III. Ambrus Zoltán, mint elbeszélő

Témái igen változatosak, eredetiek, vagy eredeti a feldolgozásuk. Az igazi elbeszélő tehetség nagy gazdagsága mutatkozik bennük, erőltetett, keresett alig akad köztük. Megírja, ahogy kínálkoznak neki, önként fakadnak élményeiből, olvasmányaiból, formájuk is mindig befejezett, művészi s a tartalomból bontakozik ki (rendes elbeszélő forma, elmondatás, első személyben elmondás, levél, napló, dialóg, tanulságszerűen point-es stb.). Ambrus nem követi a modern íróknak azt az egyoldalú eljárását, mely majdnem minden történetnek lehetőleg a szexuális oldalát tárja fel s minél újabb „meglátásokkal” akarja elképeszteni a jámbor olvasót. Az élet az ő szemében nemcsak szexuális élet, s az emberek nemcsak ösztön-állatok. Neki az élet sok-sok egyebet is mond, s az ő embereinek lelkét ezerféle más dolog is foglalkoztatja. Távol áll minden prüdériától, de nem keresi az élet rútságait, s ha kényesebb témákat tárgyal, minden brutalitástól ment finomsággal teszi. A modernek legtöbbjének novella- és regény-vonatai mind ezen a sínen futnak, akárhonnan indulnak, és akárhová igyekeznek, az ösztön-élet, állati élet vágányán. Sokszor szinte érezzük egy-egy kifejezésükön, hogy alaposan megfontolták, hogy melyik a legbántóbb, legrikítóbb, legmetszőbb szó, mellyel az olvasót fejbe vághatják. Embereikről igen gyakran el lehet mondani, hogy „primitív s szinte állati szűk gondolataik, de hihetetlen tágas testi érzéseik” vannak.

Ambrus a fővárosban nevelkedett fővárosi emberré, akit a természet túlságosan nem érdekel, csak bizonyos nosztalgiát érez iránta. Mélabúsan gondol a mezőre, melytől „örökre elvált2 (A gerolsteini nagyhercegnő), a lóversenyen fölfedezi a napfényt s a kék eget, eltűnődik „ezen a kék valóságon, melyet látnia se hagytak, melyre gondolni sem engedték les contes bleus, a könyvek dajkameséi” (Lóversenyen). A természet képei nem foglalkoztatják, s főként nem inspirálják. A nagyvárosi élet forgatagában van ő otthon, ennek változatossága, ezer meg ezer jelensége, mozzanata, alakja érdekli igazán. A nagyvárosi élet krónikása ő. Főként az emberi lélek köti le majdnem minden figyelmét, melyből a külső világra kevés marad. Innen van a leírásoknak majdnem teljes hiánya elbeszéléseiben. A szoba nem érdekli, csak a benne beszélgetők, a vidék, bármilyen hangulatos legyen is, nem vonzza annyira, mint egy arra haladó ember lelkiállapota, valakinek öltözete, arca nemigen köti le a figyelmét, annál jobban a jelleme. Nem azt mondjuk ezzel, hogy ne volna érzéke mindezek iránt, csak azt, hogy rajzolásukat nem tartja fontosnak, vagy legalább nélkülözhetetlennek. Másnak, pl. kedves íróinak, Flaubert-nek, Maupassant-nak csodálatosan színes képei bizonyára őt is gyönyörködtetik, de maga csak igen ritkán követi példájokat, mintha egy kissé lenézné a szavakkal való festést, vagy nem érezne szavaiban elé g színező erőt. Az bizonyos, hogy nem gondolkodik képekben, stílusában alig van metafora. A beszédben a világosságot, logikát, elmés fordulatokat jobban szereti a színeknél. Ezért bizonyos egyszínűség, néha szárazság van történeteiben még ott is, hol színfoltokat, hangulatosságot várnánk és szeretnénk.

Képzelete ebben az értelemben nem mondható színesnek, gazdagnak (ritkán ilyen pl. egyes meséiben, a Ninive pusztulásában stb.), de ha a lelkekbe kell pillantania, ha az emberi élet szövevényeit és jelenségeinek kapcsolatait kell világosan meglátnia s érdekes mesévé szőnie, ha egyes milieu-ket s alakjaikat kell megjelenítenie, akkor ez a képzelet élénk és erős, a legapróbb részleteknek is reális életet adó s mégis könnyed szárnyalású.

Ambrus azok közé tartozik, akik – az ő szavaival élve – „túlságosan sokat foglalkoznak úri énjükkel” s „fölöslegesen sokat társalognak önmagukkal.”, mert csak az ilyenek tudják az önmaguk és mások lelkét igazán megérteni és rajzolni. Különösen a tépelődő, önmagukkal vívódó, hamleti lelkek, általában a kényes, finom érzékeny lelkek érdeklik, mint láttuk, ezeknek minden rezdülését megérzi s rokonlélekre valló beleéléssel tudja nekünk is megérthetővé tenni.

Neki mindig és a tarka életnek minden mozzanatában az ember lelke a legérdekesebb, az emberi érzés, gondolat és akarás. Maga az emberi cselekvés csak másodsorban érdekli. „Az ember nem az, amit csinál – mondatja egy alakjával -, hanem az, amit akar. amit csinál, az: esetleg; amit akar: az korának törekvése, vagy az örök emberi” (Munkái XV. 91.).

„Csak egy csoda van a világon: az emberi léleknek a szövevényessége” (A csodagyermek). Alig van munkája, melynek lelki magja ne volna, eddigi ismertetéseinkből ez eléggé kitűnt.

Az elemző lélekrajznak mestere, de nem használja mindig ezt a leíró, analizáló, mondhatnánk, tudományos módszert, különösen kisebb dolgaiban. Sokszor csak meséinek levegőjében van a lélekrajz s alakjainak beszélgetéseiben, önmagukkal és másokkal való vitáikban. Nem kell, hogy sokat beszéljen lelkiállapotukról, mert alakjai úgyis kifogyhatatlanok a fontolgatásban, okoskodásban, tetteik magyarázatában, nézeteik megvédésében, érzéseik elemzésében.

A gyermeki lelket éppen olyan jól ismeri és rajzolja, mint a legbonyolultabbat s néha valóságos lelki-tanulmányokat ád novella-formában. A hypochondriát (Az iskolabetegség, Az okleveles tündér), az üldözési mániát (Rémlátás), az ölés és pénzszerzés őrületét (A parabellum, Szegény gazdagok), az agónia s a láz álomképeit (A kavics, Őszi napsugár), a testi kimerültség lélekbénító hatását (Overworking) egyforma tökéletességgel és intenzív erővel érzékíti meg. A haldokló jockey lelkiállapotában éppen úgy bele tudja élni magát (Finish), mint az alkoholistáéba (Aqua vitae), a gutaütött s haláltól rettegő bohócéba (Ostoba Ágost halála), a gondolatolvasóéba, vagy a hirtelen megőrülő légtornászéba (A gondolatolvasó, A kötéltáncos). Rövid állatlélekrajzai is finomak (Bob az oroszlán, Brunswick, Don Perez).

Mondanunk sem kell, hogy ez a lélekrajzoló, lélekjelentő művészet, mely az örök emberit revelálja, vagy az emberi lélek rejtelmes, sokszor kivételes erőit kutatja, munkáinak egyik legértékesebb tulajdonsága.

Jellemző dolgot azonban még meg kell említenünk. Ambrus emberei nem beszélnek mindig jellemzetesen, vagyis úgy, ahogyan tőlük várnánk. Nem azt mondjuk ezzel, hogy durva hibákat követne el e tekintetben. Nem, igen erős érzéke van a jellemzetes beszéd iránt. Milyen jellemzően beszélnek pl. a handabandázó és fontoskodó főispán (Solus eris), vagy a két vén hülye arisztokrata (Két öreg úr), a pesti újságírók (A haldokló előszobájában), vagy a színiiskolai növendékek (A gyémántgyűrű)! De van egy eredendő bűnük, hogy kevés kivétellel mind okosak, sőt, elmések és igen választékosan fejezik ki magukat. Néha kissé megsokalljuk az elmésségüket, beszélő készségüket és választékosságukat, s nem bánnák, ha lassúbb észjárásúak, nehézkesebb szavúak s érdesebbek volnának. Jellemük korlátain belül (mert ismétlem, az író nem követ el kirívóbb hibákat) egy kissé mindig Ambrus-nyelven beszélnek, amit persze többnyire szívesen megbocsátunk nekik.

Írónk igen okos, sokat tanult, világosan látó és rendszeresen gondolkodó ember, kinek a logika, a fogalom-analízis, az ítélet és következtetés biztossága egyik legerősebb oldala. Jellemző, hogy a „szellemi tisztánlátást” és „ítéletet” elsőrendű szellemi tehetségnek tartja, a képzeletet pedig csak másodrendűnek (Régi és új színművek II. 34.). Ez az erős logika nagy dialektikával, vitatkozó művészettel párosul, melyet az önmagával való sok társalkodás fejleszthetett ilyen tökéletessé nála, és amely munkáiban igen erősen érvényesül.

Alakjai fáradhatatlanok a vitatkozásban, taglalnak, bírálnak, magyaráznak, néha szinte értekeznek. ez a dialektika szintén jellemző vonása munkáinak. Valóságos szellemi assaut-k ezek a viták, melyekben egymást érik a pompás parade-ok s még pompásabb riposte-ok, a művészi cselek s a kivédhetetlen a tempo-vágások,  a heves támadások s a hidegvérű védekezések. Sokszor egy-egy novellája, vagy rajza nem más, mint egy vitatkozó dialóg (Casanova, Szerelem, Felvilágosodás, Eleőd kapitány kalandja, Martinovics, Hosszú élet, Kínos kötelesség, Lullaby, A házibarát stb.), néha csak monológ (Büszkeség, De profundis). Emberei szeretnek leveleket, vagy naplót írni, melyekben átengedhetik magukat a beszéd ömlő, hullámzó, ötleteket tajtékzó áradatának. Általában fényesen tudnak beszélni, s amint vitatkoznak, agy elmondanak valamit, történetek gombolyodnak le, mint orsóról a fonál, emberi életek képei vonulnak el előttünk, lelkek titkos érzései buzognak elő, vagy gondolatai lobbannak föl. Dialógjával plasztikus jellemrajzokat tud adni, intenzív hangulatokat tud kelteni s milieu-ket világítani meg.

A logika, vitázó készség s kifejezésbeli világosság nem volna elegendő költői alkotásokban, ha nem párosulnának velük más tulajdonságok is, s ezek már költői kvalitások. Ambrus dialógusa s általában stílusa több ilyen előkelő kvalitást mutat. annyi fordulatossággal, elmésséggel, finomsággal, legtermészetesebb folyamatossággal, szellemi előkelőséggel, hol komoly tárgyilagossággal és metsző analízissel, hol derült kedvvel és felsőbbséges humorral, hol éles dialektikával, hol a legfinomabb érzéseket sejtető hangulatossággal, kiapadhatatlan kedvvel és készséggel kevés író tud beszélni és beszéltetni nemcsak nálunk, hanem külföldön sem. A franciáknak e tekintetben kitűnő tanítványa és méltó versenytársa.

Tagadhatatlan, hogy aki így tud beszélni, szeret is beszélni és „észrevehetőleg nagyon szereti, ha magát hallhatja.” Ezt Dumas-ról mondja (Színházi esték 113.), de önmagáról is elmondhatná. Nem egyszer ő is beleesik a kitűnő causeur-ök hibájába: többet beszél a kelleténél. Dialógjai néha igenis hosszúra nyúlnak, alakjai néha bőbeszédűek és körülményesek. Abban a törekvésükben, hogy a témát egészen kimerítsék, néha bennünket olvasókat merítenek ki, s egy-egy fényes vita után úgy érezzük magunkat, mint a hosszú tűzijáték után, fáradt lesz a szemünk.

Humora életfilozófiájából fakad (melyről végül külön szólunk). Rendesen felsőbbséges, mulat az emberek gyarlóságain. kicsinyes gondolkodásukon, nagyképű fontoskodásukon, hiúságuk különböző fokozatain, önzésükön és falánkságukon, melyet frázisokkal és számító önuralmuk mázával leplezgetnek, kis dolgaikon és gondjaikon, melyeket nagyoknak s minden másnál fontosabbaknak képzelnek, modorosságukon és sablonos lelki berendezésükön, színészkedéseiken, gyerekes fortélyaikon, melyeket felülmúlhatatlan diplomata-művészetnek tartanak, ezen az egész furcsa életen, melynek célját nem ismerjük s melynek folytában a sors játékszerei vagyunk. Az ilyen felfogásból kesernyés humor szokott fakadni, s Ambrus humorában van is mindig legalább egy ürömcsepp, de azért távol marad a sötét pesszimizmustól, a világ- és embergyűlölő gúnyos kacajától. Tud jókedvűen tréfálni, szeszélyesen torzítani (Király idillek, Pierot és Pierette, Az ördög felesége, amerikai dolgai stb.), finoman parodizálni (Gauthier Margit), jóízűen mosolyogni és kacagni is (A barát vizet prédikál, A határállomáson, Vegyes kiadások, Új nemzedék stb.), de inkább hajlik a mélabú, a keserűség felé (Egy álom, Dalnokverseny, Lorántfi özvegye, Roland stb.) Ha kell, tud élesebb is lenni, s a szatíra sújtó pengéjét is szívesen forgatja (Rendelő óra, Az igazság, Haladás, A reformátor, A kor vezérei, Az erős ember stb.).

A humor Ambrus írásainak szintén jellemző vonása. Regényeibe, mint láttuk, igen sok van, novelláinak pedig háromnegyed része humoros, legalább részleteiben; tollrajzaiban, sőt bírálataiban is nem egyszer uralkodó.

Méltán nevezhetjük őt humoristának s hozzátehetjük, hogy a jobba közül valónak, mert humora életfelfogásából fakadó és természetes, nem csinált „Kopf-Humor”, egyéniségéhez tartozik s emellett gazdag skálájú, eredeti és finom.

Ha néhány szóval kellene összefoglalnunk Ambrusnak, az elbeszélőnek tulajdonságait, talán így tehetnénk (bár az ilyen kevés szavú definíció-félék magukban nem sokat mondanak): témagazdagság s kompozícióbeli formásság; nem túlcsapongó, de élénk és erős képzelet; erős logika és dialektikus tehetség; bizonyos egyszínűség és szárazság, melyet a leírások hiánya, a nem mindig jellemzetes beszéd s a dialektikus elem erő s érvényesülése okoz; kiváló lélekrajz; fényes humor; emelkedett világnézet ; igen finom és elmés stílus.

IV. Tollrajzai

A tegnap legendái és Nagyvárosi képek címen aktuális apróságainak egy részét gyűjtötte össze, melyeket röviden tollrajzoknak nevez. Post scriptumában szerényen fölveti a kérdést, hogy érdemes volt-e ezeket összegyűjteni, hiszen megjelenésükkor sem lehetett több súlyuk, „mint amennyit a jóhiszeműség, az elfogulatlanságra törekvés és az őszinteség ad nekik.” „Ha mégis megjelentek – úgymond – ennek magyarázat avagy mentsége: az a hitem (vagy talán csak képzelődésem), hogy ezek a zsörtölődések, tréfálkozások vagy mélázások tulajdonképpen nem naphoz kötött, hanem hosszú időn át újra meg újra ismétlődő, általános jelenségekről szólnak.” Készséggel igazat adunk az írónak. Érdemes volt őket megmenteni a feledéstől s érdemes őket elolvasni. Olyan előkelő szellemnek, mint Ambrus Zoltán, mindig van mondanivalója, ha ír s ez a mondanivaló sohasem közhelyek fakult papirosvirágaiból kötött bokréta, hanem egy eredeti elmének televény földjéből fakadó virágok csokra. Ha ma már hervadt is a virágok közül nem egy, illatuk nem szállt el végképpen.

Az idő változnak, de az emberi lelkek alapjukban véve ugyanazok maradnak, s ezek a tollrajzok majdnem mindig lelkekről és lelkekhez szólnak, mai örök aktualitást ad nekik. Mondanunk sem kell, hogy azoknak még érdekesebbek, akik Ambrust, a regényírót és novellistát szeretik, mert megannyi önvallomás ez a kilencven apróság s kiegészítik egyéniségéről alkotott képünket nem egy vonással.

Nem lehet itt célunk a két kötet kimerítő ismertetése, hiszen minden novellájáról sem szólhattunk, de nem mehetünk el mellettük csupán egy-két általános megjegyzéssel sem anélkül, hogy rámutatólag ne érintsük a köteteknek legalább néhány érdekesebb darabját.

RÉBUSZ. Egy költő-bohém temetése után párbeszéde dr. Fontossal, ki nem érti meg ennek a nagy tehetségű embernek életét, amely oly kevéssé volt racionális. Ő megmagyarázza neki, hogy mennyire boldog volt mégis ez a nagy fantaszta, mennyivel boldogabb, mint sok józan, mindennapi ember.

MISZTICIZMUS. Zola egy beszédéből kiindulva a „hit nélkül való pietás” föllendülésére mutat rá, mely reakció a materializmus babonás türelmetlensége ellen, mely „épp oly kegyetlenkedést vitt végbe a naivok lelkében, mint aminőt a vallások hajdan a máglyával és a kínzó eszközökkel.”

MOURET ABBÉ MEGTÉRÉSE. Ismét Zola egyik beszédéről, mely bevallja a naturalizmus csődjét, s a tudományt védelmezi a hit ellen. Fölényes gúnnyal szól Zola apostolkodásáról s finoman jegyzi meg, hogy „a bebizonyított igazságok igen szép dolgok, de épp arra a két dologra, amelyekről szó van, hogy t. i. kárpótlást nyújtsanak az elveszett hitért s forrásul szolgáljanak az irodalomnak és a művészeteknek, bizony nem elegendők.”

A DETRONIZÁLT SZERELEM. Octave Mirbeau cikket írt a Figaro-ba, melyben kikel a szerelem örök motívuma ellen a regényben. Ezzel szemben igen elmésen védelmében veszi a szerelmet, mely mindig örök és legkomolyabb témája marad az irodalomnak.

A SZÁMŰZÖTT TÉLÉMAQUE. Éles támadás az egységes középiskola terve ellen, mely a francia nyelvet kiküszöböli. Érdekes nézetek a nevelésről, a pedagógusokról, iskoláról, a francia szellemnek a magyarra való hatásáról. Éles, kissé túloz is egyben-másban, de sok igazság van benne, mely ma is gondolkodóba ejt.

TRISTIA. Elmélkedés Bismarck bukásáról és a hatalomról.

RENAN SZOBRA. Különösen a vége gyönyörű. Valóságos prózai óda Renanról.

TURGENYEV EMLÉKE. Turgenyevet védi egy bécsi úr lesajnálása ellen s megbélyegzi a múlt irodalmának felszínes, tudatlan és igazságtalan kritikáját.

LÓVERSENYEN. Lírai reflexiók a lóversenyről: mi az élvezete benne egy oda nem való embernek. A játékszenvedélyről s a lovak egyéniségéről.

ASZFALT BETTI (levél). Egy ember természetrajza, aki nem ismeri az igazi szerelmet, pedig az életben csak az ér valamit.

ŐSZI KONTEMPLÁCIÓK. Finom gondolatok Párizsról, melyről annyira eltérők a vélemények. Persze ma már egyes megfigyelései csak történeti értékűek, de ez semmit sem von le érdekességükből.

SZENTIMENTÁLIS SÉTA. Budapestről szól melyet szeret rengeteg hibája ellenére, mert fiatal, fejlődő, kiszámíthatatlan, nem megállapodott, mint a többi nagyváros.

A PREMIÉREK KÖZÖNSÉGE. Érdekes megjegyzések a premiére lélektanára vonatkozólag, s egynek intim vonásokból álló rajza.

Elmélkedéseinek gyakran novellisztikus, vagy dialógformát ad, ami még hatásosabbakká teszi őket. Lássunk ezek közül is néhányat.

EMLÉKBESZÉD. Megemlékezése gimnazista-korbeli világfelforgató írói egyesületükről s annak legszorgalmasabb tagjáról. Pompás humor s adalékok a kamasz-lélektanhoz.

KÉT FRANCIA. Plon-Plon (Napóleon J.), a „vörös herceg” s Banville a költő egy időben haltak meg. Megálmodja, hogyan jelentkeznek a mennyországban. Kitűnő jellemzése a két embernek: a herceg maga jellemz8i magát az úristen előtt, Banvillet Szent Ágoston védi.

AZ UTOLSÓ VILÁGOS PILLANAT. Munkácsy a szanatóriumban beszélget ápolójával a dicsőségről, életéről, nyomorúságáról.

MISZTÉRIUM KÉT JÓ PÁSZTORRÓL. Két jótékony püspökről. Az égben két doktor vitája, hogy az volt-e jótékonyabb, aki nagy alapítványokat tett, vagy a másik, aki mindenkinek adott, aki csak kért tőle.

MESÉK A KÖLTÉSZETRŐL. (A költő és a sertéskereskedő, Az érdemrend, A költő és a szabó, A költő és a sorsjegy stb.) kitűnő humoros apróságok, melyeknek tanulságai epigrammai csattanókként hatnak.

AZ IGAZSÁG. Dr. Stockmann (Ibsen Népgyűlölőjének főalakja) és Renan képzelt párbeszéde az igazság relatív, chimerikus voltáról. Valóságos kis delicatesse irodalmi gourmet-k számára.

PORCIUNKULA ÜNNEPE. A pápa és titkára beszélgetése a franciskánusok megrendszabályozásáról s két baráté ugyanerről a témáról. Igen jóízű humor.

REGÉNYTÁRGYAK. Borszéki regényíró elmélkedései a regényírásról, hogy vajon a külső világ színes festései az értékesebbek-e, vagy a szubjektív vallomásokat tartalmazó lélekrajzi történetek.

NEMZETÜNK BARÁTJA. A Minerva Társaság megválasztja J. H. Sherry-Brandyt kültagnak, ez megjelenik s évekig potyázik Magyarországon, mint vendég. Jó torzkép.

ROSE POMPON. A híres hetéra mennybemenetele. Szent Ágoston vitatkozik Szent Katalinnal s védi Rose Pompont. Finom kis misztérium s elmélkedés arról, hogy a nagy hetéra-typus is kivész, ragyogásukhoz a „zsarnokság őrült luxusa kellett”, „ma, a józanság korában a szépség rövidárú, s a pogány szerelem nem nagy esztelenség, csak apró infámia.”

A SZERENCSE MALAC. A legújabb színházi disznóság, melyen mindenki fölháborodik s melyet mindenki megnéz.

WORTH. A másvilág mirtusligeteiben sétálók beszélnek a nőről (Erasmus, Sokrates, Pyrrhon stb.), a vitába Worth a nagy nőszabó is beleszól, de végre is kidobják a Gondolkozók Klubjából.

*

Tollrajzainak különálló csoportja a Berzsenyi báró és családja („tollrajzok a mai Budapestről”), melyek három éven keresztül a Hét-ben jelentek meg, s általános feltűnést keltettek szellemességükkel, friss aktualitásukkal és merész szókimondásukkal. A negyvenhat színdarab-formában írt jelenet a lipótvárosi pénzarisztokrácia világát mutatja be. A bárói család négy tagból áll. Az első békásmegyeri és berzsenyi Berzsenyi Jaques báró s egyszersmind a legmulatságosabb alakja a dialógusoknak. Milliomos, újdonsült „zászlós úr”, aki arisztokratább a legrégibb mágnásnál és buzgóbb katolikus a római pápánál. Megvan benne a parvenu minden nevetséges vonása: a felsőbb körökbe való kapaszkodás, a sport-sznobizmus (a báró versenyistálló-tulajdonos, kinek lovai még eladó-versenyekben sem jönnek be soha), a félműveltség, néha egész műveletlenség, a hiúság és modortalanság, a nyilvánosan tüntető bőkezűség és a titkos fukarság. E mellett semita kedélyesség és élni-vágyás jellemzi. Felesége a báróné szintén típus, de jelentéktelenebb szerepet játszik éppen úgy, mint az írói s néha honleányi allure-ökkel feltűnő s magát igen okosnak tartó, büszke Blanka bárókisasszony. A bárónak méltó társa a legtöbbet szereplő és beszélő Elza, ez a szabadszájú, elkényeztetett és elkapatott intelligens kisasszonyka, aki folyton borsos francia regényeket fal, aki mindenkiről és mindenről véleményt mond, s alkalomadtán a legkényesebb témákról is szívesen eldiskurál. Különben csupa eleven ötlet, jókedv és csípős irónia. ez az alak igazán él, a többi gyakran karikatúrába megy át. – Mellékalakok: Héthársyné, született báróné, Berzsenyiék előkelő és leereszkedő barátnéja, Soroksáry Miska gr., címzetes segédfogalmazó, zsúralak és hozományvadász, Bertalan Dóri jogtanácsos és cégjegyző egy előkelő bankban, Rejtvényi Elek a mosdatlan szerkesztő, Berzsenyi Zoltán joghallgató, lipótvárosi aranyifjú és nagy antiszemita, Melanie, a báró okos és hálás barátnője és mások.

Berzsenyiék mozgalmas életet élnek. Ott látjuk őket mindenütt: az operában, a tárlaton, az V. ker. független polgárok klubjának ünnepségén, Karlsbadban, „Smekszen”, Abbáziában, Balaton-földváron, Ischlben, Baden-Badenben stb. Szellemi életük nem kevésbé mozgalmas. Minden iránt érdeklődnek, mindent megvitatnak egymással és ismerőseikkel. Így szó esik az aszfaltbetyárság intézményéről, a magyar iparról, az úrileány-színésznőkről, az idegen szavak kiküszöböléséről, igen sokat  lovakról és lóversenyről, balkáni államtitkokról, az irodalom- és műpártolásról, Blanka népdrámájáról, a báró újságjáról, az új modern egyházi szónokról s a katolikus nagygyűlésről, a könyvvásárlásról, pénzkéréskor a pénzpiac nyomasztó helyzetéről és száz más aktuális és nem aktuális kérdésről.

A dialógusok humorának kiapadhatatlan forrása az öreg báró, aki elég gazdagnak és tekintélyesnek érzi magát arra, hogy mindenről leereszkedő véleményt mondjon, ilyenformán:

„Igen célszerű, ha a nép részegeskedés helyett Petőfit olvassa. Hadd tudják meg a parasztok is, hogy szorgalommal mire viszi az ember.” „Tudakozódom, s hallom, hogy ez a Vörösmarty egészen érdemes férfiú… Auspitz, az én könyvvezetőm értesített engemet a szerencsés találkozásról, hogy ez a Vörösmarty a miniszterelnök apósa legyen.” Egy bibliai festményről ez a véleménye: „… ha én ilyen pofonarcokat akarok látni, akkor bemegyek az Orczy-kávéházba s nem pártolom a művészetet.” „Bizonyára én barátja vagyok a szabadelvűségnek, sőt, nem idegenkedem a demokratikus elvektől sem, mert az egyenlőség barátja vagyok, aki én és egy gróf közt nem látok semmi különbséget.” „Én síromig a nép barátja leszek, ha a nép nem is érdemli meg, hogy pártolja őt.” „Általában egy könyvtárnál az a fő, hogy mindenben mértéket tartsunk; a túlságosan sok olvasmány sohase élvezetes, ellenben mindig van valami jó vagy legalább kellemes abban az olvasmányban, amelyik kevés.”

Mindenik jelenetben tömérdek a szatíra, elmésség, röptében megrögzített friss megfigyelés a pesti előkelő zsidó-társadalomból megfelelő zsidós-németes-pesties stílusban, amely maga is kitűnő megfigyelésről és tanulmányról tesz bizonyságot. Természetesen különböző értékűek, van köztük bágyadtabb, viszont sok kitűnő, melyet jókedvében írt a szerző. A túlzás, torzítás is sok benne, ami vele jár a szatírával, az ismétlés szintén. Az ilyen dolgok bizonyos egyszínűségtől és egyhangúságtól sohasem lehetnek mentek, hiszen végre is egy témáról játszott variációk.

Folytatása a ciklusnak A Berzsenyi leányok tizenkét vőlegénye (mely szintén három évig folytatódott a Hét-ben), s mely huszonkét variáció arra a témára, hogy „visszament a partie.”

A jelenetek színhelye itt is változik, s hol a Nádor utcai palota, hol a báróék vidéki kastélya, hol Ostende, Gmunden, vagy Alt-Aussee stb. A rendes alakokon kívül itt több újat is látunk, főképpen a vőlegények közt, így Telekdy Miklós huszárhadnagyot, dr. Izsó Alfréd ügyvédet és képviselőt, a „kis Disraelit”, Gaston Beert, a rokont, Szilasy Marcelt a nagy festőt, Ralph Trafalgart a nagy hegedűművészt s másokat. Talán a legfényesebben rajzolt alak köztük a felkapott, európai-hírű piktor a maga határtalan önhittségével és piszkos kapzsiságával.

Az író itt is kifogyhatatlan a szellemes szócsatákban és humorban.

Mintegy befejezi a ciklusokat az Új idők c. dialóg (Munkái XVI.), melyből megtudjuk, hogy a bárón már meghalt, a leányok férjhez mentek s a báróban még megvan „ifjúkori idealizmusa” a szép nők iránt.

A hatvankilenc Berzsenyi-dialógusban sok az aktualitás, de nem annyi, hogy idővel elavulttá tenné ezeket a finom tollrajzokat, melyek egyrészt, mint egy új milieu-nek első és sokoldalú rajzai irodalmunkban* (* Herczeg Ferenc Andor és Andrása (Új Idők 1902., kötetben 1903.) már ezeknek hatása alatt készült.), másrészt mint érdekes korképek a huszadik század elejéről mindig értékesek maradnak.

V. SZÍNI BÍRÁLATAI

Belletrisztikai művei mellett színi bírálatai is becsesek. Az 1882-ben kezdődő bírálói működése megelőzte a belletrisztikait, s később párhuzamosan haladt vele egészen mostanáig, amikor színigazgatói állása következtében megszakad, legalább egy időre. Mint egyes lapok színházi referense és külföldi darabokról egyaránt írt kritikákat, de három gyűjteményébe csak a külföldiekről írtak egy részét gyűjtötte össze. A régi és új színművek előszavában kissé mentegetőzik összegyűjtésükért, pedig inkább azért kellene mentegetőznie, hogy csak ennyit gyűjtött össze.

Színi kritikái, melyekkel, mint maga mondja, „az igazi művészet és a jó ízlés kultuszát” iparkodott szolgálni, a legjelesebb színi bírálóink sorába emelik, mert benne a szigorú tárgyilagosság, az egyoldalú és merev dogmatizmus nélküli megértő méltányosság, melyet minden igazi kritikustól megkívánhatunk, rendkívül finom és romlatlan ízléssel, széleskörű és nem fölszínes műveltséggel, éles elemző ésszel s nagy írásművészettel párosul.

Színházi esték c. négyszáz oldalas könyve s a Régi és új színművek címen megjelent két füzet 45 írónak 69 darabjáról szóló bírálatait tartalmazza. Az írók közt szerepel: 20 francia (35 darabbal), nyolc angol, hét német, öt spanyol, egy norvég, egy olasz, egy orosz, egy görög és egy római (összesen 34 darabbal). Sophoklestől Knoblauchig érdekes sora vonul el előttünk a színdarabíróknak a klasszikus nagymesterektől kezdve a közönséges kontárokig és érdekes sora a daraboknak a legjelesebbektől kezdve a legsilányabbakig.

Így a legkülönbözőbb tárgyakkal állván szemben, a bíráló eljárás legkülönbözőbb módjait alkalmazza a bírálatának hangját, modorát is folyton változtatja, ami változatos olvasmánnyá teszi gyűjteményét még egyfolytában olvasva is.* (* Nb. a kritikákból összegyűjtésükkor elhagyta a színészek játékára vonatkozó részeket, amit igen sajnálunk. Nagyon érdekes lett volna ránk és a későbbi korra nézve, ha pl. a Nemzeti Színház jeles művészeiről is hallhattuk volna A. Z. véleményét. Milyen finom méltatását olvashatjuk,k hogy csak egy példát említsünk, Az agglegények bírálatában. (M. Hírlap. 1891. 179.) Náday Ferenc művészi játékának!)

A tizenkilencedik századit megelőző drámairodalom alkotásairól csak néhány bírálata van.

A Plautus Miles gloriosusáról szóló a legelsők közé tartozik (1882), sok érdekeset mond a darabról, de még egy kicsit „tudományos”, nehézkes. Sophokles Oedipus királyáról szólva kiemeli, hogy azért ragad meg ma is bennünket ez a nekünk egészen idegen világból való tragédia, mert Oedipus szenvedésében egészen olyan, mint mi vagyunk.

Shakespeare-nek két darabjáról ír, a Velencei kalmárról és a Makrancos hölgyről. Az elsőben különválasztja az eltévedt gyűrűkről szóló darabot (5. felv.), melyet különösen kiemel és méltat, a három szekrényről s a zsidóról szólót. A Shylock-darabot illetőleg érdekes vitára kel a magyarázókkal, tagadja, hogy tragikum volna benne, s a zsidó hatalmas indulatainak erővel teljes kifejezését tartja Shakespeare remekének. – a másik darabról szóltában érinti a nőkérdést, s a darab komédia-stílusát hangoztatja. Így is kell játszani, Petrucchiónak durvaságai mellett kedvesnek, elegánsnak, megnyerőnek kell lennie, Katának pedig komikusnak. Ha nem így játsszák, a darab mai színpadon nem hat.

Moliére Képzelt betegét gyenge darabnak tartja, mely alapjában véve szomorú és keserű szubjektív hátterénél fogva.

Racine Britannicusáról szóló bírálatát a polémia teszi érdekessé. A darabnak nem volt hatása, ennek okait kutatja, aztán szembe helyezkedik a színi kritikával, melyben a „commis voyageur-ízlés és gondolkodás” erősen hódít s mely megtámadta a Nemzeti Színház vezetőségét azért, mert Racine darabját előadatta. „A mi színházi kritikánkat – úgymond – túlságosan szuggerálja és irányítja egy olyan közönség, amelyet a Nemzeti Színháznak még nevelnie kellene.”

Lessing Bölcs Náthánjában, melyet a közvélemény hidegnek talál, sok melegséget födöz fel s kifejti, hogy mi avult benne, mi nem, s hogy mi a Náthán alakjában nem a bölcsességet szeretjük, hanem a jóságot.

Lope de Vega Király és pór-járól írva magával a gyenge darabbal alig foglalkozik, ez nem érdekli, hanem inkább az érdekes szerzővel, akinek, noha se nagy jellem, se4 nagy költő nem volt, dicsősége rendkívüli arányokat öltött. ezt a különös jelenséget az akkori spanyol színház és közönsége magyarázza meg.

Alarcon Hazug-járól szólva is kitér a spanyol színházi viszonyok jellemzésére, mert ezeket a régi spanyol darabokat csak az akkori milieu-be helyezve lehet igazán megérteni és méltatni.

Calderon Zalameai bírójáról másokkal ellentétben azt tartja, hogy ez a nép önvédelmének drámája, s ebből a szempontból tárgyalja, kiemeli továbbá Pedro Crespo egyszerűen igaz és művészileg sokoldalú alakját.

Moreto Közönyt közönnyel c. vígjátékának értékét jellemzésbeli finomságai, örök témája s egy fényes nagy jelenete adják meg. Finoman mutat rá a Makrancos hölggyel való rokonságára is.

A tizenkilencedik századbeli francia drámákról szóló bírálatai a legértékesebbek s a francia dráma történetéhez is jelentős adalékokat nyújtanak.

Hugo Viktor drámáiról szólva (Borgia Lukrécia, Angelo, Tudor Mária) belehelyezi őket a francia romanticizmus korába, szól a romantikusok egykor forradalmat keltő jelszavairól, melyek ma már alig jelentenek valamit, különös felfogásukról lélekrajz dolgában, ellentéthajhászó stílusukról, színpadi masinériájukról, hogy Hugo darabjainak ma már szembetűnő nagy fogyatkozásait világosan láttassa, s egyszersmind megmagyarázhassa.

Dumas fils-t szereti mint regényírót, s mint drámaírót is, de azért vele szemben sem elfogult, pl. kiemeli, hogy A bagdadi hercegnő témáját minden szemfényvesztő ügyeskedése ellenére sem tudja megoldani. A nők barátja és a Váljunk el között finom párhuzamot von, s kiemeli Dumas darabjának jellemzésbeli művészetét és szellemességét. „Az ő szelleme nem szikrázik, hanem sugárkévékben özönlik; képei, hasonlatai mint a villamosfény egész horizontokat világítanak be; a mot-i nem mulattatnak, hanem gyújtanak.” A tékozló apának líraiságát emeli ki (D. és apja viszonya), s nagy technikáját. Mi ennek a titka? „Varázslata a jelenítés, az érzékeltetés rendkívüli erejében rejlik. Az alatt a két első felvonás alatt, mely egy-egy pillanatig tán hosszadalmasnak tűnt föl, olyan biztossággal rajzolta meg alakjait, úgy megfogta számokra szimpátiánkat, a puszta könnyedségeknek látszó tollvonásokkal annyira megvilágította a helyzetet, hogy mindazt, ami történik, várjuk, óhajtjuk.”

Sardou Az agglegények-ben a vígjátékba egy drámát ékel, melynek sok a lélekrajzi gyöngéje, a vígjáték maga elsőrangú kompozíció. Thermidorjában főként az érdekli, hogy Sardou mennyi személyes érzést vegyített bele.

Meilhac, Daudet, Maupassant és Feuillet darabjairól (illetőleg a műveikből csinált darabokról) írt bírálatainak különös értéket ad a négy írónak igazán pompás és a rendes színi kritikák színvonalát meghaladó kis jellemzése.

Rostand Cyrano de Bergerac-járól egész tanulmányt ír. Kissé mintha szigorú volna a darab iránt, nagyon sok mesterkéltséget talál benne, szellemességét sem találja mindig igazinak. A sokat magasztalt darab hibáit valóban éles szemmel födözi föl, de mintha nem venné észre sok költőiségét s figyelmen kívül hagyná a verses formának tartalom- és hangulat-emelő nagy erejét. Különben egyike legtartalmasabb bírálatainak.

Lavedan darabjairól (Sire, Édes a bűn) nagy szeretettel és dicsérettel szól s éles szavakkal kel ki közönségünk műveletlensége és durvasága ellen, mellyel szemben védi a darabok finomságát és tartalmasságát. „A mi közönségünk egy részének kissé „magas” az a tónus, amelyen Lavedan szól és az is, amit mond; de a világon mindenütt a legfinomabb holmi az, amelynek a legkevesebb a fogyasztója; a bazárokban mindenütt nagyobb a forgalom, mint az ékszeresboltokban” – jegyzi meg gúnyosan.

Brieux-t szintén védelmébe veszi (A bölcső, Suzette), akit nálunk lesajnáltak moralizáló irányzata miatt. „Az ilyen darabokat – úgymond – tételes daraboknak nevezzük akkor, ha a tételt elutasítjuk; s a „problémát” magasztaljuk benne, ha dicsérni akarjuk. Szóval Brieux tételes darabokat írt.”

A modern francia szerzők közül egyesekkel ugyancsak keményen bánik el. Flers és Caillavet darabjainak kiemeli operettszerűségét, alakjainak ósdiságát tetszetős modern öltözködésük és nyelvük dacára, szatírájuk igazságtalanságát (A zöld frakk), meggyőződésük és őszinteségük hiányát, meg hamis érzelmességüket (Primrose kisasszony, erről szóló bírálata egyike a legszellemesebbeknek).

Bernstein darabjaiban (Az ostrom, A titok) leleplezi a rendkívüli technikával maszkírozott üres hatásvadászatot és lélekrajzbeli gyengeséget. Hiába, az egyszerűség „fényűzését a drámaíró csak akkor engedheti meg magának, ha egy személyben pszihológ is, íróművész is”.

Bataille darabjainak (A szerelem gyermeke, A fáklyák) szintén hazug voltát s hatásvadászatát emeli ki, meg rettentő bőbeszédűségét. „Ez a rettenetes szóár! Csakis a félnapon át tartó folytonos eső lehet ennyire untató és ilyen nyomasztó hatású.”

Többi bírálatai nem francia darabokról szólnak. Ezek közül legkiemelkedőbb az Ibsen Nora-járól írt (a darab első előadásakor 1889-ben). Egész lélektani stúdium a legaprólékosabb megfigyelésekkel, melyek mutatják Ambrusnak szigorúságát és kényességét e tekintetben. Nora lélekrajzában igen sok hibát, sok csináltságot vesz észre s egyáltalában nincs elragadtatva a darabtól. A társadalom támaszairól már fölényes gúnnyal szól, s igen szigorúan ítél. A tenger asszonyában kiemeli a nagy színpadi művészetet, mellyel mindig hangulatot tud kelteni, de nem hallgatja el rafináltságát, sokszor hazug és homályos voltát sem. Úgy érezzük, hogy ha talán kissé szigorúbb is a kelleténél Ibsen iránt, nem igazságtalan (hiszen nem rosszakaratú), és sok tekintetben helyesebb világításban láttatja a nagy norvég alakját, mint az Ibsen rajongóknak görögtüze és tömjénfüstje. Felfogását érdekesen világítja meg a következő párhuzama: „Az észak felől érkező komoly férfiak, akik Dumas fils halála óta birtokukba vették a színpadot s a drámairodalomban magukhoz ragadták a vezetést, nagyobb fákba vágják fejszéjüket, mint Dumas fils, nagyobb hegyeket mozgatnak, nagyobb problémákat firtatnak, igaz. De mialatt fárasztó részletességgel adják elő pontról-pontra vitatható új eszméiket, gyönyörködtetnek-e ennyire, akár a tartalom világosságával, akár a forma pompájával? Hogy alakjaik „reálisabbak”? Hogy nem aggatnak magukra színes színpadi köntöst s hogy ellenkezőleg a vieux jeu összes figuráin van némi theatrális kendőzés: meglehet. De vajon ama szigorúan „reális” alakok, komplex lelkükkel, melynek mélyén – minden erőlködés ellenére is – a legtöbbször csak homályosságot látni, meg tudnak-e ragadni bennünket azzal az erővel, amellyel ezek a derűsebb, régimódi jellemek? És mikor egyéniségük jogaiért mély fejtegetésekbe bocsátkoznak, vagy rideg önzéssel marakodnak, van-e annyi élet a színpadon, amennyi a vieux jeu e megkapó figuráiról sugárzik felénk?”

Shaw-val, kit nálunk megtettek nagy költőnek és filozófusnak, szinte kegyetlen gúnnyal bánik el. Rámutat óriási önhittségére, mellyel mindent lenéz önmagát kivéve, szó-zsonglőrködésére, hogy mindent csak a hatás kedvéért mond s mindannak ellenkezőjét szintén, filozófiai fejtegetéseinek sekélyes, közhelyszerű voltára, elmésségének nehézkességére, alakjainak báb voltára. Miért tetszik annyira? Mert „a sokaság lelkét is úgy lehet a legkönnyebben megejteni, ha rosszat mondanak előtte azokról az eszmékről, amelyekhez még nem tudott fölemelkedni és általában a megismerés, az emberi szellem nyugtalankodásának és fáradozásának tiszteletreméltó eredményeiről, mindarról, ami a sokaságnak: csak gyanús idegen.”

Képzelhetjük, hogy ha Shaw-t, kit máskülönben tehetséges írónak tart, így ítéli meg, mit szól a tehetségtelenekről.

Schnitzlernek Az élet szava c. darabjáról írva szabadjára ereszti humorát s élesen, metszően gúnyolódik. Feltárja a darab üres hatásvadászatát, frázisosságát, hamis irányzatát és még  hamisabb lélekrajzát s megvilágítja, hogy a Raupach-szerű történetet hogyan cifrázza fel az ügyes bécsi doktor maeterlinckizmjussal, wildeizmussal. „Drámái – úgymond – nem drámák, nem emberek életét tükröző színdarabok, csak dialogizált tárcacikkek, amelyekben – meg kell adni – bizonyos franciás választékossággal fejezi ki a közhelyeit vagy a stirneriádáit.”

Knoblauch A faun c. komédiája, mely annak idején annyiszor került színre a Nemzeti Színházban, hogy a jóízlésű ember szégyellte magát, s mely közönségünk egy bizonyos részét olyan hihetetlen gyönyörűséggel töltötte el, némi ügyeskedést leszámítva rettentően silány és banális dolog volt, amit Ambrus nagy könnyűséggel mutat ki.

Bírálatainak fő jellemző vonása, mint rövid ismertetésünkből is láttuk, az igazság keresése témában, lélekrajzban, jellemzésben, beszédben. Ha ezt nem talál valamely darabban, szigorúan ítél. A hamis nagyságok kíméletlen leleplezője, merészen szókimondó kritikus társaival és a nagyközönséggel szemben. A meggyőződés embere, aki éppen ezért – a megalkuvások mai korában – gyakran szembehelyezkedik a közvéleménnyel, e tekintetben méltó utódja a színi kritikus Gyulai Pálnak. Élesen meglátja a darabok sebezhető pontjait. Tárgyilagosan mutat rá kiváló művel gyengéire és egészen silányak esetleges jó oldalaira. Nem nyomja el lelkesedését, melyet a szellemesség, a tónus előkelősége, a jellemzés és lélekrajz finomságai, vagy a szerkezet jelessége keltenek benne, ezeket örömmel emeli ki mindig, de nem nyomja el a kontárkodását, vagy derültségét sem. Ilyenkor fölényesen gúnyos lesz, s valósággal kikacagja a darabot.

Külön ki kell emelnünk pompás tartalom-elmondásait (pl. Sardon: Az agglegények, Meilharc: Pépa stb.), s a színművek alakjairól adott apró, éles körvonalú jellemzéseit, melyek a novellista nagy készségére vallanak. Szellemességét és írásainak mindig ízlésesen előkelő színvonalát belletrisztikai működésének ismertetése után felesleges volna külön méltatnunk.

VI. TANULMÁNYAI

Irodalmi tanulmányai közül, melyeket Vezető elmék c. kötetében gyűjtött össze és szerényen „irodalmi karcolatok”-nak nevez, kiválik kilenc, melyek egy angol és nyolc francia regényíróról szólnak, s a Klasszikus Regénytár egyes köteteihez bevezetéseknek készültek. Nem kimerítő monográfiák akarnak lenni, hiszen csak pár oldalasak, inkább kis essayk, melyek tárgyukat csak bizonyos szempontokból világítják meg, de azért általános képé rajzolására is törekszenek.

Dickensről szólva két nagy írói kvalitását emeli ki: csodás jelenítő erejét, mellyel az embereket és dolgokat elénk állítja és közvetlenségét, mellyel együttérzésre kényszerít.

Balzacról néhány életrajzi adatot mond, de csak annyit, amennyi munkásságának megvilágítására kell, s amennyit egy kis essay megbír (a többinél ugyanígy tesz). Szól megjelenítő erejéről, mely analízisén alapszik, a grandiozitás iránti vonzalmáról, kifejezésének sokszor Shakespeare-i erejéről, s kiemeli jelentőségét a regényirodalom történetében: úttörője a naturalizmusnak s átalakítója magának a műfajnak.

Flaubert szerinte csodásan mélyre lát a tökéletesen fejezi ki a látottakat képfestő művészetével, mely utódaira annyira hatott. A nyelvi kifejezésben hihetetlen gond és színpompa jellemzi. Finoman fejtegeti azután, hogy mennyire általános emberi a Bovaryné története és milieu-rajza.

A Goncourt-ok közös működéséről gyönyörű lélekrajzi képet rajzol a Fréres Zemganno természetes belevonásával és részletes ismertetésével. Vívódásaik, törekvéseik jobban érdeklik, mint munkáik, melyekből hiányzik is az igazi nagyság.

Daudet-ról azt tartja, hogy „nincs olyan tulajdonsága, amely egészen az övé”, vagyis írói egyéniségében kevés az eredetiség, Dickens és Flaubert erősen hatottak rá. Hatása mégis nagy és általános volt, melynek okait érzelmességében, humorában, írásművészetében s előadásának bájában keresi.

Zoláról szóló essay-jében finoman szétválasztja Zolát, a naturalizmus apostolát a regényíró Zolától. Elmélete hamis volt (fő gyöngéje a képzeletnek a megfigyeléssel való helyettesítése, ami absurdum) és elavult, művei közt kiválók vannak s legjobb cáfolatai saját elméletének. Itt kissé sokat foglalkozik és hadakozik a naturalizmus elméletével s elhanyagolja Zola regényeit. Ezt a hiányt több Zola-cikke pótolja.

Id. Dumas-t szépen megvédi az ellen a fölfogás ellen, hogy amit írt, „nem irodalom”. Mint nagy mesemondót méltatja, s szép és meggyőző szavakat mond a mesének halhatatlanságáról az irodalomban.

Dumas fils-el látható szeretettel foglalkozik. Félszázadig uralkodott a lelkeken a páratlan sikerben és dicsőségben volt része (érdekes kitérés apjával való viszonyára). Kaméliás hölgyével új irányt kezd a drámairodalomban, mikor a színpadot megnyitotta a mélyebbre ható gondolkozásnak. A nemesebb értelemben vett drámaalkotásnak nagymestere, az újabb idők egyik legszenvedélyesebb gondolkodója és moralistája (finom elmélkedés az erkölcsről). Stílus tekintetében csak a tizenhetedik század nagy mesterei vetélkedhetnek vele. Itt is inkább általános képet ad, részletekbe, munkáinak fejtegetésébe nem bocsátkozik.

Cherbuliez életrajzából többet ad, mert őt alig ismerik nálunk, s munkáit felszínesen ítélik meg. Kis essay-je rehabilitálni akarja Cherbuliezt s azt fejtegeti, hogy nagy tudása és tudós volta nem sorvasztotta el költői tehetségét, hanem táplálta.

Ezek a kötetnek kb. csak egy negyed részét teszik. Van bennük sok olyan, ami nem új s a nagy közönségnek szólva csak általános tájékozódást akar nyújtani az egyes írókról, de van olyan plus is mindegyikben, mely új s inkább a hivatottaknak van szánva. Ez a plus s az ismert megállapítások egyéni formája adja meg essay-nek értékét.

A többi tanulmány nem összefoglaló, hanem inkább részletmunka.

Flaubert, mint kritikus érdekes kiegészítése a Flaubert-essay-nek. Georges Sanddal való levelezésének kiadása alkalmával (1884) arról szól, hogy Flaubertben a nagy regényíró mellett milyen nagy kritikus rejtőzött.

Zola-regényekről címen négy, különböző időben írt ismertetését foglalja össze. Az Au Bonheur des Dames (Hölgyek öröme) c. regényét igen részletesen ismerteti és bírálja megjelenésekor, tárgyilagosan emelve ki fény- és árnyoldalait. Érdekes és új az a megfigyelése (ma már közkeletű igazság), hogy Zola, a romanticizmus kérlelhetetlen támadója és üldözője, maga is mennyire romantikus, hogy a képzelet nagy ellensége mekkora képzelettel dolgozik, s az erkölcstelennek kikiáltott író mennyire moralista. A Béte humaine-t (közben a Réve-ről is beszél igen finoman) erősen elítéli milieu-jének mondvacsináltsága, alakjainak és meséjének irrealitása s dilettáns tudományoskodása miatt.

A Germjinal-ról s Fécondité-ről röviden szól (az utóbbiban inkább fejezett egy regény-ciklusára pillant vissza, s politikai meghurcolásáról szól). – Általában amilyen gúnnyal bánik el Zolával, a dilettáns filozófussal, demagóggal és rossz elmélet-gyártóval, éppen olyan komoly nagyrabecsüléssel szól róla, mint íróról. Ambrus a lényegest mindig el tudja választani a lényegtelentől.

Az újkori Demokritosz címen Renanról írt két cikkét foglalja össze. Az elsőt Renan Souvenirs d’enfance et de jeunesse-ének megjelenésekor írta (1883), s Renan „homályos vallásos érzületét”, költői temperamentumát emeli ki, s azt találja, hogy ő fejezte ki legjobban korunk szellemi vívódásait. Második cikke Feuilles détachées-jának (1892) ismertetése. Itt inkább magát Renant beszélteti, az ő gyönyörű gondolatait tolmácsolja művészi fordításban, s igen bölcsen és nem fölöslegesen, mert hiszen hányan ismerik nálunk Renant? Cikkeit méltán nevezi „strófák”-nak, mert egyes részeik valóban igazi költemények prózában telve csodálattal és szeretettel az iránt a „jó, szent és nagy” ember iránt, kit annyit bíráltak és rágalmaztak. Egy dologban mindenesetre egyetértünk, úgymond. „Abban, hogy a jelen idő legnagyobb poétája halt meg benne, aki a legtöbb misztériumnak nézett a mélyére, s aki szavának ezer varázslatával megaranyozta ezeknaek a misztériumoknak a rémségeit, mint a napsugár játéka a mély vizek fölszínét.”

Nagy halottak ravatalánál címen három alkalmi megemlékezését adja Taine-ről, Sarcey-ről és Maupassant-ról. Taine-nek sokoldalú és mégis egységes egyéniségét domborítja ki, s milieu-elméletének nagy hatását jellemzi. Rövid, szabatos kis rajz, szinte mintaszerű. Sarcey-ról való megemlékezése színes, költői. Maupassant-ról lelkesedéssel és szeretettel ír, valóságos költői lendülettel. Hadd idézzük egy szép részletét: „Nemcsak a legkiváltságosabb hatalmú és legpazarabb íróművész volt, sokkal több életet tükröztető, mint őse, a halhatatlan olasz (Boccaccio), hanem egyszersmind egyik legtisztább látású ismerője az emberi szívnek, az emberi lélekben jól megférő bonyolultságoknak és ellentmondásoknak, az emberi ösztönök egymásra hatásából kialakuló szövevényeknek másfelől pedig az egész természetnek, a világ és az ember kapcsolatának, a dolgok és az emberi élet egybefüggésének és talán legkivált a természeti szép mindenféle fajta, kis és nagy forrásának. Tehát: a mi időnk lelkéhez szóló filozóf, akinek keserűségeit többen érezték át, mint a Schopenhauer pesszimizmusát (mert hisz a zsenik nyelvén beszélt, amelyet tömegek és kiválasztottak egyformán megértenek), s azonkívül egyik legkalandosabb képzeletű költője is ennek ami szomorú időnknek, amelynél olthatatlanabb vággyal egy kor sem epedett a rejtelmes, a megfoghatatlan szép, az örök megérthetetlen s a nem hitt, de annál inkább esdett földfelettvaló, az örök titokzatos után.”

A pesszimizmus új bírálója címen Bourget Essais de psycholoie contemporain (1883) c. kötetét ismerteti, melyben Bourget öt modern író lelki életét elemezve rámutat a legújabb, általános betegségre, a pesszimizmusra. A következő cikk (Kesztyűs kezű írók) fele is Bourget-val foglalkozik, s a Physiologie de l’amour moderne-t (1891) ismerteti. A Physiologie éppen akkor jelent meg, amikor Feuillet meghalt, kit éppen Bourget szorított ki az előkelő világ olvasóinak kegyéből.

A Bashkirtseff Máriáról, erről a geniális fiatal orosz leányról írt megemlékezése (levelei megjelenésekor) egyike legszebben írt tanulmányainak, mely olyan érdekes, mint egy regény, s mely lélekrajzilag megkapó, élénk és színes képét állítja elénk ennek a kivételes, modern női egyéniségnek.

Arséne Houssaye-ról is érdekesen ír, az egykori dandy-regények gyártójáról, kit méltán tart az újabb lenge erkölcsű irodalom finomabb és kevésbé finom művelői atyamesterének.

Pierre Louys antik tárgyú Aphrodite-ját (1896) először ismertette nálunk, mint több más francia munkát is. Hatása óriási volt ennek a regénynek, s rövid időre valóságos iskolát csinált. ez a hatás magánál a könyvnél is érdekesebb. Tartalmát valóságos novellaként, rendkívül élénken mondja el, kiemeli nagy tanulmányra valló és fényes milieu-rajzát, viszont az antik ember lelkének rajzolásában mutatott gyöngeségét. A lesbosi szerelem túlságos belevegyítése a mesébe némi pornográfiai ízt ad neki, de ez se magyarázza meg nagy sikerét. Ennek titka szerinte a következő: „… Száműztük a görög nyelvet, s kezdjük belátni, hogy nagy bolondot cselekedtünk. Lemondottunk önként egy világról, mely még emlékeiben is maga a szépség és a ragyogás. S most kezdjük szánni-bánni bűneinket. Immár boldogok vagyunk, ha valaki erről a világról beszél nekünk, amelyről nemrégiben tudni se akartunk. Fölfedezzük újra, s bolondul örülünk neki… A szépnek sohase volt annyi fanatikusa, mint most, mikor a világ csupa szürkeség és formátlanság, csupa köd és sár…”

Willy (Gauthier-Villars) pornográf, vagy inkább perverz regényeinek elterjedését konstatálja, s e jelenség okait kutatja. É erkölcsi érzékkel mutat rá, mint veszedelemre és sürgeti a mind jobban terjedő degeneráltság elleni küzdelmet.

Szintén tartalmas tanulmányok a Keller Helénről (a csodálatos süket-néma vak leányról), a német katonaregényekről, az irodalom és újságírás viszonyáról, a kritika jogáról és korlátairól, végül irodalmunk és a külföld viszonyáról szólók. Az utóbbiban azt fejtegeti, hogy irodalmunkat főként azért nem ismeri a külföld, mert magunk sem ismerjük és becsüljük meg.”A hazai elismerés, a hazai reklám ajánlása nélkül a külföld még soha egy írót se tett naggyá. Ezt az ajánlólevelet, ezt a jótállást megköveteli.” Nálunk „a műveltebb férfiak kilencvenöt százalékának sohase kellett a magyar irodalom; nálunk csak a műveltebb asszonyok, leányok és fiatalemberek egy kis töredéke olvasta a mi íróinkat. Újabban már ez utóbbiak se olvasnak, s ha a zsidóság egy része nem gyarapította volna valamelyest az „olvasóközönség”-et, ilyenekről talán nem is lehetne beszélni. A legnagyobbjainknak se voltak soha igazán nagy sikereik, igazán nagy közönségük.”

Végül keserűen konstatálja, hogy Jókainak, „a legnagyobb magyar irodalmi dicsőség szerencsés birtokosának”, aggságában akkordmunkával kellet megkeresni a kenyerét.

Igen tartalmas és érdekes kötet ez, melynek elolvasása gyönyörűséggel és tanulsággal jár mindenkinek, a művelt közönségnek is az irodalommal foglalkozó szakembernek is. Különböző időkben készültek, s nem egyenlő írói készséggel vannak írva, a régebbiek pl. kissé még nehézkesebbek, s nem mutatják Ambrus későbbi stílusbeli erejét és könnyűségét, de tartalmasság dolgában egyformák, s az a körülmény, hogy sok közülük régebbi idők embereihez szól, és sok akkor új megállapítása ma már közkeletű, nem azt jelenti, hogy a ma és jövő művelt olvasója ne gyönyörködhetnék bennük.

Bármennyire szkeptikusok legyünk is, s bármennyire változzék is ízlésünk és a közfelfogás az értékekről és az igazságról mégis él bennünk a hit, bármennyire tagadjuk, hogy vannak elévülhetetlen értékek és igazságok, noha csak titokzatos saisi fátyolon keresztül sejthetjük őket.

Aki ezeket kutatja, mint Ambrus, s e fátyolt fel-fellebbentve megismerésükre törekszik, ebbeli törekvésében mindig tiszteletreméltó marad, még ha csalódik is, és szavai méltók maradnak a meghallgatásra.

VII. VILÁGNÉZETE

Ambrus azok közé az írók közé tartozik (s ezek nem sokan vannak), akiknek megvan a maguk életfilozófiája, vagy legalábbis határozott nézeteik vannak a világról, az emberi életről. Ő a sokat tanult, tapasztalt és sokat gondolkodó ember szellemi felsőbbségével bizonyos magaslatra tud emelkedni, ahonnan az élet változatos folyását nézi nem a tudós filozófus hidegségével (sokszor gőgjével), hanem a szemlélődő, költői lélek megértésével és megnyugvásával. Életfelfogása áthatja munkáit, s majdnem mindenikben kifejezésre jut. Ez a felfogás nem éppen derűs, sőt, első tekintetre sötétnek, pesszimisztikusnak látszik. Íme:

Az élet célja és értelme ismeretlen előttünk. „Atyánk, aki vagy, akárhol!... vajon mit kívánsz tőlünk… és ugyan mit akarsz velünk? – sóhajtja (A tóparti gyilkosság). Az ismeretlen végzet játékszerei vagyunk. Ezen a világon minden csak játék: „az emberek, bármivel foglalkoznak, bármiért erőlködnek, mindig csak játszanak, mint liliputi emberkéi egy ismeretlen, roppant Gullivernek. Mi végre jók, mi végre szolgálnak, akár a komoly, akár a nem komoly játékok, senki sem tudja meg soha, valamit akarnak velünk, de a többi csupa rejtelem” (Finish). A sors igazságtalan, szeszélyes és sokszor kegyetlen a tehetetlen ember iránt (Máli néni, Rozgonyi Cicelle, Alkonyat, Büszkeség, A temetőben), életünk boldogsága apró véletleneken múlik nem egyszer (Az elégtétel, A gombkötő, Tempora mutantur, Egy álom, Egy szép nap).

Az ember tele van gyarlósággal és rossz hajlandóságokkal: nemtelen bosszújában (Bob az oroszlán), gyűlölködő (Haldoklók, Temetésen), vagy állatian önző (A bazár ég), könyörtelen és ridegen hálátlan (Az erős ember, Ifjúság, Cigányok, az utolsó nap). Az önteltség, önimádó hiúság keresztülgázol a hűségen és jóságon (A költő), a hatalom az igazságon (Az igazság). A hiszékeny jószívűséget rászedi a színlelés és a hazugság (Ábránd, Erénydíj). A szegénynek a gazságnál is nagyobb ellensége a tulajdon hiszékenysége, könnyelműsége, sok szenvedélye és romlottsága (Halmozók). A köztiszteletben álló vén néha fiatalkori gyávaságok és hazugságok emlékét rejti szívében (Nagyapó álma). A kicsinyes önérdek a közérdek leplét öltve magára imponál és fényesen boldogul (A reformátor), a kitartó stréberség is megtermi gyümölcseit (A politika). A törtető fiatalok az öregeket kitessékelik a világból és lesajnálják őket (Turgenyev emléke, Pályakezdés). A legszebb dolgok mélyén sokszor önzés és gyarlóság lappang (Karácsony után). A szegénység megrontója az erénynek és tisztességnek (De profundis, Erénydíj, A gyémántgyűrű s folytatásai, Csőd). Az élet nem egyszer kicsinyes megalkuvás (Megalkuvás).

Az emberek rettentően hiszékenyek, korlátoltak, könnyen rászedhetők reklámmal, külsőségekkel, hazug jelszavakkal; ítéleteikben megbízhatatlanok és ingadozók, túlzók a dicsőítésben s a humanizmusban is. Ezért a közvélemény ítélete rendesen keveset ér (Esteban testvére, Két külön világ, Akhilles, Pierot és Pierette, Peabody, A sötét udvar, Félix, Ruha teszi az embert, A tömjén, Pickwick úr filozófiája, A rab mesél, Két francia, Renan szobra, Lullaby, Bajnokok stb.).

Az egyenlőségnek s a hittel szemben kijátszott tudománynak jelszava, mint sok más, hazug és nem teszi az emberiséget boldogabbá, s nem fogja a világot lényegében megváltoztatni (Az új világ, Az utolsó húsevő, Miszticizmus, Mouret abbé megtérése).

Ezeknek a keserű igazságoknak megállapítása mégsem vezeti sem Maupassant rideg pesszimizmusára, sem Anatole France mindent kigúnyoló erkölcsi nihilizmusára. Igen kényes morális érzése ugyan visszariad minden alacsonyságtól, hazugságtól, gazságtól és más lelki piszoktól, de az embert inkább gyarlónak tartja, mint gonosznak, ki nem egyszer menthető tévelygéseiben, s nem mindig maga az oka hibáinak, vagy rosszaságának. Aztán meg vannak jó emberke is, s vannak az életnek szép oldalai és nagy értékei.

Ilyen a szerelem, mely a „legkomolyabb dolog a világon” (A detronizált szerelem), mégpedig az igazi, egy tiszta nő szerelme, amely nélkül nem érdemes élni (Aszfalt Betti), a családi élet (Midás király és sok más munkája). Csak ennek van értéke, szépsége, igazsága, minden más szerelem csak szeretkezés és hiú füst (Szerelem, Levelek, Mély csend, kaland, Hat év, Mese a halászról és a tengerészről).

Ilyen érték a költészet, az illúzió. Minden csak játék, de ez  még a legszebbek közül való (Pókháló kisasszony), nem a költői hírnév, dicsőség, mert az is többnyire csak hazugság (Vér és arany, Vándor, Kultúra füzértánccal, A nimfák és szatírok), hanem maga az ábrándozás, rajongás, az élet durvaságai elől a szépségnek, a művészetnek, az illúzióknak világába való menekülés, a lélek igazi szabadsága. Ezt a boldogságot a józan, hétköznapi ember nem érti, ez csak a választottak számára van (Rébusz, Kínos kötelesség, Bohém Jánosné nyaralása, Solus eris, Aqua vitae). A finomabb lelkek általában, ha nem is szerencsések, szebben élnek, mint a tucat-emberek (A tücsök és a hangya, A gondolatolvasó, Szerelemből). A túlságos józanság öl s nem tesz boldoggá, élvezzük hát az élet örömeit, „az élvezetek nem a pokol csábjai, hanem Istennek adományai”, ne vessük meg, amit a jelen kínál, talán egyetlen boldogságunk sivár életünkben ennek emléke lesz (Az elátkozott fű, Olajfáké s narancserdők, A bűvös ékszerek, Nyári est). Némelyik ember a folytonos robotban, pénzszerzésben elfelejt élni (Páriák, Az utolsó jelenet).

Ez nem a gondatlan epikureus filozófiája, mert Ambrus a kötelességet és teljesítésének szükségességét is komolyan hirdeti. A Midás király hőse „abban a hitben növekedett fel, hogy az ember nem azért jön a világra, mintha itt valami különösen jól érezhetnők magunkat, hanem azért, hogy megfeleljünk bizonyos kötelességeknek, melyek eredetükben és céljaikba, meglehetősen rejtelmesek ugyan, de azért igenis léteznek és parancsolnak.” „A kötelesség, melyet magunkban ismerünk, ámbár rejtélyes, olyan valóságos, mint az anyag maga” (Az elátkozott fű). A kötelességet, sőt az igazságot is a lelkiismeret diktálja. Ez „az egyetlen abszolút” ezen a világon (Martinovics), s alig van más igazság, mint amelyet egy becsületes ember lelkiismerete diktál (Az igazság). A nyugodt lelkiismeret megnyugtató szava minden jónál többet ér (Haladás).

Az igazi hit pedig az igazi szeretet és önfeláldozás (Szent Ágoston megtérése, Máli néni, Őszi kontemplációk). A szeretet vezet bennünket megértésre és megbocsátásra (Tél, Este az erdőn). Küzdjünk, dolgozzunk, mert minden okoskodás csak álom; a lemondás: a halál, a zsibbadtság, a semmi, a cselekvés: élet (Világos éjszaka, Georges).

Íme, írónk világnézete, egy szemlélődő, felsőbbséges és igazán költői léleké, melyben sok az életbölcsesség.

Mint láttuk, konzervatív, aki a múlt értékeit ismeri és éppen azért meg is tudja becsülni, aki a modern radikalizmus fanatikus türelmetlenségét éppen úgy elítéli (Renan szobra), mint a modern irodalom, szociológia és társadalmi élet szélsőségeit, nagyképű handabandáit és erkölcsi nihilizmusát (Kultúra füzértánccal, Pályakezdés, Az újkori gyóntatószék, Kirándulás, Asszonyok vallomásai, Felvilágosítás, Korunk vezérei, Berzsenyiék stb.). Íme, a sok kárhoztatott és mai napság rettenetes korlátoltságnak, sőt gonoszságnak bélyegzett konzervativizmus szépen megfér a legnagyobb felvilágosultsággal és a legnagyobb kultúrával is! Befejezésül hadd idézzük Cherbuliez-ről írt szép szavait, melyek olyan találóan jellemzik a maga világfelfogását is: „szerenitása nem az elégedettségből fakad, hanem abból a megnyugvásból, amelyben – miután nagy vívódások után megbékélt a világrenddel és legyőzte magát -, menedéket talált; a művelődés emlékeiben, a szépben, az élet kellemes dolgainak szemléletében nem időtöltést, hanem vigasztalást keres; elméssége nem játék, hanem szenvedésekből leszűrt bölcsesség, melyet egy művész fejez ki.”

*

A mai írók közül kiket fognak egykor olvasni? Kik lesznek azok, akiknek műveit a jövendő irodalomtörténet följegyzi és mint becseseket, maradandókat méltatja? Nehéz kérdések, s nekünk megoldhatatlanok. Az kétségtelen, hisz ezt évezredes tapasztalat bizonyítja, hogy sok író, ha ünnepelt és divatos volt is a maga korában, eltűnt a feledés nagy szürkeségében, s igen soknak még a nevét sem tudja az irodalomtörténet. az is bizonyosnak látszik, hogy minél több egy munkában, ami belső, lelki érték, ami igazán emberi s ez minél nagyobb kifejező erővel s minél művészibb formában nyilatkozik, az annál maradandóbb.

Tanulmányunk vezető szempontja éppen ezeknek a szellemi alkotásokat konzerváló értékeknek kimutatása volt Ambrus Zoltán munkáiban. Sok ilyent találtunk bennük, s azt hisszük, nem vagyunk rossz próféták, ha azt jósoljuk, hogy közülük többet a jövő irodalomtörténete sem a „stb.” rovatba, hanem az igazi értékek rovatába fog sorozni.

SZINNYEI FERENC

Forrás: Irodalomtörténet 7. évf. 1918.