A
fiatal Jókai tüneményes képzelőereje egy darabig meglehetős egészségtelen
táplálékon tengődött; a beteg gyümölcsökön, melyeket termelt, aggasztó nyomokat
hagyott a való élet fényes és meleg levegőjétől való különc elzárkózás. Komoly
tárgyú műveiből egyáltalán száműzte Jókai a normális
embereket és viszonyokat. Lakatlan hegyszakadékokba, megközelíthetetlen
szigetekre, düledező romok közé, „ős vízpusztaság” belsejébe, vadon erdő
rejtekébe, egyiptomi piramispincékbe stb. telepített le idegbeteg különcöket,
bujkáló gonosztevőket, vagy éppen tébolyodott szörnyeket, kik csaknem
mindnyájan valami sötét végzet átka alatt vergődnek. Rögeszmék rabjai
valamennyien, a jók és a rosszak egyaránt, túlcsigázott idegzettel, összetört
szívvel, megmérgezett lélekkel, a bosszú ördögi vágyával, a sorsüldözte
tehetetlenség hátborzongató átkaival, a szem és fül káprázataival,
„bűntitkok”-kal és kárhozatos sejtelmekkel. Az író gyakran beszél első
személyben, mintegy saját magáról s minduntalan halált, temetőt, irtózatos
álmokat, gyötrő képzeteket emleget, körmönfont mesterkéltséggel hajszolva az effektusokat az amúgy is félelmes témák
hatásának fokozására, az olvasók idegzetének kegyetlen felkorbácsolása végett.
1847 végén, Czakó Zsigmond halálakor, már – hogy úgy mondjuk – egész elmélet
alakult ki a fiatal író lelkében az önmagára erőszakolt hagymázos eszmékből és
az említett szomorú esemény hatása alatt egy – különben megragadó stílusú –
cikkben egyenesen azt fejtegeti, hogy a legmagasabb költészet a halál
költészete. „Csoda-e hát – kérdi Jókai -, ha a költő a halált megszereti?... Az
ábrándok országa rejtett tündérvilág. Kinek csak egy tekintetet hagyott ebbe
vetni ihlő geniusa, meg nem szabadul ennek képeitől soha. Örök vágyat fog
érezni el nem érhetők után…* (* Életképek
1847. /Lásd Emlékeimből 131. l./) Ennek a beteges szenvelgésnek a forrása a
lázas fantázia kielégítetlensége. Korának divatos olvasmányai bódító hatást
gyakoroltak írónk szertelen képzeletére; örök vágyat érzett ő is „el nem
érhető” nagy dolgok után: a dicsőség elképzelt sugaraiban fürdette ábrándos
lelkét, a szivárványos múlt hősi jeleneteinek óhajtott kobzosa lenni, kivételes
ember-példányokban gyönyörködni, egész fajok és nemzetek diadalmámorát vagy
nagyszerű fájdalmát szinte beteges mohósággal a maga szívében át- meg átérezni.
A körülötte zsongó kicsinyes, prózai élet hogy is érdekelné egyelőre az ilyen képzeletet:
Jókainak ekkortájt egészen be kell hunynia szemét a valóság előtt, hogy a
francia romantika lomtárában botorkálhasson. Valami szilárdabb talajba persze ő
is igyekszik belekapaszkodni, de csak azért, hogy biztosabb lökéssel
emelkedhessék onnan minél magasabbra. Ezt a szilárdabb talajt nem nyújthatta az
élet, melyhez ekkor még csak nehány komikai vonásért fordul Jókai, hanem igenis
a könyvek, melyekkel már ekkor örök barátságot köt ez a rendkívüli elme.
Bámulatra méltó, mily ügyesen körül tudja bástyázni könyvből eltanult pozitív
adatokkal a képzelet alkotta ködös légvárakat s tudja ránk kényszeríteni –
legalább addig, míg föl nem ocsúdunk – azt a benyomást, hogy színes
látomásaiban az emberi élet reflexeivel van dolgunk. Önként fölmerülhet mindenkiben
e zsengék olvasásakor az a gondolat, hogy ha ez a megvesztegető hatalmú
képzelet egészségesebb táplálékhoz jut, ha közelebbről meg tud ismerkedni a
változatos emberi élettel, sőt – hogy sokat kívánjunk – ha maga az Élet is elég
kegyes lesz kezére játszani Jókainak, ilyen rendkívüli korszak megszülésével,
amilyenre az ő gyúlékony képzelete kezdettől fogva áhítozott: akkor ez a
képzelőerő ellenállhatatlanul rabjává tehet egy egész nemzedéket, mely saját
élményeire ismer rá a kiöltői fantázia ragyogó képeiben, de a későbbi
nemzedékek is gyönyörködni fognak e képzelőtehetség gazdagságában, mely néha
igazabb, mint maga a nyers valóság, s melynek még a játékai is érdekesek, mint
ahogy pl. a Hortobágy érdekességét is emeli a délibáb, pedig ennek egész
létezése csak szemünkben van.
A
kedvező fordulat elkövetkezett. Már lehetett érezni a korszakalkotó nagy
esemény szárnya lebbenését, melynek fölidézésében kitűnő része van éppen annak
a lánglelkű ifjú költőnek, aki Jókait is kiragadta behunyt szemű, tétlen
álmodozásából: Petőfinek. Egy ilyen barát: ez hiányzott eddig nagyon a fiatal
Jókai mellől, kinek egyéniségében némi puhaságot és bátortalanságot fejlesztett
volt ki éppen a kitűnő otthon, a túlságig menő anyai gondozás, a „hű
mentor”-nak, Vály Ferencnek üdvösen érvényesülő tekintélye s mindenekelőtt az a
szertelen képzelőerő, mely a gyermek-Jókai előtt mindent – a veszedelmeket is –
aránytalan méretekre hatványozott. „Gyáva voltam, nagyon gyáva”, írja
gyermekkoráról ő maga* (* Életemből I.
158. l. Igaz ugyan, hogy másutt meg (Az én életem regénye 161. l.) azt mondja magáról: „én bizony
petuláns, könnyelmű, veszekedő természetű suhanc voltam”, de ezt mg a szó
legártatlanabb értelmében sem vehetjük készpénznek. Sokkal igazabb az a vonás,
melyet saját jelleméből a Lávay Béla alakjához kölcsönös: „Kicsiny korában Béla
is nagyon anyás gyerek volt, félénk, otthonülő kis fiú…” Politikai divatok 33. l.), s bizonyos passzivitás
állandóan megmaradt jellemének egyik vonásául. „Szerettem mindig az
egyedüllétet. Úgy el tudtam beszélgetni mindig magam magammal. Kerestük
egymást. Mindig volt mit beszélnünk egymással. hitet, reményt, bizodalmat
kölcsönöztünk egymásnak. Az Én az Énnek…”* (* A tengerszemű hölgy 23. l.) A családi otthon hófehér erkölcsi
légkörén és a diákélet nehány derűs és ártatlan tapasztalatán nemigen terjedtek
túl külső élményei; tizenhét éves korában még nem látott kávéházat belülről* (*
Az én életem regénye 38. l.), mint
tizenkilenc esztendős patvarista még nem tudott dohányozni, bort nem ivott
volna egy világért* (* A tengerszemű
hölgy 7. l.); húsz éves (jurátus) korában semmiféle kártyajátékhoz nem
értett* (* Politikai divatok 16. l.);
még ekkor is csupa olyan fehérneműt viselt, melynek minden szálát édesanyja
fonta* (* U. o. 32., 36. l.);
asszonyt nem ismert mindaddig, míg meg nem házasodott.* (* Jókai összes m. 100-dik köt. 153. l.) Azt mondja utolsó regényében
Jókai, hogy nem volt ő kivételes lény, ilyen volt az egész nemzedék: „szűz,
tiszta, életerős”.* (* Börtön virága 8.
l.) Petőfi – ami a dolog lényegét illeti – csakugyan szintén ilyen volt; minél
inkább tépázta, hányta-vetette az élet, jellemének erkölcsi oldala annál
szilárdabbra acélozódott. Hálával tartozunk ez acélos jellemnek, hogy
felismerte és magához vonzotta a puhább, de szintoly nemes ércet, mely a Jókai
szeretetreméltó egyéniségében csak idomításra várt. Nem lehet elégszer idézni
Petőfi nemes szavait, melyek a Jókai iránt érzett benső szeretetet hirdetik,
túlélve későbbi összezördülésük zavaró mozzanatát: „Mit én Jókay iránt érzek,
az igazság szerint nem is barátság, nem kis testvéri szeretet, vagy tán e
kettőnek keveréke, vagy talán mind a kettőnél több… valami le nem írható s
tagadhatatlan, hogy a világon senki iránt sem érzem azt, egyedül ő iránta…”* (*
Petőfi levele Kecskeméthy Aurélhoz 1846.
január) Ez az őszinte levélrészlet még a Jókay Mórhoz c. költeménynél is meggyőzőbb bizonyítéka a két fiatal
lélek összeforrottságának. Már Jókai legelső írói dicsőségébe bekapcsolódik a
Petőfi neve (ő másolta le a Zsidó fiú
c. pályamunka kéziratát 1843 elején) s ettől kezdve újabb „mentor”-t kap Jókai
Petőfiben, aki önbizalmat önt bele, Pestre viszi és ott marasztalja, becsvágyát
sarkallja, eszméi és törekvései körébe vonja. Jókai nem volt rossz tanítvány.
Eddig sem a tehetség vagy a kedv hiányzott benne ahhoz, hogy a hírnévről szőtt
ábrándjainak megvalósításához fogjon, hanem a kezdeményező bátorság és cselekvő
erély. Külső tulajdonságai is: arca, hangja, megjelenése kellemes, sokat ígérők
voltak; különösen ügyes tudott lenni az élő szóval való előadás terén. Magától
tudjuk, hogy már ebben az időben több helyen zajos sikereket aratott felolvasásaival, s „igen sok hatással”
deklamált* (* A tengerszemű hölgy 26. l.); egyik regénybeli alteregójáról
is azt olvassuk: „Oh, Lávay úr híres szavaló!”* (* Politikai divatok 11. l.) Petőfi keresve sem találhatott volna
lelkesebb méltánylót színészi ábrándjaihoz, mint Jókait, aki később
emlékezetének nagyító üvegén át egyre jelesebbnek látta Petőfi színészi
tehetségét is, ezzel is egyik példáját szolgáltatva az ő akaratlan
túlzásainak.* (* Lásd pl. Jókai előszavát
Petőfi összes m.-hez (1892-96.) I. köt. XXIII. l.) Meg is értette egymást a
két fiatal „szónok” nagyon jól; szerepeket
választottak maguknak s csodás képzeletük révén játszva ringatták magukat
művészi csalódásba. Olvasmányaik általában annyira közösek voltak, hogy olyan
aprólékos, rejtett célázások, melyek mások előtt érthetetlenek lettek volna,
„egészen megjárták kettőjük közötti forgandó értéknek.”* (* Politikai divatok 32. l.) A francia
történet és irodalom iránti rajongást Petőfi beoltotta a Jókai lelkébe is.
Különös mohósággal olvasták a nagy francia forradalom részleteit s e forradalom
egyes vezető embereinek elképzelt szerepeiben tetszelegtek maguknak. Köréjük
csoportosult az arany-ifjúság színe-java, az idősebbek közül is sokan és
szerepelni kezdett a „közvélemény asztala” a Pilvax-kávéházban. „Itt mondott
egy fiatal ember nagyon dobogó szívvel elragadó beszédeket”, mondja Jókai
bizonyosan saját magáról.* (* U. o. 129.
l.) Tehát az anyás, otthonülő ifjú nincs többé, Petőfi beledobta a
mindinkább forrongó pesti élet hullámaiba, hadd tanuljon úszni. A fiatal újonc
– mit is tehetett volna egyebet? – úszott az árral: a franciaimádat
ellenállhatatlan sodrú áradatával. A közvélemény asztalának vendégei mindnyájan
„franciák” voltak; a francia nemzettől várták a korhadt ó-világ romba döntését,
„nem gondolva rá, hogy mi lesz azután”, vallja be őszintén Jókai ötven év
múlva.* (* Az én életem regénye 43.
l.) Egy kis „forradalom”-félére áhítozott nyugtalan képzeletük, mint a vérmes
szervezet az érvágásra. Szerepet játszottak, melyek könyvekből tanultak, de
naiv lelkesedéssel, irigylésre méltó illúzióval. Szerepüket 1848. március 15-én
a nyilvánosság előtt is eljátszották s illúziójuk fényes zománca sohasem fog
egészen lekopni e nap emlékéről. ez a nap avatta Jókait politikussá; ettől
fogva egyéniségében összeolvad a költő és a politikus, úgy, hogy néhány év
múlva már sem többet, sem kevesebbet nem mond, mint azt, hogy: „a határvonalt a
kettő között nem ismerem… A kettő csak együtt valami; kivált nálunk
magyaroknál, hol az egyik élete a másikét szüli…”* (* Kárpáthy Zoltán 360. l.) Jókai személyes élményei 1848. március
15-én kapcsolódtak bele a nemzeti élet delejes áramába s jó részben ennek
köszönheti azt a bűvös hatást, mely az elnyomatás idején megbecsülhetetlen
nemzeti jelentőségre emelkedett. Jókai egész hosszú életén át soha többé nem
tudott szabadulni az 1848-49-iki szabadságharc átélt emlékeinek varázsa alól.
Ezek nélkül nem lehet Jókai írói egyéniségét kellőképpen megértenünk, szükséges
tehát már itt mérlegelni a maga egészében azt a döntő befolyást, mellyel a
szabadságharc Jókai későbbi világnézetét – hogy úgy mondjuk – determinálta.
Természetesen
nem olyan hatásra kell gondolnunk, mely Jókaitól addigi írói egyéniségének
megtagadását feltételezte volna; ilyen hatás a legritkább esetek közé tartozik.
Ellenkezőleg: azon vette észre magát Jókai, hogy saját novella-hőseinek – e
kivételes lényeknek – szerepét kezdi játszani a való életben. Mióta Petőfi
hatása alatt ő is belekóstolt a nyilvánosabb szerpelés izgalmaiba, ábrándos
képzelete szívesen kacérkodott az őt fenyegető esetleges veszedelmek
gondolatával; jól esett neki beleélnie magát a mártíromság regényes szerepébe.
„Valami nagyon komoly előregondolás” sugallata folytán mindig magánál hordott
egy drágaköves melltűt és gyűrűt, hogy majd ha az osztrák lelkű államhatalom
ártalmatlanná igyekeznék őt tenni, külföldre menekülhessen s említett ékszerei
árán egy ideig megélhessen; mert állítólag a budai helytartóság egyik jóakaratú
tagja megizente Jókainak, hogy idején tudatni fogja vele, ha valami baj készül
ellene. Jókai később is szentül meg volt győződve, hogy ha akkor ő és „az a
néhány rajongó fiatal” börtönbe kerül: „nem lesz forradalom, nem lesz
szabadságharc.”* (* Az én életem regénye
262-263. l.) Íme, Jókai már élménynek kezdi érezni (a később – nagyító
képzeletén át – már esküszik is rá) azt a szerepet, amelyet legelső művében, a Nepean-sziget-ben Victor Gézának, „a
szőke fürtű ifjú”-nak szánt, akit hálátlan hazája bujdosóvá tett. – 1845-ben
még csak egy réges-régi kísérteties történet (Márcze Záre) fejezetei közé csúsztat ilyenféle ábrándos sóhajokat:
Adj a népnek szabadságot: mindent adtál neki, - tedd rabszolgává: elvetted mindenét.*
(* Vadon virágai 8. l.) 1848-ban már
kilép a való élet küzdőterére s határozott programként hirdeti: Föltettük
magunkban, hogy a népet szabad úrrá tesszük, mert kell, hogy legyen magyar nép:
szabad és úr, mint volt hajdan.* (* Életképek
1848. (Lásd Forradalom alatt írt művek 39. l.) – 1847-ben még a leigázott
Egyiptus kétezer év előtti szabadságharcáig kell visszaszállnia romantikára
éhes képzeletének s hallgatóznia, miként hangzik „a lég magasából alá
varázsigézetű csataének.”* (* Vadon
virágai 229 l.) Egy év múlva, 1848 májusában már itthon is dübörögni érzi a
földet, élet-halálharc készül „isten és ördögök, ember és rabszolgák” között s
költőnk maga óhajt rázendíteni „a Bard vad énekére”, mely majd ki-kihangzik a
fegyvercsattogásból…* (* Forradalom alatt
írt művek 31. l.) Valóban, Jókai olyan a szabadságharc izgalmas légkörében,
mint amilyenek voltak írói képzeletének addigi szülöttei: következetlen,
egzaltált és naiv. Ihletének szárnya a lepke kiszámíthatatlan röpkedésével
száll virágról virágra, eszméről eszmére, s ha mézet nem tud is szívni
mindenikből – hiszen némelyik mérget rejt belsejében – legalább megmámorosodik
illatuktól és szép színüktől. Egy egzaltált percében pl. ki akar vándorolni
hazájából, boldogabb hont, dicsőségesebb sírt keresni, mert hát „nem a
szülőföld! a szabadság a haza. Ahol szabadság van, ott van a mi hazánk. A
börtön nem haza, ha aranyrostély van is ablakán. Jertek el innét, hadd omoljon
össze az apai ház, hadd teremjen küszöbén vad virág, hadd legeljenek utcáinkon
nyájak, ne nézzetek vissza, töröljétek ki a könnyet szemeitekből.”* (* U. o. 30., 50. l.) De e mérges
eszme-virág bódító leheletét mihamar kiheveri s újra megszólal szeretetreméltó
következetlenséggel: „Számunkra Magyarország földén kívül nincsen élet… Inkább
leszünk a börtönben, inkább a sírban, de Magyarországon, mint a szabadság
levegőjében, de idegen földön!”* (* U. o.
144. l.) Mikor a „békés Lafayetteket” gyűlölő Petőfi szava cseng fülében,
olyankor jakobinus ízű fenyegetések csúsznak ki a száján: „Nem szeretem a
sápadt arcokat!... Ha nyertünk, akkor eljönnek a számolás napjai… Jaj nektek
sápadt arcok emberei!’* (* U. o. 45., 46.
l.) De két hónappal később a pesti Hírlap előlegezett programjában már
jobban meggondolja a dolgot, vagy más ember véleményének áll a befolyása alatt,
határozottan kijelentvén: „terrorizmust nem fogunk tanácsolni soha, mely később
vagy korább megbosszulja önmagát.”* (* U.
o. 56. l.) – Csak legalább ennyi politikai következetesség lett volna a
fiatal Jókaiban, hogy t. i. vérmes túlzásait józanabb mérséklettel cserélje
fel! De nem, ő mindenképpen következetlen. Debrecenben eleinte az ún. békepárt
szócsöve lesz, életét veszélyezteti bátor cikkeivel, melyek ilyesmit hirdetnek:
„mi nem akarjuk a királyt trónjától megfosztani, mi megtámadott alkotmányos
jogainkat védni fogtunk fegyvert s mihelyt azok biztosítva leendnek, megszűnünk
áldozni a német vérével…”* (* U. o. 64. l.)
Ezt 1849 elején – télen – mondta Jókai; tavasszal megtörtént a nagytemplomi
trónfosztás, költőnk fiatal szívét is dagasztani kezdi a kikelet s 1849.
április 14-ikét imígyen méltatja: „Jegyezze föl a história e napot, mert a
magyar nép jövő élete e naptól fogja számítani új esztendejét. A
Habsburg-dinasztia száműzetett. Száműzetett e nemzet földéről, száműzetett e
nemzet által. Isten áldása legyen e napon…”* (* U. o. 146. l.) A közölt példák is mutatják, hogy Jókai ez idei
írásai túlcsigázott lelkiállapotok egzaltált kifejezései; ezt a modort
kezdettől fogva megfigyelhettük az ő írói egyéniségében, mely a Victor Hugotól
és Eugéne Suetől eltanult prófétai stílust éppúgy átvitte a politika terére,
mint az említett két francia író. Hogy nemcsak egzaltált és következetlen,
hanem nagyon naiv is volt Jókai mint politikus, azt igazán fölösleges volna
bizonyítgatni; ő maga mondja ötven évvel később: „Amiket én akkor írtam és
kinyomtattam, azokat most elolvasnom: felér a purgatóriummal.”* (* Az én életem regénye 114. l.) Miért
rónánk föl ezt a naivságot bűnül éppen a 23-24 éves Jókainak, mikor az
1848-49-iki szabadságharcunk sorsát irányító öregebb és hatalmasabb politikusok
közt is hányra el lehet mondani, hogy hazafiúi lelkesedésük trikolórját a
naivság szellője lebegtette olyan fennen! Különben sem az most fő fontosságú
ránk nézve, hogy milyen volt Jókai eszmevilága a szabadságharc esztendejében,
hanem az, hogy ennek az átélt rendkívüli eseménynek az emléke hogyan fészkeli
meg magát írónk lelkében s az idő ködén át miként nyer fölemelő, csodás
arányokat.
*
Közös
vonása a romanticizmusnak, hogy a világi jelenségek magyarázatára nem tartja az
ész elvét egymagában elegendőnek; de az első rangú romantikus prózaírók közt
kevés van, aki ebben a tekintetben annyira túlságba menne, mint Jókai. Egészen
nyilvánvaló, hogy ezért is az ő nyugtalan képzelete a felelős, mely örömest
vállalkozik arra, hogy vakmerő szárnyalásával győzelmesen háta mögött hagyja a
tapogatódzó, óvatos megfigyelést. Mesemondásra kitűnően alkalmas az ilyen
képzelet, de ha regényt vagy novellát csináltatnak vele, bizony minduntalan
tilosba téved. Jókainak már legkorábbi elbeszéléseibe zavaróan tolakodik be a
mesei és mondai indokolásmód, úgy alkalmazva, ahogy ezt a regény és novella
műfaja meg nem engedheti. Legfeltűnőbb példa ide vonatkozólag a Hyppona romjai (1848); a való élet
viszonyaiból merített cselekvénybe egyszer csak belekapcsolódik a vén
Al-Hyas-Otber mesei alakja, aki szakállának ki-kihulló ezüstfehér szálait egy
kis domb alá szokta temetni és napok múlva azon a dombon a vad selyemvirág, a
keleti árvalányhaj kezde felsarjazni! E novella befejezve is hibásan van, nemcsak
azért, mert a vak fátum okozza a katasztrófát, hanem még inkább azért, mert az
utolsó sorok a regényi indokolást mondaival helyettesítik, illetőleg rontják
el. E sorok szerint ugyanis a babonás képzelet gyakran lát holdvilágos
éjszakákon két fehér női alakot, akik vijjogva kergetőznek; ha sokáig hallgatná
az ember sikoltásaikat, megőrülne bele; a „pór” keresztet vet magára, ha látja
őket… A „babonás képzelet”-nek joga lehet ilyesmit látni és hallani, de egy
regényírónak nem szabad babonás személyei álláspontjára helyezkedni. Csakhogy a
Jókai lelki szervezetébe kezdettől fogva be van oltva jókora adag abból a
világszemléletből, melyet primitívnek, babonásnak, naivnak szoktak mondani. az
a sok hallucináció és káprázat, mely a Hétköznapok-ban,
a Remete hagyományá-ban, az Átkozott ház-ban, az Üstökös útjá-ban, a Szomorú napok-ban stb. előfordul: nem
az E. T. A. Hoffmann ördöngös mesterkedése, vagy legalább nem egészen olyan:
Jókai félig-meddig maga is hitt az első elbeszéléseit átlengő miszticizmusban;
még a „physica subterranea” is úgy látszik vonzani képzeletét, mint a szédülő
embert a tátongó mélység… Előre lehet gondolnunk, hogy egy ilyen idegesen
képzelődő lélek, ha a valóságos életben rászakad valami rendkívüli esemény,
ebben csodalátó hiedelmének igazolását fogja látni, az illető esemény
megfejtéseül naiv leigézettséggel fog feltételezni valami emberfölötti,
titokzatos kútfőt. Az 1848-49-iki magyar szabadságharc csakugyan ilyen hatást
gyakorolt Jókai titokzatosságkedvelő egyéniségére. Álmélkodva tapasztalta, hogy
a legmerészebb kísérleteket, melyeknek a valószínűség, sőt hihetőség
szempontját alávetette volt korábbi műveiben: megvalósítják, sokszor túl is
szárnyalják az élet egymásra halmozódó eseményei. Csupán ami ővele egymagával
történt egy esztendő alatt (kivált az ő szemével nézve), sok volna akármelyik
addigi fantasztikus elbeszélése számára. Kénytelen az emberiség felett
virrasztó gondviselés kifürkészhetetlen akaratához, mint magyarázó okhoz
folyamodni, mely egy országos vihar minden veszedelme között megőrizte az ő
törékeny életét. Huszonöt évvel később is (1875) maga mondja, hogy 1849-ben
annyi gondviselésszerű eset történt vele, hogy lehetetlen teozófistának nem
lennie* (* Forradalom alatt írt művek.
Utóhang.); egy még későbbi nyilatkozatában (1883) őszintén megvallja, hogy
ő fatalista és teozófista, ómenekben, predesztinációban hisz, meg van győződve
arról, hogy a földöntúli világ, az életen túli élet, az érzékeinktől
felfoghatatlan lények befolyást gyakorolnak sorsunkra* (* Jókai összes m. 100-dik köt. 123. l.); megokolásul itt is azt a sok
rendkívüli „csodát említi”, melyek őt a veszélyek torkából megmentették… Ilyen
époszi felfogás színes világításán át nézi az egész szabadságharcot is. Az ő
szeme nem a Kemény Zsigmondé, aki az egész március 15-iki mozgalom eredetét
határozatlan világszabadsági vágyra, megemésztetlen forradalmi olvasmányokra és
burschi negédre vezeti vissza mindjárt 1850-ben* (* Forradalom után. Kemény Zsigmond összes m. XII. köt. (1908.) 136. l.);
Jókainak sokkal később is „elvakul a szeme”, ha e nap „isten-arcára”
visszatekint, amely napon – saját szavai szerint – látta ezredévek bálványait
egyszerre leomlani, látott egy korszakot egy perce alatt megszületni, látta az
Istent!* (* Életemből l. 27. l.)
Kemény Zsigmond nem tudja csodának minősíteni szabadságharcunkat, az ő szeme
előtt már mutatkoznak is benne azok a stádiumok, melyeken az eszmékből kiinduló
„minden nagyszerű mozgalom” keresztül szokott menni s melyek közt az első az,
hogy a forradalmak a vezetők részéről több önzéssel és kevesebb fanatizmussal
szoktak kitörni, mintsem az avatatlanok képzelik* (* Még egy szó a forradalom után. Kemény Zs. ö. m. XII. köt. 207. l.);
Jókai szerint a mi szabadságharcunk nem olyan volt, mint más mozgalmak, azt nem
ismétli meg a sors, egyszer történt meg, soha többet* (* A mi lengyelünk 107. l.); Magyarországnak fényesebb korszaka
nemcsak nem volt (ez Jókainál még hagyján!), de nem is lesz soha!? Az ő
szemében a szabadságharc oly csodás jelenség, melynek okait az emberi ész nem
is firtathatja, mert emberi akaratnál erősebb titokzatos tényezők idézték elő.
Ismételjük, ez nem megtagadása az ő korábbi egyéniségének. Képzelete őt szinte
kényszerűleg juttatta el ilyen világnézethez. Már 1845-ben (Márcze Záre) emleget „valami
járvány-lelkesülést”, „valami őrjöngő vágyat ismeretlen álomkép után, szent
dühöt”, mely régen – Barlavit idejében – a mare-capellai vidék lakóin „végig
lázadt”. Ilyen epidémiát, „névtelen ragályt”, „népkórt” állapít meg saját lázas
élményeinek szülőoka gyanánt is.* (* Enyém,
tied, övé l. 46., 59. l.) Szereti behunyni a szemét a szabadságharc
genezise előtt, hogy hittel hódolhasson a titokzatos kútfőnek, melyet csak
képzelete tud megközelíteni. Úgy érezte Jókai, mintha a földet valami jótékony
lökés kizökkentette volna rendes útjából és tizenöt millió mérfölddel közelebb
hajította volna a naphoz, körülbelül oda, ahol most a Venus kering* (* A kőszívű ember fiai I. 175. l.); másutt
meg Galilei-rúgást mond, mely ezt a földtekét 1848. március 15-én érte* (* A tengerszemű hölgy 91. l.); új ég
támadt az ország felett, új nap gyulladt ki az égen.* (* Börtön virága 15. l.) A legnaivabb krónikaíró hitével hirdeti
Jókai, hogy néha a külső természet világa egész népeknek ad fenyítő tanítást*
(* Előhang a Szomorú napok c. regényhez.
/Forrad. alatt írt m. 25. l.); hogyne tűnt volna hát fel 1849-ben olyan égi
csoda, melyről a természettudósok köteteket írtak volna békés időben?* (* A kőszívű ember fiai II. 190. l.)
Látnivaló, hogy írónk képzelete siet a hitregei szemlélet nagyító távlatába
vetítni ki az egykorú eseményeket. „Írjunk mythológiát!” mondja Jókai 1850-ben,
azaz „írjuk le az év eseményeit híven, valóan”* (* Csataképek 38. l.); mert neki ez a két dolog egy és ugyanaz, ha a
szabadságharc témájáról van szó. Az isaszegi ütközetben Palvicz Ottótól olyan
borzasztó kardvágást kap Baradlay Richard, hogy ha nincs teste belemártva
azokba a bűvös forrásokba, mikbe az Ilias és Nibelungen hőseit mártották édes
anyjaik, a nap fölkeltét nem látja többé; de talán az újabb hitregétlen kornak
is vannak bűvös szerei.* (* A kőszívű
ember fiai II. 56. l.) Az Iliás, a Nibelung-ének, a keresztes háborúk,
Bayard, Du Guesclin, Oroszlánszívű Richard, Horatius Cocles hőskora kelt új
életre Jókai szerint nemzeti küzdelmünk jeleneteiben.* (* U. o. II. 1., 56. l.) E küzdelem végső heteiben – vallja Jókai – a
komáromi vár védői nap-nap után átélték mindazt a gyötrelmet, amit Dante a
pokol számára kigondolt, amit Laokoon a kígyók fojtó ölelése közben, a
leláncolt Prometheus a saskeselyű karmai alatt, a sziklahengerítő Sisyphus
pokolbeli bűnhődésképpen, Hercules a Nessus-ing égető kínjai közepette
elszenvedett…* (* A mi lengyelünk 196. l.)
Persze mindezek csak sz7ólamok, ezt senki sem tagadhatja; de az is
tagadhatatlan, hogy Jókai mindig hiszi saját szólamainak legalább a felét és
csakhamar egészen megittasul tőlük. De sohasem annyira és oly könnyen, mint
mikor a szabadságharc köréből meríti témáját. Ilyenkor a leghangosabb
szólamokat meri előszedni, mintegy szándékosan, bizonyító erejének érzetében
hívja ki maga ellen a kritikát, hogy aztán „adatokkal” feleljen neki. Jókai
ezen igen-igen kedvelt módszerét már ismerjük korábbi műveiből. Már a Nepean-sziget-ben is szeret képzelete
minél nyaktörőbb mutatványokat végezni, mert úgy érzi, hogy elég erős védőhálót
feszített ki maga alatt megcáfolhatatlan természettudományi „adatok”-ból. Az
ilyen képzelet, az ilyen írói egyéniség igazán alig kerülhetett volna
csábítóbb, kedvezőbb, kifogyhatatlanabb merész lehetőségek, bizonyíthatóbb
rendkívüliségek közé, mint amilyenekkel az 1848-49-iki szabadságharc
körülözönlötte. Több mint fél évszázaddal élte túl ezt a nevezetes esztendőt,
de soha bele nem fáradt dicsőítésébe. Nemcsak saját képzeletét tudta meggyőzni
arról, hogy kizárólag valóságos eseményeket és igazán élt embereket válogat ki
a nagy harc történetéből, hanem – mondhatni – az egész magyar olvasóközönség
szívét-szemét is, évek hosszú során át. A szabadságharc változatos
képcsarnokából csaknem minden magyar család őrzött emlékében egy-egy kedves
lemezt, melyeket aztán a Jókai képzeletének laterna
magicá-ja csodálatos tüneményekké varázsolt, anélkül, hogy a kép lényegének
meghamisításáról panaszkodni bárkinek is oka lett volna. A hívők leghívőbbje
azonban maga Jókai volt. Ha némelyek kételkedni mertek az ő
regény-cselekvényeinek és jellemeinek élethűségében,k a nagy mesemondó
jóhiszeműleg, mondhatni fanatikus bizonykodással fordul hozzájuk ekképpen:
Hiszitek, hogy ilyen dolgok nem történtek a világon? aki kétkedik, jöjjön el,
én elvezethetem még azokhoz a sírokhoz is, ahol ilyen emberek nyugosznak.* (* Politikai divatok 91. l.) Úgy érzi, hogy
vértezve van minden effajta kételkedő jogosultság ellen, hiszen nem a képzelet
túloz: maga a korszak tette csúffá a valószínűségről azelőtt táplált nézeteket.
„Egy lehetetlen korszak”, hangoztatja maga Jókai, így akarván fölégetni maga
mögött a hidat a kritikusok elől; e lehetetlen korszak akárhány szereplője
egyetlen nap alatt az ellenkezőjére változtatta egyéniségét* (* Életemből I. 27. l.): ma hősök, holnap
földönfutók; ma a rémület szörnyetegei, holnap a nevetség karikatúrái;
népvezetők, aztán rabok; nagy urak, aztán földönfutó koldusok; rablókalandorok
a népmesék hősei, a sorstól jobbra-balra forgatva; óriási katasztrófáktól
letiporva s megint fölelevenülve, egymással szembeállítva.* (* Jókai összes m. 100-ik köt. 119-120. l.)
Hogy rendkívüli alakokat, szokatlan helyzeteket rajzolok – mondja Jókai – az
nem teszi sem a tárgyat, sem az egyént lehetetlenné; én azokkal együtt éltem s
ami exorbitans fantáziának látszik, az visszaemlékező tapasztalat többnyire.*
(* U. o. 146. l.) azért védi írónk
ily buzgón a maga igazát, mert éppen az effajta anyag az, melyhez legjobban
ragaszkodik, melyről semmi szín alatt sem tudna lemondani. T. i. a Jókai ars
poeticája azt minősíti csip-csup igaz-nak,
ami akárkivel, akárhol és akármikor megtörténhetik, amit mindenki mindennap
tapasztalhat; az ilyesmi őt ritkán érdekli. Jókait képzelete az eszményi
értelemben vett költőnek, a vates-nek
szerepére sarkallja legelső fellépése óta, a vatesére, aki szintén igazságokat
hirdet, de olyanokat, melyeknek megsejtésére nem elég az átlagos szemmérték s a
kicsinyes valószínűségi álláspont. Úgy érzi, hogy a végzet neki a magyar
történelem egyik legnagyobb-szerű tényét engedte megszemlélni és átélni s őt –
a pusztulástól megóva – mintegy elhívta arra, hogy a nagy szabadságharc hősi
korszakát, bevezetésével: a reform-korral és folytatásával: a gyászában
fenséges 50-es évekkel ihletének fő táplálékául válassza egy bámulatosan hosszú
írói pálya egész tartamán keresztül. Megbecsülhetetlen történeti értékű kultuszt
teremtett írásaival a magyar lélek eszményei és ábrándjai ápolására, a mosoly
és a könnycsepp elővarázslásával védelmezve a nemzet szívét a megdermedéstől,
az elfásulástól. Leghíresebb nagy regényei s rengeteg számú kisebb elbeszélése
és emlékezése mind egy közös nagy nemzeti alapeszme szolgálatában állanak s
együttesen épp oly hatalmas méretű ciklust alkotnak az 1825-tel fellépett
magyar emberöltőről, mint pl. a Jókai esztétikai ellenlábasának: Balzacnak fő
művei a korabeli párizsi társadalomról. Csakhogy persze mind a két író a maga
egyéniségét érvényesíti. Míg Balzac kérlelhetetlen analízise a fertőben is
szívesen, sőt, különös kedvvel gázol, hogy „documents humains”-t halászhasson
ki belőle, addig Jókai – ha szabad így kifejeznünk magunkat – „documents
sur-humains”-t gyűjt irigylésre méltó hittel és idealizmussal keresi az isteni
eredet feltünedező nyomait az emberi arcon, átlagosodó fajunk meg-megújhodását
az alkotó természet jóvoltából egyes rendkívüli, többé-kevésbé tökéletes
ember-példányok vagy egy kivételes nemzedék útján. A csodás látomás, mely –
mint egykor a pogány Sault – az embergyűlölő szólamokkal hivalkodó, beteges
költői lidérc-tüzeket kergető Jókait egész életre szóló nagy cél papjává avatta
és törhetetlen hittel vértezte fel: az 1848-49-iki szabadságharc volt,
embereivel és eseményeivel. Még arra kell tehát egy pillantást vetnünk, minő
„dokumentumok” ragadták meg Jókai képzeletét leginkább s miképp erjeszti azokat
ez a sajátos képzelmi élesztő, mely fölött tulajdonosának bizony nincs mindig
ellenőrző hatalma.
A
pártpolitikai szempont nyűgös kötelékei közt nem tudott megférni Jókai csapongó
szelleme 1848-49-ben sem, később sem. Viselnie kellett ugyan a pártpolitika
ódiumát 1849-ben is, 1875 után is, de mindegyik esetben meglehetősen ártatlanul;
őt a Nyáry Pál, illetőleg a Tisza Kálmán egyéniségének varázsa vonzotta,
anélkül, hogy a párt különleges érdekeiből lelkiismereti kérdést csinált volna
magára nézve. Jókait éppen ez a tulajdonsága tette nagyon alkalmassá arra, hogy
írásaival ő építse meg szabadságharcunk Pantheonát, helyet juttatva benne
pártkülönbség nélkül mindenkinek, aki csak valamely kiváló vagy érdekes
sajátságával ingert gyakorolt az ő fogékony képzeletére. Mert pl. Petőfi bizony
sok derék emberünk előtt bezárta volna e Pantheon ajtaját; hiszen ő aprólékos
okok miatt milyen naiv dühvel támadt neki Széchenyinek* (* Naplójegyzetek 1848. ápr. 29. Lásd Petőfi összes m. (1892-96.) V. köt.
435. l.), a Batthyány-kormánynak* (* Márczius
Tizenötödike 1848. szept. 10. Lásd u. o. VI. köt. 54. l.), Vörösmartynak,
Mészáros és Klapka tábornokoknak, Kossuthról meg féltékeny némasággal
hallgatott. Jókai nem így tesz. Az ő elfogultsága majdnem kizárólag a szeretet
elfogultsága. Egyszer sodródott bele elkeseredett, személyeskedő politikai
marakodásba, t. i. Madarász László ellen, de: 1. Jókai akkor mindössze
huszonnégy éves volt, 2. tulajdonképpen nem is ellenfél volt ő, hanem csak
fegyver az ellenfelek egyikének kezében, 3. később Jókai bűnbánóan hamut hint
fejére, sajnálja „életének egyetlen rossz tettét”* (* Az én életem regénye 49. l.), s Madarász László terhére nem „bűnt”,
csak „hibát”, nem aljas kapzsiságot, csak politikai kicsinyhitűséget állapít
meg.* (* Forradalom alatt írt művek 270.
l., jegyzet) A szabadságharc idejében készült tréfás torzításai, paródiái
(„Charivari”, Pan Jelasicz, Hol leszünk
két év múlva?) csak ártatlan játékok. A Jókai képzeletét sohasem elvont
politikai elvek izgatták, hanem a konkrét kivételes egyéniségek. Ezeket
egyformán tudja csudálni s közülök mindig a többiek rovására is eszményíteni
azt, amelyikkel éppen foglalkozik. Jókai tehetségének ezt a vonását is ismerjük
már korábbi műveiből, hogy t. i. szereti tárgyait preparálni, a zavaró elemeket kiküszöbölni vagy egyszerűsíteni.* (*
Lásd Irodalomtörténeti Közlemények 1916.
286. l.) Ha pl. Kossuth Lajos egyéniségének igézetes hatása alá kerül Jókai
képzeletek, akkor semmi olyan jellemvonást meg nem tűr, mely Kossuth époszi
fenségét csökkentené; ezért hát Kossuth fényes tulajdonságai közé odaiktatja a
rettenthetetlen, példaadó fizikai bátorságot is* (* Az én életem regénye 4-5. l.), noha ennek hiányát Kossuthban maga
Horváth Mihály sem győzi eléggé sajnálni.* (* A függetlenségi harc tört. (1865.) II.
227., 317., III. 241. l.) Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy
Jókai nem mutatja be Kossuthot gyarló oldaláról is; óh igen, valahányszor
Kossuthnak valamelyik ellenlábasáról van szó, pl. Görgeyről; ilyenkor az
eszményítés Görgey előnyére és Kossuth rovására történik* (* Pl. Az én életem regénye 71., 76., 274. l. –
Emlékeimből 107-112. l.), természetesen akaratlanul, a képzelet sajátos
berendezettsége következtében. Egyébiránt nagy érdeme Jókainak, hogy ő, aki
mindig szívesen helyezkedett föl a közvélemény erős vállára s akit Gyulai
kegyetlen szigorúsággal a népszerűség rabszolgájának nevezett el: soha nem
gyalázta, még csak nem is vádolta Görgeyt; egyedül a Fehér angyal (Csataképek, 1850) c. beszély tesz fájó utalást az
aradi tizenhárom vértanú-tábornokra, de Görgeyt ez sem gyanúsítja; másutt aztán
– igen sokszor – legendás fénnyel övezi körül reményeiben, visszaemlékezéseiben
pedig egyenesen védelmébe veszi* (* Pl.
Életemből I. 58-59. l.); az ideges közvéleményre mégis van annyi
tekintettel, hogy a legtöbb helyen nem nevezi meg Görgeyt, csak mint „magyar
vezért”, „fővezért” emlegeti, hogy szabadabban dicsőíthesse.
Jókai
tehát – mint említettük – a kitűnőbb alakokat nem tudja vagy nem akarja
osztályozni, mellettük vagy velük szemben pártállást foglalni, őket rangsor
szerint értékelni, hanem egyikszer egyik, máskor másik hódítja meg teljesen
képzeletét. Egyik alkalommal pl. Irinyi Józsefről jelenti ki Jókai, hogy ő volt
„a legszebb férfi, akit valaha ismertem”* (* Életemből I. 16. l.); egy másik helyen azt olvassuk, hogy Vargha
esztergomi követ volt „a legszebb férfi a világon, akit láttam”* (* Az én életem regénye 94. l.); egy
harmadik nyilatkozata szerint pedig a képviselőház alelnöke, Almássy Pál volt
„a legszebb magyar férfi, akit valaha láttunk.”* (* A mi lengyelünk, 113. l.)
Biztosak lehetünk afelől, hogy mind a három nyilatkozata egészen őszinte, épp
olyan őszinte, amilyen pl. a Rózsa Sándorról való – soha meg nem történt –
találkozásának elbeszélése.* (* Enyim,
tied, övé I. 135. l. – az én életem regénye 9. l.) Jókai képzelete
világánál így alakulnak át fokozatosan még a legszemélyesebb élmények is, amint
„időben és térben távoznak”; emberek és események így öltöznek emlékezetében új
meg új ruhákba s el kell ismernünk, hogy e csillogó ruhák a valóság nyers
esetlegességeit sokszor nagy sikerrel leplezik el, költői elemekül való
használhatóságukat, szimbolikus jelentőségüket meglepően előmozdítják. Egy
darab nyers történelmet öltöztetett át Jókai a magyar nemzet szeme láttára s a
nemzet azon vette észre magát, hogy tízszer annyi hőse és százszor annyi
lélekemelő hagyománya van, mint
gondolta; viszont Jókai meg volt győződve, hogy ő nem hamisított meg semmit,
hiszen minden költőileg felhasznált részletet élményei garmadájából, históriai
dokumentumok közül válogatott ki. Motívumai tekintélyes részének genezise –
ahol ő maga nem mondja is, vagy nem tudja is – visszanyúlik a szabadságharc
lázas esztendejébe. Eszményített regényalakjai közül sokhoz szolgált modellül
pl. Nyáry Pál, kit Jókai olyan hódolattal övez4ett mindenkor, hogy ez a
csodálat még a különben maliciózus Mikszáthra is elragadt; még Mikszáth is Deák
Ferenccel akarta egy sorba állítani Nyáryt Jókairól írt életrajzában s csak
Gyulai erélyesen tiltakozó lapszél-jegyzete bírta szerényebb fogalmazásra.* (* Lásd Rubinyi M.: Jókai és Mikszáth. Bp.
Szemle CLXV. köt. 431. l.) Ez a Nyáry – Jókai szerint – sohasem kártyázott,
mert minden játszma kártyát az első kiosztás után hátáról megismert!* (* Életemből I. 19. l.) a bekövetkező
eseményeket, az ország jövendő sorsát előre pontosan megjósolgatta Jókainak* (*
Az én életem regénye 10-11., 20., 105.,
109. l.), mikor a halálosan komoly politikai lehetőségeket fejtegette, „még
csak a szivarját sem vette ki ezalatt a szájából” és fölényesen mosolygott* (* U. o. 47., 125. l. – Életemből I. 35. l.);
a Braunecker Matild és Zentál milliókba játszó hírhedett cselszövényét egy bűvész-detektív
ügyességével és hatásos gesztusával leplezte le* (* Életemből II. 261. l.); herkulesi termete száz esztendős életet
ígért.* (* U. o. 262. l.) Íme azok a
családi vonások, melyek a legtipikusabb Jókai-regények hőseinek arcán mind
felismerhetők… Azután ott van pl. Sükei Károly. Cilinder-kalapjáról ítélve
angolnak gondolná az ember, arcáról kozáknak, vézna alakjáról kretinnek, dadogó
beszédmódjáról isten tudja kicsodának, de beszédének megértése után lángésznek,
kinek feje valóságos eleven enciklopédia; nincs a világon tudomány, amit ne
tanult volna: nyitott könyv vagy apokrif, inkunabulumok és unikumok,
szóról-szóra a fejében; az egyszer hallott művet képes lediktálni évek múlva…*
(* Életemből I. 180. l.) Jókai nem
vette észre, hogy képzelete ezt a Sükei
Károlyt már szintén regényalakká változtatta; nem, Jókai őt „adat”-ként, fontos
dokumentum gyanánt őrizte emlékezetében, hogy vele igazolhassa regényalakjai
közül az exentrikusabbakat… Ott van a dörgő hangú, délceg népszónok: Besze
János, aki a debreceni néptömeg dühét ügyes ötlettel elfordítja a megrémült
Földváry eszéki várparancsnok fejéről. „Én láttam ezeket a dühtől lángoló
arcokat – írja Jókai -, hallottam azokat az ádáz szidalmakat: soha e jelenetet
el nem fogom felejteni”* (* Az én életem
regénye 60. l.); nem is felejtette el, hej, sok regényalakja van megáldva a
tömegek indulatain való merész próbatételek varázsveszélyével!... Ott van a
Tizennyolc éves horvát leány: Lebstück Mária, aki végigküzdötte a
szabadságharcot, honvédhuszár-hadnaggyá lett, s mikor jókedve kerekedett,
erősen udvarolt lóhátról a szép hölgyeknek!* (* Őszi fény 57. l.) De miért szaporítni a példákat: az eddig
elmondottak is világosan útbaigazítnak bennünket. A szabadságharc előtt Jókai
romantikus volt divatból, utánzási inger folytán, a kicsinyes jelennel való
elégületlensége folytán. A szabadságharc után romantikus maradt a nagyszerű
élettapasztalatok hatása alatt, melyeket képzelete a hit kifogyhatatlan
energiájává dolgozott át, a magyar nemzet nagyrahivatottságába vetett hit élő
erejévé. Jókai ezentúl is képzelete prizmáján bocsátja keresztül szemléleteit,
de a szabadságharc idején tanulta meg, hogy az igazi szemléletet beteges
eszmeszörnyek nem pótolhatják, hanem csak az élet nyújthatja azt.
Romanticizmusa még azt is diktálta neki, hogy a magánélet sem elegendő magában
a személet-gyűjtésre, hanem az igazi írónak ki kell lépnie a közélet változatos
küzdőterére. B. Eötvös József fenyegető példákkal, elrettentő dokumentumokkal
igyekezett hatni regényeiben nemzetünkre a szabadságharc előtt s regényei nem
maradtak hatástalanok a közélet szempontjából sem; Jókai viszont a nagy
küzdelem gyászos vége után vigasztaló, lelkesítő, mámorossá tevő dokumentumokra
hívta fel a magyarság figyelmét, s regényei óriási sikerének nemzeti fontossága
szinte kiszámíthatatlan. Eötvös és Jókai e nemes idealizmusa egymásnak
testvérei: mindegyik Victor Hugot költészeti programjából szívta első
táplálékát. Eötvös közelebb áll Hugóhoz, mert mind a ketten kirívó
célzatossággal szólaltak fel a „nyomorultak” társadalmának istápolása
érdekében. Jókait sem elégíti ki a „l’art pour l’art” hideg szempontja, s nemes
meggyőződéssel vallja, hogy „ha van valami, amit még a művészi lángésznél is
magasabbra lehet becsülni egy emberben: az a hazafiság”* (* Emlékeimből 215. l.) csakhogy Jókai nem
lát sehol rút fekélyeket nemzetünk testén, ő a nép széles rétegeiben azt az
őstalajt ismeri fel, mely szüli a magyar ész és magyar jellem romlatlan,
kiváltságos, néha kuriózumszerű példányait. Egyébiránt a szabadságharc tanította
meg Jókait a szorosabb értelemben vett nép
iránti komoly érdeklődésre is. 1848 előtt csak komikai hatás eszközeiül
alkalmazott műveiben népi alakokat, a nagy háború idején azonban meghatottan
ismerte el, hogy népünk túlnyomó része méltónak mutatta magát a néhány hónappal
azelőtt kapott szabad polgárjogokra. Szóval a szabadságharc élményei a Jókai
Pazar képzelete számára beláthatatlan kiterjedésű működési teret nyitottak,
melyen ötvennégy hosszú esztendeig szakadatlanul dolgoznia írónknak, saját
szavai szerint, „a gyönyörök végtelensége” lett!
ZSIGMOND FERENC
Forrás: Irodalomtörténet
7. évf. 1918.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése