De ha már ennek igy kell lenni, tehát hadd ihatnám ki az élvpohár egész tartalmát egyszerre, hogy mikor aztán a bú foglalná el lelkemet, legalább gondolhatnék a múltra, mikor élveztem, s tudnám, mi a boldogság.

Sötét van lelkemben, olly sötét, hogy ha jövőmbe tekintek, egy napra volna szükségem, melly a tárgyakat megvilágitaná; tehát mit érne egy hold, mit habár számos csillagok? Fényök csak árnyakat mutatnának, s tán rémes árnyékot a szende kis virág helyett, melly ott véletlenül fakadna.

Oct. 18-án. 

Mint harmat, melly a virág kelyhéből fölszárad a forró nap hevétől, szintúgy tűnnek el csöndes, tiszta örömeink éltünk tavassza után, midőn a nyár égető szenvedélyei, vagy a zord tél fagyos hidege őket örökre semmivé teszi.

Talán nem egyéb a szél megrepedt szívek végsóhajánál? - - Mert ha figyelemmel hallgatom, mikor tompa zúgása a fák között elhangzik, olly nyomasztó fájdalom fűzi össze keblemet; s ez talán csak egy titkos rokonszenv hasonlelkek zajló panaszai iránt. Vagy talán a sok csalfa szerelmi sóhajok visszhangja, mellynek mérges fuvallata már olly sokaknak boldogságot, hitét, kapá el visszahozhatlanúl.

Oct. 21-én. Károly. 

(Levélforma.) Én megvallom, hogy szeretem Önt, jobban, mint bár kit, de én nem merek bízni magamban, hogy fogom-e ezt érezni későbben is, midőn többszöri összejövetelünk és kölcsönös megismerésünk tán olly szinben fog egymásnak mutatni, melly nem lesz arra való, hogy szerelmünket megerősitse. És ha épen való az mit Bulwer mond, hogy »nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa mint a megszokás.« Ez engem elrémit; mert inkább távol egymástól egy vágyteljes életet, mint közönbösséget egymás mellett! Azért én nem kötöm le még most magam; nem ígérek semmit, csak azt mondom, hogy ha eljön Ön tavasszal, s mindketten így érezünk, magunk iránti kötelességnek tartom, fölkeresni egymásban jövendőnk boldogságának alapját, de nem csak azon boldogságét, melly talán addig tart, mig a szerelem első mámora, hanem egy egész életboldogságáét.

Oh ha Ön olly szenvedélyes nem volna! Mindég féltem az illy szenvedély lángjaitól, melly épen heves lobogása által nem csak mindent, mi közelébe jő, hanem csakhamar önmagát is fölemészti. S ha e tüz, mellyre egy egész, tán hosszú élet boldogságát bíznám, mellynek szüntelen hevétől függne ez, egyszerre meghidegednék, miután lelkemet elégeté, nem hagyva egyebet emlékénél, mi feldúlt keblem nyugalmát egészen szétroncsolná. Oh szép az illy vég regényben, de kinek érező lelke van, azt kerűlni fogja a valóságban, mert érezi, hogy az őrültté tenné.

Octob. 23-án. Erdőd. 

(Lev. form.) Nem örül-e Ön, midőn érezi és látja, hogy olly szabad, mint madár a légben, melly tetszése szerint röpülhet, hová kedve, merre egy szép virág csalja. Meggondolta-e Ön, mi az egy olly heves embernek, mint Ön, e szabadságától megválni? Engem elbájol a pacsirta varázs éneklése, midőn mint gondolat hasítja keresztül a levegőt, s eltűnésén szinte fájdalmat érezek; de azért, ha akkor ismét vissza jönne, ha önkényt hatalmamba adná magát, még sem fosztanám őt meg szabadságától, mert félnék, hogy szeretetem sem volna képes szép szabadságának vesztét kipótolni, s hogy annak csábító emléke és a vágy utána fölemésztené örömét, s elnémitaná bájos énekét, melly előbb olly magasztos, mintegy ájtatos érzelmekre gyulasztá az ember keblét. Tehát... -

Szabadnak kell a költőnek lenni, mint a gondolat. Szabadság kell neki, hogy álmodozó lelkének szeszélyeit és ábrándjait kielégithesse. Kiállhatlanná válhatik előtte bár melly lánc, melly őt röptében korlátozná, ha tán önkénytesen vállalá is ezt egyszer magára, nem gondolva meg következéseit - s ha ekkor más mód a szabadulásra nem volna, mint e láncot összezúzni? De hátha e lánc egy lélek boldogsága volna? Veszni kellene neki! - -

Octob. 26-án. 

Ha életem ezen utósó szakára gondolok, ha átképzelem ez alig múlt napokat, úgy érzem magam, mint mikor egy szép álomból félig eszmélve, hallom reggel a körültem fönnjárók szavait, s gondolom: bár csak még folytathatnám szép álmomat. És valóban szinte erőltetem magam, hogy tovább képzelhessem, mit percenkinti hideg eszmélésem mindinkább csalóka álomnak nevez. De tán szebb is ez álomnak mindkettőnkre nézve mint valóságban? Ma olvastam Dayka Gábor költőnek életleírását, s kimondhatatlanúl meghatott szomorú házassági viszonya. Most még inkább hiszem, hogy sokkal szebb és jobb is, a költő álomképének lenni s őt a távolság magasztos fényköréből lelkesiteni, és buzdítani, ha lelke pillanatokig elbágyadna, mielőtt a tetőpontra ér, hol neki állnia kell, mintsem őt költői mennyországából a rideg mindennapi világba levonni, magasztos álmaiból, hideg valóra ébreszteni.

Nov. 1-én. 

Ha kinnt a nap lementét nézem, és szemeimmel eltűnését kísérem, gondolva, hát ha e tüneményt most ő is látja és ábrándozó lelke elé tán ollykor az én emlékem is fölmerül; illyenkor egy különös érzés fut idegeimen keresztül, s önkénytelenül gondolom: most lelkeink találkoztak a nap végsugárai között!

Sokkal előbb:

A leány ollyan mint egy viruló rózsatő, mellyre minden arra elmenő jogot tart, hogy ha neki megtetszik, magának virágaiból szakithasson, s így mint ez minél járattabb vidéken van, minél pompásabb, annál előbb megfosztják nyugalomvirágaitól, s aztán pusztán és elhagyva áll, mint bármelly rút gyom. S mégis milly sokszor elégületlenek vagyunk, ha a sors egy csöndes észrevétlen helyet rendel számunkra, hol ugyan nem tündökölhetünk, de nem is kell félnünk, hogy durva kéz, könnyelmű gondatlansággal tépje le boldogságunk virágait. Az igaz, néha meg is vérzi őket a rózsa tövise, de fajdalmok csak újabb dúlásra ösztönzi őket, mert hisz ők a teremtés urai, s mi volna nekik megtiltva? Övék az élv, miénk a szenvedés.

Nov. 9-én. 

Én nem értem önmagamat; soha illy zsibbadságot nem is képzeltem, mint millyen most ólomnehezen nyugszik keblemen. Ha nem szeretem őt, hát miért gondolkozom szüntelen felőle, miért kell sóhajtanom, ha emlékembe előidézem a rövid perceket, mellyeket vele töltöttem. Sokszor gondolom, talán a lélek szerelme az, mit iránta érezek, és nem a szenvedélyteli szivé; a magasztos, minden földi érzeményeken és határokon fölül emelkedett léleké, melly nyugodtan és a mindennapisághoz szokott embernek alig látszó lánggal ég, melly csak a lélekkel enyészhet aztán el; ez pedig halhatatlan, s véle szerelmem is! Én ugy hiszem hogy a szív szerelme mindég csak halandó részünk érzése, bármilly heves és lángoló legyen is az; s igy alája van vetve a természet ezer törvényeinek, és egy pillanat, félreértés, hosszas távollét, megszokás és kor, mind meg annyi gyilkosai lehetnek az illy szerelemnek. De nem így, ha lelkünk szeret; nincs idő, távolság, nincs semmi földi esemény, melly őt megsemmisítse. Nem zajog, nem szenvedélyes ez, hanem szent, tiszta, a mulandóság határain túl, s igy: örök!

Nov. 14-én. 

A nyugalmas okoskodás már elhagyni készül, mert érzem, hogy szerelmem mindinkább növekedik lelkemben. Ugy fáj a gondolat, hogy olly soká nem láthatom őt, ugy fesziti keblemet, mig végre egy sejtés mondja, hogy fogom én őt még előbb is láthatni, mert ha csak felét is érzi a szenvedélynek, mellyet mutatott, el jön előbb, s én olly véghetlen boldog leszek! De hátha addig sem fog híven szeretni, ha szerelme már is kiégett! én vagyok oka, hisz nem igyekeztem-e mindég azt olly hidegen elnyomni, bír-e csak egy emlékkel is, melly szerelmét hozzám táplálná, s nem természetes volna-e, ha szerelem után vágyó lelke egy más lényben keresné föl boldogságát, ki azt szenvedéllyel karolná föl, s őt boldogíthatná. Még ekkor is jól esnék reá gondolnom, mert tudnám hogy él velem egy világban olly ember, ki lelkemnek rejtélyes érzéseit tellyesen átérté, ha mintegy véletlenül föllebbent a fátyol, mellyel azt eddig minden ember előtt elfödé, mint a csillagvilágot, mellynek milétét csak sejtenünk lehet, de ismerni tán soha nem fogjuk. - - De hátha nem fogom őt többé látni! E gondolatnál gonosz szellemem gúnyképét látom, mintha mondaná, hogy csak rajtam állt, megismerni, mi az élv, mik azon percek, mellyekben az ég üdvét hiszi az ember érezni, midőn a világ számtalan tárgyai között, csak az egy érte lángoló sziv dobbanásait érezi. Ha szétdúlják jövőmet, az illy múltnak emléke megmaradna szivembe, s tudnám, hogy volt pillanat, midőn boldogságba merűlve, fölemelkedhetém e föld kinzó valóságán. De a hideg ész mintegy elfásúlt okoskodásaival ezt mind semmivé tette, mert olly erővel láncolta le érzéseimet, hogy élettelenségöket magam is hinni kezdtem. De lelkemben egy hang azt mondja, hogy az erény volt, mi visszatartóztatott! - - Nem, - - nem, az mégis bűn nem lehet! - Oh Isten, légy velem! -

Szendrey Julia születése anyakönyvi bejegyzésének fényképmása, kicsinyitve. (Petőfi-Ház.)

- Julia leánykori arcképe 1846-ból. (Petőfi-Ház.) - Julia 1847-ben. (A Pesti Napló Petőfi-Albumából.)

Nov. 18-án. 

Soha illy sokszor és forrón nem kértem az Istent semmiért, mint most, hogy ne nyujtsa tovább életemet, hogy adja a halált, az édes, a megszabadító halált; mert én e világon soha nem találom föl magam, s így ez nékem nem adhat, és nem is fog adni, nyugott, csöndes boldogságot. Ha keblem mélyét vizsgálom, mindég olly idegennek, olly egyedül érzem magam az emberek között. Van ugyan sokszor olly idő, hogy pillanatokig mintegy elkábítom magam, s azt hiszem, most föltaláltam a tárgyat, mi boldogságot nyujtand; de ezek csak pillanatok, és talán azért vannak, hogy aztán annál fájdalmasabban érezzem, hogy az én sorsom: örökké egyedűl és sóvárgó szomjúsággal e nagy embertömeg és örömei köztt állanom! Én azért kivánkozom mindég annyira a nagyobb világ mozgalmai közé, mert mindég azon reményt táplálom, hogy talán fogok valamit számomra is találni, mi hosszabb időre, tartósan elfoglaljon; de eddig mindég csalódtam, s pedig milly örömem van, ha életet vagy érdeket érzek valami tárgy iránt, mennyire táplálom ezt, de hiában! ennek mindég olly hamar vége van, és ismét olly hideg és holt lelkem, mint a kővé vált fájdalom. Pedig én így nem élhetek, nekem fölizgatás és szenvedély kell, mi elfoglaljon, mi éreztesse, hogy élek! -

Oh istenem! milly szép e világ! és benne mégis az ember, kinek számára teremtéd ezt illy széppé, olly nyomorúlt lehet! Ha nyugott életet rendelél számára, elfásúlnak érzései, és szenvedélyek, nagyszerű lélekháborgások után sóhajt; ha pedig szenvedély lakik keblében, nincs annyi ereje, hogy azon uralkodhassék, és annak rabszolgája lesz, mi őt aztán még üdvösségétől is megfosztja. De még egy átka van az illy kedélynek, melly megmérgezi szívét, t. i. a tudat, hogy illy kedély nem nyujthat szelíd, békés örömeket, nem boldogíthat olly tisztán, mint egy szelíd ártatlan teremtés teheti azt, bár ki köti hozzá életét. E tudat elég, korlátozni vágyaimat, ha azok néha kétségbe esve kiáltanak egy lény bírása után, kivel megoszthassa e zajló érzéseket, mert félnék, hogy önkénytelenül elsodornám ez örvénybe, melly igy talán magamat fog megsemmisíteni.

Decemb. 2-án, 846. Károly. 

Szerelem kell nekem, máskép nem élhetek! megfagy lelkem örökre, ha nincs, ki részt vegyen e lángban, melly benne dúl, mellyet minden idegeimen, mint egy lávafolyamot szüntelen lobogni érezek, melly kénytelen önmagát emészteni, mert nem talál tárgyat, melly lángolását visszatükrözhetné.

Dec. 3-án. Károly. 

Sokszor, midőn ábrándaim lángtengerébe elmerűlök és hévvel ölelem őt körül, egyszerre mint rémet látom előttem a jéghideg, vagy mi még fájdalmasabb, a közönbös tekintet, mellyet rám vetett, midőn, utósó ittlétekor, kérését nem tellyesítém. Illyenkor, mintegy megállni érezem szívemet; vagy inkább nem is érezek, hanem elzsibbadva nézem e tekintetet, melly képes volna a legóriásabb lángot jéggé fagyasztani. Oh istenem! ha sokszor kellene illy tekintetével találkoznom.

Dec. 6-án, 846. Károly. 

Mintha nem szabad volna nekem szerelmet éreznem, azt mi után szűntelen imádkozom, mi vágyaim főtárgya, boldogságom egyedüli reménye; nem szabad éreznem, mi nékem szükségesebb mindennél sóvárgó vágyaim kielégítésére. Már éreztem szerelmem növekedését, örültem a gondolatnál, hogy azt egykor olly lángnak látandom, melly képes lesz őt egy életen át boldogítani; s most egyszerre mintha jég verte volna el reményeim szép virágait, miután ismét olly kopár minden, mint volt, mielőtt e szép virágokat benne ápolhatám. Illy gyöngédtelenség képes volna a szerelmet, ha bár erősebb alapja volna is, kíméletlenül kitépni szívemből, habár szétzuzva maradna is aztán, örömtelenül! -

Mióta hallám, hogy nála lévő soraimat ismerőseinek megmutatá, azon perctől fogva egy magyarázhatatlan rosz érzés fogta el keblemet. Először föllázadt bennem minden e gondolatnál, milly nyugodtan és bizonyosnak hittem szavait. De hogy is ne, hiszen becsületére mondá, hogy nem fog vele visszaélni, és kívüle nem fogja azt látni senki sem! Én hittem, hogy nincs eset, melly őt ígérete megszegésére bírhatná; de midőn látom, hogy csalódás volt e hitem, mert ha még most sem tartá meg adott szavát, most, midőn még olly nehezen és vigyázva nyerheti meg vágyai célját, önkénytelenül gondolom: mit várhatnék akkor tőle, ha birtokába adnám lelkem minden gondolatát, ha ki lenne elégítve szenvedélye. - - Illy gondolatok először föllázíták szivvéremet, de midőn azt lecsillapithatám, egy nyomasztó merev fájdalom nehezedék lelkemre, és a bizalom helyét foglalja el benne, melly most számkiűzve belőle. S ha örökre, úgy a szerelemnek is vesznie kell benne. - - Oh de ha ekkor az ő élte sem lenne olly szép, minőnek azt az én lángoló viszontszerelmem képes lett volna varázsolni; ha nem lenne, ki őt igy tudná szeretni, mint én, mitől félek; mert ha közeledni fognak lelkéhez, elégeti szívöket a szenvedély, melly egész valóját lángoltatja, s ekkor elhamvadni vagy boldogságát elemészteni lesz kénytelen. De forró lelkem fogott volna nyújthatni tápot érzelmeinek, mi alatt viszont azt talált volna benne, s igy nem enyészhetnének el olly hamar a kéj percei, mellyek után sóvár szívvel mindketten vágyódunk. - - Oh ha már nem lenne késő emlékét kitépni szívemből! Mert épp' olly kinzó ez, mint lehet egy vaknak, ha szemei csak pillanatra láthatták volna a szép világot, mellyről annyi dicső képeket alkotott magának, mellynek láthatása legfőbb vágya volt, de azt elérve egy perc múlva ismét a rémteljes sötétség fogá őt körül. Nem jobb lett volna-e, ha ismeretlen maradt volna előtte a boldogság, minek emlékezete, mert tudja hogy annak élvezése neki lehetlen, megkeserítni fogja a gyér örömeket is, mik talán az ő sorsában is találhatók lennének! - -

Dec. 8-án, Károly. 

»Isten akaratja ellen nem történik velünk semmi«: tehát az ő akaratja volt, hogy megismerjem őt, hogy pillanatokig csak az ő birásában higyjem boldogságomat; s most ismét az isten akarta, hogy e hitemet szétdulja a világ, hogy emléke számomra csak egy fájdalomtenger legyen, mellybe örömeim merülnek; de isten mindenható, teheti, hogy ez változzon bennem, hogy boldogságomat egy más, ha tán nem olly szép világban is, föltalálhassam. Ma ismét azt beszélé Szüts Debrecenből, hogy ő ott keresztül utaztában annyira megszereté Priell Nelli szinésznőt, hogy őt mindjárt nőül akará venni, de először hitbeli különbség akadályozta, mire ő mindjárt a leány hitére akart áttérni, de erre is időt kivántak, mi alatt a leánynak aztán elment a kedve tőle, s így elmaradt az egész. S én e hosszú gyalázatos mesét mosolygva hallgatám végig, mi alatt úgy fájt a szívem... Én e hírt ostoba hazugságnak tartom; de még is... ha bár milly csekély igaz van is benne, s ő addig, mig én keblem szentének helyezém képét, ő egy szinésznő ölelései köztt neveté tán a bohó leányt, ki még egy csókkal sem meré tiszta öntudatát kockáztatni, s megtagadá a heves ifjutól azt, mit a jegyesnek volna csak szabad kérnie. - Oh de mért is tettem ezt, akkor, mikor még minden emberek fölött becsülhetém, mikor még azt hivém, hogy keble tisztán és híven csak érettem érez. -

E hitemet szétrombolták - - Oh istenem! De hátha még is híven szeretne még most is. - - Nem, nem lehetek övé még sem; felednem kell ábrándjaim tündérképeit, mert látom, hogy azok nem tarthatnának soká. Rövidek volnának azok... de forróbbak, mint a nap sugarai... Ha tehetném, hogy életem csak addig tartana, mig szerelmét birnám, mig enyémmel őt boldogíthatnám, ennek szüntével pedig életem is megszünne! Milly boldogság volna ez! De így, ha nője lennék, ha hozzá kötném életem, s ekkor ő megszünne szeretni, és másnak karjai köztt keresné szenvedélyének kielégitését, mert nem volna képes azt korlátozni. - - -

De enyéssz el álom, boldogságoddal és fájdalmaddal együtt; lemondok rólad a valóságban; de még emlékezni sem akarok rád! - Keresni akarok a világban tárgyat, melly vesztedet kipótolja, s talán... hasztalan!...

Január 18-án, 847. Erdőd. 

Most van egy zeneművem Chopintől, egy Etude, mellyet igen szeretek, mert eljátszása varázstükörkint juttatja lelkem elé életem egy szép szakát, mellyet Bikszádon töltöttem; mert e mű ép' ollyan, mint egy kis folyam, mint a Túr Bikszádon, mellyet én nem feledhetek, mint nem feledhetem azon órákat, midőn hallgatám, mint merengett el lassú morajával a múltakban, majd vadzúgással akarva elhagyni a jelent egy szebbnek képzelt jövő elé szökdécselt. Én annyira értém e patakot, mikor változatos, de mindég szép partjain, melly őt szerelmesként ölelé karjai közé, ültem, s ő lelkemnek még addig nem ismert szózatával beszélgetett. E szózat még soká tartott, midőn a Túr bájos csevegését a világ zaja rég elhangoztatá mögöttem, de végre, mint minden álom, úgy ez is elenyészett. Ha e darabot játszom, mindég olly vágyat érezek, csak még egyszer láthatni azon vidéket. Milly ismerősként beszélgetnénk a kis folyammal; elmondanám neki, mennyi öröme, de mennyi bánata volt lelkemnek, miolta elváltunk. De milly szép is ez Etude, s olly megfoghatlanúl emlékembe varázsolja azon perceket, midőn szívem először sejté a szerelem tündérvilágát, s én először gondolám, milly szép és dicső lehet az.

Február 3-án, Erdőd. 

Még ennyire nem támadta meg a világ lelkem minden érzeményeit, rút árnya nem sötétíté ennyire el annak minden fényvilágát, mi benne föltárta az életkedv olly sokszor majdnem elölt virágát. De büszke öntudattal emelkedhetem e gyáva világ kíméletlenségei fölé, mert nem érti szívem érzelmeit, azért fürkészi azt bosszús kíváncsisággal, és gázolja megvetve annak legszentebb helyeit. Hadd legyen! erősnek szoktattam lelkemet, s most sem fogom magam eltiportatni. - Oh de e hideg büszkeségért valódi boldogságomat kell adnom, föláldoznom szívem lángérzeményeit, magasztos önalkotta világomat, s azt most álomképnek nevezni, végre a fagylaló rideg fölébredésnél még a vágyat utána is elnyomni. Most kíváncsian várom, mit küld még rám a sors; szenvedtem már sokat, de ezentúl sem fogok könnyezve összeroskadni hatalma alatt, hanem küzdeni minden szeszélye ellen.

Febr. 7-én, Erdőd. 

Most elememben vagyok! Az idő zord, mint a valóság, de van egy benne, mi álmaimnak viszhangja, lelkemnek barátja, s ez: a szél. Olly rokonhangon beszéli saját változatos életét, beszéli, ismét mennyi tört léleknek fájdalomsóhaját kapá el fuvalmai közé. Oh mint szeretnék a szél karjain egy világot beutazni! Sibiria jéghideg szivével, a sivatag pusztatenger forró lehelletével űzném játékom, mig elfáradva, kedves hazámban pihennék meg. Milly panaszolva regél első ifjuságáról, mikor mint langy szellő hintázta magát a szerelmes rózsa lángkeblén, mig sorsától üzetve kelle most neki vad fájdalommal a világot bejárni, mig tán kétségbeesve a tengerben keres menedéket. Gondolom, ha e szél, melly most e várt látogatá meg, tán előbb egy égbe nyúló bérc büszke fejét ölelé körül, vagy a világtenger habjaival űzé szilaj játékát, és kegyetlen szeszélyében tán emberélteket sodrott ajándékúl a sovár hullámok közé, most itt van és látja hogy szivemben is zúg a fájdalom, miként ő, és ismét elhagy, hogy egykor megint megszerezhesse a viszontlátás kínos örömét.

Február 8-án, Erdőd, 847. 

Mi olly magasztos, mint földünk szerelme a nap iránt, és ez előképe az én szerelmemnek. Jól tudja ő nap kedvesének hütlenségét, mikor ez őt elhagyja, de mégis szereti őt, mert lelkévé vált szerelme. Nézd, mint borúl el bánatában, ha nem láthatja őt, elsötétül a féltés rémteljes fájdalmában, ha ez elválik tőle; de mint örül, ha az reggel ismét visszajő, fájdalomkönnyüi, mellyeket kedvese távolléte miatt sirt, egyszerre az öröm ragyogó harmatává lesznek, mig azt a nap forró csókjai föl nem száritják; s ekkor olly epedve tárja elébe legszebb virágait, nem gondolva vele, ha azok az égető sugarak, a lángoló szenvedély és a boldogság özöne alatt elhervadnak is, hisz csak kedvese számára neveli őket, neveli könnyeivel is, csakhogy szerelmesének örömét szaporithassa.

Oh lásd, igy szeretlek én, mint lelkem mennyországát, szeretlek, mint földi üdvességem teremtőjét. Ha téged nem bírhatnálak, elsötétülne életem, de rémes éjjelét nem vigasztalhatnák csillagok, hanem a fájdalom tépné szét szívemet, és szabadulásérti könyörgésem az átok visszapattanó szavai lennének. Most tudod, mennyire szeretlek! tudod, mennyire bírod szívem minden érzeményét, lelkem minden gondolatát; - - - De hátha talán elveszti becsét szerelmem már most előtted, mert forró lelkednek nem kell többet érte küzdeni! - -

Oh irgalom! mondd, hogy most még jobban szeretsz. Küzdj ezentúl egy szent célért, a hon javáért; és küzdhetsz bátran, mert tudod, ha most pillanatokra megtörhetnék ifju erődet, lesz már most, ki lelkednek erőt, új életet adhat; s ha sikere nem lenne fáradságodnak, van kebel, hova fájdalmadat temetheted; van lény, kinek nem lesz saját fájdalma, csak ha te szenvedsz, nem lesz öröme, csak a te boldogságod felett; ki egy világ szenvedését bírhatja el addig, mig téged bír! - - -

Február 20-án, Károly. 

Kacagnom kelle, midőn ma naplóm utósó levelét átolvasám, hogy milly bolond gondolatim vannak néha; kacagva keserüen, éreztem, mennyire tudnék én szeretni, ha volna férfi, ki képes lenne, lelkem képzeményének megfelelni. De már erről lemondtam, és csak téged imádlak, forró lelkem képzetétől teremtett Romeom! nem ronthat téged le a való gyermeke, azért tisztán és egyedül fog oltárod szívemben állni. Oh de hátha mégis találna szívem egy illy embert, ha ideálomat az isten megteremtette volna számomra. - - Oh még e gondolat is felgyulasztja valómat... megőrülnék boldogságomban! Azért nem adja ezt meg nekem az isten, mert érzem hogy tán üdvességemet is odadnám érette. Most ismertem meg egy fiut, U. E. ki, ha szeret, ez első szerelme, úgy hiszem. Megzavarta eszemet, mert illy boldogságot szeretnék érezni. Egy férfinak első szerelmét boldogítani, olly magasztos tiszta gondolat! Ha akarod ezt istenem, adj erőt, hogy méltó legyek rá, őrizz a csábmesterségektől, de ha kezem közt látnám boldogságát, ne engedd, hogy könnyelmü hideg számítással azt eljátszam, mert rettentő a büntetés, mit ekkor érdemelnék.

Február 28-án, N.-Károly. 847. 

Leültem, hogy szaporítsam jegyzeteimet, de valóban nincs egy eszmém, egy tett, mi érdemes volna, leirásával az időt tölteni. - Mert most ugyan minden nap élvezem azt, mit a világgal együtt mulatságnak tartok, és udvaroltatok magamnak, táncolunk, muzsikálunk, sok embert látok körömben, fecsegek, nevetek, s mindent elkövetek, mit csak elszóródásáért felkeres az ember, mégis a legcsekélyebb bensőség nélkül foly életem, hogy több elfoglaltatása van lelkemnek, ha alszom, mint most ébren; - nincs egy tárgy, melly figyelmem tellyes mértékben lefoglalhassa, egy érzet, melly lelkemig hasson, ámbár minden nap érzek, hol bosszúságot, hol diadalt, megcsalatkozott reményen, vagy nem várt örömen, de ha a tárgy nincs szemem előtt, vele együtt az érzelem, mit előidézett, is eltűnik. De még is jó e silányságokban az, hogy egyik a másikat feledteti, egyik a másikat gyorsan eltörli, s így, ha magamra maradok, jelenem nyugodtan hagy, s nem zavarja sem fejem, sem szívem. Jövőm felől már jó formán tisztába vagyok, csak egy út áll előttem, tehát hadd legyen! - Múltam, melly nem egyéb számtalan, nem élvezett, hanem remélt boldogságnál, múltam legyen mind e mellett kedves álomképem, mellyet csak kísérni, de elérnem nem lehet. - Maradj hideg nyugalmadban szív! tán még nincs minden boldogságod elveszve, és lehető, hogy a hideg számitással elölt virágok helyett, mások, habár nem olly illatosak is, lehetnek kiküzdött sajátod. - Azért: akarok szeretni! és mennyire lehet, tisztán, igazán, nem szenvedéllyel, hanem nyugodt meggondoltsággal. Ha ha ha! mint vigyorog rám rémes gúnyképével egy kísértet, mit valódi nevén nem nevezhetek, mert ugyan már másodszor látom, de idegen szellemként, nem ismerhetém őt meg valódi alakjában, csak mint torzképet, melly gyöngébb semhogy elfoglalhatná tartósan elmém, s azért merűl ismét varázskörében, honnan tán egyszer romlásomra fog kibontakozni, és elölni nyugalmamat. De nem nem! - - -

Martius 2-án, Károly, 1847. 

Ismét életemnek egy hatalmas átka nyomá le érzéseimet: a csüggedés, kimerültség egy neme. Bár mire gondoljak, mindent olly leverő színben látok; nem vagyok képes jelenemben vagy jövőmben egy reményt, egy csillagot találni, mi egy kis életkedvet szerezne, olly hideg, holt minden érzésem, hogy vérem' mintegy megzsibbadva érzem. Lelkem is olly levert, elégedetlen, hogy azt kell gondolnom, talán elveszté már türelmét, el forró vágyát egy rokonlélek feltalálására. Martius 2! Egykor azt gondoltam, hogy e nap reám fogja árasztani minden üdvét egy bizonyos viszontlátáskor; de csalódtam; e nap is csak ugy folyt le mint a többi, önmagamat csalva és ámitva. - Nem fog ő eljönni; nem fogom őt látni tán - soká. Soha, nem mondom, mert ez lehetlen; de soká, mikor részünkről, tán már minden veszve lesz, mikor egy élet fog bennünket elválasztani. Tán akkor már nyugott leszek, és megadom magam ez életnek, mibe az én sorsom: egy emésztő, lelket tépő, soha ki nem elégitett vágy miatt mindég egyedül, idegenen élni, s ez örök szomjú élet engem elveszt, elkárhoztat, mig nem lesz számomra szabadulás. Mit ér nekem, ha mindennel bírnék is, mit csak adhat a szerencse, ha a szerelem boldogságát nem élvezhetem, mit érne egy világ birtoka, ha a lángoló szenvedély, mit szívemben érzek, nem talál tárgyat, mellyel egyesűljön, melly kielégithesse. Önkénytelenűl kell a szerelem hatalmának rajtam uralkodni, nem pedig erővel kikönyörgenem ismeretségét. Nem érezhetek ekkor szerelmet, csak önmagamat csalom, hogy ez érzékcsikland, mi kissé elfoglal, ama mennyet alkotható magasztos érzelem.

Martius 13-án, Erdőd. 

Most irtam Marinak egy levelet, mit lemásolok, hogy egykor nevethessek rajta.

»Most híven elbeszéltetem tollammal, milly jó dolgom volt addig, mig t. i. U. Endre itt volt!! - Nagyon meglepett, midőn vasárnap a templomból haza jövén, hallom, hogy Bandika itt van; de ám azért mégsem pirultam úgy el, mint ő (kis ő még csak, jelentem:) mikor Papa bevezette hozzánk. »Furcsa« mondaná az Actuarius. Vasárnap délután ide gyülekeztek az erdődi szépségek - persze Lauka Janka, mint primadonna köztük - s mi táncoltunk nagyba, s természetesen mulattunk. Jó volt a tánc, legalább nem kellett olly sokat beszélni, mi okbul annyit klaviroztam is, hogy végre minden csárdástudományomnak vége lett. Másnap szolgabíránk kiséretében Szinfaluba mentünk két kocsival (az az bizony egy kocsi sem volt közte, mert az egyik szán, a másik szekér volt:) és estig ott mulattunk. De mikor aztán haza jöttünk, meg voltunk akadva, mert ámbár Carolin itt volt, még sem igen ment a discurs, mert a kis Andriska csak akkor szólt egy szót, ha épen elkerülhetlen szükséges volt. Másnap reggel indult haza lovagunk; lovagot mondok, mert lóháton volt. Csak jól mondja a német, hogy »alle guten Dinge sind drei«, mert nekem is ez a harmadik lovagiasan megjelenő gavallérom: Cavaliér intime! Isten segitse, jobban mint a többit, mondják sokan; én csak nevetem, s gondolom magamban, hogy akkor meg majd erre fogják azt mondani »szegény tatár!« De annyit mondhatok, hogy ha természetesen megy a dolog, úgy fájdalom! a hóditásba múltkor nem haladtam elő, hanem rontottam, mit eddig építettem, mert haldd csak: 1-ször, rettentő náthás voltam, hogy alig láttam, tehát természetesen rútabb voltam, mint máskor; 2-szor sehogysem tudtam bájoló lenni, hanem hideg voltam mint a jég, minden igyekezetem dacára olly hideg hogy csak (nagy) Őm forró szenvedélyes lelke nem fagyott volna meg közelemben. A többiek, kiknek semmi köze és jogok nem volt hozzá és nincs is (csupa féltékenység!) egészen entzückt vannak tőle; szépségétől, jó módjától s minden mozdulatától. Persze az öregek is. Na én sem vagyok ellene; hanem arról nem tehetek, hogy még most nem tudok hideg érzéketlen szemeihez szokni, s ha rá nézek, mindég kedves szenvedélyes Őm képe varázsolódik előmbe, ki ha rám nézett, szemeiben láttam forró lelkét lángolni. Aztán meg, hiszen tudod, hogy mennyire ellenkezett tudományom mindég a tiéddel, mert a kék szemeket, mellyekből te mennyedet tudod kiolvasni, én soha sem értettem, s nem is értem most se. Akár chinai betüket, akár kék szemeket lássak, egyformán nem értek hozzá. De az a gondolatom keletkezett, hogy talán Uraynál is csak számitásból megy az egész história, s mert bizonyosnak tartja mind a mellett, mint a gazdag Uray győzelmét, azért vesz olly kevés fáradságot magának, s mert még fiatalabb, semhogy egyszerre megbarátkozhatna még romlatlan lelke illy, magamról mondom, bűnös számitással, azért olly gondolkodó és komoly. Ird meg véleményedet e felől édes Marim; de ugy ám a hogy igazán gondolod magad is. Meglehet, hogy még mi is eljátszuk »Házasság a nagy világban«, csakhogy nem lesz olly tragicus, hanem jó kényelmes élet lesz, mert egyikünk sem alkalmatlankodnék sokat a másiknak.«

Eddig a levél e tárgyra vonatkozása. Mondhatom olly hideg, higgadt eszmék vannak benne, hogy 30 év múlva sem gondolkodhatom megfontoltabban a szerelem lemondásáról.

Martius 11-én. 

Mi a szerelem? Könyv, mellynek eredetijét véli minden szerelmes olvashatni, s csak midőn vége van, látják legtöbben hogy biz ez is csak másolása volt ama magasztos szent érzetnek, mellyről annyian beszélnek, de többnyire csak hallás után, hogy aztán magok is azt hiszik, hogy eredetije a sok másolásban végképp' elhasználódott. De nem igy van; mert léteznek kiválasztottjai az égnek, kik ezt megismerhetik, s mint életök egy magasztos emlékét viszik lelkeikkel egy szebb életbe át.

Ha szenvedélyes lávafolyammá változik, akkor többé nincs előtte olly szent, mit lángkarával szét ne rombolna, és fel nem emésztene. Őrizkedjünk a szenvedélytől, mert kin ez uralkodik, annak nincs több boldogsága.

Martius 25-én, 847. 

A nő, ha nem ismeri a szerelmet, méltán kérdheti a végzettől: mért teremtél engem? A nő élete csak szeretet által lehet becses; csak szerelem adhatja meg ő neki azon dicső kört, mellyben élnie boldogság és öröm legyen.

Az érzéketlen élete kárhozat; szintúgy mint kinek keblében az érzelem szelíd jótevő sugára helyett ennek tulsága által előidézett vad láng él; ilyennek nincs valódi boldogsága. Küzdjön ő bár e szenvedélyessége ellen, veszteni fog, s lelkét az egymást űző indulatok mámora fogja rövid és tökéletlen örömekkel kábítani, mig végre kimerülve és elkeseredve látja, hogy sebesebben tűntek az érzelem árjai keblén keresztül, semhogy azok mélyéről gyöngyöket halászhatott volna, s fájdalommal tapasztalja, hogy észrevétlenül szakgatják szét lelkének nyugalmát szilaj rohamaikkal. Nincs jobb az egyszerü csendes kedélynél; nem tépi össze önszivét, mig mást boldogit; szenvedély nélkül, de állhatatosabban karolja szívének választottját magához. Nem ismeri az élet gyönyörmámorát, de annak kárhozatát sem.

Erdőd, Március 27-én. 

Ha eljön Ő, sokat kell szenvednem, de örömmel! akkor aztán tisztába leszünk egymással, s ha látni fogom, hogy becsül, hogy mennyire lehet nyugott, akkor: ha nem lehetek is Övé, mégis boldogíthatok mást, mert öntudatom nyugott és szemrehányás nélküli lesz. De hátha még meglehet... De így is lehet végetlen fájdalom életem: mert ha minden szerelmem mellett sem lehetnék képes, őt tartósan boldogíthatni, őt, ki joggal birná az élet minden örömét. Sőt talán midőn hozzám lenne kötve élete, ő csalódna bennem, s ekkor találna egy lényt, ki képesebb volna megfelelni magasztos ideáljának, tartósabb boldogságot teremthetne számára, s midőn ő ezután nyujtná ki kezét, én válaszként állanék köztte és vágyai köztt. Ha csak egy szemrehányást, egy kínos sóhajt hallanék tőle: megtörne lelkem, s én mindenre képes lennék. Dicső volna, ha ekkor akaratom szerint meghalhatnék, de a szív nem reped meg, mig csak egy erecske van benne, melly szenvedni bir.

Ha én volnék az élet, örökre enyim lennél; cserébe minden boldogságomat, gyönyöreimet birnád!

Ápril. 5-én. 

Már lehetlen, hogy soká így tartson! e megfeszitett idegek elpattannak, ha valami változás vagy jóra vagy roszra nem történik. Nem tűrhetem tovább!... Minden remény, béketürés elhagy. Kedélyem olly izgatott, lelkem ingerültsége olly ponton áll, hogy kell egy lépést vagy előre vagy visszatennem, különben e merev egyformaság elkábít, s szédülve kell a kétségbeesés örvényébe merülnöm. Soh'se hittem volna, hogy illy rettentő helyzetbe legyek; alig eszmélhetek világosan, olly kín tépi lelkemet, hogy elkábulok őrült eszméitől, és elfeledek mindent, mi egy bizonyos tárgy körén kívül esik; el, minden köteléket, határt, s még boldogtalanabbá teszem magam. Ez a szenvedély hatalma!... tudom, hogy illy szenvedély pokollá teheti az ember életét, s még sem menekülhetek... S ha még is csak csalódás és nem való az, a miért én ezt mind érezem, akkor istenem csak hagyj megőrülni! Ha látnom kellene hogy csak képzetem csaljátéka az üdv, miért én e kimeritő harcot küzdöm akkor... ha meg nem őrülök, elvesztem lelkem üdvességét, és nem lehetek többé tied, istenem! O ha már most se szeretsz, ember! számadásod rettentő lesz egykor. - -

És mégis leimádkoznám a mennyet számodra, ki a szenvedély egy alig képzelt hatalmával teremtél illy küzdést lelkembe. Ha tudtad volna, hogy lángszavaid illy hatalommal fogják egyszer lelkemet égetni, mig fölemészthetik nyugalmam és minden boldogságom, megkiméltél volna e fájdalomtengertől. Hisz nem vétettem ellened, mért tettél volna ugy mint tettél csupa pajkos időtöltésből. Pedig ezt akarják velem elhitetni, és ennél még sokkal roszabbakat, de nem! én nem hiszek hideg kiszámitott szavaiknak.

Csak szeretne még! oh ha ez igy volna! E tudattal mindenre képes lennék; még ha őt nem bírhatnám tán másnak is képes volnék életét boldogítani, ha sorsom könyvébe illy élet van számomra rendelve.

Ápril. 26-án. 

Tegnapelőtt kaptam Ő tőle levelet, megmutatám Atyámnak, természetesen nem szabad felelnem, mert elvesztem különben szeretetét, mi nélkül pedig nem élhetek boldogan. Hanem följegyezem, mit feleltem volna, s ha egyszer eljön Ő, megmutatom neki, ha még...

Ha egyetlen kockára bizzuk egész életünk boldogságát, s e kocka veszt, mi marad ekkor?... Ha Ön szerelme a kocka, mire üdvességemet fölteszem, s ha egykor látnom kellene, hogy csak álom, csak képzelet volt Önnek szerelme! mi lesz ekkor sajátom? Semmi, mi örömet terem; mit nyerhetnék kárpótlásúl? Gúnyt, megvetést és legfeljebb szánakozást együgyűségem felett; még azoktól is kik mióta élek, szeretnek, még szüleim se mondanának egyebet, csakhogy magam szerzém boldogtalanságomat, mert ők ezt jövendölik nekem most mindég, ha életemet Önéhez kapcsolnám. - - Gondolja meg, az istenre és mindenre mi szent Ön előtt, kérem, gondolja meg jól, ismer-e Ön engem annyira, miszerint meg lehessen győződve, hogy szerelmem és bírásom Önt mindenek felett boldogíthatják; de jól megértsen Ön, én tartós boldogságot értek, nem rövid kéjmámort, mi elszédíti a lelket, hogy észrevétlenül és biztosan ássa meg boldogságunk sírját. Kielégítheti-e Ön forró lelkének vágyait egyetlen nő habár leglángolóbb szerelme? Ha a megszokás, folytonos és akadályok nélküli bírás nem unatná-e meg Önnel a nőt, ki hogy boldogíthassa Önt, mindenét elhagyá, s kinek életüdvet csak Ön szerezhet? Ezek olly kérdések, mellyekre nem esküdhet meg senki, mert a jövő sokszor a leghihetlenebb dolgot teszi lehetővé. De esküdjön meg Ön, hogy szerelme most szent és tiszta minden egyéb érdekektől, s hogy hiszi miként életével egy határú szerelme, akkor, ha ezt megteszi Ön, akkor nincs akadály, nincs határ, melly Öntől elszakíthasson; akkor ugyan jobban nem szerethetem mint most, mert ez lehetlen, de imádni fogom és boldogítani Önt lelkem egész hatalmával és szenvedélyével! -

Ha nem teszi ezt, úgy Ön nem szeret, tehát elfeled könnyen és boldog lesz. Könnyen el fogja feledni a lyányt, ki hideg okoskodással űzé el élvezetlenül a percet, melly gyönyört, kéjt teremtett volna! Hisz már-már elfeledett Ön, mint versében mondja! Mikor ezt olvastam önkénytelenül űzött a kérdés: ha feledhetjük-e azt, kit jobban szeretünk mindenkinél, csak pillanatra is, és a felelet kínt hozott lelkemre. Mert szeretlek véghetetlenül, jobban mint szóval leírhatni, jobban mint mindent e világon!...

Ha el nem jösz is most, ha kerülni fogsz is, mi azért találkozni fogunk még, tán sokára, de egyszer még is.

A mi elválásunk hosszú, de örök nem lehet. -

Már most kezedben jövőm; ha szép lesz az, neked köszönöm, ha fájdalmat adsz bérül, könyörögni fogok, hogy te boldog lehess; s ha e kérésem meghallgattatik, én sem leszek boldogtalan. -

Mikor együtt voltunk, elmondhattam volna Önnek mindent őszintén; nyiltan felelhettem volna kérdésére, de nem tehetém ezt egy titkos hatalmas erő miatt, melly visszatartott, kínos sejtelemmel töltvén el lelkemet. Szabadúlni akartam sokszor, küzdöttem, de illyenkor mindég átölelt jégkarjaival, magához szorította forró lelkemet, s hideg leheletével elfojtotta szavaimat, s illyenkor látott Ön szótlanul mint szobrot állani, látszólag részvétlenül, pedig véghetetlen kínt okozott e harc lelkemben, s én még tekinteni is féltem Önre, nehogy egy szikrája fájdalmamnak, átszökhessék az Ön szívébe, s habár egy századrészét is ismerje annak, mi engem majd őrültté tett. - Meglehet hogy ha ismét összejövünk, újra megkisért e rém, hogy szétzuzza boldogságomat, de már most lesz erőm legyőzni őt, s kibontakozni a sötét fátyolból, melly Öntől elválaszt. Merész kézzel fogom meg a kormányt, melly sorsom hajóját vezeti, s ha le fogják a viharok győzni erőmet, elmerűlök a bánat tengerébe, hová engem megszámlálhatlanok követnek, mig ember élni fog, miként megszámlálhatlanok előzének meg, mióta csak teremtve van ember. De én álmodtam szép bájos szigetről, szépről mint csak lehet a boldogság lakhelye, s mellyen egy pillanat eltörölné száz hosszú évek fájdalmát. Öntől függ: megismerjem-e valóságban is e varázsszigetet, vagy csak álom maradjon az, bár odaadék érte mindent, mit bírtam; - Öntől függ, hogy az teljesedjen be, mit a világ ez összeköttetésből jósol, s mellynek kárhozat a neve, szülője: csalódás. -

Május 11-én, 847. Erdőd. 

Azt beszélik, hogy itt lesz ő, hogy e napokban megérkezik. Már három napja, hogy ezt mondják s még sincs itt! - Én nem is hiszek nekik, mesének tartom az egészet.

Május 16-án 

érkezett meg ő, s ekkor, rövid öröm után következtek olly napok, mellyeket nem feledhetnék, ha életem bár milly hosszú lenne is. Annyit szenvedtem 11 napig, mennyit még soha életemben. De

Május 27-én 

kezdődött a boldogság, melly ismét jóvá tenné egy élet keserűségét. E napon együtt voltunk!... e napok óta vagyok Petőfi jegyese, s e nap óta szeretem őt jobban mint mindent a világon. Mit tettem és mondtam e napon azt nem tudom, csak annyit hogy az felér eddigi életem minden napjaival.

Junius 2. 

Levelet kaptam Sándoromtól és szabad neki felelnem... Nem hiában állt sárga rózsa asztalomon, midőn e levelet kaptam, mert ennek olvasása után az írígység kezdett bennem lakni, pedig eddig ez érzésről semmit sem tudtam. De nem is lehet csudálni; hogy is ne! Azt irja, hogy keztyümet, mellyet neki adtam, minden reggel és este csókolja! s én írígy ne legyek; illy pazarlás fel ne ingereljen. De jól van, én is így teszek; nekem megvannak az ő levelei, s én ezekre pazarlom azt, mit ő neki még nem adtam.

Junius 11. 

Tennap irtam ő neki. Sok bohóságot fecsegtem neki összevissza; szinte félek hogy megúnja, míg végig olvassa; pedig ettől az isten mentsen meg! De úgy szeretem kedvesemet, Sándoromat, hogy még a gondolatot is szeretem, mellyet vele közölhetek. -

Junius 12. 

Tennap ismét kaptam lelkem Sándoromtól levelet, mellyben többek köztt azt mondja hogy ő már most csak nekem kíván tetszeni, a többivel, az egész világgal nem gondol. Nálam ez másként van; én nem igy érezek.

Én csak mióta te szeretsz, kívánnék tündökölni, vágynék a legjelesebb lenni a világon, vágynék istennő lenni, csak hogy te mondhatnád az embereknek: e hölgy kit ti csudáltok, kit ti imádtok, e hölgy enyém! én bírom e hölgy örök szerelmét! Csak most örülnék, ha dícsérne mindenki, mert én ismerem a kéjt, mit érzünk, ha azt halljuk dícsértetni kit lángolón szeretünk, s kinek viszonszerelmét bírjuk, s én e kéjt szeretném veled megismertetni. O ha tudnád mit érzek én, ha téged dícsérnek; mikor gondolhatom, hogy e férfi, kit magasztalnak, kihez mint egy felsőbb lényhez tekintenek, ki szavaival századok multán is fellelkesítheti nemzetét, e dicső szép lélek engem szeret, s boldogságát tőlem, egyedül tőlem várja!... Olly szép is a lelked, szerelmem ifja, mint maga a boldogság, melly után vágytam, melly után örökös kívánság űzött, mióta csak eszmélek. O csak most tudnám kifejezni, mit érzek, csak most tudnám leírni e boldogságot, melly át-át vonúl lelkemen... mintha sötét éjszakán egyszerre isten angyalai szállnának alá a földre, s tartanának hosszú ünnepélyes menetet, mi alatt fényességük fölvilágítana mindent mintha száz napok ragyognának, s énekelnek olly szépen, olly szelíd lágy éneket, hogy még a teremtő is kedvtelve hallgatja ez égi gyönyörtől reszkető hangokat... Milly öröm remegteti lelkemet; szinte leborúl az e boldogság özöne alatt. Istenem, istenem! millyen a szerelem... átváltoztatja előttünk a világot, megrendíti életünket, hogy ez többé soha ollyan nem lehet mint azelőtt. Mig Sándorom szeret, nem panaszkodhatnék a világ ellen, habár száz hosszú életet kellene is átélnem; nem panaszkodnék, mert ő lett már most az én világom, kedves egyetlen világa lelkemnek, életem mindenható gyönyörüsége. De ellenben csak változhatlan forró szerelem elégíthet ki engem; ha hülni látnám érzelmeit irántam, tán széttépné a csalódás vad fájdalma lelkemet, s azontúl mint gyönge virág, ha kegyetlen szeszélyében elsodorja őt a fergeteg, igy lennék én is lelketlen játéka a szenvedélyességnek, mit a természettől nyertem, s min egyedül csak állandó forró szerelem uralkodhatik, uralkodhatik zsarnokként, de ezenkivűl minden hatalmat megvet s lerombol; s mi ellenáll, azt vagy vak indulattal tiporja le, vagy önéltét zuzza rajta szét. - Oh istenem! most még is úgy félek az élettől; sokkal boldogabb lehetnék és vagyok is, semhogy ennek árát meg ne kelljen adnom. - Azt mondják, nincs ember, ki keserű csalódásokkal ne fizetné a jót, mit ritka növényként talál az életben; s ha ez áll, úgy nekem is át kell e csalódáson mennem... Csalódjam inkább mindenben a világon, csak egyedül Sándorom szerelmébe ne! mindent eltűrök alázattal, megadással, csak ez egy tenne őrültté, tenne esztelen lázadóvá! És épen mivel most mindenem ettől függ, mert a boldogságnak minden szálát e szerelemhez kötöttem: tán épen ezt fogja tőlem a sors elszakitani; tán épen e boldogságot tőlem az isten elvenni, nehogy az üdvességből már itt kivegyem részemet, s ne maradjon az örök életre semmi. Tán épen ennek elvesztével kell érdemet szereznem a jövő élet boldogságára, mellyet érdemetlen el nem nyerhet... teremtőm! milly fényes képeket láttam e sorok kezdetén, s most... de épen azon ragyogás vakította el szememet, s azért lett most minden illy sötét.

Junius 15. 

Hála az égnek, már elmúlt fél hónap, egy hatodrésze az időnek, mellyet várakozva, emésztő epedéssel kell eltöltenem.

Junius 16-án, 847. 

Azt gondoltam olly könnyü, három hónap elteltét várni, mikor tudja az ember, hogy azután mindent elnyer, mit valaha legmerészebb gondolata is csak megközelített: de most látom hogy csalódtam, s mennyire! már most is olly türelmetlen és békétlen vagyok, mintha száz év óta várnék. Nem bánnám én a többit, csak láthatnám kedvesemet; nem tervezek én azon túl semmit, csak míg látni fogjuk egymást, eddig megy minden gondolatom, pedig néha egészen elkábulok a sok tünődésbe. Vajon gondol-e ő csak felényit is rám, mint én ő rá; csak felényi szeretettel is? Én hiszem, hinni akarom, hogy szintolly forró és igaz szerelmet bírok, mint millyet én érezek...

Julius 4. 

Múlt héten egy különös álmom volt, leirom, mert meglehet, hogy egykor életem képére fogok benne ismerhetni; mivel reményeink könnyen csalnak, tehát nem lehetlen...

Álmodtam: hogy egy nagy hegyre mentünk fel Sándorral, de együtt - bár mindig így akartunk - soha nem mehettünk; majd ő volt messzi tőlem előre, s én kértem hogy várjon meg; ő megállt, s mikor már közel voltam hozzá, hirtelen egy titkos erő olly sebességgel vont fölfelé, hogy mellette elrohanva csak messze tőle állhattam meg; ekkor ismét ő kért, hogy várjam meg, s ő szintolly gyorsan tünt el mellettem. Igy mentünk soká, űztük egymást elérhetés nélkül, midőn végre közel voltam a tetőhöz, ama láthatlan hatalom kétszeres erővel vont magával, míg végre fennt a legmagasabb bérctetőn megállva, hallottam Sándor kérő szavait, mint kiáltotta utánam a szerelem legepedőbb hangján: »várj, várj meg engem édes kedves Juliskám! csak míg egy égő csókkal fűzöm lelkemet a tiédhez; oh csak addig várj meg, várj meg engemet, ezután nincs hatalom, melly elválasszon bennünket!« Én mozdulatlanúl álltam és láttam milly sovárgó vággyal tekintett fel hozzám; önkénytelenül nyujtottam feléje karjaim, és egyszerre mellettem volt, remegve borúlt vállamra, szorosan ölelt magához és egy lángoló, lelket égető csókot éreztem... Soká álltunk így, századok mint pillanatok repültek el felettünk, míg végre a szerelem istenítő gyönyörével szívemben, feltekintettem, s egy bájos völgyben láttam magunkat, mindketten virágokat szedtünk. Én minden virágot átadtam Sándoromnak, s ő koszorút kötött belőlök. Mikor készen volt, fejemre tette azt, megállt előttem, és egy hosszú mélly tekintettel nézett rám, ama szenvedélyes tekintettel, melly tőle mindig lelkemet reszketteté meg: mintha nem bírtam volna el e boldogságot, melly mintegy felmagasztalta egész valómat, lehajtottam fejemet. Midőn felnéztem, távozni láttam őt, lassú csendes léptekkel, mellyeknek mintha mindegyike egy világot tolt volna közénk; egyszerre hervadni kezdett fejemen a koszorú, s a lankadó virágok le arcomra és homlokomra hajoltak... olly távol láttam végre magamtól, hogy alig vehettem ki, mintha köd szállt volna le előttem, ekkor égetni kezdtek a virágok, hova hajoltak egy-egy égő sebet éreztem, égett homlokom, arcom, és egy fehér rózsa, melly szívem fölé hajolt, ott is a legnagyobb fájdalmat okozá... ekkor végképp eltünt a láthatár szélén, s én semmit sem éreztem; megsemmisülve feloszolva voltam, csak szemeim tarták meg életöket, s látták őt visszarohanni, és felvenni a koszorút, melly hervadt virágaival a földön hevert. Fejére tette e koszorút, melly hirtelen föléledt, és sugárkoronát képezve, ragyogott fején. Igy állt ott mint az ókor félistene, büszkén, dicsőn! Csak arca volt halvány, mint a holdnak legsápadtabb képe. Oh ha képzelem e sápadt arcot, borzadás fut el, szeretnék hozzá repülni, és az élet pírját rácsókolni; szeretném lelkemet átadni neki, életemet, boldogságomat, csakhogy ő ne szenvedjen.

A Károlyi grófok kastélya Nagy-Károlyban. Dörre Tivadar tusrajza. (Szépm. Muz.) - Az erdődi várkastély. Fametszet az ötvenes évekből. (Kubinyi-Vahot: Magyarország és Erdély képekben.)

II.

Julia fiatalasszonykori naplója.

36 oldalas füzet (14×22 cm. méretü), fekete és piros selyemszálakkal összefüzve. A füzet első két oldala üres. A 3. oldal közepén cim: Naplóm. September, 1847. A 4. oldal üres. Az 5. oldalon dátum: Koltó, septemb. 22. 847. és lapszámozás: 1. Julia sürü, de tisztán olvasható irásával teleirt 18 oldal (lapszámozva). Az utolsó dátum a 14. oldalon: Pest, decemb. 18. 847. A 14-18. oldalon Julia elmondja, hogyan látogatta meg Sándorral december 13-án Vácon Sándor szüleit. Ismeretlen adat Petőfi életéből. A füzet utolsó 12 oldala üres. A napló teljesen ép és sértetlen.

Koltó, septemb. 22. 847. 

Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát. Annyira különböznek ezek attól, miket leány-koromban éreztem, hogy úgy tetszik előttem, mintha két egészen új érzelem lenne ez, millyenről azelőtt nem is hallottam. Leánykori bánataimra fátyolt vetett előbb-utóbb a remény, hogy sorsom majd tán megváltozik, hogy lehetséges olly jövőm, melly helyrehozza mit szenvedtem; s illy gondolatok után festettem magamnak képeket, mellyeknek fény volt minden oldala, s ide menekültem és lassankint elhagytam bánatomat, míg e képeken merengtem. Ha pedig örömem volt, eszembe jutott, milly bizonytalan egy leány sorsa, és a kétség elűzte azt tőlem, hogy nem szállhatott le szívem fenekére. A boldogság csak mint könnyű pillangó röpkedett körülem mellyet elkaphatott magával a virágok sóhajából támadt esti szellő; vagy tarka szárnyain ringatott, honnan minden pillanatban lebukhattam, mert nem volt biztosságom mi fönntarthatott volna. Nem igy van, mióta határképen két élet áll előttem, jóban roszban; ezóta értem tökéletesen, mi az: boldog lenni! csak ezóta foghatom föl az élet legszebb, legistenibb oldalát. Én szeretek, s mikor látom hogy szerelmemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát; isten előtt tett esküm dönthetlen biztositékúl tetszik előttem, hogy gyönyöreim a végtelenségbe nyúlhatnak, és a jelen fényességével vonom be a mérhetlen hosszuságú jövőt, mig az ragyog a többi életek között, mint csillag az éj sötétjében. Nem féltem azt, hogy homály boríthatja el, mig férjemnek mosolyát vagy nyájas tekintetét láthatom. És illyen most bánatom is; szintolly határtalan, mint örömem, szintolly sötét, dúló, mint fénylő, éltető boldogságom.

Koltó, sept. 23. 

Hová lettél tarka, ezerszínű világom? eltűntél, hál' istennek, örökre eltűntél! nem hagyva egyebet nálam, mint emlékedet, mellyen mindig mosódik el egy-egy sötét folt, míg végre nem marad benne, csak mi édes, csak mi jó volt. A fájó kínos percek ugy tűnnek föl előttem, mint sírhalmok, mellyeken virágok sarjadzanak hogy később viruljanak ott és elfödjék zöld leveleikkel és piros virágaikkal a helyet, hol a kiszenvedett élet nyugszik. Ez elenyészett tarka világ, míg benne éltem, s ő bennem, szüntelen fölverte nyugalmamat, és fölgyujtá fejemben a gondolatokat, hogy azok mint pattogó szikrák égették nem egyszer agyvelőmet. Mint múltra jól esik rá visszagondolnom... de ha még jelenem lenne ollyan, megölne, széttépné szívemet. Habár egyhangú volt is ez élet, de egyhangúsága zajos és lelketkimerítő volt; zajosabb, semhogy kábulás nélkül tovább kiállhattam volna. Több sötét holló szállt el múltam egén, mint vidító, nyájasan éneklő madár, csak utójára szállt fölém a fülmile, és dalolt olly édeset, olly kínosat a szerelemről, hogy szokatlan éneke felröpíté lelkemet magához, s míg ámulva hallgatta saját érzelmeit hangoztatni, észrevétlenűl közelgett a vész reá és csattogó madárkájára; fölöttök dúlt a vihar hogy elválassza őket, hogy többé soha ne találkozzanak. Fülmilém látásomtól nyert erőt a viharban is legyőzhetlenűl hangoztatni énekét, s nekem viszont éneke adott erőt ellentállhatni, midőn meg akarták őt fosztani látásomtól. Végre elzúgott a vihar s mi ketten: én és a fülmile elszálltunk, és örökre egymáséi lettünk, ekkor lelkemből eltűntek a soha ki nem elégített vágy kínzó rémei, s helyébe jött az édes nyugalom. Nem esengek a múlt után, nem sovárgok szebb jövő elé; jelenem elég hogy elfoglalja egészen lelkemet, nem hagyva ott helyet tartós emlékezetnek, vagy többet ígérő reménynek.

Septemb. 28. 

Nem törpül olly szánandó nyomorúvá az emberi ész, mint mikor saját erejéből akarja kifürkészni a lélekhalhatatlanságot és a jövő élet minőségét. A kebel legszentében kell lenni az érzésnek, melly egyedül mondhatja meg, hogy van élet a sírokon túl, de ha ezt elnémítjuk, vagy nem akarjuk szavát hallani, mert büszkébbek vagyunk arra mit fejünk által tudunk, mint mire a szív tanit - akkor hiába folyamodunk az észhez, nem ád ő nyugtató fölvilágositást, nincs az ő hatalmában, hogy nyugalmat, békés megelégedést nyujthasson, sőt ha makacsúl ragaszkodunk hozzá fut előlünk, hogy vakmerő kérdéseinktől menekülhessen, és vagy elhagy, vagy olly sötét, zavart tömkelegbe vezet, mellybe ha tévedünk előbb találhatunk föl bár mit, mint boldogító bizonyosságot. Ebben tévelygünk aztán míg élünk, várva a halált, hogy adjon világosságot, melly után hasztalan vágyunk, hasztalan fáradunk az életben. Én hiszem, s hogy nyugott lehessek szentül kell azt hinnem, hogy nem enyészetet hanem új életet cserélünk föl e mostani helyett; hogy nem vagyunk vak eszközei a természetnek, melly csak azért teremt, mert túláradó erejétől ösztönöztetve teremtenie kell, s végre ha áthurcolt egy, sokszor olly kínzó, olly hosszú fárasztó életen, akkor aztán nyugalmat ád, mellynek neve: örök enyészet; és talán ezt is azért hogy új teremtményeinek helyet csináljunk, vagy mert szüksége van porainkra, hogy férgeit táplálhassa, vagy hogy kifogyott erejét vele újra pótolja. És ezért kellene nekünk egy életet átélnünk, azért nélkülözni, tűrni, szenvedni, hogy aztán elenyésszünk, szintúgy mintha örömek között, gyönyörtől, boldogságtól kísérve futjuk át a rövid napokat, mellyek a szerencsétlennek egy-egy örökkévalósággá nyulnak... Ez nem lehet! Van lélek a testben, van halhatatlan lélek, melly átköltözik e földről egy más szebb világba, mint átutazik az ember vadon erdőkön, meredek kősziklákon, hogy elérje útjának célját, hol kipihenve beszéli kedveseinek a veszélyeket, mellyeken át, mellyeket legyőzve jutott csak hozzájok. De hogy millyen e más világ, azt szintolly hiában kérdezi a keresztyén megváltójától, mint a muhamedán prófétájától; mindegyik úgy felel, mint az a tőle kérdezők állapotja és kedélye kívánja. Csak azt, hogy van más élet, mondja mindegyik; az ókor leghomályosabb hajnalára visszatekintve, mindig látjuk a népeket hinni egy más világot, mellynek nem létezését, csak minőségét tagadják a különböző fajok, kiföstve azt mindegyik maga fogalma és vágya szerint. És ez bizonyítja leginkább, hogy van egy a testnél nemesebb részünk, mellyet mi léleknek nevezünk, melly istentől származik, hová bármilly hüvely alatt sem változtatható őshiténél fogva visszavágy és vissza fog szállani. Csak egyesek, kik nem akarják féken tartani szilaj képzelődéseiket, és nem bírják más, az emberek és emberiség javát inkább előmozdítható kérdések megfejtésére fordítani elméjöket, fordulnak önmaguk ellen, tépik ki szíveik és egész valójuknak meggyőződését, csakhogy boncolhassák azt, s ha avatlan kezeikkel meggyilkolták, szánó mosollyal arcaikon, fagyos kétségbeeséssel szíveikben kiáltják a mellettök haladóknak harsány diadalképen: minden a mit hisztek, csalódás, nincs semmi a mit kerestek, nincs!... semmi!...

Mi vigasztalhatja hát azt, ki kedvesét elveszti? mi a nőt, ki férjét temeti el, kivel egygyé olvadtnak hitte saját életét, kiért boldogságát, mindenét olly örömest föláldozta volna, mert hiszen ő több volt magában, mint a mindenség nélküle. Mi vigasztalja az anyát, ha gyermekét teszi a sirba? a gyermeket, kinek életet adott, kihez jövőjének minden percét elválhatlanúl köté, ki önéltének jobb fele volt. Mit tegyen, ha elgondolja, hogy az ott fog fekünni, lenn a sir hideg éjszakájában egyedűl, a kígyók és férgek martaléka, ki azelőtt édesanyja karjain aludt és ott ébredt föl, kit még a légnek durvább leheletétől is megóvott. Mit tegyen, ha elgondolja, mi lesz a kis gömbölyű karokból, mellyek azelőtt olly édesen kulcsolódtak nyaka körül, vagy simultak el arca fölött? - mi a vidám nevető szemekből, mellyekben csak tekintenie kellett, hogy föltalálja minden boldogságát? mi a kis piros szájból, melly olly lágyan tapadt csókoló ajkaihoz? - Mit tegyen ha elgondolja, hogy mind e drága szent szépségnek csak azért kelle születni, hogy a föld férgeinek legyen eledele, kik rövid idő alatt, tán mielőtt az enyészet hozzá merne nyúlni a gyöngéd tagokhoz, undok szájaikkal emésztik föl azt. Tán vigasztalja magát a gondolattal, hogy a természet változhatlan törvénye parancsolja azt így, s hogy azon változtatni nem lehet. Szép és megnyugtató vigasztalás! Nem lázíthatja-e föl az embert e hatalom, nem törölhetne-e ki kebléből mindent, mi ott tűrni és lemondani bírná őt? Hogy isten van, azt nem tagadjátok! de igen azt hogy halhatatlan lelket és ennek számára egy szebb, jobb életet teremtett? Ha igy lenne, ugy nem imádni való isten, de átkozni való ördög teremtette volna az embert, hogy legyenek változtatásúl öntudatos lények, kikkel vad szeszélye és kénye szerint játszhassék. - Sokszor od'adnánk életünket kedveseink- vagy más embertársainkért, föláldoznánk érttök mindent hogy boldoggá tehessük őket, vagy bánatjokat enyhithessük. Mi tetetné ezt velünk ha nem a szeretet, e legmagasztosabb, legdicsőbb birtoka az emberi kebelnek, s így van-e szebb mintha az istent úgy képzeljük mint a legfőbb, legtökéletesebb szeretetet, kinek egyedül célja minket egykor érdemeink szerint boldogítani. Nem legtermészetesebb, legvilágosabb okoskodás volna-e ez, melly fölülmúlja egyenes következtetésével a sok hamis tanokat, mellyeket alkotnak az emberek túlbízottságokkal, hogy magokat szerencsétlenné tegyék, habár a világ és mindenek fölött ők hiszik is, hogy egyedűl az ő birtokukban van a kulcs, melly fölnyitotta előttük a jövőt, hol találtak... semmit. Én hiszem, hogy isten a szeretet, kitől jövünk és kihez visszamegyünk egykor ha szívünkben őt mint szentséget megőriztük. És igy ő, a szeretet teremthetne-e embert, hogy aztán el hagyja őt veszni, visszaesni a semmiségbe, honnan előhitta hogy éljen. Igy mi emberek sem tennénk, ha hatalmunkban lenne is így tenni, s e szerint mi jobbak lennénk, mint az, kit mi istennek nevezünk. És még is van, ki ezt el nem ismerve mások hitét is ledönti hitetlenségével. - Mig fiatal vagyok, mig úgy érezek, mintha minden pillanat új-új életet csepegtetne belém, addig, ha nem ejt kétségbe e hit, fölszólit, hogy ha másért nem dacból is ellentálljak kísértő befolyásának, és élvekbe fulasztani szólit föl a rémeket, mellyeket szült, s mellyek lerázhatlanul ragaszkodnak eszméletemhez. De ha végre agg leszek, ha fejem sötét fürtjei megfehéredtek, ha szívem melegítő tüze kiégett, és én, miként sebesen futva elhagytak éveim, olly lassan vánszorogva távozom az élettől, nem bírva egyéb édeset belőle, csak puszta emlékeimet. Mit tennék akkor ha minden pillanatban közelebb érezném magam a megsemmisülés sötét jövőjéhez? kétségbeesve ragaszkodnám még is inkább az élethez, ha nem várhatnék is tőle többé semmit, mi örömet nyujthatna; szebbnek találnám a napot, habár elhomályosúlt, gyönge szemeim nem bírnák is el ragyogó fényét, mint ama örök sötétséget lenn a sírban, mellytől nem szabaditana, csak az enyészet. Illy eszméktől üldözve csak egy órai fájdalom is több lenne, mint mennyit ezer boldog életért elszenvednék. Azért, ha magatok elűztétek lelketekből a boldogító hitet a jövő élet felől, hagyjátok azt meg másoknak; ha ölni akartok, öljétek inkább életét, mintsem ezt kímélve, belőle a nyugalmat ölitek ki.

Koltó, october 3. 847. 

Borúlt, fénytelen arccal tekint le az ég, haragos, zúgó szél ütötte föl táborát közte és a föld közt, és kergeti indulattal a könnyező felhőket, mintha a napot akarná kiküzdeni tőlük, mellyet barna szárnyaikkal úgy elfödtek hogy az csak ritkán és csak egyes sugaraival nézhet le közülök. Végképen eltávozott a nyár, s helyette itt az ősz titokfödte lényével, mellyből nem tudhatni, diadalt vagy sajnálatot érez-e lépéseinek pusztító hatalmán. Az előttem fekvő tájat nézem, mint hal ki rajta lassan-lassan fü és virág, fa és bokor; alig észrevehetőleg bágyadnak és sárgulnak el végre a levelek, mintegy fájlalva, hogy el kell nekik hagyni a fát, bokrot vagy virágot, mellyen születtek, s mellytől most örök búcsút vesznek. Ollyat érezek, mintha életemnek egy igen szép, de régen-régen visszahozhatatlanul elvesztett öröméről gondolkodnám, mellynek édességét és keserűségét egyformán az utósó csöppig kiittam már, és többé se jót se roszat nem várhatok belőle. - A bércek, mint szerelem-nélküli jegyesek néznek erre sötéten, komoran, mert fejeiken fehérlő keskeny hókoszorúval jegyzé el már a közelgő tél magának. Részvéttel boritja a köd legsötétebb fátyolába bánatos arcaikat, mig a fák is sajnálva takarják be őket lehulló sárga leveleikkel, mintegy oltalmúl a tél hideg ölelései ellen.

Koltó, octob. 5. 847. 

Mint utósó föllobbanása a leégett gyertyának, mielőtt végképen elalunnék, mint utósó csilláma az életnek a haldokló szemében, mielőtt azt örökre behúnyná, úgy tetszik előttem e szép derült őszi reggel. Mintha az eltávozott éj minden csillagát a földre ejtette volna, úgy ragyog az egész mező, mint százezer gyémánttal behintett szőnyeg csillog, mig a nap leküldi értök sugarait, hogy fölvigyék neki e kis csöppeket, mellyeket a levelek és virágok sírtak örömekben, midőn őt olly hosszú távollét után ismét látták feljőni egész pompájában. Vagy mint boldog szeretők játszanak eggyütt a harmat és a napsugár, mig végre, egyesülvén lényeik, fölszáll a boldog harmat sugár-kedvesével. Semmi kellemetlen különváló zaj nem háborgatja a vidéket, csak távolról hallatszik egy tompa, elnyomott, egyhangú zuhogás, mi se meg nem szűnik, se nem élénkűl. Néha száll föl egy-egy kis madár, vígan csevegve, vígan dalolva örömében a szép nap fölött, mig csöndesen ez is elhangzik, elhal a tiszta kék magasságban. A fák és virágok mozdulatlanúl állnak, mintha méla figyelemmel tekintenének a távolba, várva kedveseiket, hallgatva minden neszre, melly azoknak jöttét jelentené. Egyszerre olly élénk örömmel kezdenek mozogni a fák levelei, pajkosan táncolnak és símulnak egymáshoz, lágy susogás hallatszik köztök, és látszik, hogy megérkezett, kit vártak; - a virágok is elkezdik hajtogatni kis ábrándos fejeiket, nyájasan integetnek egymásnak, majd jobbra vagy balra, majd alázattal hajtják le kelyheiket, vagy büszke örömmel vetik hátra és állnak egyenesen, mig jövő pillanatban újra kezdenek mozogni, integetni: a kacér könnyű szellők jöttek látogatni hü kedveseiket, kik epedve várták őket, hogy mielőtt elhervadnak és halva hullnak a földre, elbúcsúzhassanak és édes csókkal válhassanak el életöktől és kedveseiktől. -

Koltó, octob. 12. 847. 

Még csak rövid idő, s a szép koltói napok is lemerűltek a múlt országába, honnan majd álmaimat látogatni jőnek föl, hogy piros szárnyaikkal fölverjék emlékezetemet, és magukkal vigyék; hogy enyelgéseikkel örömre deritsék, ha tán sötétebb eszmék közé tévedett volna. Mért olly szeszélyes az idő, hogy szép napjainkat úgy elragadja tőlünk, mintha azok pillanatok lettek volna; olly sebes vágtatva kell elrohanni azon napoknak, mellyeket olly hosszúknak szeretnénk mint életünk; az únott kedvetlen napok pedig, mint lomha csigák csúsznak előttünk; mikor az estét kívánnánk, ha még a reggel sem jött fel, akkor az órák, mintha felednék rendeltetésöket, hogy egyik a másiknak helyet csináljon olly örök hosszúra nyulnak. - Kedves szép koltói napjaim, mért hagytok el már, hogy többé vissza ne jőjetek? hisz én úgy szeretlek titeket, mintha kivületek nem is lett volna szép napom, úgy szeretném ha, mint tenger a szigetet, zárnátok körül egész életemet, s ha végre eljőne az utósó perc, borítanátok ti el hullámaitokkal, hogy az éj, melly elfödne, lenne a ti rátok borúló éjszaka is. De így, ha nem maradhattok örökre velem, legalább emlékem elől ne fussatok, ha az visszaszáll pihenni hozzátok.

Koltó, october 17. 

Millyen kár volt kitalálni hogy tulajdonképen mi az a csillagfutás! gondolom valahányszor azt látok. Akár ki találta föl először nagy kegyetlenséget követett el, mikor azt másokkal közölte; már ha tudományával elrabolt magától egy élvezetet, legalább hagyta volna azt meg másoknak, hadd bámulták volna örömet szerző tudatlanságukba, és értelmezték szórul-szóra azt a szép csillagfutást. De csak eszébe jutott volna előbb-utóbb másoknak, ha egy elhallgatott is volna vele. Ejh zárták volna azok a mások is magukba e felfödözést, hadd maradt volna meg nekem és sok ilyen magam-félének ez a gyönyörünk, kik bizony még véteknek találtuk volna illyen levegőgyuladásban keresni előttünk olly nagy- és titokszerű jelenetnek az okát, mig fájdalom! fölvilágositották a mi elménket is, és széttiporták költői eszméinket. Az előtt ha szép tiszta nyári éjszakán fölnéztem az égre és bámultam hosszan a csillagok számtalan ezreit: elkezdtem vágyni föl hozzájuk és úgy tetszett, mintha közelebb-közelebb látnám őket ragyogni, mintha föl-föl a magasba emelkedném, és mindinkább fénylettek és vontak föl sugaraikkal magukhoz. Illyenkor, ha hirtelen sebes fényesség futott le előttem: én, mintha vele együtt estem volna le, összerázkódtam és mint a villám, cikázott valami keresztül bennem. Ugy tetszett, mintha az a csillag esett volna le, mellyet épen néztem, mellynek legtöbb vonzó hatalma volt fölöttem, mellybe épen szállni akartam. És futtában - így hittem - nem csak az eget, hanem lelkemet is keresztül hasította, és önkénytelenül kaptam szívemhez, mert ollyan metsző fájdalmat éreztem ott, mintha éles kés esett volna reá. Szegény csillag! - gondoltam illyenkor - nem volt boldog, azért inkább lemondott az örökkévalóságról; inkább akart sötét semmiségbe elenyészve nyugalmat keresni, mint fájdalmát, fényes ragyogásba burkolva, szenvedni. Illyen és még tudj' isten mennyi szebbnél-szebb gondolatom támadt valahányszor csillagfutást láttam. Egyszer szerencsétlenségemre lelkesedett őszinteséggel mindezeket elbeszéltem egy okos embernek, ki szánakozva tudatlanságom fölött, és - mert több esze mint szíve volt - fölvilágositott felőle, mi az, mit én úgy szeretek és csodálok. Nem köszöntem meg neki, de nem is köszönöm soha. Láthatok már most egész sereg csillagesést se jót se roszat nem érezek mellette, csak tán haragszom ha eszembe jut, millyen semmi lett az én bálványozott csudámból, és a szép gondolatok még futnak tőlem, nemhogy meglátogatnának. Most már hidegebben néznek le rám a csillagok és nem vonzanak föl magukhoz sugaraikkal, mert én is másképen tekintek föl hozzájuk, mióta tudom, hogy örök hosszú idők óta és talán annyi időkig mindég ott ragyognak és tán még boldogtalanságukba is inkább fénylenek ott fönn a magasba, mint sem hogy leszállanának és temetnék el bújokat magokkal együtt. Ha minden tudomány ennyi költészetet ront le, mint nálam ez, úgy sajnálom a tudósokat, kik mindenről lefosztva az ékességet, egész életökben úgy áll a világ minden szépsége előttök mintegy meztelen váz, mellynek csontjait és belső részeinek alkotását vizsgálják. Szegények! ők az egész világot fölkutathatják mig egy kis elragadó szépet találhatnak benne, míg én tudatlanságom mellett egyet fordulva is látok annyi szépet, hogy szívem lelkem röpös a bámuló gyönyörtől. Hát még mikor nem tudtam mi az a csillagfutás!

Pest, decemb. 18. 847. 

Gyönyörű útat tettünk múlt hétfőn, azaz 13-án. A vasúton mentünk, vagy igazság szerint inkább repültünk, Váczra. Hideg fagyos idő volt, s olly nehéz sűrü köd boritotta indulásunkkor mindkét oldalról a kilátást, hogy lehetetlen volt megkülönböztetni a tárgyakat, mellyek mellett csak úgy suhantunk el, mintha versenyt nyargaltunk volna a szél paripájával. A nap is csodálkozni látszott e vakmerőségen, mert noha reggel ugy elfödte magát, mintha egész hétig nem akarna lepillantani, egypárszor még is ollyan bámulva bujt elő, mintha saját magának se hihetné, mit ide lenn lát. Aztán meg boszankodhatott is, mert egészen még se vehette ki, mi történik alatta, a föld sötét ködtakarója miatt, melly sugarait fölfogta, hogy legyőzetését hátráltathassa. De végre diadalmaskodtak a nap sugarai, világosodni kezdett, és a ködnek oszlani kellett, de csak olly lassan hátrált, hogy szinte látszott, milly vitézül harczol minden lépésnyi földért. Midőn az út mellől elhúzódott, kettős erővel takarta el a jobbra-balra eső távolabb falvakat és egyes házakat, mintha féltékeny szerelemmel őrködnék fölöttük, mi csak regényesebbé tett mindent, mert a hogy imitt-amott kitűnt egy-egy torony vagy házfedél alóla, félhomályban nem birtak ama határozott körvonalakkal a tárgyak, mint fényes napvilágon, s így nem volt az ember figyelme lekötve bizonyos alakokhoz, hanem szabad tért talált, képzetével a hiányzó látkört a legcsudásabb formákkal, kénye kedve szerint, kiegésziteni. Jobbról az út mellett legközelebb, kopasz, levéltelen fák meredtek, mint életnélküli rémek felénk; és szinte borzadva fordultam a másik oldalra, mert reám valami olly kísérteties ki nem magyarázható benyomással hatnak télen e mindenektől megfosztott csupasz ágak, a mint mozdulatlanúl föltekintenek az égre, honnan várják az új tavaszt, leveleket és virágokat. De hát mikor a téli fergeteg jó kedvében meg-meg-rázza őket, millyen szárazan, keservesen recsegnek! Hah!...

Balra vidámabb elevenebb képeket láttam, mellyeket olly sebesen hagytunk el, mintha madár szárnyain ülve szállanánk sebesen, sebesen. A szüntelen egyhangú morajt úgy hallgattam mint e madár szárnysuhogását, mellyet koronkint éles füttyével visít keresztül, szilaj tűzzel ösztönözve magát még ördögibb futásra. -

Mikor Palotánál megálltunk, nem tudtam képzelődésemet félbeszakasztani, melly már annyira vitt, hogy az út mellett eső egyetlen nyári lak karfáival elég volt Sveiczig röpiteni, hol mindent láttam egyszerre, egész a havasokig, mikről eddig csak olvastam, mert épen a ház mögött emelkedett föl a köd, átláthatlanul, s igy ollyan volt, mint hóval beterített hegysor, kiálló sziklákkal, csúcsokkal. -

Különben is minden fehér volt körültünk, mert a dér ellepett a földön minden kis kórót, és apró száraz leveleit úgy behúzta, hogy olly szeszélyes ezerféle növényeknek látszottak, mint millyeneket a fagy szokott meleg szobák ablakára rajzolni. - Mennyi szépsége van egy illy homályos téli napnak is! Ha nem vasuton kell menni, az igaz, hogy jó kényelmes helyzetben és olly sebesen haladva, hogy még a vér is sebesebben kerengjen az ember ereiben, akkor aztán lehet elmerengeni a hideg szépségei fölött. Ha éreztem volna csipősségét, ha a fagy ropogott volna lábaim alatt, bizonyosan fölébredtem volna a puszta valóságra. De elég jó, hogy nem történt így, hanem én a legjobban hangolt kedéllyel értem Váczra, és annyi jót, annyi kellemetest tapasztaltam ottlétem alatt, noha Vácz városából csak annyit láttam, mennyi egy pusztára se lenne sok. A napot is a legszomorúbb utczában töltöttük: a temetőutczában, hogy nem csodálnám, ha mindig: memento mori hangzott volna füleimben; de hál' istennek épen ellenkezőleg történt, mert ollyan jól mulattam, hogy! Sándorom szüleinél voltunk, kik igen szeretnek engem, s ennélfogva tölt ollyan jól az időm. - Az öreg atyus minden betegeskedése daczára olly kedélyesen és annyi históriákat beszélt, hogy csak győztük hallgatni, a közbeszólásra gondolni sem lehetett. De alig ha tudtunk volna ollyan élénken, olly kedvvel előadni valamit, mint ő, bár hatvan év hagyott felette annyi csapást, bánatot, mennyi csak kitelhetett tőle; de mindezekért meghagyta neki fiát, az én Sándoromat, és ez elég bár millyen veszteségekért. Sajnálom hogy elolvassa Sándorkám e sorokat, mert különben most ugyan csak nagyokat mondanék. De nem akarok hizelgésképen beszélni. - Anyánk pedig avval kedveskedett, hogy Sándornak az első párnáját, (kis piczi gyerekkori párnáját) egy szalma szék fölé varrta, és e széket nekem készítette. Ha százezereket költenénk, nem volnánk képesek ennél valami gyöngédebb szeretetteljesebb meglepetést szerezni valakinek. Áldja meg az isten érte! Igy múlt el a nap négyóráig, és ekkor újra visszaindultunk a gőzkocsira, melly négy és fél órakor indult. Ha menet el voltam ragadtatva, hát még visszajövet! egész magamon kívül voltam. Egyenesen az égbe is repülhettünk volna, annélkül, hogy ezen csudálkoztam volna. A nehéz köd lecsapta a gőzt a kocsi oldalaira, s ez ép olly sötét volt, mint a vészterhes zivatart rejlő felhők, s mi köztök futottunk fáradhatlanúl. A szikrák, mint megannyi fényes ragyogó csillagok maradoztak el mellettünk; és e bűjáték mindinkább valósulni látszott, a mint sötétedett az éj. Valóban kábitó az illy utazás! még most is néha úgy tetszik, mintha szállanék e sötét felhők között, és látnám e csillagokat, mellyek egy-egy világot zárnak magukban, s én futok mindig sebesebben, mindig gyorsabban, mig följárom igy a mindenséget.

Petőfi apja. Orlay Petrics Soma ceruzarajza, 1842-ből. (Ernst Lajos gyüjteménye.)

- Petőfi anyja. Orlay Petrics Soma ceruzarajza, 1842-ből. (Ernst Lajos gyüjteménye.)

- Prielle Kornélia. Barabás Miklós akvarellje 1846-ból. (Ernst Lajos gyüjteménye.)

- Térey Mari leánykorában. Akvarell a negyvenes évek végéről. (Petőfi-Ház.)

III.

Julia erdődi naplója 1848-ból.

Nyolcoldalas füzet, sürün teleirva. Lapszámozva. Nincs összefüzve, de teljesen ép és sértetlen. Az első oldalon dátum: Erdőd, Sept. 30. 848. Az utolsó dátum a 8. oldalon van: October 17.

Ez a Napló-füzet teljesen ismeretlen. Tizenhét napnak a története. Egyesztendei házasélet után Petőfi először hagyta magára Juliskáját. 1848 szeptember 24-ikén elvitte Erdődre a feleségét, haza a szüleihez, s ő maga szeptember 30-ikán visszaindult Pestre, hogy kisürgesse honvédtiszti kinevezését. Október 17-ikén érkezett vissza Erdődre, s érkezése hirével végződik a Napló-füzet. Fakszimile-gyüjteményünk 12. és 13. lapja bemutatja a 3. és 4. oldal hű reprodukcióját.

Erdőd, Sept. 30. 848. 

Egyhangu tompa fájdalom minden eszmém, minden gondolatom. Ha a virágok harmat hellyett illy keserű könnyeket innának, minők most arczomat áztatják, nem látná őket többé a nap fölébredni; elhervadnának, elhalnának, miként én, ha sokáig nem láthatlak, éltető örömem!

Te óhajtád, hogy távolléted alatt naplót irjak; kedvedért megteszem. Most is, ez első estén, mellyet nélküled töltök, már itt ülök, hogy kivánságodnak eleget tegyek; ámbár nem vagyok képes egyébről gondolkozni, mint nehéz, igen nehéz fájdalmamat panaszolni.

Sokszor, midőn melletted ülve, kedves kezeidet ajkaimhoz, szívemhez szoríthatnám, egyszerre könny tolult szemeimbe, szívem félelmesen, kettőzött sebességgel kezdett dobogni, illyenkor, tudod mi jutott eszembe? elképzeltem, milly végtelen szomorú életem lenne nélküled, ha egykor, bármilly rövid időre is, kénytelen lennék tőled elszakadni, ha nem csókolhatnálak, ha nem élvezhetném szerelemteljes tekinteteidet, mellyek édesebbek a világ minden örömeinél, éltetőbbek a teremtő »legyen« szavánál. Csak képzeltem ollyankor e sajgó bánatot, melly szívemet ölné, ha nélküled kellene élnem, és mégis milly rögtöni változást idézett bennem elő, hát most mi lesz belőlem! mit tegyek, hogy elviselhessem ez iszonyú valót! Csak egy fél nap is milly hosszu idő, ha téged nem látlak, hát ha ez igy lesz egy hónapig, talán kettőig... vagy tovább!... Ha erre gondolok, meghül bennem a vér, mintha valami ijesztő kisértetet látnék. Ez nem is lehetséges! Inkább meghalnék ma, mint kiállanám ez iszonyú kínos hosszu időt.

October 2. 

Oh te kapcza-kötő, főzőkanalat forgató teremtése az istennek: asszony, hogy érzed most magadat? érzed ugy-e magasztos hivatásodat? lelked az önérzet elragadó szárnyain röpül egyenesen a dicsőség hetedik egébe? Bizony van is rá okunk. Milly dicső hivatás is ez! most, midőn férjünk, kedvesünk fegyvert ragadva rohan a hon megmentésére véres harczot küzdeni, most midőn minden pillanat halált hozhat életünk legdrágább kincsére, mit csinálunk, mit csinálhatunk mi? Egy rész, miként azt a ma hajnal óta erre elvágtató kocsik tanúsitják: batyuba kötve csecsebecséjét, sírva, szepegve hagyja el lakhelyét és futásban keres menedéket a még csak álmában közeledő kutyafejű ellenség előtt. Még itt is csak ugy kukucskálnak ki becsinált kocsiaikból, hogy vajon nem nő-e nyomukban gomba helyett valami vért-szomjazó és emberhúst-ehető rácz vagy oláh tábor? Könnyeket sajtol ki belőlem a szégyen, hogy én is nemükhöz tartozom, én is asszony vagyok! Pedig a másik része e földi angyaloknak még sokkal szebbeket mível, még sokkal vitézebb dolgokat visz véghez. Valamennyire alkalmazható például lássatok engem, mert én is e második részhez tartozom. Mit csinálok én addig, míg Sándorom oda van? én, ki előtt az élet semmitérő utálatos teher volna Sándorom nélkül? én, ki ő mellette elfeledkezem égről, földről; én, ki nem ismerek boldogságot az ő bírhatásán kívül; én, ki a pokolba elmennék érette, mire jutottam én most, midőn kenyértörésre került a dolog? mivel mutatom én még olly kiválónak képzelt szerelmemet? Oh hogy el nem süllyeszt a szégyen! nem vagyok képes egyébre, nem engednek a körülmények szerelmemért többet tenni, mint szépen itthonn ülni, kötni és főzni, foltozni és rántásokat keverni!

Én, ki előtt a világhistória minden hősnéi sem tettek többet, mint mennyire őket az alkalom, a sors segíté, mint mennyit én akartam tenni és hittem is, hogy tenni fogok. Most már nem kivánok, nem álmadoznám külön, kiváló szerepről a nagy szellemek között, nem vágynék soha saját hírre, dicsőségre, elég volna az is, sőt főboldogságomnak tekinteném, ha Sándoromat követhetém, ha csak vele mehetnék, merre ő megy, ha csak mindig láthatnám él-e? ha szívem egyszerre szűnnék meg dobogni szivével. Ha a csata után élne, hogy én lehetnék az első, ki őt üdvezelném, s ha elesnék, hogy karom lenne a koporsó, melly őt felfogná s én lennék az árnyék, melly utána szállna sírba s ott véle együtt enyésznék el.

És még ennyit sem tehetek! el kelle maradnom tőled, mint naptól az éjnek, nem élhetek nem halhatok veled együtt!

De ez még nem elég: hónapok óta tartottam őt is vissza rimánkodásaim által; nem elég, hogy én illy tehetetlen vagyok, hanem még őtet is tétlenségre kárhoztatám, elvontam attól, mi az ő lelkének főéleménye volna, mi kielégíthetné tettek után szomjazó lelkedet és megfelelne magasztos küldetésednek. El kellett tűrnöd miattam a gyávaság gyanúját, tűrnöd kellett olly hitvány semmirekellők gyalázását, kik nem méltók, hogy lábaidat csókolnák. Igazatok van, férfiak, ha lelketek többre, magasabbra törekszik egy asszony szerelménél; mi is lehet előttetek egy illy gyönge tehetetlen teremtés, kinek csak könnyűje van örömében, bánatában. Éltetek kiegészítő része lehet egy illy lény szerelme, de annak fő-kelléke nem.

October 4. 

Ismét este van s én egyedül vagyok kínos nehéz gondjaimmal. Oh istenem, meglehet, hogy életem nem hosszabb pár hónapnál, s épen ez utósó időt sem tölthetem veled! Meglehet, hogy szerencsésen átesem e rám következő nehéz napokon, oh de addig... addig... Meddig kell még nélküled lennem, napjaimnak egyetlen vidámsága, egyedűli öröme, édes férjem, Sándorom? Nem képzelhetek olly kegyetlen sorsot uralkodhatni fölöttünk, ki most elszakítana bennünket egymástól, ha pár hónap múlva meg kellene halnom. Vagy talán téged akar hozzá szoktatni, hogy aztán elviselhessed elvesztésemet; hogy előre lássad, miként el lehetsz, élhetsz nélkülem is. Ha így volna, akkor szálljon átok minden gondolatomra, melly eddig reménykint biztatott, hogy ezen élet után még vár reánk egy szebb, háboríthatatlan boldogságu szellemi világ, hogy nem e rövid élettel együtt végződik szerelmünk. Legyen sors vagy isten, kinek kezeiben van jelen és jövő, legyen büntető vagy áldó szellem, de elszakasztom magamat tőle, ha nélküled, Sándorom, akar engem üdvességben vagy kárhozatban részesíteni, nincs az a mennyei üdvesség, melly kárhozattá ne válnék nekem nélküled. Sem élet, sem üdv, ha azt te nem osztod velem, de véled és szerelmeddel, Sándorom, minden roszat ugy mint jót köszönettel fogadok és áldom és dicsőitem azon szellemet, melly minket egymásért teremtett és egymás szerelmével kiván boldogítani. Ez esteli imádságom, most már alunni megyek, csak még jó éjt kivánok neked édes Sándorom, jó éjt és szép álmokat, ha rólam álmodol!

October 14. 

Mi az, mit én most sejtek, mitől szívem úgy remeg? nem bánat ez, mi engem most gyötör, hanem olly aggasztó, félelmes érzés, mintha valamit vesztenék, valami csapás várna rám. Egyszer emlékezem, hogy ehhez hasonlót éreztem, hogy illy félelmes láz majd elfojtá majd ismét fölkergeté szívem dobogását, midőn bár mit tettem, nem tudtam magamról lerázni e tikkasztó kedélyhangulatot. De alig merem leírni, mikor volt ez, nehogy megsértselek vele, Sándorom, nehogy megbusítsalak, midőn e sorokat olvasod.

Midőn 846-ban, novemb. 5-én elmentél tőlünk, és Endréden olly csúfos hazugságokkal lázitottak föl ellenem, minek következtében majd örökre elvesztettelek...

Ha talán most is... Vigyázzatok, vigyázzatok, emberek, ne költsétek föl a gonosz szellemeket, mellyeknek éhsége nagyobb a vadállaténál és dühössége rombolóbb az elemeknél!

Ki tudja, millyen jó emberemmel találkozott Sándor, ki rágalmazó beszédeivel ismét olly nagy következéseket idéz elő, mellyek már is választó-falként emelkedtek föl közöttünk. Csakhogy most aztán az isten irgalmazzon mindkettőnknek. Bármilly iszonyú kétségbeesés venne is rá, hogy csak egy pillantással is vétkezz szerelmünk ellen, csak egy lépésnyit is távozz a legszigorúbb hűség utjáról, mondom, nem lenne többé mentség a kétségbeesés, melly megmentene bennünket. Isten őrizz illy gondolatoktól! mintha ezer tövissel tépnék szívemet.

Vigyázzunk, vigyázzunk...

A debreczeni események által felköltött aggodalmaim már rég megszüntek, midőn te azokat a mult napokban ismét magad támasztád föl, midőn Laukáékhoz mentünk, s te az uton megboszankodtál olly haszontalan semmi miatt. Ekkor véletlenül valami ollyasmit mondtál, mi magában csekélység, de bennem iszonyú félelmet költött föl. Magad sem vetted észre, midőn azt mondtad: várj csak, várj, majd meglátod, én mit fogok tenni. Az akkori körülményeket tekintve e mondásod fölött nem volt mit aggódnom, de fölfedé előttem, hogy valaha legnagyobb szerencsétlenséget okozhat közttünk a visszatorlási vágy, melly hamar föltámad szivedben s melly már egyszer megtaníthatott volna, mire vezethet, ha szavára hallgatsz. Ha lesz, mit visszatorlanod, ha valódi okod lesz rá, ekkor tedd meg, igen, ha megérdemlem, de vigyázz addig, mint a becsületedre, hogy ne találj ott valamit, hol semmi nincs. Nem csak magamért, gyermekünk nevében is kérlek, vigyázz, hogy egy hajszálnyi okot se szerezz magadnak a késő megbánásra, mert ekkor tőlem, e tekintetben, semmi vigaszt vagy bocsánatot ne várj. Egyetlen könnyelműségből vagy kétségbeesésből - mi, ha egyszer megtörtént, előttem mindegy - eredett cselekedet örökre elszakaszthat bennünket, ha csak pillanatra is homályt vonhat a legtisztább szerelemre. Pedig multkor azt mutattad, hogy tőled illyesmit retteghetek.

Ha valami illyet sejtek most is...

October 15. 

Bocsáss meg nekem, édes Sándorom, méltatlanul bántottalak tennap; most már nyugottabb vagyok és hiszem, hogy nem érdemled meg tennapi vétkes gondolataimat. Igen, én tisztának hiszlek, mint az isten angyalát, és hiszem, hogy illyen maradsz örökké s így foglak szerethetni életünk végperczéig. Azért nem töröltem vagy hagytam ki a tennapi sorokat, hogy lásd, mire visz a magány, milly rémekkel kell küzdenem, ha téged nem látlak, ha jelenléteddel szét nem űzheted ez ördögöket, mellyek mindig várnak s ha távol tőled, védtelenül találnak, rám rohannak és mindenféle kínokkal halmozzák el prédájokat. Mindenféle alakban látlak illyenkor, s a tennapi egy a legkínosabbak közül.

Ma is szomorú vagyok, de bánatom ma szelíd, nem vad, nem őrjöngő. Boldog ember még az, ki hiszi, hogy a bánatot szórakozás vagy munka által megcsalhatni. A szórakozás sikertelenségét még lyánykoromban tapasztaltam, a munkáét most látom. Szünetlen dolgozom, pedig azt, minél kedvesebbet asszony nem dolgozhatik: első, még születendő gyermekem kis parányi ruhácskáit varrogatom. Milyen gyönyörűség volna ezt Sándorom mellett dolgozhatni és most ollyan szomorúan végzem e foglalatosságot, mintha szemfedőt varrnék. Isten őrizz, őrizz!...

October 17. 

Hogyan írjam le boldogságomat? hogy fejezzem ki váratlan örömemet? Minek is mondjak többet, nincs-e ebben minden: hogy pár nap múlva látni fogom férjemet, Sándoromat! De mit tegyek addig? hogyan töltsem e pár napot? Hátha már ma is itt lesz!...

IV.

Julia ceruzás kézirata.

Négyoldalas levélpapir (12×19 cm.), dátum és lapszámozás nélkül. Harmadfél oldal ceruzával irt kézirat. A végén dátum: 1849 Kolozsvár.

A cikkszerü följegyzés tartalmából kitünik, hogy Julia a világosi fegyverletétel és az október 6-iki gyásznap után irta, valószinüleg október vége felé.

1849, Kolozsvár. 

Rémesen üvölt és zúg az őszi szél az épületeken végig s az óriás nyárfák között, s ezek a szél minden fújására meghajtják magas fejöket, miként az ember a sors csapásai alatt; sárga levelei sürűen hullanak a földre, miként a bánat könnyei. Minden olly szomorú, minden gyászol, a természet és az emberek, s mindenek fölött: a haza! A haza! Oh hazám, nem csoda, ha elborul fölötted az ég, ha a napnak fényes orczája elhomályosul midőn reád tekint, midőn látja eltiportatásodat, mikor látja fiaid rabságát, mikor látja a bilincseket, mellyek véresre sebzik gyermekeid kezeit s lábait. Oh nem látni most e hazában egyebet nyomornál, kétségbeesésnél! mindenütt csak pusztulás, rom, s e romok között kezöket kulcsoló szerencsétlenek, kik kifáradva az imádságban, keserű káromlásokat kiáltanak föl az égre, azon istenhez, ki nem hallgatá meg imádságokat, ki elhagyá az igazakat és győzni hagyá a gonoszokat, ki megengedé hogy a gazok trónust emeljenek magoknak a jók sirhalmaiból, ki megengedi, hogy a gonoszok tombolva örüljenek ott, hol előbb az igazakat mártirhalállal végezték ki, ki megengedi, hogy a hóhérok levetve az ártatlanul kiontott vér által pirosra festett palástjokat, felöltsék a kivégezettek ünnepi köntöseiket s abban ékeskedve diadalmi ünnepet üljenek. Mindezt meghagyá az isten történni... a magyarok istene! E népet hagyá el istene, e népet, melly méltóvá akará magát tenni őseihez, kik istentől, a magyarok istenétől - a nagy hatalmas Hadúrtól származtak, kit mi mostani nyelvünkön a szabadság istenének hittünk. Fölkelt e nép, bízva ügye igazságában, bízva istenében és e bizalmában bátran állitá szembe száma csekélységét az ellen milliomával. Hiszen velünk az igazság, az isten - mondák ők - ez elég erőt fog adni, hogy, ha kell, mellettünk elesett testvéreink holttesteire állva küzdjünk, s ha holttestekből kell gátat vetni, nyugottan dőljünk le, enmagunk testével nagyobbítani, magasbbítani a gátat, mellyen belül a szabadság virága fog virulni, mellyet mi őrizünk meg a szolgaság hervasztó szelétől. Illy eltökéltséggel kelt föl a magyar, illy öntudattal hagyá otthonn: a férfi kedveseit, kik imádságaikkal bátoríták a csatába indulókat, a harczolókat. Mindenki tudta, hogy nagy a munka, de mindenki meg volt magáról győződve, hogy tenni fog annyit, mennyit emberi erő tehet, s hitte istenéről, hogy segitni fogja a mennyire isteni hatalom hat. S az isten mindenható! - És mégis...!

V.

Julia kolozsvári naplója.

Nyolc oldal (17×21 cm. méretü). Összefüzetlen, lapszámozás nélkül, tintával irott. Az első oldal élén dátum: Kolozsvár, november 8. 1849. A második oldal dátuma: Kolozsvár, novemb. 10. A harmadik oldal dátuma: Kolozsvár, novemb. 11. 849. Az 5. oldalon két dátum: Kolozsvár, november 19. és alább Kolozsvár, deczember 8. A 6. oldal végén véget ér a kolozsvári napló. A 7. oldal dátuma: Erdőd, márczius 25. 1850. Féloldalnyi kézirat. Az oldal alsó fele és a 8. oldal üres.

Petőfi 1849 julius 21-én látta utoljára nejét és fiát. Tordán hagyta őket Miklós Miklósnál, a református papnál, ő maga pedig elindult egyedül halálos utjára. Julius 22-én, majd julius 29-én Marosvásárhelyről irt levelet Juliskájának - ez az utolsó két levele megmaradt a Kisfaludy Társaság Ereklyetárában -, s két nap mulva, julius 31-én, eltünt örökre, nyomtalanul a fejéregyházi csatatéren.

Julia csecsemőfiával együtt augusztus 14-én Kolozsvárra menekült Tordáról az oroszok elől és ott töltötte az egész őszt és telet is 1850 februárjáig. Életének ez a pár hónapja volt a legtragikusabb. Kétségbeejtő bizonytalanságban várta a hireket férjéről, s a hirek egyre riasztóbbak, egyre félelmetesebbek lettek.

Ebből az időből valók Juliának kolozsvári naplórészletei, amelyek a lélekbuvár számára - még a legmodernebb freudista pszichológus számára is - megrenditő emberi dokumentumok. Erről az időről emlékszik meg Vadadi Berta vádaskodása 1889-ben. Julia kolozsvári naplója a vergődő emberi léleknek olyan mélységeibe világit bele, amelyekről Vadadi Bertának, e gyermekleánykának, nem csoda, hogy sejtelme sem lehetett.

1850 februárjában hazautazott Julia Erdődre édesatyjához. A március 25-iki pársoros erdődi részlettel fejeződik be a füzet, melynek második és hetedik oldalát mutatja be fakszimile-gyüjteményünk 14. és 15. lapja.

Kolozsvár, november 8. 1849. 

Élet és halál bekövetkezik, miként az a Fátum könyvében megírva van. Az írás szavainak be kell teljesedni, jónak, rosznak egyiránt. A Fátum kezét nem hajthatjuk egy vonalra sem azon irányból, mellyben azt kinyujtja; itt nem használ az angyalok imádsága, az ördögök átka, az emberek könyörgése és véres könnye, ez mind, mind hasztalan.

Mint egy óra belsejében a zenehangok, ugy vannak elrendezve napjaink az életben; miként egymásután hulló vízcseppek, olly meghatározottan, egyformán csengenek e zene hangjai, s illy meghatározottan egymásra következőleg folynak le napjaink, mig egyszer csak a láncz lefolyt s ekkor vége mindennek. De nem mindig folyhat le egészen e láncz, néha még csak félig jutott, s ekkor erőszakosan megszakad, és elhal a zene, vége az életnek...

Mikor temetésünktől elmennek az emberek, még azt sem várják meg, hogy az utósó göröngyöt sírhalmunkra vesse a sírásó kapája, már nem emlékeznek reánk, csak arra, a mit roszat tudnak felőlünk. Hazamenet ez is el van mondva, aztán mindenki dolga után lát, egyik vágyait kergeti, másik szenvedélyét elégíti ki, egy sem gondol rá, hogy maholnap ő belőle sem marad egyéb egy kis sírdombnál a temetőben, mit az idő ismét szépen leegyenget hogy fölötte ujra mást emeljenek.

Ez igy megy: sír sír fölött, halott halott fölött, enyészet enyészet fölött...

Kolozsvár, novemb. 10. 

Nem gondolok most már az élettel annyit se, mint mennyit hajdani jó napjaimban ruhámon egy szalagcsokor állásával gondoltam. Ki van rám mondva az itélet s nem állhatok többé ellent; örök boldogtalanságra vagyok kárhoztatva, és meg kell törnöm sorsom vas hatalma alatt.

El fogom hagyni nem sokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak... Ha igy van, mi lesz én belőlem? inkább, oh ezerszerte inkább osztanám meg ő vele a sírt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt! Mi lenne belőlem, ha élve maradnék! Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél. Ki mondhatná el jobban, mint én: »Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova fúja a szél!...« Mit is gondolnék én aztán magammal!

Vagy hátha leroskadok e nagy vállalat alatt? ha meg nem bírom ez útat tenni a legkeményebb téli időben a legvadabb havasok között, s ott veszek el valahol, idegen földön, idegen emberek között?... Férjem és fiam még csak nem is sejtenék halálomat. Nem csókolná föl utósó leheletemet senki, siratlanul tennének le a sírba, mintha soha senkit nem szerettem és engem is soha senki nem szeretett volna... Ez sem rettent vissza. Inkább siratatlanul meghalni, mint megsiratva élni.

Kolozsvár, novemb. 11. 849. 

Millyen tünemények! millyen látványok!... És ki azon hatalmas varázsló, kinek idézésére a semmiből e fényes tündéralakok megjelennek? kinek hatalmából magányos szobám dúsgazdag palotává s a néma csönd körültem zúgó lármává változik, mikből hangos kaczaj, örömrivalgás, gyönyörteli sóhajok, ábrándos méla suttogások hallatszanak?...

Ez az ifjuság s ennek társa, a fölgyúladt képzelődés...

Magam elé bámulok és mi mindent látok!... hallok... érezek!... Szemeim előtt ragyogó csillároktól tündöklő termek tárulnak föl, a merre tekintek, mindenütt az érzékeket kielégitő fény, pompa; tükrök, mellyekben, mint az égen, ezer csillagok ragyognak, ingerlő zene, melly eszméletlenül ragadja magával az embert, mellynek hangjaira mintegy őrjöngve, öntudat nélkül, csodás köröket alkotva, majd meg különválva lejtenek föl s alá ábrándos légi alakok... Mindez előttem történik... mindebben részt veszek. Elragadtatom ez őrjöngő, bachanális orgia által... Egyike vagyok ezen szilaj ifju alakoknak, kik mind, miképen én, égető, csillapíthatatlan szomjusággal nyujtják ajkaikat az élet elé, hogy itassa meg őket az örömek részegítő, édes poharából. Itt nincs szenvedés; a szívnek minden fájdalmát eltakarja az önfeledés, és mi ezen felül csillog, az mind gyönyör, élvezet!... Itt nincs egyéb semmi csak szerelem, s a szerelemben a sovárgás is édesebb, mint más szenvedélynek a kielégitése... Hah csak ez az élet!...

Oh ezek a szép ifju tündérek, e nyulánk könnyü alakok! E barna kéjtüzes arczok, lángoló fekete szemeikkel, miknek egy sugara ugy megrezzenti az embert, mintha egy villanyszikrát vetnének lelkébe... aztán ez epedő sovár halvány arczok, miknek bágyadt, elfátyolozott tekintete előtt be kell húnyni az embernek szemét, hogy ellentállhasson bűvölő erejöknek... Mindezt látom, köztük járok, egyike vagyok e vigadó élvező tömegnek, szívem hallhatólag dobog, arczom ég, csupa láng és mégis e számtalan óriási tükrök sápadtan vetik vissza arczomat, mert belőle minden csep vérem szívemhez tolult s ott tombol féktelen tüzében.

Ha bágyadtan lehúnyom szemeimet, homályos, elfödött lámpák által félig világított kis szobában ülök, könnyedén lengő hófejér függönyök vesznek körül, tarka pillangószerű virágok kábitó illataikkal ábrándos félálmot lehelnek rám... s én mámorosan hajtom le fejemet dagadó lágy vánkosok közé, mik gyöngéden hízelegve simulnak hozzám... gyönge nesztelen susogás, mint a szellőé fut végig a szobán és én álmodom szerelemről... remegő ölelésekről... lángoló égető csókokról...

Fölébredtem...

Mindez csak álom, a te álmod, szilaj, fékezhetetlen képzelet. Fölébredve minden eltűnt előlem, csak a zene hangjait hallom lágyan, susogva elhangzani a távolban... Oh millyen szép az álom!... és millyen puszta rideg az élet!...

Kolozsvár, novemb. 19. 

Átok és kárhozat ez az élet! Illyen egyedül, magányosan tölteni el napjaimat; illyen szeretetlenül élni le szép ifju napjaimat!... Mikor minden órám öröm, minden pillanatom gyönyör lehetne, e helyett most minden pillanatom telve gyötrelemmel, örök tünődéssel! Szívem olly telve van, keblem majd megszakad és nincs senki, kinek e tengerből egy cseppet adhatnék... nincs kinek mondhassam, hogy szeretem, nincs kitől boldogság lenne hallanom, hogy szeret. Egyedül... egyedül... örömtelenül!... De türelem, türelem! a sors mit egyszer elvesz, máskor kipótolja azt: kilenczvenéves koromban, majd helyre hozza azt, mit most elmulaszt; magányos ifjuságomért majd aggkorom lesz zajos, akkor majd nem fogok egyedül tünődni, szótlanul sóhajtozni, akkor körül leszek véve unokáim mentől számosabb és kecsesebb társaságától. Minő dicső kárpótlás, előre élvezem gyönyöreit. Oh ez az unokai kör épen az én izlésemnek felel meg! Szeretném tudni, hányszor fogom elmondani, ha a körülöttem zajgó, visító társaságot összehasonlítom fiatalkori magányommal: »adtál uram esőt, de nincs benne köszönet.«

Kolozsvár, deczember 8. 

Hány éjszakát nem virasztok át, elbámulva a gyertya lobogó fényébe, tünődve sorsomon, tünődve a jövőn. Hányszor olvasom meg az éjféli tizenkét órát, mert szemeimre nem jön álom; hideg fásult nyugalommal gondolkodom, mi voltam... mi vagyok... és még mi leszek!... Egyenként számítom föl, mi mindent vesztettem és keserű egykedvűséggel látom, hogy már olly kevéssel bírok, hogy már olly kevés veszteni valóm van!... Mivé nem lehet az ember olly rövid idő alatt! Alig találok szívemben egy-egy szikrát, olly hideggé vált az, kialudt, elhamvadt belőle minden tűz, minden élet. Alig érzem szívemnek néha egy-egy dobbanását. Elkeseredés, megvetés a világ és enmagam iránt az, mi még benne él. Azaz szívem vált azzá... És van-e föltámadás?... Fölgyuladhat-e még azon tűz, melly már egyszer kialutt? Hátha többé soha, soha nem érezek! Oda jutottam, hogy hálát adnék a legroszabb szenvedélyért, csak támadna szivemben, szabad fékre bocsátanám vágyaimat, csak vágyakoznám valami után. Oh minden inkább e fásult nyugalomnál! Borzadok, irtózom lelkem e pusztaságától. Inkább rémek, vad kisértetek szakasztanák félbe ez irtóztató, halálszerű csendet. Semmi, semmi nem zavarja e temetői csendet; mélyen nyugosznak a halottak... Ha néha-néha meg is látogatja egy élő, ez is csak addig marad, mig kisírja ott magát s egy hervadt virágot szakasztva, távozik hogy talán többé ő se térjen vissza, ha csak majd ő is örök nyugalmára le nem száll.

Erdőd, márczius 25. 1850. 

Sötét titkoknak bölcsője a jelen, megfejthetetlen talány a jövő, széttéphetetlen a fátyol, mellyet reá a sors vetett. Rövid időn előttem fog állani a való egész meztelenségében; de ha sejtésem nem csal, jaj nekem! Még csak reményem se marad! nem fogok bírni semmivel a világon, de szegénységem ollyan lesz, mint lenne a mindenség királyáé, ha egy pillanatban mindenét elvesztené; és lehet-e ennél kínzóbb? Inkább soha semmivel sem bírni, mint aztán mindent elveszteni.

VI.

Egy lap töredék 1850 tavaszáról.

Kék levélpapiroson (14.5×23 cm.) tintával irva. Félmondattal kezdődik, 14 sor után dátum: Május 20. Majd 10 sor kézirás. A papir hátsó oldala üres.

Bár töredék, ez a pársoros följegyzés igen fontos dokumentuma Julia lelki vivódásának 1850 tavaszán. Mert kétségtelen, hogy a kézirat 1850 májusából való. Julia 1850 április 24-ikén érkezett meg Pestre Erdődről, otthonhagyva fiát, Zoltánt, az öreg Szendreynél.

... nem látom, csak ösztönszerűleg érzem a közelgő vészt, a villámot, melly lesujthat, illyenkor borzadok, félek. Mi ez?... talán csak álom?... nem, nem! szívem látja, szívem súgja, hogy maholnap veszve leszek. De hogy? Nem lehet-e mindent kikerülni a halállal s ez nem kezemben van-e? De első veszedelmem, melly már megfogamzott lelkemben, hogy nem akarok meghalni. Élni akarok, meg akarom kisérteni a boldogság nélküli életet. Ezt az előtt lehetetlennek tartám. Ez életösztön az első rosz lépés, az első alap, mellyre jövendőm épülni fog. Mi áron? mi következéssel? Jaj nekem! és ezerszer jaj!

Május 20. 

Ez nagy és nehéz nap! Életem napról napra tarkább, bonyolultabb. Virágok vesznek körül, tarka, ezer színű virágok, de ezek tele vannak tövisekkel, mellyek minden mocczanásra, minden szél fuvalmára szívemet vérzik. E tarka virágok alatt mérges darázsok vannak elbúva, mellyek szívembe ütik fulánkjokat és annak vérével vegyítik fulánkjok mérgét. Mi lesz a vége? mi lesz a kifejlődése? Számtalan sebeim be fognak-e gyógyulhatni, vagy ragályos nedvökkel elborítják lassanként egész lelkemet?...

VII.

Julia kézirásával négyoldalas töredék.

Levélpapiros (12×19 cm.), tintával irva. Az első oldal élén: Levelek Naplómból, october 5. 1854.

LEVELEK NAPLÓMBÓL.

October 5. 1854. 

Mennyi tünődés, mennyi töprengés! Mily fárasztó, mily kimeritő ez örökös küzdelem! Mért nem tudok akarni vagy lemondani? ha el nem tudom fojtani magamban a vágyat, mért nem birok elég erővel a tettre? mért emésztem fel minden lélekerőmet ez eredménytelen harcban, mely szüntelen megujul s mely képtelenné tesz egyik vagy másik uton haladnom.

Pedig csak ez ad erőt, ez ad kitartást a szellemnek: szüntelen haladni, haladni egy bizonyos cél felé, melyet ha egyszer kitűztünk magunknak, arról többé ne vegyük le szemeinket; ne tekintsünk vissza az útra, melyen megsebzett lábaink vérnyomai piroslanak, ne tekintsünk oldalt, hogy el ne szédüljünk a meredek látásától, melynek szélén haladunk, vagy meg ne undorodjunk a sártól, mellyel dobálnak, előre, csak előre a cél felé, melyet elérnünk kell vagy érte meghalnunk. Oh jól tudom én ezt és mégis, mégis...

Más cél felé fordul epedő tekintetem.

Nincs erőm azon cél felé törekednem, hova minden vágyam vonz, hova minden sóhajtásom száll; más uton vonszolom tántorgó lépteimet s ez az mi oly elégedetlenné tesz magammal és a világgal, e szüntelen küzdés vágyaim és tetteim között, mi meghiúsitja törekvéseimet és gyümölcstelenné teszi fáradozásaimat. Oh szellem világa ott a magasban, mért vonzasz úgy magadhoz, ha az anyag a földön tart lekötve; vagy mért nincs erőm, kitartásom, küzdeni az egyik felé s elszakadni a másiktól, vagy mért nem tudom a kettőt össze egyeztetni, miként annyian, kik bölcsen ki tudják mérni mindkettőnek az illető részt. Oh, ha bízni tudnék tehetségemben, ha nem kételkedném hivatásomban, akkor -

VIII.

Julia kézirásával kétoldalas töredék.

Levélpapiros (12×19 cm.), tintával irva. Az első oldal élén: Levelek Naplómból, october 5. 1854.

LEVELEK NAPLÓMBÓL.

October 5. 1854. 

»Oh, asszony, gyöngeség a te neved« mondja Shakespeare, s senki ennek igaz voltát nem érzi jobban nálamnál, ki úgy bámulom a mások erejét és úgy megvetem saját gyengeségemet. Oh lelkierő, míg te meg nem törsz, addig a sorsnak minden csapása csak nemesíti és edzi szellemünk, de ha iszonytató veszteségeink téged is magokkal sodortak a kétségbeesés megsemmisítő örvényébe, akkor aztán valóban mindent, de mindent elvesztettünk, el a hitet, mely föltarthatna, a reményt, mely még előre vezethetne, s a szeretetet, mely szint és meleget kölcsönöz az életnek.

És százszorosan szánandó az, ki gyöngeségének, tehetetlenségének tudatával bir. Határozatlan lépteit a félelem tántorgóvá, készségét az önbizalom hiánya ügyetlenséggé és törekvéseit az erélytelenség mind hasztalanná teszi. S az ilyen céltalan ide s tova kapkodó élet sem a tragikum megrenditő szenvedéseivel, sem a komikum kedélyes csalódásaival nem bir, izetlen, s ez sem könyeket, sem mosolyt nem bir előidézni, legfeljebb lealázó szánalmat, melyet csak -

IX.

Tünődések.

Huszoldalas füzet, összefüzetlen levélpapirosokból (14.5×23 cm.). Tintával irva, Julia kézirása. Az első oldal közepén a cim: Tünődések I-II. A második oldal üres. A harmadik oldal jelzése: I., Cime: Tünődések (octob. 5. 1854). Negyedfél oldal kézirás. Az 5. oldal jelzése: II., Cime: Tünődések. (Novemb. 28. 1854.) 12 és fél oldalnyi kézirás.

TÜNŐDÉSEK.

I.

(octob. 5. 1854.) 

Mikor néha, igen ritkán, hosszabb ideig házi foglalatosságaimtól szabad vagyok s pár napig hévvel, örömmel kezdek valamit irni, egyszerre csak legyőzhetlen lomhaság fog el és csak hogy fölmentsem magamat munkám folytatása alól, széttépem, elégetem azt. Mért is vegyek olyankor tollat kezembe, mikor az irás munka, nem élvezet előttem: vagy nem olvassa kivülem soha más, vagy ha igen, talán pár unalmas perczet szerzend szegénynek fáradságom. Ellenben néha, az igaz, majdnem legyőzhetlen vágy gyötör, hogy gondolatimat, érzelmeimet szavakba öntsem, hogy mintegy élve, megtestesülve lássam azokat, fájdalmimat, örömimet vissza adva, mintegy megosztva velem. Ilyenkor néha azt hiszem, hogy mit irnék, talán más szívekben is viszhangzanék, hogy nem csupán szavakat, de eszméket irna le tollam, érzelmeket festene, nem csak a szemnek tetsző tarka színekkel, de a szívekre jóltevőleg ható melegséggel. Hanem ilyenkor, mikor ezen biztató hit bátorságot önt belém, ilyenkor többnyire elkezdett munkával vagyok elfoglalva, mit haladék nélkül be végezni kötelességemnek tartok. Nem feledhetem ilyenkor, hogy nem irónő, hanem anya, feleség, háziasszony vagyok, hogy gyermekeim, férjem s háztartásom van, s hogy kötelességem mindenek fölött ezeknek szentelni időmet s két kezem munkáját. Irói tehetségem igen kétséges, bizonytalan, mint iró tán nem használnék soha semmit sem, s igy pedig mint nő, mint anya, hivatásomat teljesitve, tisztaságot, rendet, jólétet teremthetek házamnépe körül. Mit én irnék, azt hihetőleg már sokan, igen sokszor megirták s még megirják, jobban, sikeresebben, miként gyakorlatlan kezem azt képes lenne, de ellenben ha házi dolgaimat félre tenném, elhanyagolnám, bizonyos lenne a rendetlenség, kényelemhiány, sőt nélkülözés, mi ebből mindazokra háramolnék, kiknek mindennapi jólléte fölött őrködni rendeltetésem. Mint házinő, helyem, mig élek, betölthetlen más által, elmulasztott gondoskodásim szeretteim körül kipótolhatlanok maradnának s ők hiányt szenvednének elvont figyelmem, más czél felé irányzott pillanataim miatt; talán ők is elfordulnának tőlem irántuki közönyösségnek vélve a szükségképen bekövetkezendő megosztott érdeket köztük s a világ között. Minden pillanat, mit irói foglalkozással töltenék, tőlük lenne elvonva, pedig nem tartozom-e nekik szentelni szívem minden dobbanását, életem minden perczét! S hogyan merjem ezt megszegni, mikor nem tudom, hogy mint irónő birnék-e némi képességgel; hogy van-e hely, hely, még oly parányi, mit én foglalnék el, mire én lennék hivatva? Van-e bennem a tehetségnek, a hivatásnak csak egy kis porszemecskéje is, mire bizton számithatnék, mint alapra, hogy rajta idővel, igyekezettel, kitartással munkálkodásomnak a földről fölemelkedő jelét láthassam, legyen az bár oly szerény, mint kis vakandturás.

A régi Vác. Varsányi fényképe után acélba metszette Rohn, 1853-ban. Szépm. Muz.)

- Az első pesti indóház. Acélmetszet a negyvenes évekből. Fesal-Perlaska. A Spiegel melléklete. (Szépm. Muz.)

XXI. KÉP

TÜNŐDÉSEK.

II.

(november 28. 1854.) 

Fejemet fölváltva vagy az egymást űző eszmék forrongása, vagy ellenben minden gondolkozásra képtelen tompultság foglalja el. Háborgó tenger hullámaiként hány-vet e két ellenkező lelkiállapot s legyek bár mennyire kifáradva ez örökös hánykodásban, nem tudok támpontot találni, nem tudok egyik vagy másik helyzetben nyugalmat találni. Néha lehetlen ellentállnom, lehetlen legyőznöm azon lelki szükséget, mely leírni késztet gondolatimat, mit aztán a másik kedélyhangulatban, mikor kimerültség, majdnem állati eltompultság fog el, mikor ugy szólván, undorral nézem mindazt, mi előbbi lelkesültségemben egész valómat átható eszmék tolmácsolása, kifolyása volt, többnyire eltépek, s ezen megsemmisítéstől csak a feledés menti meg egyes soraimat, nem pedig mintha egyik több értékkel bírna előttem, vagy a megmaradásra méltóbbnak tetszenék. Igy lesz ez örökké? nem fogok-e végre egyik vagy másik állapotban végképen megmaradhatni? mindegy bár melyikben, csak ne ez örökös hánykódás, lelkemnek ez örökös föltámadása és meghalása. Tudnék vagy örökké hallgatni, nem érezvén a beszéd szükségességét, vagy lenne bennem elég kitartás, hogy a megfogamszott eszmecsirát egy élő egésszé tudnám kifejleszteni. Oh hogy a lelkesültség, mely a kezdetre kényszerít, mely ugy szólván öntudatlanul, akaratom hozzá járulása nélkül megteremt bennem egy eszmét, s kidolgozására ellentállhatatlanul kényszerít, oh hogy e lelkesültség valaha kitartana bennem, hogy valaha egy ép, csonkítlan egészet bírnék megteremteni. Alig hogy a lelkesedés szárnyain lelkem ujjongva szállni kezd, midőn egyszerre, kimerülve, erőtlenül a földre vissza esik, eltelve attól fordulva vissza, mi előbb röpülni készteté, mi több ragyogó czélként őt maga felé vonzá. S midőn aztán ujra erőre ébredek, midőn a meleg életet ujra ereimben érzem s mint hajós, kifeszített vitorlákkal ujra útra szállok, akkor már nem az előbbeni czél lebeg előttem, ilyenkor már körültem nem az a látkör, mi előbb, előttem már nem azon láthatárral borul az ég a földre, minden másképen van s nem folytathatom az előbb félbenhagyott utat, uj czél van előttem, mihez ismét nem juthatok közelebb, mert repülő szárnyaimból csakhamar lelankadt vitorlák lőnek s lelkem, mint szélcsendben egy kis csolnak a sima, redőtlen tengeren, oly mozdulatlanságban vesztegel. Oh míly gyötrő tudat ez nekem! mint fáj nekem e szellemi hűtlenség, mellyel lelkem az előbb oly hévvel fölkarolt eszmétől elfordul, hogy ép oly forrón ölelje át az ujabban érkezőt, azt az ujabb eszmét, mely amannak helyébe tolakodott s amazt kelletlenné tevé előttem, mig aztán ezt is egy ujabb gondolat, nem csak feledteti, de megutáltatja velem. Jaj nekem, jaj, hogy ez így van, s jaj, ha ez örökké így marad! így soha, soha sem közelítem meg azon ragyogó, ezer csillagu menyországot, melyre szemeimet gyermekkorom óta oly legyőzhetlen vággyal függesztettem, melynek fényessége egyedül lenne képes fölvilágitani lelkem sötétségét, melynek melege egyedül tudná a lelkemben már kialunni készülő szikráját a boldogságnak uj lángra gyujtani. Elérhetem-e ezt valaha? Szabad-e nekem még elért vágyról, ujra föltámadó boldogságról álmodoznom? Hamvadj ki kis szikra, alugyál el örökre lelkemben, te a régi föllobogó lángnak oly parányi emléke, alugyál ki végképen, hogy még föléleszthetésed reménye által se vétkezhessem!

---

Oh hiú öncsalás! teljes tudatával bírok silány voltodnak és még sem tudom füleimet végképen bezárni esztelen suttogásaid elől! Valahol, ha nem csalódom Boz egyik munkájában olvastam egy agglegényről, ki elmerengve magányos életén, azon tünődik, töprenkedik, nem cselekedett-e az emberi társaság törvényei ellen, midőn magát a családi élet föláldozó, másokért és másokban élő feltételei alól kivonta, s életét az önzést képviselő agglegénység ridegségében fejezi be, és nem boldogítva senkit, nem nevelve hasznos tagokat az emberi társaságnak, nem támogatva soha senkit, nem áldva senkit múlik ki a világból, nyomtalanul, maradékok nélkül. Kandallója magányos szögletében merengve e lélekbejáró kérdés fölött, egyszerre csak terjedelmes, sötét füst gomolyokat lát tüzhelyéről fölszállni, s azokból tömérdek apró gyermekarczot kifejlődni, s ezek a végtelenségig szaporodván egész föl a tetőig nyulva, megszámlálhatlan sokaságban tűnnek föl előtte, de vizsgálván őket, látja, hogy azok mind szomorú, szemrehányó tekinteteket függesztenek rája. Egy szózatot hall, mely értésére adja, hogy ezek mindnyájan azon lelkek, kik nőtlensége miatt a semmiség, a lénynélküliség tengerében örök időkre elveszve maradtak, azon számtalan, egymástól származó nemzedékek, melyek egyetlen embernek nőtlensége miatt, hiában várnak örök időkre a megtestesülés szabadító napjára.

Ez az a kis mese, mit az önámítás ezeralakú ördöge csak félig bezárt fülembe súg, reám bízva, ezen eszméből ínyemre való következtetéseket vonhatni. Jól számít, ki a gyöngeségre épít. Tudom én ezt igen jól s még sem állhatom meg, hogy a vont következéseket biztatásként ne tekintsem, mikor a kimerültség lelkemet jéghidegségével eltölti s minden további kisérlettől vissza riaszt, mikor avval vígasztalom, vagy szomorítom magamat, - akként, miként kedélyem hullámzása egyik, másik perczben igy vagy amugy láttatja velem - hogy az a világra nézve inkább haszon, mint kár, ha örökre néma maradnék is, ha látatlanul enyésznének is el azon eszmék, mik lelkemben föl s alá szállnak, lelkesedésem sugaraiban tündökölve, mint a nap sugaraiban hullámzó porszemek, hogy tán azok is, miként ezek lényökben a világ legcsekélyebb, legértéktelenebb részecskéi és csak, midőn a nap sugarai keresztül hatnak fölszálló, egymást űző, egymás körül forgó, hullámzó tömegén, csak akkor tetszenek szemeink előtt ragyogóknak, drága kövekként minden színekben fénylőknek, tüzsugarakat lövellő csillagoknak. Talán, gondolom ilyenkor, mindazon eszmék, mik lelkemen keresztül-kasul futkosnak épen ilyen parányi, értéktelen porszemek, mikre még a csekély szó is kevés, és csak szemeimben tetszenek azok értékkel biróknak, meg világitva a lelkesültség sugarai által, és csak öncsalódás, ha azt gondolom, hogy kár elveszniök, hogy kár megtestesülés nélkül az örök semmiségben maradniok.

Te jó kis mese! nem vagy-e te alkalmazható a szellemi világban is? nem minden eszme egy belőle származó, kiterjedő nemzedék őse, gyökere? Eszméim, ha bár még oly igénytelenek, csekélyek, nem szülhetnének-e nagyobbakat, szebbeket, hasznosabbakat? nem lehetne-e ezen parány, mely lelkemből fakadna, idővel, tán századok mulva egy belőle származó óriásnak csirája? Meglehet, a szánalom mosolyát érdemli ezen okoskodásom, mellyel enmagamat ámitom, hogy firkálási vágyamat simogassam. Ki tudja, fognám-e én csak egyetlen eszmével gazdagitni a szellemi világot, ha köteteket irnék is össze, s mindenek fölött, lenne-e egyetlen gondolatom, mely embertársaimnak hasznára, könnyebbitésére volna. Tudnék-e csak egyetlen szenvedőnek vigaszt szerezni? csak egyetlen a szenvedélyek harczában megsebesült szívre balzsamot önteni? tudnék-e egyetlen rosz szándéktól vissza riasztani valakit, vagy még ingadozó jó föltételeiben megerősíteni? törülnék-e le csak egy könnyet is, vagy lélekre nehezedő mázsányi terhen könnyithetnék-e csak egy morzsányit is? Mindezekből csak egyet érnék-e el valaha? Ha igen, ugy nem sajnálhatnám az időt, mit irásra forditottam, nem a küzdelmeket, sőt talán bántalmakat is, mik e pályán oly sűrűn teremnek, s mik vissza riaszthatják a gyöngéket, a czél nélkül tévedezőket, jobbra ösztönzik és tökéletesedésre lelkesitik az erőseket, kik öntudattal munkálkodnak egy kitűzött, biztos czél irányában, de érzéketlenül csak az elbízottakat hagyja, csak azok fölött vonul el nyomtalanul, kik önhittségekből és önimádásokból átjárhatlan kőpajzsot viselnek szívökön és eszökön, mely alá tekenős békaként behúzzák magokat a feléjök süvöltő nyilak elől.

Ki tudja, mit tennék én is, ha egyszer ezen részegítő mámor elfogna, mely a nyilvánosság terére lépőket eltölti, mint ki sokáig rossz léggel tölt sötét börtönből egyszerre a világosságra, friss levegőre kilép. Tudnék-e józan itéletet hozni saját értékem fölött, meg tudnám-e különböztetni a tántorithatlan, lelkiismeretes ítész igazságos itéletét a lesben álló irodalmi utonállók megtámadásától, kik kifosztani igyekeznek mindenkit, kinél többet sejtenek, mint üres koldustarisznyához hasonló fejeikben és zsebeikben; kiismerném-e az igaz utra vezérlő szózatot a sok hamis csaló hangok közül, mik nem a ragyogó magasba, hanem a sötétben tévedező utakra vezetnek, miknek végén, saját becsülésünket vesztve, mélységes örvénybe bukunk. Tudnék-e saját szenvedélyemtől megvesztegethetlen, igazságos maradni, csak a jót mondva jónak s a roszat mindig nevén nevezve. Tudnék-e elég erős lenni, hogy támasza lennék az ingadozónak, vezetője a homályosan látónak? Szavaim bírnának-e az ihlettség bűverejével, hogy meggyőzzék a kételkedőt, hogy megnyissák a vaknak szemeit, és megtérítsék a megátalkodottakat. Oh miként tartozhatnám én valaha Krisztus ezen fölkent, beavatott követői közé! Soha, soha! E nélkül pedig minden igyekezet, minden törekvés csak tévedéseket, csalódásokat és szenvedéseket és legvégre dicstelen halált szül!

Ki maga kételkedik, hogy győzhetne az meg másokat, ki maga leroskadt, hogy lehetne az valakinek támasza, kinek keblében örök nyugtalanság háborog, hogyan önthetne az mások szívébe megnyugvást, ki maga nem hisz, hogyan terjessze az a hitet, ki többé nem remél, hogyan biztassa az a csüggedőt? Nem, nem! mind ez lehetlen, hallgatnom kell, mint a sír, melyet szívem fenekén hordozok. Nem átkozódnám-e akkor, mikor áldanom kellene, szavaim nem hatnának-e mérges fulánkként az addig ép, egészséges szívbe, nem vonna-e lázas lehelletem homályt egy eddig tükörtiszta lélekre?

Nem szabad az írást könnyelműen szórakoztató időtöltésnek, vagy mi még roszabb, azt jövedelmező mesterségként űzni. Lelkiismeretes dolog az, melynél mindig másokra kell gondolnunk, soha magunkra, mert minden rossz gondolatért felelősek vagyunk, mik sorainkból fakadhatnak, és fáradságunk gyümölcseként soha a reánk háramló hasznot, vagy dicsőséget kell tekintenünk, hanem egyedül a jót, mely belőle csírázhatik. Pedig a ki tudja, mily könnyen ver gyökeret a rosz s mily nehezen fogamszik meg a jó, az, ha hívatva érzi magát, meghajol a rá ruházott föladat terhe alatt és szívében nem fennhéjázó elbízottsággal, hanem szerény áhítattal igyekszik megfelelni átvállalt kötelességének s lassú de biztos, ingatlan lépésekkel közeledik, szeme elől soha nem tévesztett czélja felé, mely a jónak terjesztése s a gonosznak kiirtása.

X.

A gyáva férfi.

Julia kézirásával kétoldalas töredék (13×20 cm.), tintával irva. Dátum nélkül. Az ötvenes évek végéről.

Ha a természet legmegvetésreméltóbb salakját akarod látni, nézz egy gyáva férfit. Férfinak alkottatott és gyáva! - Ha nyálkás, hideg kigyó csusznék el lábaim fölött; ha egyszerre undok varangybéka meresztené rám kidülledt szemeit, nem költene bennem oly utálatot, undort, mint egy erőtelen, gyáva férfi csókja vagy csak érintése. Hah iszonyodom! Mért alkot ollyankor férfit a természet, midőn nincs elég ereje, hogy annak bátorságot, küzderőt és megtörhetlen akaratot adhasson az élettel együtt, mi azok nélkül értéktelen, silány penészes pénzdarab; illyenkor inkább teremthetne minden szellőcskétől megingatható fűszálat vagy kórót, melly nem állhat ellent, ha szamár harapja is le és jól lakik vele; vagy egy sárgöröngyöt, melly szétlapul és szétporlik a rajta tapodók talpa alatt. Mindent inkább, csak férfit ne, ki különben legyőzheti erejével a világot, ki ellentállhat erejével a sors csapásainak, ki a vad, vértszomjazó állatkirályt is leigézheti hatalmas tekintetével, és bilincset verhet rá kezeivel; illyen teremtés és gyáva! Férfi, és a sors minden legyintése legörnyesztheti, egy ellenvető szó, egy porszem megakaszthatja utjában, kit egy czégéres nő felhivó tekintete elcsábithat, kinek lelke megengedi őt olly viszonyokba lépni, mellynek gyalázatos terhe alatt nyöszörög és könnyez szégyenében, mellyet nincs bátorsága nyiltan kivallani és nincs bátorsága ellene szegülni s jármát nyakáról levetni. Gyalázat nehezedjék rájok és süllyessze le őket a föld fenekére, honnan nyávogva bujjanak elő, ha a küzdő harczosok előriasztják őket ostorcsapásaikkal.

XI.

Julia Erdődről.

Hat négyoldalas és egy kétoldalas levélpapir (14.5×22 cm.). Julia kézirása tintával. A levelesláda egyik legérdekesebb kézirata: Julia megható visszaemlékezése az erdődi boldog napokra. Tele érdekes adatokkal Petőfi életrajzirója számára. A kézirat - Julia helyesirását, amely az évek során folyton változott, figyelembe véve - körülbelül 1856-1858-ból való.

Erdőd.

Ábrándozás az élet megrontója

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Vörösmarty

Tünjél föl előttem Erdőd gyönyörű vidéke, úgy miként ifju éveimben láttalak, mikor naponkint merengve függtek szépségeiden szemeim, mikor mezeid, völgyeid, hegységeid látása elég volt arra, hogy szívemet édes örömmel, alig értett, sejtelmes vágyakkal s magasba szálló reményekkel eltöltse. Hadd lássam, mint akkor, oly buzgósággal, oly áhitattal a régi büszke multnak mint egy szemrehányó komorsággal ránk tekintő maradványát, az őstörténetű várt, tiszteletet parancsoló sötét falaival, kegyeletet felköltő ingadozó vénségével, az enyészetet és mulandóságot hirdető csonkult tornyaival. Hadd vidítson föl fájó elmélkedéseimből a vár alatt szét terülő vidám, napsütötte láthatár.

Balra lenn a völgyben nyúlik el hosszan a falu. Házikói tiszták, fehérek, megható igénytelenségben emelkedik ki közülök egy kis meredek dombon a rozzant, már csak majdnem össze roskadó templom. Tornya már rég nincsen, roskadozó tagjai az egyetlen ékességet sem birván már hordani. És mégis minden tavasszal van-e kedvesebb, barátságosabb épület ennél. A természet viruló vadrózsákkal s illatozó ibolyával koszorúzza a kis dombot, mint mikor az évek súlya alatt meggörnyedt, reszkető aggastyánt születése napján szerető unokái virágkoszorúkkal környezik. A várdombbal épen szemben nyúlik el hosszu, egyenes fasor, tölgyóriásokból, mely egy igen szép tölgyerdőbe vezet, melyen keresztül ismét egyenes vonalokban hosszában s széltében ismét más fasorok vezetnek. A falu és az erdő között fekszik egy kis rét, oly közel a házakhoz, mint ha ölében nyugonnának azok. Ez a páratlan szépségű rét, melyen több volt a tarka virág, mint a zöld fű, ki-kicsillámló keskeny viz szalagaival fölékesitve, mik keresztül-kasul futkosának rajta! Jobbra a fasor mellett a kert, mely mögött az erdő kezdődik, hol a sok nefelejtset s a szép piros szamóczát szedtem. Még inkább jobbra az a széles, hosszu kocsiút, melyen szemeim sokszor oly vággyal csüggtek, melyen mértföldnyire észre lehetett a porfelhőt venni s a lódobogást meghallani. Mily sóvárogva tekintettem rajta végig sokszor, igen sokszor! Mikor aztán végre reményem valósulását hittem fölismerhetni a közelgő alakban, miként gyúlt ki arczom és sápadt el egyszerre, mily vadul dobogott szívem s remegve, szédülve dőltem a keritéshez, mi mellett a buján tenyésző fagyalbokrok erős illatú fejér virága kábulással tölté el lankadozó fejemet. Ilyenkor nem tudtam, álmodom-e boldogságomat, vagy a valóságban közelg-e az felém! Oh Erdőd, Erdőd! láthatnálak-e ugy, mint akkor láttalak, mikor benned volt menyországom, mikor földedet tapodta, árnyaidban pihent s virágaidban gyönyörködött az, ki legmerészebb vágyaim elért tárgya volt, kinek egyetlen tekintete, egyetlen futó érintése elég volt arra, hogy előttem szent ereklyévé tegyen mindent, mi őt környezé. Láthatnálak-e ugy, mint akkor... de minek ezt kérdezni, mire szivemben százszoros viszhanggal hallom ugy is kiáltani: soha, soha! Azért nem is akarok vissza térni oda többé, nem akarom kihalva látni azt, hol minden élettel bírt akkor előttem, nem akarom meztelenségében látni azt, mire akkor az ifjuság, a szerelem, a költészet, az emberi élet ezen szentháromsága szivárvány szinű, csillagokkal ékes palástját teríté. Esténkint, midőn a hold ezüst szálai a vár alatti rét virágaihoz lenyúltak s lassankint fejér ködfátyol emelkedett és terült el sűrűen fölöttök, menyasszonyi fátyolnak láttam ezt akkor, mely szemérmesen takarja a fényes holdsugár s a kis szerény virág szerelmes ölelkezését. Oh ha most ezt látnám, tudnám már most, hogy az nem menyasszonyi fátyol, hanem halotti lepel s nem szerelmet, hanem borzasztó halált födöz, s tudnám, hogy alatta az a fényes égből leszállt sugár megfagyott s a kis virág elhervadt!...

Minek mindezt látni, nem jobb-e emlékezni? emlékezni reád, ifjuságom fészke, hová ő hozzám le szállt (a felhőkben lakó királyi sas), hogy hatalmas szárnyain fölragadjon magával távol hazájába. Álom-e vagy valóság, hogy fölértem oda, álmodtam-e vagy igazán megosztottam véle felhők fölötti tanyáját? Akár álom, akár valóság, az enyészet egyenlővé teszi mindkettőt, s már a képzelet is alig tud oly magosra szállni. Lábaim a földbe gyökereztek, gyönge, alélt vagyok, szellemem, mely fölsegítene, megbénult s az emlékezet, ez a különben örök ifjuságu tündér, csak félve tárja ki előttem arany kapuját, hogy kíntól vonagló szivvel föltünni láthassa az elmult napokat, utánok szomjazó, elepedő lélekkel!

---

Régen, régen, még mielőtt paradicsommá vált volna előttem e hely, régen, régen, azon korban, midőn a gyermekleány előtt az élet, mint egy czifra képes könyv (a képek alatt ismeretlen, megfejthetlen aláirásokkal) tárul ki, mikor tünődve, sokszor gyötrő kiváncsisággal tépelődik a képek értelme fölött. Keveset tud megfejteni magának, hiszen még azt sem tudja, mi az az élet, hogy tudná hát, oly sajátságos, sokszor oly csodás képeinek értelmét! Ilyenkor aztán, gyermekes tudatlansággal, ártatlan tapasztalatlansággal oly magyarázatokat alkot magában, miknek hamisságáról későbben keserű csalódások, gyászos tévedések győzik meg. Boldog, egyetlen kora az édes sejtelmeknek, mikor csak abban kétkedünk, mi rosz s mindent hiszünk, mi jó és nemes! Mily keserű, mikor a tapasztalás már épen az ellenkezőre tanított meg bennünket! Eltűnt idők, mint fáj rátok emlékezni! csodás talányok, mily kínos megfejtéstek!

Őszi délután, mikor a nap bágyadtan nyugat felé hanyatlik, s olyan ábrándos, olyan sajátszerü fényt vet mindenre, mintha már más világokból tekintene vissza a földre, s csak öntudatlanul, mintegy félálomban nézne reánk vissza, mint az anyja keblén elszunnyadó gyermek, ki még egy homályos, de annyi szeretetet, annyi melegséget rejtő tekintettel néz fel anyjára, hogy annak szivét a gyönyörtől sebesebb verésre készti - mielőtt kis lelke rózsaszin szárnyait kiterjesztve, az álmok országába repülne angyal társaival játszadozni. Ily őszi naplemente, milyen búskomoly s mégis mily jóltevő, micsoda megmagyarázhatlan s mégis oly ismert érzésekkel ragadja el a lelket a mindennapi, a valódi élettől távol, bár mily boldogság vagy fájdalom töltse is azt el azon pilannatban. Kiragad bennünket ellentállhatlanul, elfeledteti velünk könnyeink és örömeink okát, egy nem létező világba visz bennünket, hol mégis oly otthoniasan érezzük magunkat, az ábrándok világába, hol a képzelet varázsolja elénk képeit, hol szinte, mint az életben, bú és öröm, üdvösség és kétségbeesés vár reánk, csak hogy itt egyedül a lélek él, az örül, az szenved és ezért öröme, bánata itt nincs határok közé szorítva, mint a földön, itt végtelen, megmérhetlen minden érzés, s ez az, mi bennünket ábrándozni késztet, ha lelkünk előtt egyszer föltárult e titkos, annyit óhajtott, annyit keresett világ.

Igy ültem egykor, egy ilyen őszi délután, itt-ott tévelyegve e csodás világban. Mindent szerettem, mi körültem volt, minden olyan volt, miként én szeretem és lelkem mégis mindezt elhagyá, elröpült messze e kedves helyről s csak szemeim tévedeztek, a nélkül, hogy láttak, a körültem levő tárgyakon. A kertben voltam, a kis csolnakban, melyet alig érezhetőleg hintázott a tó csöndes, nyugott vize. Körültem, az egyik részen mind ismert, szeretett virágaim lepték rendetlen csoportokba szórva a tónak magos, gyöpös partoldalát. Másik oldalon még sokkal magasabb töltés vonult végig a tó fölött és vezetett ki elvadult, soha nem nyesett bokrok és vadvirágok között az erdő sötét árnyai alá. Fönn a tó fölött vastag, százados tölgyek terjesztették a víz fölé lombdús ágaikat. Ezek egyike alatt, épen a tó közepe táján, a legmagosabb részen állt egy egyszerű falócza, mit mindenki a házban az enyimnek nevezett, mert az volt kedvencz helyem. Vadrózsa bokrok s tarka virágú fölfutó növény simult a rendkivüli vastag tölgy derekához, s ez alatt álmodám én ifjuságom legszebb álmait. A tóbul egyenesen föl e lóczához vezetett egy keskeny gyöplépcső, mit szinte rólam neveztek, mert csak én használtam, kívülem senkinek sem telt kedve, e meredek, kényelmetlen lépcsőn menni le a tóhoz, vagy ezen jutni fel a lóczához, miután oda a tó körül egy igen kényelmes és tiszta út vezetett. A kert részint gondosan mívelve, részint elhagyatott, elgyöpösödött helyekkel - miként én szeretem a kerteket - hosszan húzódott le a tó azon oldalán, hol az alacsonyabb, imitt-amott virágcsoportozattal beültetett part emelkedett. A tó közepén kicsinke sziget, oly kicsin, hogy a közepére ültetett egyetlen szomorúfűz elégséges volt, lehajló ágaival sátort képezni az egész hely fölé s még legvégső ágait a karfán túl le a vízbe mártani. Ha aztán a szél föl-fölemelte megnedvesedett ágait, leveleiről a vízcseppek könnyekkint hulltak alá. E kis szigeten csak illatozó füvek és virágok voltak ültetve, hogy ha az ember a fűz alá ült, a rezeda, a pézsmavirág, a levendula, istenfa, fodormenta, zsálya átható illata ugy körülvevé az embert, hogy fejét édes kábulat mámora tölté el s a mint a lehajló ágakon keresztül tekintett, mint egy varázslat fogá el s nem tudá mi a való mi az álmadozás. Szegény tó, most már hiában keresném rajta e kis tündérszigetet, mely költészete volt, elenyészett az róla végképen, nyom nélkül, mint az én lelkemből az akkori remények, mikre mint kis szigetre menekültem, ha az élet durva érintésére lelkem önmagába keresett menekülést. -

Iv alaku híd vezetett a partról a szigetre. Karfája faragatlan fehér héju nyárfa ágaiból készült, mik a hold fényénél ezüst rudakként fénylettek.

Mindezt csak vissza szálló emlékezetem tünteti föl előttem, mert akkor, azon őszi délutánon, merengéseimbe sülyedve, mindezekből semmit sem láték. Susogva rezegtek a levelek fölöttem, halkan csevegtek a madarak ágaikon s fészkeikben, egy-egy elkésett méhecske döngicsélt haza felé röptében, ledéren ringatóztak a lepkék a virágokon, minderre akkor én nem gondolék, pedig tekintetem kisérte a méhet, a lepkét röpülésében, s mintha fejemben viszhangzott volna a fák susogása, a madarak csevegése. Hol volt akkor lelkem? mi tölté el azon nevezhetlen, magyarázhatlan világban? Ki tudhatja azt, ki emlékezhetik arra vissza, mikor föleszmél a külső életre? Talán a jövőt látá maga előtt, az irtóztató enyészetet, melynek rémektől hemzsegő örvényét már készen tartá előttem a sors, mely elnyelendő volt boldogságomat, azt a rövid boldogságot, mi még oly uj volt előttem, mit még alig szoriték keblemre, mit még alig izleltek ajkaim. Talán ezen örvény fenekére szállt le lelkem s midőn magamhoz jövék, hogy tudtam volna nevet adni látományimnak, mikor még akkor alig tevém lábaimat azon rózsákkal hintett útra, melyen egyenesen, oly rövid idő alatt a kétségbeesés tengerére juték, mely elnyelé ifjuságomat visszahozhatlan örömeivel, nyugalmával együtt. Talán ezen bekövetkezendő jövő titkos sejtelme őrjöngő látványokat idézett elő, miktől szívem megszűnt dobogni, s lelkem a ránehezedő teher alatt leroskadván, elalélt... Álmodtam-e, ébren voltam-e, öntudatlanságba süllyedve, örjöngtem-e?...

Rezgő hárfahangokat hallék, aztán a füvön suhogó léptek közeledését, erőszakosan igyekvém eszmélni, s lerázva magamról azt az eltompultságot, föltekintve, bámulva láték egy koldusnőt egészen lennt a víz kezdeténél, épen csolnakommal szemben állani, ki hárfáját kezdé pengetni. Mintha ködön keresztül láttam volna s alakja mindinkább tűnni kezdett előttem, nehéz szemhéjaim becsukódtak, a mint egyszerre csak éles accordok rezzentettek föl s most egészen föleszmélve, csodálkozással szemlélém e különös jelenetet előttem. Rongyos foszlányok csüggtek le e nőről, ki durva készületü hárfát pengetett ujjaival. Nem mertem megmozdítani csolnakom, magam sem mertem mocczanni, nehogy az első vizloccsanásra mindent elenyészni lássak. Mindinkább növekvő ámulat fogott el. Nem állhaték tovább ellent, pár evező lökéssel a partnál valék, hogy közelebbről bámulhassam e csodás alakot. Nem tudtam egy fölkiáltást elfojtani, midőn őt közelről látám. Még ifju, de már végképen elvirágzott nő állt előttem. Látszott, hogy vad viharok erőszakosan tépték le arczáról azon ifjusági bájt, azon soha többé vissza nem szerezhető hímport, mely oly kivánatossá teszi az ifjuságot, mi bájt, zamatot kölcsönöz még a nem szép ifju arcnak is, s mégis mily szép volt, oh még igy is, mily elbűvölő szép! Kisértetektől látogatott, ezerszeresen megszentségtelenített templom volt ez, melyből kiraboltattak a drágaságok, melyben földre taposták az oltárt s milétét csak falai tanusítják, mik fönnállanak még, hogy istentelen szidalmakat, trágár danákat s vad kurjongatásokat hangozzanak vissza, a szent énekek, ájtatos imák s buzgó sóhajok helyett, miknek számára fölépíttettek. Igen, csak a külalak maradt meg, de látszott rajta, hogy imája káromlás és áldása örök átok, hogy a lerombolt oltár mellől ijedten röpültek el az angyalok s hogy annak romjait gonosz, fekete szellemek választák lakhelyül. És mégis, mily szép volt ez arcz, eredetileg oly nemes vonásaival, egy szinü sárgás bőrével, kemény, koronkint vad kifejezésével. Elhanyagolt rendetlenségében fekete haja oly hosszu, oly tömött fonatokban s szétzilált, kibomladozott fürtökben csüngött alá a kis tarka kendő alól, mi hanyagul volt fejére vetve. E rendkívül gazdag hajzat csodásan ellenkezék a piszkos rongyokkal, miken végigömlék és szétterült. A mint így vizsgálám, egyszerre csak tekintetével találkozám, megdöbbenve, elbűvölve, pillantás nélkül bámulék reá, mint egy szemeihez forrva érzém tekintetemet. Borzadás futott rajtam keresztül, mintha halottat érintettem volna. E hideg, tűz nélküli szemek, miknek tekintete mégis ugy égetett, mintha tüzes vasat éreztem volna szivemen. Nem ragyogott, nem lángolt e fekete szem, a legfeketébb, mit valaha láttam, jéghideg volt annak tekintete, kisérteties, olyan sajgó fájást idézett elő, s olyszerű volt, mint mikor egy kiéhezett ragadozó állat éles körmeit martalékának húsába vágja. Ilyenformát éreztem én szívemben, így vésődött abba e tekintet s miután elfordult tőlem, mintha a meleg vér szivárgott volna ki mindenütt nyomai után. Szénfekete szemöld, de nem ívalakban, hanem két egészen egyenes vonalban húzódék szemei fölött, miket most a hosszu pillák gyászfátyolkint takartak. Egyszerre csak fölnézett az égre, oly kihívólag, oly daczosan, mint kinek számára már sem égnek, sem földnek nincsen uj csapása, mivel őt még jobban sujthatná. Vékony, sovány ujjai szakadatlanul tépdelték a húrokat, s azok az érthetlen, szilaj hangok gyötrőleg hatottak reám. Lassankint szelídülni kezdtek a hangok, mint csendesülő vihar, lágy, tiszta fogásokká fejlődtek, végre e fogások közől egyes kiváló, összefüggő, egymásba olvadó hangok kezdtek kifejlődni, mikor egyszerre csak fölcsattan, átható, az idegeket, mint egy villanyütés átjáró, forró égalj szülte dal, édesen, szerelmesen, égetőn, egyszer hizelgőn, lágyan, majd meg, mint a túláradó szenvedély, ellentállhatlan hévvel, a kéjsovárgás lihegésével, a viszonzott csók bágyadtságával. A vad gyönyör kiáltása, az aléltság végsóhaja, minden, mi a képzeletet fölgyujtja, mi a vért fölkorbácsolja s a szenvedély szikráját lánggá fúja tűzlehelletével, minden volt e dalban.

Nem tudom, mikor, hogyan léptem ki a csolnakból, mellette álltam a víz szélén s ugy néztem csodás alakját s hallgattam bűbájos dalát. Végre néhány az előbbieknél még sebesebb, még szenvedélyesebb fogás után rögtön megszünt játszani s ujra rám veté szemeit épen oly hidegen, oly sötét közönnyel, miként azelőtt egész játéka alatt folytonosan az égre függeszté azokat, a nélkül, hogy látta volna a végképen lehanyatló napot, mely végmosolyával megaranyozá az uszkáló felhőket az égen s a hervadó természetet a földön, és csak az ő arczát hagyá sötéten. Nem bírtam szólni, vártam, mint álmában szokta várni az ember, mi történend tovább. Lassan felém nyujtá egyik kezét, mindinkább közelebb hozzám, mire én nem értvén mozdulatát, egészen megfélemelve hátrálni s reszketni kezdtem, mintha érintése halálos lehetne rám. Látván hátrálásomat, mély, ércztelen, egészen idegenszerű kiejtéssel így szólt:

- Segitsen valamivel.

Csak ekkor eszmélék, hogy koldusnő áll előttem s hogy alamizsnáért nyujtá felém kezét. Megszégyenülve s bánva gyermekes ijedelmemet, mellyel őt megsérteni féltem, minthogy pénz nem volt nálam, leszálltam a csolnakba, hol nagykendőm hevert, fölhozván, átadám azt neki, gondolván, hogy kopott, rongyos öltönye ugy sem óvhatja őt eléggé az őszi szelek hidegétől.

Egyetlen szó nélkül, rám sem tekintve többet, távozott, lassan, gépszerűleg s midőn már végképen eltűnt előlem, még sokáig utána néztem, tünődő lélekkel elmélkedve a sors kérlelhetlen hatalmáról, mely csekély porszemkint gázol lábai alá és szór szét bennünket szeszélye szerint, hogy megroncsolt testtel, megtört lélekkel, szétzúzott szivvel menjünk előre, menjünk mindaddig, mig pályánkat mindvégig be nem futottuk, mig oda nem értünk, hol mindennek vége, jónak, rossznak, hol az enyészet végre nyugalmat nem ád.

Forrás: Szendrey Júlia: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása, Kiadó: Genius, Budapest, 1930.