Vajda János „A végrendelet” című költeményéről

Vajda János metsző élű költeménye, A végrendelet, egy főurat pellengérez ki. A kaszinó épületén zászló jelenti a nagy gyászt, hogy a „jobbak egyike” elhunyt. Mindenki kíváncsi, kire marad az óriási vagyon? De a jegyző megdöbbenve olvassa a kétsoros végintézkedést: „Vörös frakkomban temessenek el”. Budán a király ajkába harap, a kör tagjai bámulják a remek ötletet.

Ezúttal arra utalunk, hogy a költemény anyaga a valóságban gyökerezik. Az a főúr, kiről Vajda János írt, báró Wenckheim Béla (1811-1879O), főispán, belügyminiszter, majd miniszterelnök s a király személye körüli miniszter. Degré Alajos Visszaemlékezéseiben (1883) „A vörös frakkról” című fejezetben nem kevésbé epés modorban emlékszik róla. Degré is kifakad, hogy bölcsebb s üdvösebb végrendeletet a báró úr nem tudott tenni, mint hogy vörös frakkban temessék el, mert hite szerint ez talán megóvja az enyészettől (I. k., 56. l.).

Vajda költeményében és Degré visszaemlékezésében közös még a nemzeti szempont. Az a gondolat, hogy míg jobbjainak anyagi támogatására nagyon is rászorul a nemzet, addig egyik-másik e „jobbak” közül ilyen vörös frakkos meglepetésekkel hökkenti meg a merészen reménykedő hazát, Vajdának pompás pointe-re szolgáltat tárgyat. Érdekes, hogy ennek a pointe-nek a készlete is a köztudatban élt.

Vajda költeményében ezt olvassuk:

És ezzel vége; se több, se kevesb,

Szegény haza testén ezernyi seb

Fölsajg utólag, alig födi rongy,

Rángatja sok éhes, árva poronty.

Így ő, a nemes, a dús, a dicső!

utána özönvíz – bánja is ő!

A frakk, a vörös frakk s benne maga –

Egyetlen utolsó gondolata.

Degré, tagadhatatlanul nyersen s a feddés pattogásában elérdesült hangon, de lényegében ugyanezt írja: „Vagy magát vörös frakkban eltemettetni mindent kiegyenlít? Bizony nem jutna eszembe, ha még oly gazdag volt is, szót tenni a haza irányában tett feledékenységéről, ha családot hagy mag azután, s a hazától annyi ezreket könnyedén zsebre nem rakott volna” (I. k. 56. l.). Gúnyosan említi, hogy a haza iránt való hálát s a közvélemény elismerését s főúr bizonyára nyárspolgári erénynek bélyegezte.

Degré emlékiratát felesleges Vajda forrásának tekintenünk; elég arra a természetes mozzanatra rámutatnunk, hogy a báró cinikus végrendelete az írók körében hazafias megbotránkozást keltett, s mélyen a lelkükbe rögződött. Vajdánál a hazafi méltatlankodását a művész kitűnő csattanójú szatírává ötvözte ki. Degré feljegyzésének pedig az a jelentősége, hogy a költemény foganásának tárgyi alapját adatszerűen megjelöli.

ELEK OSZKÁR

Forrás: Irodalomtörténet 7. évf. 1918.