TOMPA ÉS REMÉNYI

Tompa születésének 100 éves évfordulójakor országszerte megnyilvánult az igaz ragaszkodás, mellyel a magyar nemzet a népies-hazafias irodalmi irány egyik legkiválóbb képviselője iránt viseltetik. Ezek az ünneplések bizonyítják, hogy Petőfi és Arany költészet emellett a Tompa művei is mennyire átmentek népünk lelkébe, mily nagy hatással vannak a magyar népjellem kialakulására.

Költőnket egyik életírója, Ferenczy József a német Kleist-tel, a francia Lamartine-nal, az angol Coleridge-zsel és különösen a magyar származású osztrák költővel, Lenau-val hasonlítja össze* (* Tompa Mihály. Írta Ferenczy József. Kassa, Maurer A 1877, 65-66. l.); akik szintén a szabad természetnek az elmúlásra emlékeztető jelenségeinél időztek legszívesebben. Tompa költészetét is leginkább borús hangulat és az abból visszatükröződő világfájdalom jellemzi.

Benső érzelemvilága, mely Lévay szerint: „nem egy nyugodt kebel nyájas, derengő világa, hanem sötét borongás, majd élénk fájdalom”* (* Emlékbeszéd: Lévay Józseftől; olvastatott 1869. február 14. a Kisfaludy Társaságban Magyar könyvtár 443. sz. 6. lap); kifejezésre talál a szabadságharc leverése után írt hazafias költeményeiben is. Kétségbeesik a haza jövőjén, mint a Pusztán című költeménye mutatja:

„Meghalsz, én nemzetem! a halálod

Ha elvégeztetett:

Mért nem döfik hát már keresztül

Egyszerre szivedet?”

Az 1860-as évek közeledtével, a nemzeti újraébredés hatása alatt e költemények alaphangja változáson ment át. Abban az időben Tompa volt a közhangulat leghívebb kifejezője, és 1859-ben Kazinczy Ferenc születésének 100-ik évfordulójára és 1860-ban a sárospataki főiskola 300 éves fennállása megünneplésére írott ódáiban már a nemzet jövőjébe vetett hit erős hangja csendül meg.

Tompa az 1860. év tavaszától sokat panaszkodott szembaja miatt. Ritkábban távozott el Hanváról. Eseményszámba ment ezért, hogy feleségével együtt megjelent Rimaszombatban 1860. szeptember 16-án a Reményi Ede hangversenyén.

Világhírű hegedűművészünk császári amnesztiával azon év elején tért haza hosszú száműzetéséből és budapesti hangversenyei után, áprilisban megkezdte a vidéken művészi körútját, mely valóságos diadalmenet volt. Legelőbb a családja régi lakóhelyét, Miskolcot, és szülővárosát Egert, aztán a többi városokat vette sorra. Általánosan csodált művészete még jobban élesztette a felbuzduló hazafias érzést az országban. Népszerűségét és az elért sikert mutatja, hogy már 1861 év elején: 27,000 forintot hegedült össze jótékony célra; 29 város díszpolgárrá, 37 kaszinó tiszteletbeli tagjává, a pesti franciskánusok konfráterré, a rimaszombati és más városbeli csizmadiák céhmesterré, Nógrád megye bizottsági taggá választották; Kiskunhalas pedig 60 hold földet ajándékozott a művésznek.* (* Vasárnapi Ujság 1861. évf. 58. lap)

Reményi fivéreivel: Károllyal és Józseffel, továbbá hegedűjátékának rendszerinti kísérőjével Beale angol zongoraművésszel, a losonci hangverseny után 1860. szeptember 15-én érkezett Rimaszombatba. A művészi körútról Reményi József (ki mint Vác-megyei áldozópap korán elhalt) naplót vezetett, melyet a Reményi unokaöccse és a művészre vonatkozó adatok gyűjtője: Farkas Ferenc adott át Reményi Katalin-Jankovich Bélánénak, a Reményi Ede nővérének. Reményi Katalinnak a múlt évben történt halála után az értékes naplót a leánya, özv. Vécseyné-Jankovich Lujza, ismert írónő őrizte meg. A napló a rimaszombati hangversenyt és a híres hegedűsnek Tompa Mihállyal találkozását következően írja le:

„1860-iki szeptember 15-én érkeztünk meg Rimaszombatba. A város előtti erdőnek „Szabadka” nevű gyönyörű helyén igen csinos küldöttség – melyben nők is voltak – fogadta a művészt, a cigányok a Rákóczit húzták. A városba történt megérkezésünk nagy szenzációt okozott. Edus Miklovics Ferenc* (* Jóhírű romaszombati ügyvéd) házába szállott. házába szállott. Este a dalárda tisztelgett, éjjel a cigánybanda. Másnap az Edus háziurához jött Tompa Mihály nejével, s Edus és Tompa között megtörtént a barátkozás. Tompa Edus albumába szép verset írt: Edus és Tompa szövetséget kötöttek, hogy egyik verset, másik pedig erre zenét fog mihamarabb készíteni. Szeptember 16. este volt egy igen-igen gyönyörű hangverseny. Ezután nagy tiszteleti lakoma és bál. Rimaszombatban Edust a csizmadiák tiszteletbeli céhmesternek tették (L. a diplomát). Szeptember 17-én a távozó művészt kikísérték – érzékeny búcsú -, (Károly Rozsnyóra ment Szept. 16.). Estére Tompával együtt Harkácsra mentünk Dráskóczy Gyulához, kinek Atyja már vak; nejével Edus mint gyermek ismerkedett meg Újlakon. Este volt játék is. Harkácson igen szívesen fogadtak. Másnap (Szept. 18-án) Tornaljára mentünk két négylovas hintón, Dráskóczy és Tompa is jöttek. Tornalján Hámos Antalnál volt nagy ebéd (hová Edus végett az egész környék dísze megjelent), volt hegedű is.”* (* Az érdekes feljegyzések címlapja „Napló, de nem „pesti” szerkeszti Reményi József.”)

A tornaljai ünneplés után Tompa elvált Reményitől és kísérőitől, kik Rozsnyóra folytatták körútjukat.

A Vasárnapi Ujság 1860. évfolyama hosszabb tudósításban emlékszik meg a rimaszombati ünnepélynek a Reményi József naplójában nem érintett részleteiről. Reményi a „Repülj, fecském, ablakára” és „Ezt a kerek erdőt járom én” kezdetű dalok eljátszásával érte el a legnagyobb hatást a hangversenyen, melyet 200 terítékű lakoma követett a Három Rózsán és nagy táncmulatság fejezett be, hol a művész: „ugyancsak járta a pártás és főkötős hölgyekkel a szép palotást.” Kijelentette, hogy Pestet és Kolozsvárt kivéve szebb közönsége még nem volt, mint Rimaszombatban. „A felköszöntések közt legjobban tetszett a Tompa Mihályé” és a jelenvoltak által a Reményi albumába írt emléksorok legbecsesebbje volt – Tompának művei kiadásába fel nem vett – következő kis költeménye:

„Húzzad, húzzad…!

De vidulást és felejtést

Ne adj nekünk e hangokban,

Hogy bánkódjunk, emlékezzünk:

Sebünk, szívünk fájjon jobban!

A bút, ezt a terhes felhőt

Bűvös dalod szét ne űzze…!

De rendítő zengelmében

Még olajat önte a tűzre.

Húzzad, húzzad…!”*

(* Vas. Ujság 1860. évf. 487. lap)

S. Szabó József: „Tompa Mihály a költőpap” című életrajzának adatai szerint Reményi: „Tompát levélben hívta meg rimaszombati hangversenyére, s ő be is ment a csudaember látására és hallására. Fájdalmas szívéhez megindítólag szólt a gyönyörű Repülj fecském. Előadás után Reményi hozzászegődött, s tüntetőleg kezdte az ünnepelt költőt ölelgetni. Tompa restellvén a dolgot, félkomolyan és féltréfásan mondá a művésznek: „Nem hegedű az, hé!”* (* Id. m. 72. l.)

A Tompa népdalai megzenésítésére vonatkoznak Reményinek a nagy költőhöz intézett levelei, melyek érdekesen jellemzik szellemes írójuk bizarr gondolkodását; azonkívül fényt vetnek az akkori idők közhangulatára és a megvakulástól félő Tompa kedélyállapotára. Özv. Tompáné a férje íróasztalát a Reményi írásaival és a költőhöz írt más levelekkel – köztük Arany János 5 levelével – jogi tanácsadójára, Farkas Gyula putnoki ügyvédre hagyta. Halála után özvegye az íróasztalt a Gömör-Kishont-megyei múzeumnak ajándékozta, míg a becses iratcsomó a Farkas Gyula leánya: dr. Seress Istvánné-Farkas Jolán birtokában maradt Putnokon.

A leveleket időrendben megelőzi egy: „Eduard Reményi. Violon Solo de sa Majesté la Reine d’ Angleterre” nyomtatott szövegű névjegy, melyre Reményi tintával keresztbe írta: „Tompának visite gyanánt” és a többször aláhúzott „Puff” szavakat. A kelet (Harkács 1860. szept. 17.) mutatja, hogy a névjegyet a harkácsi időzéskor tréfából hagyta Tompánál.

Az első levél tartalma a következő: „Lőcse 1860. szept. 22. Fordítsd a lapot. Édes Miksucskám! Tele vagyok dallal – oh! ah – a többit tudod. Készítsd mentül elébb a költeményeket – ha egy párral netalán tán kész lennél in einigen Tagen, azokat elküldhetnéd szépen Pozsonyba, Poste restante nevem alatt. Írj… vagy írass más által, de írj. Híved Reményi Ede. – Ez már aztán az élet, Az egész éven át, Föl és alá kószálom, A két magyar hazát. Schönes Leben führen wir – nun so lebten wohl du famoser Kerl Herr von Stumpf! Téged Bach így nevezett volna el. Így én még sokat firkálhatnék a te gyönyörűségedre – de én csak annyit akarok, hogy éppen a nyál jöjjön a szádba. Speichel nicht das Wasser im Munde kommen. Tisztelem a hanvai templomot. A lelkesedés mindenütt követ. Rozsnyón szép koncert volt, Ma Lőcsén – ezek a szepesi németek fene tiszaháti magyarok – Hétfőn Iglón, Kedden Késmárkon, aztán Liptószentmiklós, Besztercebánya, Léva, Nyitra és Pozsony, hol dalaid várni fognak rám. Puszilom feleségedet, akár engeded akár nem… Pá! A haza szeretetében.”

Tompa csakugyan elküldött hat népdalt Reménynek, mint a következő levél mutatja:

„Pest nov. 8. 1860. Édes Mihálykám! Hogy mindeddig nem feleltem, ne tulajdonítsd hanyagságnak, hanem simplement restségemnek (Bravó, ez már aztán az excuse). Tehát megkaptam a hat népdalt, háromra van már muzsika. Reménylem, hogy nem fog zeném a te illatos, parfümös költeményeid mellett egészen elsápadni. No iszen majd csak megfogod te azt magad tulajdon füleiddel hallani és akkor te tapsolni fogsz és ordítani örömödben. Hát szemed? Az Istenért, vigyázz  magadra, hallatlan szerencsétlenség volna az, - no de iszen ne is gondoljunk oly csúf dolgokra, mert az nem lehet. Úgy nem lehet az, mint örülni szívből ennek a fene octroirozott constituciónak. Csakhogy majd hozzá látunk és ki fogjuk azt mi javítani és fényleni fog a haza felett, mint a fényes csillag, és te is fogsz akkor már tulajdon szemeiddel dicsőségeljesen látni és fogsz a hazának díszére, halhatatlanságára, dicsőségére szebbnél-szebb verseket firkálni. Olvastam verseidet a szépirodalmi Figyelőbe, a Családi körbe. Az gyönyörű volt. Egy pár óra múlva pedig útnak indulok Gyöngyösre, hol engemet nagyba várnak. Onnan aztán tovább. Ha majd lesz időm, írok a provinciából neked, talán még versekben is, hogy megpukkadj irigységedben. Tiszteld, csókold feleségedet részemről. Áldjon meg a magyarok Istene mind a két kezével. Én pedig atyai áldásomat hintem a muzsák által aureolis világossággal felkent fejedre. Pá, barátod Reményi Ede.”

A levél szélére a Reményi öccse oda írta: „Isten áldja meg Tompa bácsit. Reményi József.”

A dr. Wallentinyi Dezső közlése szerint Tompa 1860. november 17-én Lévay Józsefhez írt levelében felemlíti: „Én is meg vagyok Reményivel akadva. Sürget a nótákért (nálad a sürgető levél, légy szíves lemásolva ezt is elküldeni), babrálom is, de igen szomorú nóták lesznek azok.”* (* Tompa-Levelek a Gömörvárm. Múzeum Tompa-Szobájában a XII. kötetben.)

Reményi 1860. november 28-án az általa a Petőfi-szobor ügyében kibocsátott felhívás egy példányát küldi Pestről Tompának és ugyanarra a papírra írja a következő sorokat: „Édes Mihály! Láthatod, hogy a levél stereotyp csak azért küldöm, mert az egész országban ez forog. Te neked azonban magam írok: 1^-mo A költeményeket előbeszédet, mindent-mindent megkaptam. Grazias ago tibi, domine. Azon leszek, hogy megfeleljek várakozásodnak; csak időm volna már, de halom elfoglaltságaim alig engedik meg a pár órai alvást. A lelkesedés irántam ahelyett csökkenne, még nagyobbodik napról-napra, hála az égnek, hála a gondviselésnek. Azon leszek, hogy magam érdemessé tegyem sat… mihelyt Pesten leszek, hozzá fogok látni a kiadáshoz, de előbb (majd elfelejtem) komponálni is kell. Hát drága szemeid, azok az országos jó szemek mit csinálnak, és feleséged? Puszilom őtet, szemeidet is. Vigyázz magadra és Isten tartson meg a haza dicsőségére. Pá Eduard, alias Reményi Ede céhmester.

U. I. Én egy pár nap alatt majdnem 1000 forintot  szereztem a szoborra. Neked is küldök ívet, tégy, amit lehet körödben. Petőfi megérdemli, Olvastad a 4-ik Dec. Pesti Naplóban Rem. Ede felszólítását a nemzethez ez ügyben?”

Tompa tehát megküldte a megzenésítendő dalok hátralevő részét is; de Reményi a megzenésítéssel késett, mire Tompa szenvedélyes hangú levélben sürgette az ígéret beváltását, vagy a dalok visszaküldését. Erre vonatkozik Reményi válasza:

„Pest január 13. 1862. Kedves Tompám! Épp most érkeztem meg Bécsből és egy napot töltendek Pesten. Károly öcsém adta át leveledet. Verseid ereklyeként őrizve, átszellemülve a zene világába, nemsokára (februárba) napvilágot fognak látni, láthatod, hogy azok nem vesztek el. Hát oly háládatlannak és bolondnak hittél te engemet? No iszen várj csak, ha eljutok megint Gömörbe, megdöngetem a hátadat, te rabiátus poéta, krikszli-krakszli firkász. Magad is fogsz örülni majd, ha megjelenendenek költeményeid muzsikaszónál; de szükséges, hogy azok napvilágot proprimó az én zeném társaságában lássanak. Érted, te buksi? Hát jobban van már? bécsi utamról mit sem írok, olvastad a lapokat. A hűhó csak most fog igazán kezdődni. Üdvözöld gömöri barátaimat és ismerőseimet. Kedves feleséged kezeit csókolva maradok a te muzsikus barátod Reményi Ede. Nem vagy te hypocondricus? Vagy igazán oly nyomorult állapotban van drága szemed világa? Az ellenkező jobb jövőt rád nézve várva várom a magyarok mostoha Istenétől, mert csakugyan mostohán bánik az öreg monsieur veled. Nemde? No de reméljük a legjobbat.” –

Hogy melyek voltak a Reményinek megküldött dalok, azt Lévay József az 1885-ben megjelent Tompa-kiadáshoz írt jegyzeteiben megállapította. A „bujdosom a kerek földön” kezdetűtől a "Bánfalusi torony gombja” kezdetűig. I-XIII. sz. alatt az összes költemények közé felvett népdalokra Lévay megjegyzi: „Tompa 1859, 60, 61-ben írta e népdalokat s Reményi akart dallamokat írni hozzájuk, de mindeddig csak az jelent meg, melyet a IV. számú; „Gyilkos fenék” kezdetű népballadához írt.” A Reményi leveleiből mindamellett az tűnik ki, hogy mind a 13 dalnak szövege már 1860 novemberében készen volt.

A levél után Tompa és Reményi személyesen találkoztak. A Vasárnapi Ujság közölte, hogy Reményi báró Vay Alajosnál Bánrévén időzött. 1862. szept. 25-én megnézte az Aggteleki barlangot, 26-án ellátogatott barátjához Hanvára, 27-én hangversenyt adott Putnokon* (* Vas. Ujság 1862. évf. 489. l.),. Akkor már Plotényi Nándor volt a Reményi kísérője a zongorán; ott ebédeltek Tompánál, és a látogatás emlékét őrzi Reményinek Barabás rajza után 1860-ban sokszorosított arcképe, mely jelenleg özv. Csizy Jánosné-Lévay Irén, a Tompa fogadott leánya hanvai lakásán van. A kép alatt a Juhász László hanvai ref. pap feljegyzése szerint a következő sorok olvashatók: „Tompa Mihály legkedvesebb barátomnak hanvai tartózkodásom emlékéül. 1862. szept. 26. Reményi Ede.”

hogy miként folyt le az újabb találkozás Tompa és Reményi között, érdekes lenne tudni, mert rendezniök kellett a népdalok megzenésítésének kérdését. E látogatáskor a Tompa vendégei voltak még: Molnár Viktor és neje Abafalváról, Fodor Ágoston és családja Sajólénártfalváról, Darvas Pál és neje Hanváról; azonkívül a költő bizalmas barátja Hanvay Károly nejével és fiával, Zoltánnal, ki hajlott korában is a Tompa-kultusz leglelkesebb fenntartója. Reményi elragadta a társaságot hegedűjátékával. Özv. Csizyné, ki az ebéd elkészítésében Tompánénak segédkezett, említi, hogy Tompa Reményinek visszaadta a látogatást Bánrévén. Igazolja ezt Tompának 1862. okt. 1-én Arany Jánoshoz írt levele, hol Tompa felhozza, hogy vele együtt nagy társaság gyűlt össze báró Vaynál.

Mikor történt a hanvai paplakon az özv. Csizyné és Hanvay Zoltán által szintén felemlített későbbi látogatása Reményinek? Nem tudjuk biztosan. Talán 1866. augusztusában, mert akkor Reményi aug. 19-én Rimaszombatban hangversenyt adott és Szent-István napján az egyházi mise alatt hegedült a róm. kath. templomban.

Az utolsó levél szokásos meghívó 1863. december 5-én Pestről keltezve Tompához, mint a Petőfi szoborbizottság tagjához. reményi névaláírása után odaírta: „Az Úrnak alázatos csizmadia céhmestere és a gyilkos malom volna-szerzője a Reviczky-Zilahy albumba”. Itt azonban a zenemű fel nem található. Ugyanazon évben megjelent végre Rózsavölgyi és Társa kiadásában a következő cím alatt: „Szász Károly barátomnak. Gyilkos fenék malom volna, ha volna. Népdal Tompa Mihálytól. Eredeti zenéjét szerzé Reményi Ede.”

Jankovichné-Reményi Katalin késői aggkorában sem tudta elfeledni azt a rendkívüli hatást, melyet a fivére a bánatos zenével Budán a Reviczky Szevér tragikus véget ért író síremlékére rendezett hangversenyen, a díszes közönségre gyakorolt.

A többi Tompa-dalok eljátszásával szintén sikert ért el Reményi. Az 1861. május 2-iki debreceni hangversenyről szóló tudósítás felemlíti: „különösen tetszettek a műsorozatban ama magyar népdalok, melyeket Tompa Mihály kedves dalnokunk szövegére írt”.* (* Vasárnapi Ujság, 1861. évf. 262. l.) A Plotényi Nándor, Szentgály Gyula, Plónyi Elemér, különösen pedig Kereszty István és Farkas Ferenc közreműködésével a Tompa többi dalaira Reményi által írt zenének megszerzése végett megejtett kutatás azonban sikerre nem vezetett. Annyi bizonyos, hogy több zeneművet Reményi Tompa szövegére ki nem adott.

Hanvay Zoltán elbeszélte, hogy Tompa nagyra becsülte Reményit mint kiváló művészt és meleg érzésű hazafit; de excentrikus egyénisége és a bizalmaskodó modor,mely levelein is végigvonul, visszatetszést szült a komolyabb életfelfogású költőnél.

Nagy az ellentét a két ember jelleme és életpályája között. Tompa bölcselkedő volt, ki a vallásban keresett vigasztalást: szerette a családi életet, a magányt, a szabad természetet, melynek jelenségeit tépelődő lelke felhasználta hátterül borongós költeményeihez. Reményi könnyűvérű bohém, messze kiterjedt látókörrel, ki végigkalandozza a világot, hogy művészetével a megélhetés mellett magának hírnevet szerezzen. Tompa hosszas betegség által gyötörve, ott halt meg kedves virágai között, a csendes kis faluban, hová papi hivatása kötötte. Reményit, mint a katonát a harcmezőn, a reá világot jelentő deszkákon, hegedülés közben, távol hazájától érte a halál…

Bár a Tompa budapesti szobrának felállítására Gömör-Kishont megyéből kiindult törekvés eddig eredményre nem vezetett, a virágregék költőjéhez hálás volt nemzete. Sírja felett díszes obeliszk emelkedik; Sárospatakon, Feketehegyen és Rimaszombatban ércszobor őrzi emlékét; születése 100-ik évfordulóján egy ország hódolata környezi. Reményit a hazája régen elfeledte. A híres hegedűsnek, ki világszerte a magyar zene dicsőségét hirdette, a sírja elhagyatottan áll idegen földben, a világtengeren túl.

De a fővárosban az a szobor, melynek alapján a Reményi Ede hegedűjének varázsszava gyűjtötte össze, az ő dicsőségét is hirdeti. A Duna partjáról a Petőfi ércalakja végigtekint a délibábos rónán, hol a szabadság és szerelem dalnoka a magyar nép lelkéből merítette a tehetséget örökbecsű alkotásaihoz. A magyar fajhoz való törhetlen ragaszkodás egyesítette Tompát és Reményit is, hogy a nemzeti felbuzdulás korában, az egyik lantjával, a másik hegedűjével élesszék a hazaszeretet szent tüzét és fenntartsák a magyar népben azt a hatalmas erőt, mely a mostani háborúban a világ bámulatát kivívta.

A Tompa Mihály születésének 100-ik évfordulója ezért nemcsak Rimaszombatnak és Gömör-Kishont vármegyének, hanem az egész országnak ünnepe volt. Azzal az érzéssel, amelynek Tompa a Kazinczy Ferenc hasonló ünneplésekor oly fennkölt tolmácsolója, emlékezhetünk meg mi is Rimaszombat halhatatlan fiáról.

emlékét:

„Mit mondjunk, jőve hült porodhoz?

Áldás és fény nagy neveden!

S amely nyelvén s lelkében hordoz,

Áldás és fény a nemzeten!”

KÁLNICZKY GÉZA

Forrás: Irodalomtörténet 7. évf. 1918.