A
regényke hőse a nagy dárdás, Szabó Miklós, meg a kis dárdás, Berkes Bandi.
Szabó Miklós tanító fia és a pápai kollégium diákja, ide kerül Berkes Bandi is,
a szegény zsellér gyereke is. Szabó Miklós pártfogásába veszi, hordja a gyönge
Bandi helyett a vizet, ruhát csináltat neki. Együtt mennek legációba. Miklós
aztán a szabadságharcban beáll honvédnek, Bandi pedig átveszi Miklós
elöregedett atyjának tanító örökét. A szabadságharcban Miklós vitézül harcol, megsebesül,
Kufsteinbe viszik, mikor azonban a magyarságra ismét szebb napok következnek,
ismét hazakerül s pap lesz. A két jó barát ezentúl is jó barát marad. A regény
meséje elég sovány, érdekfeszítő fordulatok nélkül folyik tovább. Közbe-közbe
elmond egyet-mást a kollégiumi életből az író, meg a Dunántúl egy-egy helyének
történetét szövi a mese közé.
Olyan
könyv ez, mint a legtöbb ifjúsági munka: minden nagyobb írói érték nélkül
szűkölködik. Mintha az író kénytelenségből írt volna! A mondatok egymás mellé sorakoznak,
a mese mese nélkül folydogál s azt kell mondani, hogy csak vázlata egy
kidolgozandó történetnek. Miklós és Bandi papírfigurák, vér helyett tinta
folyik erükben, mint amiképp a mesét se
a képzelet élteti, hanem csak valami rideg kikalkulálás. Se humor, se jókedv,
se mosoly, se bánat nincs e könyvben. Színtelen itt minden, még a nyelv is,
melynek egyetlen érdeme, hogy magyaros. E fáradt pennával írt könyvecske
egyébként ártatlan. Nem tudjuk, miért írta az író: mulattatni akarta-e kis
hallgatóit (8-10 éves gyerekeknek szánhatta), avagy megrajzolni a régi
kollégiumi életet, vagy egy-két dunántúli nevezetesebb helyről akart
ismertetést adni, avagy a szabadságharcról óhajtott egy kis ízelítőt adni, mert
a kis olvasók nem fognak mulatni, mivel nincs min, s kollégiumi életből is
édes-keveset tudnak meg, a Dunántúlról éppoly keveset s a szabadságharcról még
kevesebbet. Az író ide-oda mártogatta a pennáját s innen is, onnan is kikapott
valamit, s mivel mesét nem tudott mondani, ennek hiányát pótolta ismertető
epizódokkal. A többi között azonban ez a mű is „elmehet”, az olvasó gyermeknek
legalább nem árt.
(Singer
és Wolfner kiadása.)
(dr. n. l.)
Forrás: A Gyermek XII.
évf. 3-4. sz. 1918.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése