1.
Trágár Balázs históriája
A XVI. századi prédikátor szigorú
erkölcsi fölfogásával nemcsak a virágénekeket üldözte, hanem rossz szemmel
nézte kora népies epikai termékeit is. Ismeretes Bornemissza Péter nyilatkozata (Postilla, IV : 758b Sempte 1578), melyben elítéli azokat, akik
„királyfia kis Miklósról, poéták óriásiról, Apolloniusról stb.” szóló „álnokul
költött fabulák”-at hallgatják. Ugyane munkájának egy másik helyén (839b
l.) a népies históriák olvasását sem tartja illőnek. Közlöm az egész részt
érdekes irodalomtörténeti vonatkozásai miatt:
„Mi mulatfágnac tartjuc az Hiftoriakat,
kiket Markolff fibfagarol irtac, anagy amaz Tragar Balafról, ki az Baratokhoz
ment kiraly paranczolatytyaual, hogy fegitczec meg, Mert ezert kel hazudni az
Kiraly előt, es azt feleltec: Fiam, mi nem tudunc hazudni, mond az: Bár á
legyen egyic. (A lap szélén vagy ahogy Bornemisza nevezi: „az karajén”: Az ki
hazud, mondhad: Bár á legyen egyic. Az otan az Apatzac
kőzőt nemaua tőtte magat, es meg hafafitotta őket, es kiralyne afzony előtt
azhol fzerzet czufflagot. Azonkepen á kiket irnac nemelly czuffokrol, kic vgyan
mesterfeguel tanullyac az czelczapaft, Es foc orfzagnac nagy hirefekis, mint
Németorfzagba Eulenfpiegel, Orlando, es tőbbec. Mondoc te azt gondolod, hogy
ezec nem őrdőgi kifirtetec. Maga ez ektelen trefalo mulatsaguál, el fzakaztya
az iduőffegre való vigyazaftul, aztis az ki mieli, azokatis kic az felekbe
győnyőrkődnec.”
Később, az udvari bolondokról szóltában
(862. l.) újra megemlékezik róluk:
„Kiknec (t. i. az epioureus nagy uraknak)
aztaloknal Iftenfélő értelmes emberec fzauanac nincz helye. Hanem mint regen Markolff volt, es Tragar Balas, valamit mondnac meznelis édesb.”
Annyi mindjárt kétségtelen ebből, hogy a
Markalf históriája mellett Trágár Balázsról is volt magyar népkönyvünk 1578.
előtt.* (* Ennyit már Kiss Áron is
megállapított vázlatos Bornemisza-életrajzában. (Prot. Szemle. III:15. l.)
Markalf históriája ránk maradt, ismerjük* (* Első kiadása: 1577. Nyilvánvaló a fönti idézetből, hogy végleg el kell
vetnünk Bod Péternek azt az állítását, mellyel e népkönyv magyarra való
fordítását Bornemiszának tulajdonítja.); de ki volt Trágár Balázs?
Más adatunk nem lévén, amennyire a fenti
két idézetből megállapítható, egy Markalf vagy Eulenspiegel-féle csúfos
csélcsap (a „trágár” epitheton ornans nem mai, hanem régi értelmében veendő:
possenreisser, landstreicher), aki mint a király udvari bolondja több tréfát
vagy zsibságot művelt. A róla szóló, elveszett népkönyv tréfái közül kettőt
följegyzett Bornemisza, mert ezek a barátok és apácák ellen irányultak, s így
Bornemiszának pápistaellenes fejtegetéseiben éppen kapóra jöttek. Az első
tréfának, a barátok hazugságáról nem tudom gazdáját adni, a második azonban a Decameronéból ered, a III. nap első
novellája egy kései leszármazásának tekinthető. Ismeretes Masetto di
Lamporecchio rendkívül elterjedt s Európa-szerte utánzott története* (* Gazdag irodalmát l. A. C. Lee. The
Cecameron. London, 1909. 59-62. l.): némának tetetve magát kertésznek áll
be egy apácakolostorba, ahol csakhamar sikerül neki az apácákat megejtenie.
Hogy mint került hozzánk ez a história, s
hogyan jött létre az egész népkönyv, azt a töredékes adatokból nehéz volna
megállapítani. Hasonló tárgyú német népkönyvet nem ismerek, valószínűnek tartom
azonban, hogy Olaszországból származott, amit a Boccaccióból való epizód is
igazol. Épp úgy kerülhetett hozzánk, mint Andreuccio kalandja (Decamerona,
IV:5) Ilosvai Toldijába.* (* L. Fóti József, IK. 1908.) A háborús viszonyok
miatt lehetetlen e nyomon tovább folytatni a kutatást, mindössze annyit tudtam
megállapítani, hogy az olasz Balázs, Bingio
(vagy az északi nyelvjárásokban Biasio)
a XVI. században a féleszű parasztlegény típusát képviselte.* (* Csak hivatkozásokból ismerem a következőket:
„Si crede Biasio.” (Cintio dei Fabrizi, Origine dei volgari proverbi. 1526. No
17.) Firtoni. Novelle di autori senesi, nov. 8. (L. Bolte, Schumann-kiadását,
Bibl. Lit. Ver. Stuttg. 197. köt. 407. l.) Talán ide tartozik egy XVIII. századi
nápolyi népkönyv is: Nasceta, vita e disgrazie de Biasio Valentino, 1748. (L.
Imbriani, Propugnatore, VIII. Id. Bolte, Montanus-kiad. Bibl. Lit. Ver. Stuttg.
217. köt. 582. l.) Mint magyar közmondásainkban is Balázs az eszelős és
szeleburdi embert jelenti* (* L. Erdélyi,
Magyar közmondások könyve, 1851, 25 l. 502-510. Nem ide tartoznak azonban a
Balázs-járásra vonatkozó Balázs vitéze és a Balázs papról szóló közmondások.
(511-514.)): Dugonies idézi (I.111) a következő: Adós a’ Balázsnak, -
szerinte annyi, mint bolond, mert Balázstól nem kölcsönözhetni bolondságnál
egyebet. Ugyanő (I:121): Elég az, hogy Balázs a neve. – Megbecsüli mint Balázs
a’ hurkát. I:208.) Ma is él a Hübele
Balázs, mely már 1620-ban előkerül ilyen formán: No bele Balás, Lovat ád Isten.
(Melotai Nyilas István, Szent Dávid huszadik zsoltára, 9. és 81. l.)* (* L. még a XVII. századból Magyar Tört. Tár.
XVII:17. – Kis Viczay, Select. adagia, 1713. 10 l. – Szirmay, Hun gin Parab.
1807. 95. l.) – Hogy ezek mind összefüggnek-e az elveszett népkönyvvel, azt
természetesen nem lehet megállapítani. Mindenesetre érdemes volna népies
közmondásainkat abból a szempontból átvizsgálni, mennyiben találkoznak bennük
régi népies irodalmunknak s egyáltalában művelődésünknek töredékes emlékei.
Nagy érdeklődéssel várjuk Sztripszky Hiador gyűjteményét, mely tudtommal főként
e szempontokat fogja érvényesíteni.
2.
Szent Ferenc és Szent Péter
Szintén a barátok ellen irányul
Bornemisza következő erkölcsi példája. Miután elmondja Josephus Flavius után
(Antiqu. Jud. lib. XVIII. c. 1.) Mundus
és Paulina történetét, így folytatja az analógiát (postilla, IV87.)
Mi időnkben is volt az fele őrdőgi
chalardfag, hogy az Barat az kit gyontatot (t. i. azt a nőt) el hitette, hogy
Szent Ferentz hozza menne ettzakara Az wra efzebe vőtte, es meg engette
felefegenec, hogy fogadna vigan. De őis hozza kefzitőtte magat, czinaltatvan
egy nagy kolczot, mintha ő fzent Peter volna, es rea fogja hogy hire nekűl ala
fzőket menyorfzagbul, es annyira meg verte fzent Ferentz atyankat, hogy halua
vittec el az fzemetről az tőb baratoc.
Kétségtelen, hogy a Decamerone negyedik napja 2. elbeszélésének egy változatával van
dolgunk. Itt a kicsapongó Alberto da Imolának támad az az ötlete, hogy a szép,
de ostoba velencei Lisettának a fejét elcsavarja, Gábor angyal alakjában.
(Újabban Babits Mihály igyekezett ezt a novellát psychologiailag elmélyíteni, s
némiképp „más világtáj felé” fordítani.) A novella tárgya ősrégi, előkerül már
a Pancatantrában.* (* L. Lee, i. m.
123-135. l. és Weinreich O. Der Trug des Nectanebos. 1911. Teubner.)
Boccaccio közvetlen forrása vagy Hosephusnak Bornemiszától is idézett
elbeszélése vagy a középkori latin Sándor-regény Nectanabes-epizódja volt.* (* Ez irodalmunkba szintén átkerült a
Heltai-féle fordítással, lásd erről szóló dolgozatomat, IK. 1918. évf.)
Ami a Szent Ferenc-Szent Péter változatot
illeti, ennek az útját pontosabban lehet követni. Szent Péter alakja, mint a
csíny meghiúsítója, először a nápolyi Morlini novellájában kerül elő.
(Novellae; 1520. ed. III. Paria. 1855. No. 69. De patricio qui, út matronam
falleret, Christum aemulatus est.) Itt egy nápolyi előkelő polgár Krisztus
alakjában akar elcsábítani egy ostoba asszonyt. A gazságot azonban meghiúsítja
egy szemes ifjú, aki tréfából fölveszi Szt. Péter ruháját s úgy teszi mintha a
mennyből jönne Krisztusért, hogy a vacsora végeztével szépen haza vezesse, Szt.
Ferenc alakja viszont egy francia elbeszélésben jelenik meg először; Henri
Estienne, a híres hugenotta könyvnyomtató és hellenista, Apologie pour Hérodote c. művében; első kiadása 1566., előttem az
1607. kiadásban a 272. lapon, chap. XXI.), hol Szent Péter és Szent Tamás
valósággal megjelennek és elzavarják az ál-Szent-Ferencet. (Car. 8. Pierre,
commel portier de paradis, et S. Thomas, comme celui qui ne pouvoit croire
telle chofe, le vindrent cercher jufques au liet, et le remenerent vu peu plus
rudement qu’il n’eftoit venu.) Bornemisza elbeszéléséhez legközelebb áll egy
német mesterdal, Hager Györgytől, mely azonban tíz évvel későbbi (1588.)
Bornemisza munkájánál. A történet Lyonban (zu Leone) esett meg, hol egy
kereskedő feleségét akarja gyóntatója Szent Ferenc alakjában meglátogatni. Az
asszony elmondja férjének, aki belemegy a tervbe és
Lis einen schlisel gros
Machen, darzu ein kleitt
Wie Santt Petter pereitt.
Mikor azonban a barát megjelenik, kérdőre
vonja:
Wie pist vom himell kumen,
On erlaubung, mein Franczische?
S a nagy kulccsal jól helyben hagyja.
Látjuk, Bornemisza példája még ennél is
nyersebb. A mesterdal kiadója, Bolte, (Alemannia, XXII:164.), francia forrásra
gondol. Azonban kétségtelen, hogy Bornemisza és Hager elbeszélése közös
forrásból ered, valószínűleg a protestáns szájhagyományban élő anekdotából.
Mint hogy Bornemisza legtöbb példázatát, amint még bőven lesz alkalmam
kimutatni, német elbeszélés-gyűjteményekből vagy pedig közvetlenül hallomásból
a német népies anekdota-kincsből merítette, kétségtelennek tartom, hogy ez az
anekdota is már az 50-60-as években, amikor Bornemisza kint járt, divatos
lehetett Németországban.
KIRÁLY GYÖRGY
Forrás:
Irodalomtörténet 7. évf. 1918.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése