Aszlányi Károly (1908-1938): A hóember

Akkor egy keménynevű északi fővárosban laktam, az ötödik emeleten. Decemberben elvesztettem a lakásomat. Erős hó esett. A hómunkák azonban nem jövedelmeztek annyit, mint máskor, igen sok volt az alkalmi jelentkező. Később nem is kellett lapátolnom, nagyobb fordítást kaptam az egyetemen, ez könnyebb munka volt és jobban fizették. Így elmentem lakást keresni.

Kroon pékhez a harmadik napon kerültem, sok sikertelen kísérlet után. Megnéztem a szobát, ők megnéztek engem. - Magyar diák - mondták - jól van. Én meg fáradt voltam már, hát megegyeztünk.

Az első éjjelen mélyen aludtam. Reggel csiripelés, kukurikú, hápháp és dühös ugatás vert fel. A pékné bekopogott, hogy ne haragudjak, de az ura állatokat tart, mit csináljon, ha már ilyen emberrel verte meg az isten. De nem ezt akarta mondani, hanem takarítani szeretne. Bejött.

- Mert én egész nap nem vagyok itthon. A kemencénél vagyok. Én csinálok mindent, a férjem a kukacokat eteti. A lányom irodába jár, szegény. Nem élet ez, kérem szépen.

De nem ezt akarta mondani.

Amíg a párnákat csapkodta, az ablaknál álltam. Ferde, piszkosfehér tűzfalakra nyílott ez az ablak. Meg nyomorék uccákra. Tél volt, csengős, takaros szánok sisteregtek a lucsokban és enyhe égésszag terjengett mindenfele. A tűzfalakon nagy, vizes foltok és egy-egy rikító hirdetés. Kéményekből szürke füstcsóvácskák nyújtózkodtak; a hó, mint csillogó porcukor ropogott a háztetőkön, ha elment fölöttük a tengeri sós szél. A pörkölődött kozmás szag mind erősebb lett, a lehelletem mindig fehérebb, a nap kisütött, a hideg mégse enyhült. Egyik ablakban polcokon pirosló befőtteket láttam.

Az asszony régen elment, mire megfordultam. Talán köszönt is időközben. Elrendezgettem az íróasztalomat, amelyen két ív papíros és egy ferde cipősarok feküdt. A szoba egészben véve kellemes benyomást keltett, fehér volt és meleg, a kályha felfújta magát és torkaszakadtából duruzsolt. Mögötte különben sötétebb volt a fal, a koromtól, vagy a meleg miatt. Hallgatóztam az üvegajtó függönye mögött, unalomból és kíváncsiságból, de egy darabig nem hallottam mást, mint egy papagáj egyhangú kiáltozását. Azt mondta:

- Az apád istenit! Az apád istenit!

Később borízű basszus torkolta le a kedélyes madarat. Kroon lehetett, a pék.

- Kuss, Waldemár, kuss. Nesze. Na, neked is.

Erre éktelen ricsaj keletkezett, az öreg szöszmötölt, krákogott és nevükön szólította az állatokat.

- Ide egy, oda egy - mondta. Néha kiböffentette, hogy: Waldemár, kuss. Pedig az már régen hallgatott. Mind hallgattak már, csak ő beszélt, a pék. Amikor félretoltam a függönyt, láttam a pálinkásflaskót az ölében.

- Ne, a viziló, olyan vagy, mint egy viziló, Caesár. Olyan vagy, mint egy viziló, Caesár. Viziló vagy, Caesár. Te viziló, olyan vagy, mint egy kutya, Caesár. Te viziló.

Nagyon sok ketrecet láttam odabenn és egy nagy kalitkát, meg aquáriumot, hallal és hüllőkkel. De még a délelőtt folyamán - pénteki nap volt - nagy sikoltozás verte föl a szobát. A tört szavakból annyit hámoztam ki, hogy Kroon pék kilopózott a konyhába, ahol a lánya a piacról hozott, sóval hintett, kopasz, háromnegyed halat az asztalon hagyta egy percre, a pék felkapta és beletette az aquáriumába. A lánynak kellemes, csipogó hangja volt, szőke lehetett a hangja szerint. És szép. A halat alig tudták kihúzni és az aquárium vizét is fel kellett frissiteni. De mi közöm nekem mindezekhez.

*

Érdekes alak volt Kroon pék, mondhatom. És a familiája. Az asszony este jött haza fáradtan és szitkozódva, a lány valami irodába járt, ha járt, délután - és mindkettőjük megrontója - így mondta Kroonné takarítás közben - azalatt itthon ült a halasbödönök és békák között. “Ah, ah."

Dehát egy este nagy verekedés lett a csöndes áskálódásból. Szentkarácsony előtti éjjel történt. Szenteste elmúlt, mint a többi. Künn fehéren világítottak a hóval fölös háztetők. Az ember gyertyákat képzelt a sötétbe, szines gyertyákat. És fából faragott Jézust. De mellettem becsaptak egy ajtót.

- Igenis el fog menni az éjféli misére - mondta hangosan Kroonné. - Annak a lánynak nem lehet mindent megtiltani. Inkább dolgoznál, te vén szamár. És add oda azt a kendőt a halakról. Az az én kendőm. Nem fognak tüdőgyulladást kapni a halak. És ha kapnak - a halak?! A fene egye meg a halakat.

- Ronda bestia - dörmögte Kroon. A lány szipákolt még egy kicsit, aztán elment. A kendővel. Kroonné becsapta az ajtót. A pék nehézkesen felállt és bekopogott hozzám.

Most láttam először szemtől-szembe. Nagy, szomorú vizes szemei voltak, vörös orra, mint egy paradicsom, a kezében óriási pálinkás üveg. Tántorgott, a pálinkából jócskán hiányzott már.

- Na uram - mondta - a fene egye meg a ronda bestiát. Na látja, uram. Na látja.

Hellyel kínáltam meg, leült. A zsebéből kihúzott egy vizespoharat. Én elhoztam az enyémet a mosdóasztalról és melléállítottam. Töltött. Eres, reszkető keze volt.

- Na uram, tényleg, igyon - morogta. - Mert ez pálinka, uram. Ez nem asszony és nem ember. Ez pálinka.

Ittunk. Jó erős volt, tiszta.

- Látja, őszintén szólva, uram, engem megcsalt a feleségem, már lánykorában megcsalt. És a Karl Berger is becsapott, a liszttel, pedig a barátom, ahogy mondják. És minden szobaúr elmegy tőlünk. A feleségem azt mondja, én miattam. De a halak és a madarak nem mennek el tőlem. Az biztos, hehe. A halak nem.

- Mert be vannak zárva, Kroon úr, - mondtam csöndesen. Muszáj megmondani a valóságot - gondoltam. De nem használt.

- Mert... be vannak - bámult ingadozó szempillákkal. - Mert be vannak zár... Hát látja, uram, ez az. Éppen ez az. Mert mért vannak bezárva? Hogy el ne menjenek. Télen. Mert azt mondom, hogy a telet nem lehetne kibírni halak és éneklő madarak nélkül. Azt mondom.

- És nyáron mit csinál velük?

- Nyáron? Eleresztem őket, uram. Mind eleresztem őket.

És éneklővé vált a hangja:

- Mert nyáron kimegyek a mezőre, a mezőre, a mezőre. A mezőn van állat, állat és virág, virág. Uram, az erdőre is kimegyek, uram, de az emberek útálatosak. Tessék parancsolni, hehe.

Töltött. A tavaszról szólva, még jobban reszketett a keze és lecsuklott a szája. Szép távoli dolgokba nézett és fenyők nőttek a szemében, sudár öröm. Kroon pék boldog lehetett.

- Igen, a ronda bestia nem szereti az állatokat. Hát látta, őszintén szólva, uram. Hát látta. De tessék parancsolni. Csak pálinka.

Töltött. Ment az, mint a limonádé, lefele. Jófajta volt és hideg, kemény idő hozzá. Valami szél járt egyik tetőről a másikra, kergette a lazább hópelyheket. Valahol zongoráztak és énekeltek.

- Az erdőre, az erdőre, az erdőre - motyogta Kroon pék, leengedte a fejét és hunyókált. - De az emberek útálatosak, uram, az emberek. Az emberek, brr.

Hosszú csönd volt, aztán felkelt a bolondos pék és kiment. Hogy majd egyszer nézzem meg az állatokat.

Már ágyban feküdtem, amikor visszajött.

- Uram, csak azt akarom mondani, ne hallgasson arra, amit a feleségem mond rólam, meg a házbeliek. Ők bolondságnak mondják, ha valaki szereti az állatokat, meg a virágot. Uram, az asszonyok ezt nem értik. Én idealista vagyok, de csak a férfiak lehetnek idealisták, ezt én személyesen tudom, uram. Személyesen tudom. De ők kinevetnek engem.

Kövér könnycsepp ült a szemében. Megnyugtattam, hogy nem hallgatok senkire, így elment, a pálinkát magával vitte.

*

Egy reggel hátamravettem a sítalpakat és elindultam a hegyekbe. Rendszer, cél nélkül is szívesen kószáltam a havon és volt nap, hogy kétszer kerültem az ezer méter fölé, ebéd előtt. Az országuton valami lány szaladt előttem, hóna alatt aktatáska, látszott, hogy irodából jön, vagy oda megy. Hátrafordult és gyorsabban lökte magát előre.

Nagy fehér lapok összevissza hevertek egymáson: csupa behavazott dombhát. De jobbra ösvény vitt a hegyekbe. Letértem az országútról és csakhamar meggondolta magát az iménti lány is, utánam jött.

- Hova jutunk erre - kérdezte bizalmasan.

Megmondtam a hegy nevét és a magasságot. Ő még nincsen ilyen nagyobb túrához szokva, de megkísérelné. Szőke volt és finom, de merész, erős szája mást mutatott. Egész úton csacsogott és fenyőfát akart látni.

- Az minden nagy hegyen van - mondta. Tehát reméli, itt is lesz. Egyébként szereti a természetet és a Welhagen és Co.-nál van alkalmazásban. De mért hallgat - mondta.

- Ó, nem is tudom, miért - feleltem. Az érdekesebb, amit ő mond.

- Igen, ezt szokták mondani más fiúk is. A fiúk, úgy látszik, mind egyformák. Egyébként szeret táncolni, ha jó táncosa van. Szereti a természetet és a Welhagen & Co.-nál van alkalmazásban. De ezt már mondta is talán.

Nyolcszáz méternél már kevesebbet beszélt és erősen szuszogott. Ezerkettőszáztól a menedékházig karomban vittem a talpakat és a lányt. Üres szobát kaptunk, ahol ebédet főztem, mert künn havazni kezdett és nem lehetett visszafordulni.

- Hogy van - kérdeztem különösebb kíváncsiság nélkül. Mivel nem nyitotta fel a szemeit, mégegyszer kérdeztem. A mellére mutatott, nézzem meg, dobog-e a szíve. Nem néztem meg, mert biztos voltam benne, hogy dobog. De ő kigombolta a “Windjacket" és a szvettert és odatartotta mellét a fülemnek. Megcsókoltam, mire ijedten mosolygott. Amikor vízért akartam menni, kért, hogy fektessem le. Levettem róla a kamásnit, a nehéz csizmákat, a vastag térdnadrágot. Szép lába volt, erős, mint a fiatal csikóé. Künn erősebben havazott és ő a mellemre bújt. Hogy nem szokott-e összedűlni egy ilyen menedékház. Nem? akkor nem fél. Szőke haja a vállamon folydogált, különös, jó esőszaga volt. Fázott, hát lefektettem. Kért, hogy csókoljam meg a mellét, úgy mint az elébb, de didergett, amikor megtettem. Talán még egyszer, vagy még többször, akkor nem fog fázni. Még soha, senki nem látta a mellét, pedig szép melle van, úgye? Édes riadalommal fogadta az ölelést és miután kisírta magát, felült az ágyban és elmondta, hogy szereti a természetet, a Welhagen & Co.-nál van alkalmazva és hogy Kroon pék leánya, ha érdekel.

- Dehogy érdekel - gondoltam magamban -, hogy kicsoda. De megcsókoltam szőke haját, olyan puha volt, mint a vaj.

*

A tűzfalakról kezdett leválni az elázott vakolat, a tetőkön mállott a hó, a város izgett-mozgott és egyéb jele is volt a tavasznak. Az öreg Kroon elolvadt a közeledtére, mint egy marék hó.

Minduntalan ellágyult és hangosan beszélgetett az állataival. Éjjel gyakran hallottam ágyában énekelni, hosszú, elnyújtott hangon, az erdőről és egy bizonyos mosóné által ellopott tengerimalacról, amelynek nemsokára kölyke lett volna, egy kölyke, két kölyke, sok kölyke. Kroonné panaszkodott is reggelenkint:

- Minden évben így van kérem. Télen még csak csöndes, ide néz, oda néz, az üzletbe is lejárogat, de kérném, ahogy kitavaszodik, megbolondul, nem lehet semmire használni, én nem értem ezt, talán tetszett már ilyesmiről hallani, mert én nem hallottam még ilyesmiről eddig, de hát most, ha már az isten ilyen emberrel vert meg kérem, muszáj ezen csodálkozni az embernek, ugyebár.

Tényleg, minél inkább eltakarodott a hó, annál többet maradozott el az öreg. Mondják, mezőn jár és énekel, de voltak, akik legelni látták és még sok egyebet. De ez csak szóbeszéd volt, azt hiszem.

Egy vasárnap délután kimentünk a Királyi Kertbe, a pálmaházat és az új állatseregletet megnézni. Kroon, az asszony, a lánya és én. Az öreg napokkal előbb nem tudta, hova legyen az örömtől és kíváncsiságtól, ha a vasárnapra gondolt. Mindenkivel megvitatta az esélyeket, lesz-e oroszlán és hány elefánt és sokszor mondta, szopogatta ezt a szót: elefánt, ellefánk, mint a cukrot. Ünneplőbe vágta magát, az asszony azért is egyszerű ruhába, de Hela, a lányuk, színes, mint egy elemista festmény. Szőke haja vadul repdesett és szeme is alig fért az üregébe.

A pálmaházban megállt a pék, ünnepélyesen levette a kalapját és felnézett a pálmákra. Hosszú, zöld lett az arca, mintha a tetőig nyúlt volna, szemei majd kiugrottak az elragadtatástól. Kroonné nagyon unatkozott, Hela a karomba csimpaszkodva nevetett mindenen. A körülállók félretolták a péket, aki morogva nézett utánuk. Minden pálma előtt félórát állott és amikor a felesége türelmetlenkedni kezdett, dühösen mondta nekem:

- Hát látja, uram. Hát látja. Ronda bestia.

Kroonné elfordult, Hela hangosan kacagott, mint egy campanile. És átmentünk az állatokhoz.

- A fene egye meg a sok ronda férget - mondta Kroonné rezignáltan. Kroon mindig izgatottabb lett, a kutyákat figyelemre sem méltatta és amikor megtudta, hogy a következő ketrecben már oroszlánok laknak, elszaladt és elvesztettük szem elől. Leültünk egy sörcsarnok elé. Sokszínű fecsegő tömeg kellette magát előttünk, két rakoncátlan kölyök tervszerűen belerúgott a járókelők sípcsontjába, egy dada cuppogott és valaki eltört egy üveget. Egy luftballon elszabadult. Vásári rézkakasok trombitáltak a gyerekek szájában. Az asztal alatt megfogtam Hela kezét és ez jó volt. Egymásra néztünk, sose tudta megállni könny nélkül, ha komolyan néztem rá. Már négy hónapja, hogy az enyém lett a menedékházban és azóta sokkal szebb, öntudatosabb. Szeme elmélyült és gazdagabb lett. A melle kemény és formás. Szép volt. Büszke voltam. Tavasz volt.

- Nahát az a tigris - ujjongott Kroon, amint visszaérkezett, - ha láttátok volna és az a fóka! Úgy bőgött, mint egy bornyú. Bizonyisten, úgy bőgött, mint egy bornyú. Ha láttátok volna. De ti leültök sörözni.

Nem lehetett elhallgattatni. Kézenfogva vezettük haza, közben is mindenütt állatokat szimatolt. Még hetekig erről beszélt, a pálmáról, a tigrisről és a fókáról, “aki" úgy bőgött, mint egy bornyú, egészen úgy.

*

A másik kiadó szobájuk eddig üresen állott. Most lakója akadt. A lakó, Katalin Helle, diáklány volt, még hozzá ugyanazon a fakultáson, amellyel nekem volt valami gyönge kapcsolatom. De úgylátszik ez kevéssé érdekelte, hetekig nem láttam a szinét sem. Egyszer, a kapu alatt, pillanatokig. Komoly, gőgös és nyulánk volt.

Jelenléte csakhamar komoly változásokat okozott. Kroon pék, a természetbarát, megfésülködött és ezentul nem hozzám tért be pálinkázni, hanem flaskó nélkül, Helle kisasszonyhoz. Kroon pék kicserélte a rossz cipőmadzagait, kevesebbet ivott. Ennek örülnöm kellett volna, de hogy őszinte legyek, nem tudtam. - Furcsa egy jószág ez a Katalin - gondoltam néha.

Így egyedül ültünk esténkint, Hela és én. Az anyja aludt. Az állólámpa egy napilapot világított meg rendszerint, amelyben ilyenek álltak: A miniszterelnök úr pihenője e héten véget ér. Vagy: Az állami vasutak villamosítása megvalósul? és ilyenek. A lámpa alatt két borzas virág: a fejünk imbolygott, egy szőke virág és egy barna virág.

- Ha te elmégy, - mondta Hela - én másnak a felesége leszek. - És már sírt is.

- Én nem megyek el - mondtam. - És ne sírj, te csacsi. Te szőke csacsi.

- Nem vagyok csacsi - nem, nem. De te nem szeretsz már.

- Ne szavalj. Tudod, hogy szeretlek.

Erre megnyugodott. Olvasni kezdte az ujságot, amely az asztalon feküdt. Nevetett. Nézd - mutatta -, milyen buta az ujság. “Az állami vasutak villamosítása megvalósul?" És kérdőjel. Hát ha én tudnám, - kacagott - nem olvasnám az ujságot. Nem igaz? Ezen sokszor gondolkoztam már.

De gyanította, hogy nem mondott okosat és ijedten pislogott felém. Félrelöktem két széket és elkaptam a száját. Átfogtam a derekát, szeretettel és biztatóan. Végigcsókoltam kibomlott mellét és szőkepelyhes hasát. Csiklandósan sírt és nevetett. Nem hallhatta senki, az anyja aludt, Kroon pék meg benn időzött Helle kisasszonynál. De mit is csinálhat az az ember mindennap ott benn - ötlött eszembe és letettem Helát, elbámészkodva.

...Másnap reggel esett az eső. A kapuban vártam, amíg eláll, hogy elindulhassak. Szemben Berger Karl cégtáblája és: Denaturált Szesz Árusítás. Helle kisasszony betoppant a kapun és elejtette a könyveit. Igazán nem volt hibás, sötét volt, de én hülyén nevettem. Amikor segíteni akartam a könyvek felszedésében, a kisasszony felegyenesedett, lángoló tekintettel mért végig és így szólt:

- Nem kértem segítséget, ne molesztáljon.

...Nos, igen, végeredményben igaza volt. És mégis halálosan meggyűlöltem ekkor és elhatároztam, hogy nem köszönök neki. Mit büszkélkedik? Velem nem áll szóba? Hát kivel? Hja, persze, Kroon úrral. “Úrral!" Ha!

Dühös voltam és elrohantam az esőben. De más alkalommal, talán egy hétre rá, újra a kapu alatt álltam. Berger Karl cégtáblája ázott az esőben; és alatta, hogy: Denaturált Szesz Árusítás. Nem tudtam elindulni, mert a kabátom a zálogházban volt. Vártam, amíg eláll.

De jött Helle kisasszony. Végignézett, látta, hogy didergek és nem tudok elindulni. Megállt.

- Kérem, kolléga úr, rendelkezésére bocsáthatom az ernyőmet...

- Nem, - mondtam - nem, kisasszony, nincs szükségem segítségére. - Vörös lett, mint egy pipacs, kinyúlt és hirtelen megfordult. Én elindultam az esőben. De a következő sarkon utólért.

- Kérem, ha megbántottam a multkor - ne haragudjék. Jó?

- He... én... engem... nem bántott meg kisasszony. Sőt, izé, dehogy, természetesen én kérek bocsánatot, igen...

Mosolygott. Kiválóan tudott mosolyogni, legalább nekem úgy tünt. Álltunk az esőben és beszélgettünk. Körülbelül háromnegyed órahosszat. Akkor azt mondta:

- Hát akkor... tessék az ernyő. Még esik.

- Igen - mondtam -, még esik. Köszönöm. Átvettem az ernyőt, de nem tudtam használni, mert egyszer csak Helle kisasszony szobájában voltunk. Üvegedények voltak itt, halakkal és Kroon pék virágai. Ez kijózanított.

- Ja, persze, hiszen a pék itt szokta tölteni az estéit - mondtam epésen.

- Érdekes ember, nem találja, a “hóember"? Azt hiszem, maga adta neki ezt a nevet.

- Veri a feleségét - mondtam mogorván.

- Maga nem szereti? - kérdezte mulatva.

- De igen, de az más, mintha egy fiatal lány, mint maga, minden este...

Nevetett, harsányan, mint a leveli béka. Hogy nevetett! Egész kiválóan tudott nevetni, legalább nekem úgy tűnt.

- Viszontlátásra - mondtam lehangoltan.

- Megálljon - hiszen Kroon pék igen szép akváriumokat rendezett be, ugyebár? Hátha csak ez tetszik nekem benne?!

- Úgy - feleltem - úgy. Hát tudja meg, hogy a maga “hóembere" pusztulni hagyja a halait, amióta maga itt van, kedves kisasszony. A legtöbb megfulladt, mert nem volt tiszta vize.

Mosolygott. Kirohantam köszönés nélkül.

*

Este, az egyetemen találkoztunk. Elsétáltunk a templomuccai kölcsönkönyvtárig. Bementünk egy moziba. Közben mindig erősebb lett bennem az érzés, hogy ezt a lányt tetőtől-talpig gyűlölöm. Feneketlen, felfordult, veszett gyűlölettel. Kellett nekem ez a lány kezdettől fogva, hogy gyűlöljem. Mindörökké.

Szép langyos szerelmi történet pergett a vásznon. Gyönge zenekar. Álmos jegyszedőnő. A tengeri felvételeknél mindig valcert játszanak. Egy autójelenetnél úgy megszorította a karomat Katalin, hogy felszisszentem.

- Katalin! - mondtam a nevét.

- Helle kisasszonynak hívjon - mondta mereven. Szét tudtam volna tépni.

Hazafelé menet ajkpittyesztve hallgattunk. Tudtuk, hogy aki először kinyitná a száját, az szerelemről beszélne. A kapu előtt elváltunk.

*

Megtudtam a következőket: Katalin kiment Kroon Péterrel a Királyi Kertbe. A pék nem nézte meg a pálmákat és nem bámulta az állatokat. A pék egész rendes ember lett, lefényképeztette magát Katalinnal, körhintára ültek és vásárfiát vett a lánynak, mézeskalácsszívet. Kroonné is ott volt, Hela is, de eltévesztették őket szem elől. Kroonné nem értette, mi van az urával, hogy mostanában nem iszik, meg ilyesmi - de unatkozott és szidta a meleget.

Hát így vagyunk. A pék “egész rendes ember" lett. És Katalin egy egész közönséges. Hát jó. Majd meglátjuk. Fogadkoztam. Pedig voltaképpen igen megható az egész. A “fiatal lány, mint térítő". Haha.

...Este nem jött be Hela sem hozzám. Egy pillanatra láttam ijedt, nagyszemű, borzas fejét, de elszaladt. A csillagok benéztek az ablakon, de én a nyelvemet nyújtottam rájuk. Nem volt maradásom, átmentem a pék szobájába. Rothadás, üres víztartályok, piszok mindenütt. Kroon pék semerre. Tovább mentem. Katalin ajtaján gyönge fény szűrődött. Fogcsikorgatva néztem be a kulcslyukon. Katalin egy üveg alatt futkározó gyíkot nézegetett az asztalnál. Kroon pék fölé hajolt és undorítóan vigyorgott. Legalább én úgy láttam. Nagyot ütöttem a kilincsre. Az ajtó be volt zárva. Összeszorítottam a fogamat és bementem a szobámba. De nemsokára utánam jött Katalin. - Maga kopogott? - kérdezte tapintatosan.

- Kitünő szinésznő - gondoltam forrongva -, de nem bánom. Tőlem tehet, amit akar. Most már nem érdekel.

- Nem jönne be egy teára hozzám? - kérdezte válasz hiján.

- Nem megyek be - gondoltam -, de aztán mégis bementem valahogy. A pék ott ült fekete ruhában az asztalnál és egy Brehmben lapozgatott.

- Á - mondta, amikor beléptünk -, hogy van fiatalúr. Rég nem láttam, fiatalúr. És feszesen mozgott, vigyázva.

- Jó napot - mondtam kurtán. Szerettem volna, ha elmegy, de csak a harmadik csésze teánál határozta rá magát. Egyedül maradtunk. Felugrottam.

- Katalin!

- Helle kisasszony vagyok - mondta egyszerűen.

- Engedje meg, hogy megmondjam, szerintem micsoda - ordítottam eszemet vesztve -, hogy én a legrosszabbat feltételezem magáról, igenis, hogy evvel a részeges vén kujonnal bezárkózik ide éjnek idején, hogy maga nem az a tiszta, kedves lány, akinek hittem, nem hiszek magának, azt se hiszem, hogy lány még, romlottnak, rossznak és tisztátalannak tartom magát és nem érdemli meg, hogy szeressem, pedig tudtam volna szeretni, ha nem lenne ilyen... ilyen...

Őrült voltám. Ő halottfehéren állt ott, tehát igaz minden vádam! Igaz! Ezt nem hittem volna! Akkor nem érdemel mást. Nekiugrottam, cafatokba téptem a ruháját, az ágyra hajítottam, a hasára térdeltem, kezét, lábát leszorítva és miközben minden csúnyának elneveztem, de csókoltam közben, vérszomjasan - az éjszaka megtudtam, hogy ártatlan és tiszta volt, mint a hajnal első percei. Úgy csókoltam meg a kezét, bocsánatért könyörögve, mint a koldus. De ő fehéren és mosolyogva feküdt az ágyán és szerelem volt a szemében. Zavartan, szó nélkül osontam ki a szobából. A pék szobájában újra friss víz volt a medencékben, minden élt és lélekzett, de a pék - hetek óta először - megint leitta magát, borzas volt, az új ruhája gyűrött és pálinkás. Ott feküdt a földön és aludt.

Fölébe hajoltam és gonoszan súgtam a fülébe:

- Tavasz van, Kroon uram, tavasz van! - de nem hallotta.

*

Jött egy vasárnap és mindnyájan kimentünk a Királyi Kertbe. Ez emlékezetes és furcsa délután volt. Az öreg Kroon - tényleg mintha öregedett volna mostanában - a felesége, Hela és mi ketten, Katalin és én, lassan ballagtunk a bejárat felé. Hela sápadt volt, csúnya és szomorú. Kroonné olyan, mint mindig. Én a fogaim helyét kerestem Katalin nyakán, büszkén és rakoncátlanul. Összesímultunk, hiszen nem titkolhattuk, hogy boldogok vagyunk. Pedig lett volna, ki elől. Kroon pék piszkos volt és vörös az orra, mint egy paradicsom; izgatottan latolgatta az esélyeket: milyen új állatok lesznek, hány elefánt, ellefánk és hány fóka. A pálmaházban most is ünnepélyesen állt meg, levette a kalapját és felnézett a pálmákra. Megnyúlt, hosszúra és kecsesre és zöld volt, mint a pálma. Mindenütt félórát álltunk és Kroonné joggal türelmetlenkedett. De Kroon hozzám fordult és mondta:

- Hát látja, uram. Hát látja. Ronda bestia.

Kroonne elfordult, Hela is, de Katalin hangosan kacagott, mint egy campanile. És átmentünk az állatokhoz.

- A fene egye meg a sok ronda férgeket - morogta Kroonné rezignáltan. Kroon mindig izgatottabb lett, a kutyákat meg se nézte, idegesen ugrált, a kengurút kereste és minden lyukban valami ujdonságot szimatolt. Így nemsokára eltévesztettük szem elől. Leültünk, most is a sörcsarnok elé.

Az idő egyet fordult azóta, hogy utoljára ültünk itt a csarnok előtt. Hol volt akkor még Katalin? Hela volt és enyhe, szőke szerelem. Hela ma nem kacag és nem örül a színes vásárnak, itt a Királyi Kertben. Hela sápadt és úgy tesz, mintha a sört szürcsölné. De a sör nem fogy, a habba pedig apró csöppek esnek. Hela azt mondta, hogy másé lesz, ha én elmegyek egyszer. Most mért nem lett a másé, mért ül itt és sír a sörbe?!

Katalin léggömböt vesz és felengedi. Katalin rézkakast vesz és belefúj. Katalin boldog és én nem tudok nem örülni ennek. Kroonné morog és sört iszik. A tömeg előttünk dülöngél, a nap előttünk izzik és minden nekünk van. A nap és a vásár. De Hela már magának van, egyedül. Katalin mondja :

- Szegény Kroon bácsi. Szerelmes volt belém és megigérte, hogy nem iszik többé és okos ember lesz. Nem fogja szeretni a természetet és nem csinál más bolondságot sem. De amikor látta, hogy te bejössz este és neki menni kell - akkor megint ivott és megtöltötte a medencéket. Te erőszakos. És reggel azt mondta a tejesnek - hallottad? - hogy csak a férfiak lehetnek idealisták, a nők soha. Ő ideálista, de a nőket útálja és a fiatalembereket is. Szégyeld magad - kacagott Katalin.

- Igen - bólogattam. Én igazán nagyon szégyeltem mindent. És tiszteltem Kroon urat, most már. Szerettem volna egy nagy állatkertet venni neki. De Katalin kinevetett:

- Csak nem veszed komolyan, amit mondtam? Te barna csacsi.

- Ne, ne - dadogtam - hallgass most, Katalin. Ott jön a pék, nézd.

Csakugyan jött. Bevásárolt: a zsebeiből kutyák lógtak, egy kalitkát cipelt és nevetett. Egy keménykalapos legényke nekiment, mire Kroon úr rászólt:

- Nana, fiatalember, vauvau! Nana!

A fiatalember nevetett, mindenki nevetett. Kroonné kiköpte a sört és szitkozódott, Hela halotthalványan nézett félre, Katalin kacagott, mint a campanile és a fülembe súgta: - Holnap elköltözünk tőlük, jó? El kell tőlük költözni, világos. Nincs semmi értelme. Szegények.

Bólintottam. És kértem egy léggömböt, kilyukasztottam, hogy ne tudjon elszállni. Az ember se tud, pedig néha nagyon szeretne.

Forrás: Nyugat 1927. 3. sz.