I. Júlia
megjelenése
II.
a)
Karácsonkor
b)
Reszket a bokor, mert…
c)
Beszél a fákkal a bús őszi szél
d)
Szeptember végén
e)
Minek nevezzelek?
III. Összegzés
1846 fontos fordulópont Petőfi életében
és költői útján. Ez év szeptemberében – egy szatmári útja alkalmával –
megismeri az erődi jószágigazgató lányát, Szendrey Júliát. „Meglátni és
megszeretni” – ez valóban így történt Petőfinél. Már az első találkozás
szenvedélyes szerelmet ébresztett Petőfiben. Ettől kezdve sorsa
elválaszthatatlanná vált a 18 éves lányétól.
A szerelmi regény minden mozzanatát
őrzik a költemények. Petőfi boldog, de boldogsága nem felhőtlen, Júlia ugyanis
szeszélyes, dönteni nem tudó lány, aki a szerelmes költő szívét hol megdobogtatja,
hol összetiporja. A költő megszenvedi ezt a kétértelműséget. Az 1846-os
szerelmes versek tele vannak bizonytalansággal, kétellyel. A Karácsonkor című szép elégiájában már
hajlandó lemondani erről a szerelemről.
Júliáról szó sincs a versben, de benne van a költő egész levertsége,
reménytelensége. Búcsút int a szép családi élet ábrándjának.
A nem sokkal korábban írt Reszket a bokor, mert… című helyzetdala
szakítás, a végleges „isten áldjon” verseként született. A búcsúvers hangja nem
kétségbeesett, inkább nyugodt lelkiállapot tükrözője. Az indító kép is csupán a
lélek rezdülését sejteti a már-már elfeledett, de továbbra is értékesnek
tartott szerelmi emlék felbukkanásakor. A második versszak a régi szenvedély
felerősödéséről vall, de a záró szakaszban az évszakok ellentétéből érezzük a
kijózanodást. E vers fordulópont Petőfi és Júlia szerelmi regényében: hiszen
Júlia erre a versre írta a mindent eldöntő választ: „1000-szer. Júlia.”
Júlia beleegyezik a házasságba. Ezután
a végtelen boldogságot sugárzó versek sora születik.
Petőfi költészete ezekben a hónapokban
teljesedik ki. 1847. március 15-én megjelenő Összes költemények című kötetének mottója volt: Szabadság, szerelem!, mely nemcsak
megjelölte a költő akkori költészetének két legfontosabb témakörét, hanem
értékrendjét is megszabta: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is
értékesebb a szabadság.
Koltón, a mézeshetek idején írta a Beszél a fákkal a bús őszi szél…
kezdetű versét. Az elégia alapmotívumai a szabadság és a szerelem.
Hangulatmegkötő helyzetképpel indul a vers. Az ifjú pár délutáni pihenője alatt
a feleség alszik, s a költő férj tűnődik: Az őszi szél elmúlást susogó
beszédére a fák tiltakozásul rázzák fejüket. Ezzel áll szemben a szerelmi idill
meghittsége, a boldogság beteljesülése. A poéta kezében „imakönyve”: a
szabadságharcok története. Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a
kirobbanó érzelem-orkán forrása. Bízik egy utolsó, diadalmas szabadságharc
eljövetelében, melyben véres pusztulásra ítéltetnek a szabadság ellenségei. A
végső képet indulatok töltik meg, mellette halkan piheg a refrén: „Keblemre
hajtva fejecskéjét, alszik / Kis feleségem mélyen, csendesen.” Ez az ellentét
jelzi a hatalmas távolságot a bús őszi szél halk beszélgetése és a kiszabadult
érzelemvihar között.
Ugyanitt és ugyanakkor írja
költészetének talán legismertebb, legszeretettebb versét, a Szeptember végén című elégiáját. A vers
két mondatra van felépítve: „Elhull a virág, eliramlik az élet…” és a „Még
akkor is, ott is, örökre szeret!” A költő boldogsága teljességekor találkozik
az elmúlás érzésével. Megrendítő ez a vers azáltal, hogy a szerelem és a halál
játékát Petőfi a normális élet tényeként emeli a jelképiség magasságába. Nem
csak a szerelemről van itt szó, hanem mindenemberi dolgok mulandóságáról. Petőfi
ezzel az egyszerűségével és mindennapiságával teremti meg irodalmunkban a
hitvesi költészetet, amely a mindennapok életében ténye, része, eszköze az
egész életnek.
Párhuzamok és ellentétek hatják át a
verset. A természet és az emberi élet, a jelen és a jövő, a boldogság és a
borongás képei, hangulatai vetülnek egymásba.
Közvetlen tájszemléletből indul el a
vers. A költő nézi a völgyet és a bérci tetőt, s ezek a nyár szépségeit, a még
nyíló virágokat, a zöldellő lombokat a tél közelségében mutatják. ugyanezt az
ellentétet fedezi fel önmagában: fiatal szívében még ott virul az ifjúság, de
sötét haja őszbe vegyül már. A párhuzam képeiben felvillannak a négy évszak
motívumai, sejtetve a rohan időt. Az élet mulandóságát veti fel a halál
gondolata: a magára maradó fiatal feleség elképzelése. A fiatal özvegy víziója
hívja elő annak a fájdalmas elképzelését is, hogy Júlia újra férjhez mehet. A
költő „eljátszik” ezzel a lehetőséggel: láttatja az özvegyi fátylat eldobó
asszonyt s a sírból kilépő halott önmagát. A hitvesi hűtlenségre nincs más
szavak csak az: „ki téged / Még akkor is, ott is, örökre szeret!”
A nászút után Petőfiék Pesten
rendezkednek be, a Dohány utcában. Júlia általában nem úgy élt, ahogyan az
asszonyok többsége; nem vezetett háztartást, szokatlanul viselkedett, s ez
rajongást és szorongást okozott Petőfi számára. A beteljesedés érzése mindig
szomorú is. Az élet különösen szép pillanataiban éppoly közel állunk a
síráshoz, mint a nagy fájdalmak idején. A boldogságról nehéz beszélni, hiszen
éppen azt kellene elmondani, hogy lehetetlen szavakkal kifejezni. Petőfi éppen
ezt a „lehetetlenséget” írja meg a Minek
nevezzelek? című rapszódiájában. Az ötszakaszos vers minden szakasza ezzel
a kérdéssel kezdődik és erre is fut ki: „Minek nevezzelek?” Minden szakasz
végén a kétségbeesés szól a kérdésben, hogy nem tudja elmondani,, megnevezni,
amit szeretne, s minden szakasz elején a bizakodást halljuk: talán most sikerül
elmondani. Végül a legegyszerűbb szavakkal az utolsó előtti sorban jut
legközelebb a célhoz: „Édes szép ifju hitvesem”.
Az első versszakban Júlia szeméről
beszél, amely olyan, mint a csillag. Majd a tekintetéről, amit a szelíd
galambhoz hasonlít. Aztán a hangjáról, ami olyan, mint a tavasz üzenete. A 4.
versszakban ajkáról, csókjáról, amely olyan, mint a lángoló rubintkő. Az utolsó
versszak a metaforák halmozása: az édes, szép, ifjú hitves jelenti a költő
számára a boldogság édesanyját, a képzelet tündérlányát, a ragyogó valóságot, a
világnál többet érő kincset. Azt hiszem, ennél szebben és tömörebben nem
sokunknak adatik meg szavakba önteni a boldogság ízét.
Szerelmi költészete nem öncélú.
Kimondva vagy kimondatlan ott áll mögötte a kommunikáció vágya, a család, a
közös emberi lét vonzalma, az életépítés célja. Nemcsak szerelmes volt, hanem
szeretett is, s nemcsak a szerelmet, hanem a társát is. Igazán, tisztán.
(Forrás: Házi
dolgozatok könyve – A romantika irodalmából 71-73. old. – Szerkesztette Maczák
Edit - ITEM Könyvkiadó)
Nagyszerű összefoglaló, köszi!
VálaszTörlés