Szeretném:
egyszerű legyek,
mint
gyöngyöt verő, vad patak,
mely
sziklahátú, vén hegyek
bordái
közt, mint vér, fakad.
Egyszerű,
mint a fellegek,
s
mint a villám, a gyors harag,
mely
megtépi a dúlt egek
arcán
a gyászos fátylakat.
Érezzek
csak az évszakok
ős
változásai szerint:
ragyogva
nézzem a napot
és
sápadtan az őszi színt,
csüggedjek,
hogyha tél vacog,
s
bomoljak zöld reménybe, mint
a
növény, mikor harmatot
a
tavaszéji pára hint.
Ne
vergődjem a szerelem
sok,
húsomba vert szigonyán,
de
hagyjam, hogy az ős-elem
deleje
irányítsa szám,
merüljek
bele bűntelen
bátorsággal
egy tiszta lány
hullámos
testébe, s fejem
ringassam
forró homlokán.
Hisz
minden olyan egyszerű!
Az
égbolt és a föld, a fák
s az
állatok. Egyöntetű
törvénnyel
rezg a nagyvilág,
a
dolgokat örök derű
és
bizonyosság lengi át:
hát
mért vagyok én keserű
s
ily végzetesen komplikált?
Ember
vagyok. Nem élhetem
a
dolgok boldog életét,
mely
káprázatos fényeken
is
öntudatlan és sötét.
Más
törvény parancsol nekem,
rám
szabva szűkös köntösét,
melynek
szövetjét senki sem
szakíthatja
dacolva szét.
Ember
vagyok, s nem mondhatom,
hogy
nincsen másokhoz közöm,
mert
minden kis mozdulatom
fokán
beléjük ütközöm,
kik
tiszta szemmel vagy vakon
itt
élnek, mint én, küszködőn,
mind
hozzám hasonló atom,
s
tagolt szavam nekik köszön.
Itt
élünk mind, s az életünk
medrébe
ágyazta e kor,
melyben
jövendő és letűnt
idők
zajgó örvénye forr,
hordozzuk
mind a jót s a bűnt,
mit
hulláma belénk sodor,
és
tőle zavaros szívünk,
mint
erjedező, zagyva bor.
Zavaros,
mert e korban itt
a
Verejték s a Pénz konok,
vad
ütközése kényszerít
sejtünkbe
váltó-áramot,
de
majd e harc addig hevít,
míg
lelkeinkből fellobog
az
Egyszerűség lángja, mit
eloltottak
a századok.
(Forrás:
A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 49-51. old. - Kritérium Könyvkiadó
Bukarest 1977.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése