Petőfi Sándor tájversei

Id. Markó Károly: Magyar alföldi táj gémeskúttal

 

 

I.

a)        Petőfi tájköltészetének jellemzői

b)        Témakörök

II.

a)        Az alföld

b)        A csárda romjai

c)         Szülőföldemen

d)        Kiskunság

e)        A puszta, télen

III.      Összegzés

A magyar költészetben sokan foglalkoznak a magyar táj, a szülőföld és az otthon leírásával, közülük mégis a legkiemelkedőbb, s e témának forradalmi újítója Petőfi Sándor. Lírájában a költői leírás bensőséges, s olyan közvetlen, mintha önmagáról beszélne. A tájfestés eszközeivel egyben sajátos személyes vallomásának is hangot ad. Tájábrázolása egyszerre romantikus és realista.

Tájköltészetével újat alakított, megteremtette az új tájeszményt: az Alföld tengersík vidékét mutatja be, verseinek témáit a családi életből, a magyar táj kimeríthetetlen sokszínűségéből merítette. Hangulatára az egyszerűség, szemléletére pedig a demokratizmus volt a jellemző. A hazai tájról és a szülőföldről szóló verseit többnyire a harmadik pályaszakaszában írta. Legkedvesebb tája az Alföld, amely mint lírai téma, az ő felfedezése. Ezekben a versekben megtalálhatók az otthon iránti érzései, a szabadság iránti vágya, és kiderül műveiből az is, hogy a nép életének alapos ismerője.

Petőfire jellemző, hogy a külvilágot, így a hazai táj szépségét, annak változatosságát, az otthon melegét, az emberekhez fűződő kapcsolatát egyszerűen ábrázolta. Alkotásaival jelentősen megújította költészetünket, é kiteljesítette a magyar romantikát. Mint minden témát, a tájköltészetet is más oldalról közelítette meg. Nála minden érzelmi, hangulati teltséget nyert: a naplemente vagy a vihar a pusztán, a délibábos ég, a kanyargó folyók, a sivár csárda, a falusi ember élete vagy a szülői házban eltöltött este.

Petőfi számára az otthont, a szabadságot „a Dunától / A Tiszáig nyúló róna” képe jelképezte. Ezt az érzést fogalmazta meg Az alföld című versében, amelyben „a tanyákon túl a puszta mélyén” rejtőző világot festi meg. A költő a távoli Kárpátoktól közelít a „Kis-Kunság” legelői felé, s a középpontba a tanyasi környezet kerül a csárdával, ahol mozgalmas képek mutatják be a pusztai ember életét a gulyával, a ménessel, a tanyával. Az első két versszakban egy ellentét fejezi ki a költő vallomását: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája!... Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom”. Ebből az ellentétből ered az a nagy gondolati utazás, amely feltárja a róna szépségeit. Ez a táj tele van értékkel és mozgalmassággal, s ez hűen igazolja a költő „szabadság”-motívum képét.

Petőfi, mint a tájleíró verseiben általában, így A csárda romjai című lírai versét is az alföldi puszta iránt érzett mély érzelmének kifejezésével kezdi. Leírása bensőséges, s olyan közvetlen, mintha önmagáról beszélne. A címből érezzük, hogy a költő egy lelki válság utáni kedvetlen hangulatban írta versét. A tájfestés eszközeivel tesz vallomást: „Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, / És, szabadság, te vagy lelkem istensége!” Metaforájában a puszta képe egyenlő a szabadság érzésének gondolatával, ami egyben lelkének tiszta sugárzását is jelképezi. A csárda romjai című versét is azzal kezdi: „Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája, / Lelkem legkedvesebb mulatótanyája”. Petőfinél a róna képe az örömöt sugározza, azt a belső jó érzést, amin keresztül láthatjuk, hogy a költő hazájáért, a haza szabadságáért még életét is szívesen feláldozná.

Viktor Hugo: A nyomorultak

I.         Victor Hugo

II.

a)                 A regény tartalma

b)                Szerkezeti felépítés

c)                 A regény műfaja

d)                Szereplők – jellemek

III.      Összegzés

Viktor Hugo a francia romantikus irodalom legnagyobb hatású alakja, akit elsősorban regényíróként ismert meg a világ, pedig verseiben és drámáiban legalább olyan jelentőségű életművet hagyott hátra, mint regényeiben. Diadalútja a francia forradalomhoz kapcsolódik, hiszen az ott gyűjtött élmények gazdagabbá, életszerűbbé tették műveit.

A nyomorultak című regény a francia polgárság újkori történetét, küzdelmét mutatja be. A regényeposz egy volt fegyenc testi-lelki nyomorúságáról, egy közönyös, ellenséges társadalommal vívott harcáról szól. A gazdag képzelettel megfestett, finom lírával átszőtt mű lebilincselő kalandokkal tarkítottan meséli el a francia társadalomnak ezt a válságos korszakát, amikor az írók, a költők, a művészek, de szinte minden haladó szellemű polgár a barikádokon harcolt; azt, hogy egész Franciaország nyomorgott, s ez a nyomorúság hogyan változtatta meg az emberek erkölcsi és eszmei értékeit. Hugo a hatalmas történelmi regényben a bűn és bűnhődés, a morál és a társadalom viszonyának kérdéseit feszegeti, és kitartó hittel hirdeti, hogy a törvény betűjénél is erősebb az emberi igazság.

A hatalmas, nagyívű mű – a waterlooi csatától az 1830-as forradalom évéig mutatja be Franciaországot öt nagy részen át. A részek – a főszereplőket középpontba állítva – a regény alcímeit adják. A hősök jellegzetes romantikus karakterek, mindegyik főbb szereplő egy-egy tulajdonságot testesít meg. A szereplőket az események fordulataival mind jobban megismerjük, egyéniségük a mű végére válik teljessé.

A regény szerkezetét három tényező szabja meg. Hugo elsősorban romantikus regényt akart írni, ezért mindenütt az ellentétek kiélezésére törekedett, melyeket a párbeszédek fordulatával fejez be, vagy éppen félbeszakít, s közben téziseinek ad helyet. Így válik a regény a lélekábrázolás nagy színterévé. Az író minden társadalmi, gazdasági, politikai kérdésben hallatja szavát. Hugo nagy remeke, A nyomorultak, tézisregény, melyben a bűnös ember, az elítélt vétke megbocsátható, hiszen társadalmi helyzete, szegénysége, kiszolgáltatottsága vezette a bűnbe, de elég egy felkaroló ember segítő szándéka, hogy a „bűnös lélek” megtalálja a helyes utat, és életét a továbbiakban igazságosan, becsületesen élje. A megtisztulás után a főhős (Jean Valjean) áldozatos életet él, a közösséget szolgálja, és még az állandó üldöztetés is csak tovább erősíti hitét, hogy becsületesen éljen. Hugo ezzel a tézissel nemcsak francia problémát vet fel, hanem a világ lelkiismeretét akarja felrázni. Az író a valóságból vett alakjaival és azok cselekedeteivel tette művét hitelessé. Myriel úr romantikus alak: könnyelmű ifjúnak indul, és szent életű püspökké válik. A püspök és Valjean találkozása tipikusan groteszk: a meglopott püspök még azt is odaadja kifosztójának, amije megmaradt. Jóságával eléri azt, hogy Valjean jó útra térjen. Fantine sorsának bemutatásánál is Hugo szembeszáll kora társadalmi felfogásával, és azt mondja ki, hogy Fantine-nak az anyaság nevében kellett ledér életet élnie, hiszen otthon éhes gyermeke várta. Az író együttérzésünket nemcsak az elhagyott grisette, hanem a nyomorúságos sorsban élő asszony és gyermeke miatt kelti fel. Fantine találkozása Valjean-nal groteszk módon alakul, és életük összefonódása is sorsszerű.

A romantika korának életérzései és stílusjegyei a magyar irodalomban

I.

a)        A magyar romantika jellemzői

II.

a)        Kölcsey Ferenc

b)        Petőfi Sándor

            -          szabadság

            -          szerelem

c)         Vörösmarty Mihály

III.      Összegzés

A 19. század leghatásosabb mozgalma, stílusirányzata a romantika volt. Eleinte a klasszicizmussal, később a realizmussal volt párhuzamos. A „román” regény jelentésű szóból ered ennek az irányzatnak az elnevezése, s legelőször az irodalomban fejlődött ki. Forrása az emberek illúzióvesztése, csalódása, legfőbb ihletforrása pedig a szárnyaló fantázia, képzelőerő. Lényeges jellemzője a művész szabadsága, ezért néha megjelenik a művekben az elvágyódás gondolata (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde). A távoli eszméket, eseményeket az írók és költők összekapcsolták a meséssel, különlegessel, így a szereplőkkel gyakran történtek különös események, különleges élethelyzetekben.

Kifejezésmódjára jellemző az ünnepélyesség, a felfokozott pátosz, az ékesszólás, a zeneiség és a festőiség.

A nemzeti múlt felfedezése, a népi kultúra újra megtalálása hazánkban is jelentős volt. A reformkori irodalmi élet középpontja ekkor már Pest volt. Új folyóiratokat indítottak a magyar nép kulturálódása érdekében, az irodalom szélesebb körű terjesztése miatt. Ilyenek voltak például az 1821-ben útra induló Aurora és Vörösmarty Mihály által szerkesztett Koszorú (1828-1832). Az új folyóirattípus, a divatlap is megjelent. Az irodalom meghatározó tagjai: Vörösmarty Mihály, Bajza József és Toldy Ferenc. Ők alkották a romantikus triászt.

Az 1825-1848-ig tartó időszakban keletkeztek nemzeti énekeink, amelyek a magyar hazafiság legkiemelkedőbb alkotásai. Kölcsey Ferenc 1823-ban a Hymnust, Vörösmarty Mihály 1836-ban a Szózatot és Petőfi Sándor 1848-ban a Nemzeti dalt írta meg. Ezek a versek a múlt felé fordulással próbálják felnyitni az emberek szemét, hogy tegyenek országukért, ne hagyják magukat elnyomni idegenektől.

A költő személyes sorsa, a nemzet és az emberiség jövője Petőfi látomásverseiben

I.

a)        A látomás fogalma

b)        Petőfi látomásai

II.

a)        Egy gondolat bánt engemet…

b)        A XIX. század költői

c)         Az ítélet

III.      Összegzés

A látomás a tudatban inger nélkül megjelenő kép. A jövő képe a múlt és a jelen eseményeiből fakad, s képzelőerő, fantázia, empátia kell ahhoz, hogy a jövőt megálmodhassuk. A látomás a romantikus személyiségek sajátossága. A magyar romantika korának nagy látnoka Petőfi Sándor volt. Látomásai egyéni létét, saját korát, a világ jövőjét egyaránt érintették. Szinte megdöbbentő, hogy munkássága korai szakaszában milyen mélyen átlátta elhivatottságát: az 1843-ban írt Jövendölés című versében azt írja: „Anyám, az álmok nem hazudnak; / Takarjon bár a szemfödél: / Dicső neve költő-fiadnak, / Anyám, soká, örökkön él.”

1847. március 15-én megjelenő Összes költemények című kötetének mottója volt a Szabadság, szerelem!, mely nemcsak megjelölte a költő akkori költészetének két legfontosabb témakörét, hanem értékrendjét is megszabta: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság.

Petőfi verseiben a szabadságot lelke istenének nevezi, ami azonban nemcsak szóvirág volt, nemcsak „megszemélyesítés”, hanem mélyen átérzett realitás. Szabadságvallása nem volt elszigetelt jelenség a korban. Ez a szellem hatotta át a 19. század közepének gondolkodó értelmiségét.

A romantika

Kenyon Cox: A Romantika allegorikus, meztelen nőalakja könyvet olvas (ceruzarajz)

I.

a)        A romantika fogalma

b)        A romantikus művész

II.

a)        Írók, költők

b)        Építészet

c)         Szobrászat

d)        Festészet

e)        Zene

III.      Összegzés

A romantika a klasszicizmus ellenhatásaként, annak ellentéteként jött létre. A 18. század legvégétől a 19. század végéig virágzott. Előzménye a preromantika, a szentimentalizmus.

Minden művészeti ágban jelen van, sőt a hétköznapokra is hatott.

Forrásaként tartjuk számon a francia forradalmat, a felvilágosodás eszméinek megvalósíthatóságából való kiábrándulást, illúzióvesztést.

A romantika felismerte, hogy a valóságos polgári társadalom nem felel meg az elvekben elképzeltnek. A racionalizmusba vetett hit elvész, ehelyett az egyéniség kultusza jön létre, ami a lelki folyamatokra, az érzelmekre hat.

A romantika felértékeli a művészt, aki az önkifejezést és önmegvalósítást tartja szem előtt. Ez az alkotói szabadságot eredményezi, így a művész társadalmon kívüli lény – próféta; vátesz – a jövőbe látó küldetéstudattal bíró alkotó (Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor).

A korai romantika alkotói az álmok, a látomások ideálvilágába menekültek, s ideáikat és látomásaikat a létező társadalommal vetették egybe, és annak megváltoztatását sürgették.

A romantikus irodalmat jellemző ismérvek: drámai költemény, eredetiség, fantasztikum, festőiség, a felvonultatott jellemek ellentétje, líraiság, a nemzeti múlt felidézése, a népköltészet alkalmazása, vátesz szemlélet, verses regény, zeneiség.

Képviselői:

Ø  az angol Byron, Shelley, Scott; a német: Heine, Hölderlin, Hoffman; a francia Viktor Hugo (A párizsi Notre Dame – regény, Hernani – dráma); az orosz Puskin (Anyegin – lírai regény).

Ø  Katona József (1791-1830)  (Bánk bán – történelmi dráma)

Ø  Kölcsey Ferenc (1790-1838)  (Himnusz – himnusz (dicsőítő, fohászkodó ének), lírája, nyelvújító munkája, értekező prózája, politikus beszédei (Parainesis)

Ø  Vörösmarty Mihály (1800-1855) epikája (Zalán futása, Csongor és Tünde); lírája (ódák: Szózat, Gondolatok a könyvtárban, Országháza; epigramma: A Guttenberg-albumba; elégia: Az emberek, Előszó, rapszódia: A vén cigány)

Ø  Petőfi Sándor (1823-1849) ars poeticája: Szabadság, szerelem; elbeszélő költemény: János vitéz, A helység kalapácsa, Az apostol; szerelmi líra: Reszket a bokor, mert…, Beszél a fákkal a bús őszi szél, Szeptember végén (elégia), Minek nevezzelek, (rapszódia); tájlíra: Az alföld, A csárda romjai, Szülőföldemen, A Kiskunság, A puszta, télen; forradalmi versek: Nemzeti dal, Föltámadott a tenger, Az apostol, Respublika, Európa csendes, újra csendes…; gondolati líra: Egy gondolat bánt engemet…, A XIX. század költői, Az ítélet

Ø  Arany János (1817-1882)

Ø  Jókai Mór (1825-1904)

Ø  Madách Imre (1825-1864)

Ø   

A romantika képzőművészetének ismérvei:

Ø  A román, a gót, a reneszánsz, a bizánci stílusok felelevenítése, ezek keverése – eklektika.

Ø  A középkori romok helyreállítása, restaurálása: pl. a londoni Parlament

Ø  Magyarországi eklektikus épület: Parlament, Vajdahunyad vára, Vigadó, Nyugati pályaudvar

Szobrászat:

Ø  Izsó Miklós: Búsuló juhász

Ø  Franciois Rude: Az önkéntesek harcba indulása 1792-ben (a párizsi Diadalív domborműve)

Ø  Jean Baptiste Carpeaux: A három Grácia, Tánc

Festészet:

Ø  Madarász Viktor: Hunyadi László a ravatalon

Ø  Benczúr Gyula: Hunyadi László búcsúja

Ø  Gyárfás Jenő: Tetemrehívás

Ø  Id. Markó Károly: Magyar alföldi táj gémeskúttal

Ø  Delacroix: A Szabadság vezet a népet

Ø  Goya: Május 3-i kivégzés

Ø  Géricault: A Medúza tutaja

Zene:

Ø  Erkel Ferenc: Hunyadi László, Bánk bán, Himnusz

Ø  Liszt Ferenc: szimfonikus költemények, versenyművek, zongoraművek

Ø  Rossini: A sevillai borbély,Tell Vilmos (opera)

Ø  Donizetti: Szerelmi bájital, Lammermoori Lucia (opera)

Ø  Verdi: Rigoletto, A trubadúr, Traviata, Don Carlos, Aida, Otello, Falstaff, Rekviem

Ø  Chopin: zongoraművek

Ø  Schumann: zongoraművek, dalok, szimfóniák

Ø  Wagner: Bolygó hollandi, Tannhauser, Lohengrin, Trisztán és Izolda, A nürnbergi mesterdalnokok

A romantika Európa minden alkotójára hatással volt, akár a követőjévé vált valaki, akár nem. A felvilágosodás utáni kiábrándultság hatalmas erőket mozgósított, mert az ember alapvetően vágyainak beteljesítésére törekszik. A romantika ezt az újabb lehetőséget kínálta.

(Forrás: Házi dolgozatok könyve – A romantika irodalmából 18-20. old. – Szerkesztette Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)

 (Kép forrása: http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Kenyon_Cox_nude_study3.jpg&filetimestamp=20091025163730)

Petőfi Sándor hitvesi költészete

I.         Júlia megjelenése

II.

a)     Karácsonkor

b)     Reszket a bokor, mert…

c)      Beszél a fákkal a bús őszi szél

d)     Szeptember végén

e)     Minek nevezzelek?

III.      Összegzés

1846 fontos fordulópont Petőfi életében és költői útján. Ez év szeptemberében – egy szatmári útja alkalmával – megismeri az erődi jószágigazgató lányát, Szendrey Júliát. „Meglátni és megszeretni” – ez valóban így történt Petőfinél. Már az első találkozás szenvedélyes szerelmet ébresztett Petőfiben. Ettől kezdve sorsa elválaszthatatlanná vált a 18 éves lányétól.

A szerelmi regény minden mozzanatát őrzik a költemények. Petőfi boldog, de boldogsága nem felhőtlen, Júlia ugyanis szeszélyes, dönteni nem tudó lány, aki a szerelmes költő szívét hol megdobogtatja, hol összetiporja. A költő megszenvedi ezt a kétértelműséget. Az 1846-os szerelmes versek tele vannak bizonytalansággal, kétellyel. A Karácsonkor című szép elégiájában már hajlandó  lemondani erről a szerelemről. Júliáról szó sincs a versben, de benne van a költő egész levertsége, reménytelensége. Búcsút int a szép családi élet ábrándjának.

A nem sokkal korábban írt Reszket a bokor, mert… című helyzetdala szakítás, a végleges „isten áldjon” verseként született. A búcsúvers hangja nem kétségbeesett, inkább nyugodt lelkiállapot tükrözője. Az indító kép is csupán a lélek rezdülését sejteti a már-már elfeledett, de továbbra is értékesnek tartott szerelmi emlék felbukkanásakor. A második versszak a régi szenvedély felerősödéséről vall, de a záró szakaszban az évszakok ellentétéből érezzük a kijózanodást. E vers fordulópont Petőfi és Júlia szerelmi regényében: hiszen Júlia erre a versre írta a mindent eldöntő választ: „1000-szer. Júlia.”

Júlia beleegyezik a házasságba. Ezután a végtelen boldogságot sugárzó versek sora születik.

Petőfi költészete ezekben a hónapokban teljesedik ki. 1847. március 15-én megjelenő Összes költemények című kötetének mottója volt: Szabadság, szerelem!, mely nemcsak megjelölte a költő akkori költészetének két legfontosabb témakörét, hanem értékrendjét is megszabta: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság.

Koltón, a mézeshetek idején írta a Beszél a fákkal a bús őszi szél… kezdetű versét. Az elégia alapmotívumai a szabadság és a szerelem. Hangulatmegkötő helyzetképpel indul a vers. Az ifjú pár délutáni pihenője alatt a feleség alszik, s a költő férj tűnődik: Az őszi szél elmúlást susogó beszédére a fák tiltakozásul rázzák fejüket. Ezzel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a boldogság beteljesülése. A poéta kezében „imakönyve”: a szabadságharcok története. Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása. Bízik egy utolsó, diadalmas szabadságharc eljövetelében, melyben véres pusztulásra ítéltetnek a szabadság ellenségei. A végső képet indulatok töltik meg, mellette halkan piheg a refrén: „Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik / Kis feleségem mélyen, csendesen.” Ez az ellentét jelzi a hatalmas távolságot a bús őszi szél halk beszélgetése és a kiszabadult érzelemvihar között.

Ugyanitt és ugyanakkor írja költészetének talán legismertebb, legszeretettebb versét, a Szeptember végén című elégiáját. A vers két mondatra van felépítve: „Elhull a virág, eliramlik az élet…” és a „Még akkor is, ott is, örökre szeret!” A költő boldogsága teljességekor találkozik az elmúlás érzésével. Megrendítő ez a vers azáltal, hogy a szerelem és a halál játékát Petőfi a normális élet tényeként emeli a jelképiség magasságába. Nem csak a szerelemről van itt szó, hanem mindenemberi dolgok mulandóságáról. Petőfi ezzel az egyszerűségével és mindennapiságával teremti meg irodalmunkban a hitvesi költészetet, amely a mindennapok életében ténye, része, eszköze az egész életnek.

Párhuzamok és ellentétek hatják át a verset. A természet és az emberi élet, a jelen és a jövő, a boldogság és a borongás képei, hangulatai vetülnek egymásba.

Közvetlen tájszemléletből indul el a vers. A költő nézi a völgyet és a bérci tetőt, s ezek a nyár szépségeit, a még nyíló virágokat, a zöldellő lombokat a tél közelségében mutatják. ugyanezt az ellentétet fedezi fel önmagában: fiatal szívében még ott virul az ifjúság, de sötét haja őszbe vegyül már. A párhuzam képeiben felvillannak a négy évszak motívumai, sejtetve a rohan időt. Az élet mulandóságát veti fel a halál gondolata: a magára maradó fiatal feleség elképzelése. A fiatal özvegy víziója hívja elő annak a fájdalmas elképzelését is, hogy Júlia újra férjhez mehet. A költő „eljátszik” ezzel a lehetőséggel: láttatja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt s a sírból kilépő halott önmagát. A hitvesi hűtlenségre nincs más szavak csak az: „ki téged / Még akkor is, ott is, örökre szeret!”

A nászút után Petőfiék Pesten rendezkednek be, a Dohány utcában. Júlia általában nem úgy élt, ahogyan az asszonyok többsége; nem vezetett háztartást, szokatlanul viselkedett, s ez rajongást és szorongást okozott Petőfi számára. A beteljesedés érzése mindig szomorú is. Az élet különösen szép pillanataiban éppoly közel állunk a síráshoz, mint a nagy fájdalmak idején. A boldogságról nehéz beszélni, hiszen éppen azt kellene elmondani, hogy lehetetlen szavakkal kifejezni. Petőfi éppen ezt a „lehetetlenséget” írja meg a Minek nevezzelek? című rapszódiájában. Az ötszakaszos vers minden szakasza ezzel a kérdéssel kezdődik és erre is fut ki: „Minek nevezzelek?” Minden szakasz végén a kétségbeesés szól a kérdésben, hogy nem tudja elmondani,, megnevezni, amit szeretne, s minden szakasz elején a bizakodást halljuk: talán most sikerül elmondani. Végül a legegyszerűbb szavakkal az utolsó előtti sorban jut legközelebb a célhoz: „Édes szép ifju hitvesem”.

Az első versszakban Júlia szeméről beszél, amely olyan, mint a csillag. Majd a tekintetéről, amit a szelíd galambhoz hasonlít. Aztán a hangjáról, ami olyan, mint a tavasz üzenete. A 4. versszakban ajkáról, csókjáról, amely olyan, mint a lángoló rubintkő. Az utolsó versszak a metaforák halmozása: az édes, szép, ifjú hitves jelenti a költő számára a boldogság édesanyját, a képzelet tündérlányát, a ragyogó valóságot, a világnál többet érő kincset. Azt hiszem, ennél szebben és tömörebben nem sokunknak adatik meg szavakba önteni a boldogság ízét.

Szerelmi költészete nem öncélú. Kimondva vagy kimondatlan ott áll mögötte a kommunikáció vágya, a család, a közös emberi lét vonzalma, az életépítés célja. Nemcsak szerelmes volt, hanem szeretett is, s nemcsak a szerelmet, hanem a társát is. Igazán, tisztán.

(Forrás: Házi dolgozatok könyve – A romantika irodalmából 71-73. old. – Szerkesztette Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)