Négyesy László: Arany

A költő születésének százados évfordulója alkalmából a Kisfaludy Társaság ajándéka a magyar tanuló ifjúságnak. Budapest, 1917. 52. l. Franklin-nyomda.

Elismerésre méltó törekvése a Kisfaludy Társaságnak, hogy nemzetünk nagy költőinek emlékünnepén a magyar ifjúság számára megíratja nagyjaink életét és méltatását; a halhatatlan elsősorban az ifjúságé, s az ifjúság a halhatatlanságé! De nagy dologra vállalkozik, aki egy gazdag művészlélek életének és költészetének tanulságait a fiatal lélek maradandó értékévé akarja tenni. Kerülnie kell a száraznak tetsző adatok halmozását, de kerülnie kell a nagydob és a harsonaszó kísérte frázisokat is, amaz unalmat, ez kelletlenséget okozhat.

Négyesy lendületes, igaz magyar szívvel írt tanulmánya a legtöbbnyire megüti azt a hangot, amely az ifjúság szívéhez szól és értelmét kellő módon gyarapítja. Művének már beosztása is szem előtt tartja különös célját. Legtöbbször helyesen megválasztott Arany-idézetekkel vezető be a könyvecske tizenkét fejezetét, amelyekben Arany műveit életrajza kapcsán tárgyalja. A meleg hangú bevezetésben a 19. század öt magyar állócsillaga: Széchenyi, Kossuth, Deák, Vörösmarty és Petőfi mellett jelöli meg Arany helyét; ő volt a nép lelkéből lelkedzett legnemzetibb és egyszersmind legeurópaibb műveltségű költőnk.

Gyermekéveinek érdekes rajza után a magát kereső lángész tévelygő útjait világítja meg első nagy csalódásáig, a színészvilág Vénuszbarlangjában való felocsúdásáig; itt-ott belecseng stílusába az önmagától menekülő Toldi meséje. A 18 éves ifjú a csalódás fullánkjával szívében, de élettapasztalatokkal és művészi belátással gazdagodva tér vissza öreg szüleihez lelkiismerete finom iránytűjét követve. Most a kenyérkereset szüksége keresztezi művészi ábrándjait; nappali élete a gondos tisztviselői, de éjjelei a Múzsák szent berkeiben folynak le, s ott a világirodalom legnagyobbjaival, költőink közül pedig főleg Csokonaival és Petőfivel barátkozik.

Első „letörését” Toldiról szóló elbeszélésének országos sikere követi, melynek pálmáját Vörösmarty a nagy lélek pazarló jóindulatával nyújtja neki, s a büszke Petőfi a lángész jós szavával siet – barátjává avatván – a halhatatlanságot előlegezi számára. A rövid önelégültség napjait azonban csakhamar elborítják a szabadságharc iszapossá vált hullámai, maguk alá temetve nemzeti reményét, hivatalát és legjobb barátját. 1850-től 1865-ig volt „költői pályájának delelője”, a másodszori megtörés után vergődő lelke ismét felszárnyal; ha nem is homorészi, de ossiáni, byroni és arisztophaneszi régiókba emelkedve énekel nemzetéről és magáról.

Aranynak nem gazdag, de mélyen szántó lírizmusát szemléletesen állítja Négyesy az olvasó szeme elé, de különösen „epikai tehetségének és lírai hangulatai eredőjeképp” keletkezett balladáinak frissen megírt méltatásába mélyed. A tárgyalt költemények értékelése egészben jól jellemzi Arany lírai és kisebb elbeszélő költeményeit. Rámutat epikájának szinte kimeríthetetlen sokoldalúságára és irodalmi elmélyedésének kapcsán a népiesség kötelékeiből való kiemelkedésére. Helyesen elemzi A nagyidai cigányok sírva vigadó öniróniáját, a Bolond Istók szeszélyes humorát, a Buda halála ódon fenségét s a Toldi estéje leáldozó napvilágát.

Nem feledkezik meg Arany szerkesztői és műelméleti érdemeiről sem, bár kelleténél talán gyorsabban végez velök. Költőnk szinte lázas tervezgetéseit azonban a harmadik, szinte végzetes letörése akasztja meg; Juliska leányának tragikus halála. Majd az Őszikének visszafiatalodott lelke bájos termékeinek rövid méltatása következik, szinte futólagosan, hogy azután Toldi szerelmének, Arany költészete legérettebb termésének gyönyörűségeiben részeltessen a szerző. Az utolsó fejezetben tömör összefoglalás alakjában Arany egész írói arcképét kapjuk. Négyesy Arany füzete értékes ajándék a magyar ifjúságnak Arany születése százados fordulóján.

DITTRICH VILMOS

Forrás: Irodalomtörténet 7. évf. 1918.