2013. jan. 5.

Petőfi Sándor hitvesi költészete





I.         Júlia megjelenése
II.
a)     Karácsonkor
b)     Reszket a bokor, mert…
c)      Beszél a fákkal a bús őszi szél
d)     Szeptember végén
e)     Minek nevezzelek?
III.      Összegzés

1846 fontos fordulópont Petőfi életében és költői útján. Ez év szeptemberében – egy szatmári útja alkalmával – megismeri az erődi jószágigazgató lányát, Szendrey Júliát. „Meglátni és megszeretni” – ez valóban így történt Petőfinél. Már az első találkozás szenvedélyes szerelmet ébresztett Petőfiben. Ettől kezdve sorsa elválaszthatatlanná vált a 18 éves lányétól.

A szerelmi regény minden mozzanatát őrzik a költemények. Petőfi boldog, de boldogsága nem felhőtlen, Júlia ugyanis szeszélyes, dönteni nem tudó lány, aki a szerelmes költő szívét hol megdobogtatja, hol összetiporja. A költő megszenvedi ezt a kétértelműséget. Az 1846-os szerelmes versek tele vannak bizonytalansággal, kétellyel. A Karácsonkor című szép elégiájában már hajlandó  lemondani erről a szerelemről. Júliáról szó sincs a versben, de benne van a költő egész levertsége, reménytelensége. Búcsút int a szép családi élet ábrándjának.

A nem sokkal korábban írt Reszket a bokor, mert… című helyzetdala szakítás, a végleges „isten áldjon” verseként született. A búcsúvers hangja nem kétségbeesett, inkább nyugodt lelkiállapot tükrözője. Az indító kép is csupán a lélek rezdülését sejteti a már-már elfeledett, de továbbra is értékesnek tartott szerelmi emlék felbukkanásakor. A második versszak a régi szenvedély felerősödéséről vall, de a záró szakaszban az évszakok ellentétéből érezzük a kijózanodást. E vers fordulópont Petőfi és Júlia szerelmi regényében: hiszen Júlia erre a versre írta a mindent eldöntő választ: „1000-szer. Júlia.”

Júlia beleegyezik a házasságba. Ezután a végtelen boldogságot sugárzó versek sora születik.

Petőfi költészete ezekben a hónapokban teljesedik ki. 1847. március 15-én megjelenő Összes költemények című kötetének mottója volt: Szabadság, szerelem!, mely nemcsak megjelölte a költő akkori költészetének két legfontosabb témakörét, hanem értékrendjét is megszabta: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság.

Koltón, a mézeshetek idején írta a Beszél a fákkal a bús őszi szél… kezdetű versét. Az elégia alapmotívumai a szabadság és a szerelem. Hangulatmegkötő helyzetképpel indul a vers. Az ifjú pár délutáni pihenője alatt a feleség alszik, s a költő férj tűnődik: Az őszi szél elmúlást susogó beszédére a fák tiltakozásul rázzák fejüket. Ezzel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a boldogság beteljesülése. A poéta kezében „imakönyve”: a szabadságharcok története. Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása. Bízik egy utolsó, diadalmas szabadságharc eljövetelében, melyben véres pusztulásra ítéltetnek a szabadság ellenségei. A végső képet indulatok töltik meg, mellette halkan piheg a refrén: „Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik / Kis feleségem mélyen, csendesen.” Ez az ellentét jelzi a hatalmas távolságot a bús őszi szél halk beszélgetése és a kiszabadult érzelemvihar között.

Ugyanitt és ugyanakkor írja költészetének talán legismertebb, legszeretettebb versét, a Szeptember végén című elégiáját. A vers két mondatra van felépítve: „Elhull a virág, eliramlik az élet…” és a „Még akkor is, ott is, örökre szeret!” A költő boldogsága teljességekor találkozik az elmúlás érzésével. Megrendítő ez a vers azáltal, hogy a szerelem és a halál játékát Petőfi a normális élet tényeként emeli a jelképiség magasságába. Nem csak a szerelemről van itt szó, hanem mindenemberi dolgok mulandóságáról. Petőfi ezzel az egyszerűségével és mindennapiságával teremti meg irodalmunkban a hitvesi költészetet, amely a mindennapok életében ténye, része, eszköze az egész életnek.

Párhuzamok és ellentétek hatják át a verset. A természet és az emberi élet, a jelen és a jövő, a boldogság és a borongás képei, hangulatai vetülnek egymásba.

Közvetlen tájszemléletből indul el a vers. A költő nézi a völgyet és a bérci tetőt, s ezek a nyár szépségeit, a még nyíló virágokat, a zöldellő lombokat a tél közelségében mutatják. ugyanezt az ellentétet fedezi fel önmagában: fiatal szívében még ott virul az ifjúság, de sötét haja őszbe vegyül már. A párhuzam képeiben felvillannak a négy évszak motívumai, sejtetve a rohan időt. Az élet mulandóságát veti fel a halál gondolata: a magára maradó fiatal feleség elképzelése. A fiatal özvegy víziója hívja elő annak a fájdalmas elképzelését is, hogy Júlia újra férjhez mehet. A költő „eljátszik” ezzel a lehetőséggel: láttatja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt s a sírból kilépő halott önmagát. A hitvesi hűtlenségre nincs más szavak csak az: „ki téged / Még akkor is, ott is, örökre szeret!”

A nászút után Petőfiék Pesten rendezkednek be, a Dohány utcában. Júlia általában nem úgy élt, ahogyan az asszonyok többsége; nem vezetett háztartást, szokatlanul viselkedett, s ez rajongást és szorongást okozott Petőfi számára. A beteljesedés érzése mindig szomorú is. Az élet különösen szép pillanataiban éppoly közel állunk a síráshoz, mint a nagy fájdalmak idején. A boldogságról nehéz beszélni, hiszen éppen azt kellene elmondani, hogy lehetetlen szavakkal kifejezni. Petőfi éppen ezt a „lehetetlenséget” írja meg a Minek nevezzelek? című rapszódiájában. Az ötszakaszos vers minden szakasza ezzel a kérdéssel kezdődik és erre is fut ki: „Minek nevezzelek?” Minden szakasz végén a kétségbeesés szól a kérdésben, hogy nem tudja elmondani,, megnevezni, amit szeretne, s minden szakasz elején a bizakodást halljuk: talán most sikerül elmondani. Végül a legegyszerűbb szavakkal az utolsó előtti sorban jut legközelebb a célhoz: „Édes szép ifju hitvesem”.

Az első versszakban Júlia szeméről beszél, amely olyan, mint a csillag. Majd a tekintetéről, amit a szelíd galambhoz hasonlít. Aztán a hangjáról, ami olyan, mint a tavasz üzenete. A 4. versszakban ajkáról, csókjáról, amely olyan, mint a lángoló rubintkő. Az utolsó versszak a metaforák halmozása: az édes, szép, ifjú hitves jelenti a költő számára a boldogság édesanyját, a képzelet tündérlányát, a ragyogó valóságot, a világnál többet érő kincset. Azt hiszem, ennél szebben és tömörebben nem sokunknak adatik meg szavakba önteni a boldogság ízét.

Szerelmi költészete nem öncélú. Kimondva vagy kimondatlan ott áll mögötte a kommunikáció vágya, a család, a közös emberi lét vonzalma, az életépítés célja. Nemcsak szerelmes volt, hanem szeretett is, s nemcsak a szerelmet, hanem a társát is. Igazán, tisztán.

(Forrás: Házi dolgozatok könyve – A romantika irodalmából 71-73. old. – Szerkesztette Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)

1 megjegyzés: