2012. jún. 29.

Rimbaud, Arthur: Ofélia


Nana Ellen: Ophelia
(A kép forrása: www.fotocommunity.de)
 


1
A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,
fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,
lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.
S hallalik zengenek a messzi csaliton.

Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt
árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
Ím ezredéve már, hogy szelid tébolyának
borzong románcain az esti fuvalom.

Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,
mint pártát, habokon hintázó fátyolát.
Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,
s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.

Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb
ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.

2
Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.
Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.

Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,
merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,
hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára
meghallotta szived a természet szavát.

Mert megtörte dühös hörgésével a tenger
oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.

Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!
Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.
Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
- S a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.

3
S a költő szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,
keresve, hol van a hajdan szedett virág;
s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,
mint nagy liliomot, fehér Oféliát.

(Ford.: Rónay György)

Verlaine Paul: Az én meghitt álmom

Álom - T. de Lempicka másolat 1998.
(A kép forrása: www.hit.bme.hu)


E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.

Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,

hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.

Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,

s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;

nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,

s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.

(Ford.: Tóth Árpád)

Ruttkai Éva & Latinovits Zoltán: Hol van az a nyár

Kulka János: Ki nem mondott szó

Presser Gábor: Ugye ott leszel

Kulka János - Halleluja


Baudelaire, Charles: Kapcsolatok


Virágok a vízparton Poll Hugó (1867 - 1931)



Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Rimbaud, Arthur: Az első este





A fotelben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
egész közel a szemüket.

Félmeztelen helyezkedett el
s összekulcsolta a kezét.
Kis lába fázós élvezettel
nyúlt a földre, s szép volt, de szép.

Néztem, hogy röpdös a hajában
egy kis sárga sugár vidám
pillangóként s a mosolyában
s a keblén: légy a rózsafán.

Megcsókoltam finom bokáit.
Ő fölényesen kacagott;
hangja úgy trillázott, sokáig,
mint eltört üvegdarabok.

A kis láb ijedten huzódott
az ing alá: "No, ne bomolj!"
Ha megbocsátotta a csókot,
a gúnykacaj se volt komoly.

Szeme hogy dobogott szegényke,
amikor lezárta a szám!
Ő kényeskedve húzta félre
a fejét: "Ez sok, igazán!

Úgy látszik, jó lesz tudnod, úrfi..."
De csók következett megint,
s ő nem bírt többé haragudni
s nevetett, most már szív szerint...

Fotelemben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
közelre sóvár szemüket.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Verlaine, Paul: Őszi chanson


Stephanie-Zobrist: Ősz
(A kép forrása: www.artoffer.com/Stephanie-Zobrist/Galerie)



Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
mig éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
ősz! húllni már,
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

(Ford.: Tóth Árpád)

Baudelaire, Charles: Előhang


Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.

És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva;

ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,
aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár,
s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.

Párnáján ringat a fő-fő Varázsló-isten,

a Sátán s álmot ád, mely romlással marat,
s a gazdag, tiszta érc, a híres akarat,
párává lobban el az alkimista-üstben.

Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk!

Ki enyhülést akar, a rondaságba váj,
s mindennap közelebb az alvilági táj,
hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk.

Mint züllött részeges, ha némi női roncsot,

vánnyadt keblű lotyót csókol és belemar,
titkos, futó gyönyört mi úgy falunk hamar,
facsarva lázasan, mint egy avítt narancsot.

Mint milliónyi nyű, bennünk bozsogva rajzó,

agyunkat démonok raja lepi tele,
s ha lélekzik tüdőnk, Halál zuhog bele,
mint láthatatlan folyó, s zúgása tompa jajszó.

Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge

ha víg ábráikat eddig nem hímezék
sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még,
azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge.

De túl a párducok, sakálok s mind a hitvány

keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén,
mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém,
bűneink átkozott állatkertjét rutítván,

van még egy - ily csufat, gonoszt s szennyest ki látott?

Ez, bár alig mozog és ordítani rest,
romokba döntené a földet örömest,
s ásítva egy nagyot, benyelné a világot:

az Únalom! - szemén rest könny ragyog kövéren,

huká-
t pöfékel és bitók felé mered:
finom szörny! ugye őt te is jól ismered,
én álszent olvasóm - képmásom - bús fivérem?

(Ford.: Tóth Árpád)

Csicsada: Érzések

Edvard Munch festménye: Sikoly


- S.Gy.-nak - 


szürke hétköznapba jött egy szó: helló
harmincöt év távolából egyszer csak beszól
még nem tudni biztosan, ő az, kit kerestél
kivel a múltban oly sokat nevettél

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
izgatott reménykedés, talán ő az, de jó
szíved vadul dobog, kezeid reszketnek
emlékeid régi érzéseknek engednek

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
lázasan kattintgatsz, hol vagy, hahó
honnan e hang, Uram, hol keresd
kérlek, most segíts meg engem, Istenem

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
szíved úgy dobog, mint egy csataló
bőrödet feszítik kidagadt ereid
remegés uralja el öreg kezeid

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
egymásra találtatok, röppen a szó
annyi év, sóvárgás és régi vágy után
most felrobbant benned az öröm Budán

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
gejzírként feltörő érzések, be jó
ám egyszer csak rádöbbensz, hiába
és megfáradt kezeid kulcsolod imára

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
tudod, hogy reménytelen, halkul a szó
újra te voltál, ki magas fokon izzott
és a régi érzések erejében bízott

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
hallgat a messzeség, már néma a szó
istenem mért küldted, ha rögtön elvetted
istenem mért tetted, ha máris elvitted?!

2012. jún. 29.

2012. jún. 28.

Paul Celan: Távolságok

Nik Helbig festménye
(A kép forrása: www.nikhelbig.com)
 

Szem a szemben, a hűsben,

hadd kezdjünk hát ilyet is:

közösen

hadd lélegezzük a fátylat,

egymástól amely elrejt,


ha mérni készül az este,

mennyire van

minden alak, melyet ölt,

minden alaktól,

amivé kettőnket igéz.


(Ford.:  Lator László)

Kuczka Péter: Bűbájos

Gustav Klimt: A csók  (1907-08.) 
 

Tested csábító ékessége, melled

két gyönyörű dombja feszül trikód

alatt, megigéz, hívja szemem, szám,

kezem, simogatásra, markolásra, már

nem is vagyok más, csak reménykedő

vágy, hogy számba szívjam érett, málnát

formáló bimbóidat, még harapnálak is,

nem bánnám, örüljön, fájjon, fusson

rajta keresztül üzenetem, legyen

villámló fény, megrázó sugár okos

agyadban, csak őt érezd, tűnjön el

belőled minden, emlékek, gondok

vesszenek sötétbe, csak a szerelem

napjának izzó fénye maradjon, lángja,

tüze égjen s küldje tovább üzenetem

gerinced távíróján öledig, méhed

nedves melegéig, szorító izmokig,

mozgósítsa mirigyek dolgos sejtjeit,

tegye szemérmetlenné megnyíló, drága

szemérmed, csókoljon, harapjon éhes,

mohó szája, velem csillapítsa éhét.
 

Somlyó Zoltán: Két szív között

Makray János: Lélektől lélekig
(A kép forrása: www.makray.uw.hu)


A szív forrong, lázad - de vár is...

Látod, hogy eljött ez a nyár is...

Hallod-e, hallod-e, kedves?


Fogd le a szíved, zárd le a szádat.

A nyár a fénybe hullott alázat.

Csitt, csitt... Légy engedelmes...


Forró a szél, hozzád nem enged. -

Köztünk a mély jázminlehellet...

Érzed-e, érzed-e, drága?


Az úton százszor elakadnak,

akik egymás felé rohannak,

nézve a hold sugarába...


Két szív suhan... S történjen bármi;

oly szép: nem remélni, de várni...

A száj ég, a szem szöge nedves...


Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz...

Közeledünk... a csókhoz?... a sírhoz?...

Ki tudja, ki tudja, kedves...
 

Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett 17.

Makray János festménye


Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő

vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:

úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző

dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.


Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,

és virágai fényét magába rejtve hordja,

szerelmed tette, hogy testemben él sötéten

a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.


Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,

gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,

így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,


csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,

oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,

oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.


(Ford.: Somlyó György)

Charles Algernon Swinburne (1837-1909): Búcsú

Aggod István: Őszi búcsú  c. festménye
 

Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,

menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!

Légy néma most! Az ének éve elszállt

sok édes régi vígodalmival.

Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:

úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:

ő meg se hall.


Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.

Menjünk tengerre, mint a szél, ha fut

homokkal, habbal; mert van-é reményed?

Reményed nincsen: minden erre jut.

Keserves ízű, mint egy könny, az élet.

De hasztalan panaszlod ezt a bút:

ő mitse tud.


Menjünk tovább s haza; ő nem sirat.

Álmot s napot a szerelem miatt

s késő gyümölcsöt s illatlan virágot

feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!

Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.

Vetők, aludni! ránk már nem virrad,

s ő nem sirat.


Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,

ha róla dallok, arra nem figyel.

Nem látja, mint törődik a szerelmes.

Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.

Szerelemtenger meddő, mély, keserves,

s bár látta már virágim ezrivel,

ő nem szivell.


Mondjunk le, menjünk; mert ő fel se vesz.

S bár csillagtól a lég is tünde lesz,

s bár a sok habvirág, mozogva, ringva

egy holdvirágtól aranyfénybe vesz:

súlyos hajunkra, fúló ajkainkra

mind ránkomolhat, eltemethet ez:

ő fel se vesz.


Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.

Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:

ő is tán, tűnt szavakra és napokra

gondolva, visszafordul arra, rád:

de már mi mintha ott se lettünk volna -

s bár minden ember résztvevő barát:

ő meg se lát.


(Ford.: Babits Mihály)

Luis De Góngora Y Argote (1561-1627): Amíg hajad aranyával hiába

Erne Schäfer festménye
(A kép forrása: www.mit-engeln-unterwegs.de)
 

Amíg hajad aranyával hiába

próbál versenyt tündökölni a nap,

amíg a fehér liliomokat

hó homlokod a réten megalázza,


míg mint korán virító szekfüszálra,

ajkadra annyi mohó szem tapad,

s a csillogó kristályon győz nyakad

diadalmas és gőgös ragyogása,


élvezd nyakad, hajad, homlokod, ajkad,

élvezd, mielőtt mindaz, ami ma

arany, liliom, kristály, szekfü rajtad,


nemcsak ezüst lesz s letört ibolya,

hanem, ha éveid már elpazalltad,

füst lesz és árnyék, sár és föld pora.


(Ford.: Lator László)

Theodor Storm (1817-1888): Érzem, hogy illan az élet

(A kép forrása: www.inmahai.de)

Lásd, nagyon is érzem, hogy illan az élet,

Búcsúzni készülök. Napjaim oly futók.

Mily hamar itt van az utolsó ének!

Mily hamar itt van utolszor a csók!


Még váró és félő remegésem

Erővel csügg ifjú ajakadon!

- Te adod az utolsó csókot nékem,

És utolsó rózsámat neked adom.


A csodakelyhet utolszor te nyújtod át,

Ifjúságod borával töltöd poharamat;

Igy köszöntöd reám az élet búcsúját; -

Lement napom utolsó fény-káprázata vagy!


Utolsó csillagom áll most az égen.

- Nézd, lábaid elé borulva kérlek;

Ne vond el szívedet még, üdvösségem!

Te vagy az utolsó boldogság; - érezd!


Hagyd, hogy még egyszer keblemen át

Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom!

Mielőtt meglátom a nagy éjszakát,

És beléhull csillagom.


(Ford.:  Kaffka Margit)

Don Francisco de Quevedo (1580-1645): szerelmes pora

 

(Halálon túl is állandó szerelem)


Szemem lezárhatja a végső árnyék,

mely a fehérlő nappal rám vetülve

belém hatol, hogy lelkem messze űzze,

mintha e Percre sóvárogva vágynék.


Ám eme parton, hol a heves láng ég,

nem marad holtan parazsa, se füstje,

zord törvényt lángom maga alá gyűrve

hűs vizen úszik, mintha rajta járnék.


Lelkem, kinek egy Isten volt az őre,

ereim, kikben égtek annyi nedvek,

lobogó velőm, csontjaim velője,


nem hagyják el a vágyat, csak a testet,

hamuvá lesznek, de nem hullnak földbe,

s ha porrá, hát szerelmes porrá lesznek.


(Ford.: Simon András)

Petőfi Sándor: Lennék én folyóvíz...



Lennék én folyóvíz,

Hegyi folyam árja,

Ki darabos útját

Sziklák között járja...

De csak úgy, ha szeretőm

Kis halacska volna,

Habjaimban úszna föl s le

Vígan lubickolva.


Lennék vad erdő a

Folyó két oldalán,

Fergetegekkel a

Harcot kiállanám...

De csak úgy, ha szeretőm

Kis madárka volna,

Bennem ütne fészket és ott

Ágamon dalolna.


Lennék váromladék

A hegy legtetején,

Bús pusztulásomat

Venném csak könnyedén...

De csak úgy, ha szeretőm

Ott a repkény volna,

Elnyúló zöld karjaival

Homlokomra folyna.


Lennék kicsiny kunyhó

A rejtett völgybe` lenn,

Eső-vágta sebbel

Szalmafödelemen...

De csak úgy, ha szeretőm

Bennem a tűz volna,

Tűzhelyemen lassacskán, de

Nyájasan lobogna.


Lennék felhődarab,

Összetépett zászló,

A vadontáj fölött

Fáradtan megálló...

De csak úgy, ha szeretőm

Az alkonyat volna,

Búshalovány arcom körül

Pirosan ragyogna.
 

Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett 44.



Tudd meg hogy nem szeretlek és szeretlek,
mivelhogy ilyen kettős ez az élet,
a szó csupán egyik szárnya a csöndnek,
a tűzben mindig ott egy rész hidegség.

Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni,
hogy a végtelent mindig újrakezdjem,
s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni,
azért van az, hogy néha nem szeretlek.

Szeretlek s nem szeretlek, mintha mindig
a boldogság kulcsát s egy ismeretlen
balsors esélyét tartanám kezemben.

Szeretlek hát kétéltű szerelemmel,
ezért szeretlek, mikor nem szeretlek,
s ezért szeretlek, amikor szeretlek.

(Ford.: Somlyó György)

Francesco Petrarca: Nincs békém

 

Békét nem lelek, s háborút se kezdek:

Remélek s félek, égek s megfagyok:

Égbe szállok és mélyre zuhanok:

Mindent átfogok, és semmit se szerzek.


Ki nyitna is, bezár, magányos szerzet,

Ha rám nézel, én hátat fordítok:

Élénkség nem vidít, nem nyom a gond,

Szerelem nem gyötör, s nem is hoz enyhet.


Szem nélkül látok, nyelv nélkül kiáltok:

Romlásra vágyom, és segélyre várok:

Magam gyűlölöm s másokat szerettem:


Gyász nem sújt le, jajgatva nevetgélek:

Számomra egy a halál és az élet:

Ekképpen vagyok tiéd, én szerelmem.


(Ford.:
Somlyó György)

Dsida Jenő: Tündérmenet

 
A tücsök cirregve fölneszel.

Testem hűs álmokat iszik.

Apró csillagos éjtündérek

a szívemet hozzád viszik.


Parányi szekérre fektetik,

pihék, mohák közé, puhán,

befödik zsenge nefelejccsel

s lehelnek rá éjfél után.


Húzzák lassú, nyüzsgő menetben

- szemükben harmat, áhítat -

csigák s iszonyú nagy füvek közt,

a sárga holdvilág alatt.
 

Dsida Jenő: Így volna szép

Csók István (1865 - 1961): Fiatal lány rózsákkal


Gyakorta érzek

Olyan különös

Kimondhatatlan

Valamit -

Mikor a kezem

A rózsafáról

Egy szirmot halkan

Leszakít,

Mikor átrezeg

Egy síró dallam

Finom húrjain

A zongorának;

Mikor szívemben

Harcokat vívnak

Hatalmas fénnyel

Hatalmas árnyak:

Mikor a szó

Mire se jó,

Mikor szemem egy

Ártatlan fényű

Szempárba mélyed;

Mikor álmodom

S messzire elhagy

A fájó élet;

Mikor ujjongva

Nevet a kék ég,

S a szellő mégis

Ezer zizegő

Halott levélkét

Takarít -

Gyakorta érzek

Olyan különös

Kimondhatatlan

Valamit.


S akkor előttem

Áll a nagy titok,

Amelynek soha

Nyomára jönni

Nem birok:


Miért nem szabad

Azt a sejtelmes

Suttogó halált,

Letépett szirmot

Szavakba szednem?

Miért nem lehet

Azt az örökös

Borongó, ködös

Szomorú álmot

Papírra vetnem?

Miért nem tudom

Azt a pillantást

Azt a sóhajtó,

Méla akkordot,

Mit a futó perc

Szárnyára kapván

Régen elhordott, -

Megrögzíteni,

S aztán őrizni

Örökre, csendben?

Az a sok síró

Ábrándos érzés

Miért nem ülhet

Miért nem gyűlhet

Lelkem mélyére

S nem tömörülhet

Dalokká bennem?


Vagy ha már róluk

Dalt nem is zengek,

Miért nem tudom

Tudtokra adni

Csupán azoknak,

Kiket szeretek,

S akik szeretnek?

Nem mondom: szóval,

Csak egy mélységes

Szempillantással,

Egy fénylő könnyel,

Egy sóhajtással, -

S csupán ők tudnák,

Hogy mit jelent

Ez a rejtélyes

Titkos beszéd. . .


Így volna édes,

Így volna szent,

Így volna szép!
 

Szabó Lőrinc: Pillanatok

(A kép forrása: www.geobioligie.de - Makray János festménye)

Mióta tegnap megcsókoltalak

s te sóváran (de csak egy pillanatra,

mert máris tiltakoztál!) remegő

térdeid közt hagytad a térdemet:

folyton elém rajzol a hála, folyton

előttem állsz, utcán és munka közben

folyton beléd ütközöm: hátracsukló

fejedet látom, kigyúlt arcodat,

csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy

gyönyörű mosolyát az ajkadon.

Ilyenkor egy-egy pillanatra én is

lehúnyom a szemem és szédülök:

érzem közeled, arcom arcod édes

vonalaiban fürdik, kezemet

sütik forró kebleid, újra csókolsz,

s én rémülten ébredek: óh, hisz ez

már őrület - s mégis oly jólesik

beléd veszteni magamat: egész

tested körülömöl és én boldogan

nyargalok szét lobogó ereidben.
 

Berde Mária: Apánk az ajtó mögött (Marosvásárhely, 1923.)

- Egy kisfiú mondja –


Életem első éveit tiszta fehérben látom: fehér szobák, fehér köntösök, fehéren mosolygó ezüstök a vitrinben és anyánk fehér mosolygása.

Nagy feketeség jött ezután. Feketébe vont szoba, kifeketézett kapu, fekete ruhák, fátyolok, fekete szélű levélpapír anyám íróasztalán, feketeszélű zsebkendő a szemére szorítva.

Én kicsike voltam és csacsika, de Lula néném, a kilencesztendős komolyság megtanított, hogy most nem szabad lármázni, sikítani és leginkább nem szabad kacagni, mert anyánk akkor hangosabban zokog. Mint a kis egerek, surrantunk a házban és mindig hallgatva, rákaptunk a hallgatózásra.

A hugicánknak, aki csak három éves volt, az volt a szokása, hogy csak akkor aludt el, ha énekeltek neki. De anyuka nem bírt énekelni többé. Hanem kinyitotta, lefekvéskor a nappali szoba ajtaját és felhúzta a muzsikáló órát a vitrinben, azután kiment a konyhába hogy ne hallja a zenét. Míg Katka húgunk álomba pityegett, mi Lulával úgy beszéltük ki magunkat, hogy ő lecsúsztatta fejét az ágy szélére, én feltérdeltem a fiókos ágyban és így éppen elérte szánk egymást fülét.