I. Életrajzi adatok. Született 1825. nov. 18-án
Sajószentpéteren, Borod-megyében Lévay Péternek és Dobai Szabó Juliánnának
házasságából. Elemi tanulmányainak elvégzése után 1836 őszén a miskolci
líceumba került s ott tanult 1846-ig, az utolsó iskolai évet köztanítói minőségben
töltvén el. Majd egy évig jogot hallgatott Kézsmárkon. Rövid patvaristáskodás
után részt vett az 1847-iki pozsonyi országgyűlésen, mint Szemere Bertalan
egyik írnoka. Szemere B. mikor belügyminiszterré lett, magával vitte Lévayt
fogalmazónak, később a Közlöny
munkatársának. A világosi fegyverletétel után egy ideig Sajószentpéteren
rejtőzködött; 1850-től 1852-ig a Pesti
Napló szerkesztőségében dolgozott. 1852-től 1865-ig – leszámítva az
1860-61-iki rövid megyei aljegyzőséget – a miskolci ref. gimnázium tanára,
1865-tól 1894-ig Borsod-megye főjegyzője volt, s 1895-ben alispáni ranggal
vonult nyugalomba. A Kisfaludy-Társaság tagjai közé 1862-ben jutott be, a M. T.
Akadémiának 1863-ban levelező, 1883-ban rendes, 1896-ban tiszteleti tagjává
lett. Kétszer részesült az akadémiai nagyjutalomban. A király 1895-ben a III.
oszt. vaskorona-rendet, 1911-ben a Szent István-rend kiskeresztjét adományozta
Lévaynak, 1912-ben pedig a budapesti tud.-egyetem bölcsészeti kara
tiszteletbeli doktori címmel tüntette ki.
II. Művei. 1. Emlékdalok
De Lagrange asszonynak. 1850. – 2. Költemények.
1852. – 3. Újabb Költemények. 1856. –
4. Összes Költemények. I-II. köt.
1881. – 5. Újabb Költemények. 1897. –
6. A múzsa búcsúja. 1909.
Fordításai: Shakespeare-től IV. Henrik király (I-II. rész), V. Henrik király, Titus Andronicus, A makrancos
hölgy, Vízkereszt: Moliére-től Melicerte,
Don Juan; Burns költeményeiből egy kötetnyi (1892); Carlyle
Burns-tanulmánya (1892); Seneca Vigasztalásai.
Kiadta Bozzai Pál irodalmi hagyományait (1886).
Egyéb művei és
dolgozatai:
Kazinczy-Emlény (Miskolc, 1860.), Széchenyi-gyász (Miskolc, 1860.), Régi skót
balladák és a vándor dalnokság (Szépirod. Figyelő 1861-62. II. félév). A szép
nyilvánulása (A Kisf.-Társ. Évl. Új f. I. köt.), Kazinczy Gábor emlékezete (U.
o. II. köt.), Emlékbeszéd Tompa Mihály fölött (U. o. IV. köt.), Szemere
Bertalan emlékezete (Miskolc, 1870.), Tompa Mihályról (Bpesti Szemle 1890.
LXIV. köt.), Arany lyrája (Akad. Értesítő 1893.).
III. Irodalom. Egykorú ismertetések Lévay költeményes
köteteiről: a „Költemények 1852”-ről: Pesti Napló 1852. júl. 14-16. (Atádi
Vilmos), Hölgyfutár 1852. júl. 19. (Balázs Sándor), Új Magyar Muzeum 1852. XI.
füzet (Toldy Ferenc); az „Újabb Költemények 1856”-ról: Hölgyfutár 1856. jún.
12-13. (i. y.-=Vadnay Károly), pesti Napló 1856. szept. 24. (-ss=Greguss
Ágost); az „Összes Költemények 1881”-ről: Vasárn. Újság 1881. 5. sz. (-á-r),
Koszorú V. köt. (Szana Tamás), Bpesti Szemle XXVII. köt. (-ő= Péterfy Jenő); a
Burns-fordításról (1892): Bpesti Szemle LXX. köt. (- l-a=Péterfy Jenő): az
„Újabb Költemények 1897”-ről: Magyar Kritika 1898. dec. 1. (Somogyi Gyula),
Bpesti Szemle XCVIII. köt. (p. g.).
Egyéb források: Toldy Ferenc¨A magy.
költészet kézikönyve. Bp. 1876. V. köt. – Pallas Nagy Lexikona XI. köt. Bp.
1895. – Széchy Károly: A magyar líra a forradalom után. Beőthy Zs. Képes
Irodalomtörténete II. köt. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái VII.
köt. Bp. 1900. – Zsigmond Ferenc: Lévay József élete és költészete. Bp. 1906. –
Voinovich Géza: Lévay József. Bpesti Szemle 1911 (és Aurora 1914). – Révai Nagy
Lexikona XII. köt. Bp. 1915.
A
Regélő 1843-iki évfolyamában jelentek
meg Lévay legelső költeményei. E meglehetősen fanyar zsengéket hetvenöt
esztendőn keresztül új meg új termés követte, szépülve színben és alakban,
nemesedve zamatban, úgy, hogy az utolsó évtizedek termése már azon finom
különlegességek közé tartozik, melyek nem csupán élvezetet nyújtanak, hanem a
legegészségesebb tapasztalati bölcsesség üdítő erejét is; s mintegy a hosszú és
szép élet titka szüremlik ki belőlük. A csaknem egy évszázadra terjedő életkor
szelíd melege tette lehetővé e sajátos varázsú költészet megérlelődését,
melynek hatása is azért olyan biztos, mert a megénekelt elvek hátterében fényes
igazolásképen egy mintaszerű életpálya tárul elénk. A sors, mely a hosszú
életet sokszor oly kétes értékű ajándék gyanánt osztja a költőknek, Lévay iránt
valóban kegyes volt, talán azért, mert sehogy sem tudott belekötni ebbe a
szerencsés természetű halandóba, kinek jellemében igazán nyoma sem volt a
(…)nek, mely a régi görögök hite szerint fel szokta ébreszteni a sors irigy
haragját. Sorsa jóvoltából sikerült Lévaynak az öreg kort is eszményei
szolgálatába vonni, s irodalmunkat a költészet azon ritka virágaival
gazdagítani, melyek az élet estéjén nyílnak a legszebben. Az aggság évei az ő
költészetének nem hanyatlását, hanem betetőzését jelentik, hírnevének javarésze
is hozzájuk fűződik. Mert míg éltek nagy kortársai: Tompa s főként Arany, a
kisebb tehetségű és különben is félrevonuló Lévayval keveset foglalkozott a
közvélemény; a rendkívüli tulajdonságokat kereső és bámuló közönség Lévayban
sokáig nem talált semmi rendkívülit. Hanem midőn a hírneves kortársak egymás
után roppantak össze az élet terhe alatt, Lévay pedig nyolcvannégy éves korában
új költeményes kötetet, nyolcvankilenc éves korában új Shakespeare-fordítást
adott ki, kilencven esztendős korában akadémiai nagyjutalmat nyert, s a Múzsa
kegyeinek birtokában lépett a tizedik X-be. Ez már rendkívüli dolog volt.
Kezdett mindenki figyelme és tisztelete Lévay felé fordulni, mert nyilvánvalóvá
lett, hogy csak rendkívüli szellem őrizheti meg ennyi időn át teremtő erejét.
Az elhunyt jelesek: kiknek barátja, a nagy idők: melyeknek tanúja volt, kezdtek
fényükkel glóriát fonni ősz feje köré, s 1911-ben, mikor a Kisfaludy-Társaság
Miskolcon tartotta meg gyűlését legrégibb tagjának tiszteletére: tulajdonképpen
az egész magyar intelligencia hódolata járult a felvirágozott székben ülő,
meghatott költő elé. Lassanként azzá vált Lévay irodalmunk számára, aminek ő az
öreg honvédeket nevezi egyik versében: élő
ereklyévé. Hiszen ő még ismerte Petőfit, hallgatta Kossuthot, kedves
apródja volt Szemere Bertalannak, eszményi barátság fűzte Aranyhoz, Tompához,
Kazinczy Gáborhoz, Gyulai Pálhoz, míg végül – akárcsak leghíresebb
költeményének hőse: Mikes – egyedül maradt ő is, hallgatva a körülte hömpölygő
modern élet mormolását…
Az
olyan csodás intenzitású rövid emberi és költői pályafutást, amilyen pl. a
Petőfié, érdekes ellentétképpen egészíti ki Lévay életének – hogy úgy mondjuk –
extenzív szépsége. Nagyon érthető, hogy egy kilencvenhárom évnyi életre
hívatott költőt nem bocsáthatott útjára a természet a Petőfi emésztő
indulataival és perzselő szenvedélyeivel. A tág határok közt elcsitulnak ezek
és egyenletesen oszlanak meg, hogy tartalmat adhassanak egy léleknek közel száz
éven keresztül.
Lévay
géniuszának főszerepe a szemlélődés,
mely egyaránt irányul a külső eseményekre s a költő benső élményeire, próbálva
elérni azt, ami voltaképpen mindnyájunk fő célja, s az egész földi boldogság
kulcsa: a külső és belső világnak minél tökéletesebb összhangját. Csakhogy
kevés embernek sikerül ez, teljes mértékben pedig talán senkinek sem. Lévay is,
sok évnyi borús szemlélődés után nem minden rezignáció nélkül ismeri el, hogy
képzeletünk eszményi világa és a valóságos élet között legjobb esetben is csak
kompromisszum létesíthető, a külső élet visszásságai elől olykor-olykor
okvetlenül menedékhelyre van szükségünk, s ezt csakis saját „szív-életünk”
nyújthatja, ha ez tiszta s egészséges. Bizony nem kevés csengésbe és
alkudozásba került neki is, míg szív-életét annyira-amennyire
megfegyelmezhette, s az ember számára kijelölhette a legkedvezőbb helyet –
valahol a rideg valóság és ábrándjaink világa között. Hogy e becses eredményre eljuthasson,
számos esztendőt kellett kísérletezéssel eltöltenie, melynek tárgya önmaga
volt. A szemlélődő életben mindig van valami meddő vonás, s ebből vezethető le
Lévay lírájának szelíd méla búja. Valamint legfiatalabbkori verseinek egyikében
(Folyam partján) már lemondóan utal
arra a passzív szerepre, mellyel ő az idő folyójának hullámait csak mélázva
nézi: legutolsó költeményes kötetében (1909) megint csak ahhoz az „együgyű,
komoly pór”-hoz kénytelen magát hasonlítani, ki a patak partján ülve várja, míg
a víz lefoly (Vergődés). Az
aktivitás hiánya csakugyan eleitől fogva ott lappang Lévay egyéniségében:
minthogy pedig az élet harcában sokszor szükségünk volna cselekvő erélyre,
költőnk eleinte nemigen leli helyét a világban, s egész sereg költeménye születik
a való és az óhajtott világ közti kiegyenlíthetetlennek látszó ellentétből. Az
önkényuralom „való” világa másfél évtizeden át tényleg elszomorító lehetett a
fiatal Lévayra nézve, de mélabújának nem a hazafiúi fájdalom volt egyedüli
forrása, ez csupán elmélyítette s tartósabbá tette amazt. Elég az hozzá, hogy
költőnket gyakran olyanforma határozatlan vágyak emésztik valami „messze levő
szép világ boldogabb vidéke” után, mint Kölcseyt. Lévaynak a megyei élet terén
eszményi törekvésű elődjét és kartársát. Lévay is más néppel szeretné
benépesíteni a világot, olyannal, melynek keblében tisztább szellem él (Tűzhelyem), s csüggedten sóhajtja: „Más
ég alatt, más tájon születnem. Jobb időben jobb lett volna tán” (Születésem napja). Merengéséből
minduntalan felijeszti a „valóság hideg újja”, a vidor játék helyére lépő zord
valóság, ez a síri kép, melyet borzad lelke átölelni (Fedezz el, Szárnyas napok). Álmaihoz menekül, „szíve jobb hevéhez”,
s ilyenkor válik ideiglenesen valóra eseménye: „Önteremtett ábránd, Csendes,
boldog élet!” (Ne kérdjétek, Falun)…
Ez az utolsó idézet már sejteti az utat, mely a révpart felé vezet. A boldog
élet Lévay szerint a csendes élet,
mely nem riasztja el az ábrándokat s lehetővé teszi szív-életének zavartalan
ölelkezését a külső világgal. Alig várja, hogy titkos könnyek árán szerzett
elveiből levonhassa a gyakorlati következtetést s megkezdhesse azt a meghatóan
egyszerű, de nem kevésbé költői életmódot, mely – a költői erő roppant
szívósságát tekintve – világirodalmi ritkaság. Az 1852-ik év adta vissza
Lévayt, a pesti újságírót, szülőföldjének, a Sajó-vidéki kies Borsodnak, melyet
számtalanszor megénekelt. A miskolci ref. gimnázium szeretettel hívta haza a
tanári székbe egykori növendékét, ez pedig örömmel tette kockára költői hírnevét,
hogy eltemetkezhessék az otthon emlékei és ábrándjai közé. A múlt egyes keserű
tapasztalatai, a haza gyászos helyzete, a tanári pálya idegfárasztó mozzanatai
meg-megpendítenek fájó húrokat lantján továbbra is, de mindinkább kezdi belátni
Lévay, hogy a szenvedés a legjobb kulcs az élet értelmének kifürkészéséhez s
mihelyt az átélt bajok emlékekké váltak, megbecsülhetetlen kincseket bírunk
bennök. A múzsa búcsújában már
lehiggadt bölcsességgel mondja: „Ami most panaszra késztet, Vagy kegyetlen
úntat is. Ha rá később visszanézek, talán még mulatta is” (Rossz nap)* (* Az emlékek e
merengő kultusza Tennysont juttatja eszünkbe, aki csakugyan szintén vallja,
hogy: „… the past will allways win / A glory from its being far.” (In memoriam
A. H. H. XXIV.) A külső és belső világ összhangba hozatalán kísérletezve,
szemlélődése az évek sokasodtával mind egyetemesebbé és messzelátóvá lesz: a
jelen keserűségével szemben már eleve enyhülést merít saját élményeinek
tárházából, a hosszú élet óriási területet von tapasztalatai körébe, s
ráruháztatja költőnkre a bölcs öregség legszebb szerepét: az emberiség
tanítását és vigasztalását. Az öregedő Lévaynak nagy öröme telik abban, ha a
keresztyén hit elveire s a tapasztalati bölcsesség szabályaira a költészet
fényével rávilágíthat. Élete vége felé valósággal szentenciákban gondolkozik;
versei, melyek a külső természet jelenségeiből indulnak ki, ösztönszerűleg
lelki analógiákban végződnek, s legtöbbször egy-egy aranymondássá, egy-egy
megszívlelendő maximává kerekednek ki, már címükkel hívogatva és tájékoztatva a
jó tanácsra vagy vigasztalásra szorulókat: Ara
emlékkönyvébe, Árva lányka emlékkönyvébe, Színésznő emlékkönyvébe, Az ifjúság
albumába, Egy lánykának, Kis leánynak, Emléksorok, Nefelejcsek, Bátoritás,
stb. Két utolsó versgyűjteménye tele van effajta költeményekkel.
Az
ilyen élet, mely mindent a nyugodt szemlélődés szükséges távolába szeret
helyezni, nem engedi erőre kapni a szenvedélyeket. A Ló és lovag c. ismert költemény szerzője nemcsak másnak osztogatja
a jó tanácsot, hanem elsősorban önmagát inti a „heves indulat”
veszélyeitől. A nemes érzelmek
végigkísérik őt az életen anélkül, hogy végletekbe csapnának át. Lévayban is
megvolt Petőfi két eszménye: szabadság-szerelem,
de ezek is legtöbbször a borongó emlékezés és bizonytalan vágy fátyola alatt
mutatkoznak költészetében. Szívével mindig szolgálta e két eszményt, a
szükséges aktivitás azonban hiányzott belőle; s valamint a szabadságharc idején
nemzetőr volt, anélkül, hogy dolga akadt volna (Régi emlék), a szerelemben sem vitte tovább az ábrándos
álmodozásnál. Hazafias költeményei közül az Összes Költemények sajtó alá rendezésekor csaknem minden olyan
darabot kitörölt, mely 1848-49-ben keletkezett* (* 1848-49-ben termett verseiből húsz darabot A múzsa búcsúja c. kötetének végére iktatott be 1909-ben.); az
ő hazafias múzsájának igazi szerepe – mint Aranyé és Tompáé is – 1850-ben
kezdődött, a szabadságharc passzív korszakában, mikor már nemzetének gyászos
végű küzdelmeit saját fájó emlékeivé
avathatta. De ez a féltő hazaszeretet aztán sohasem gyengül, mindenik eltöltött
esztendő újabb és újabb emlékek gyökérszálaival fogódzik a honi talajba. A
ragaszkodás e gyökerei a szülőföldben erősödtek meg, de mohón ágaznak szerte,
ameddig csak magyar rögöket találnak; szülőföldjében Lévay – mint maga mondja –
a hazát szereti (Itt születtem).
Legszaporábban születtek hazafias költeményei az elnyomatás idején; egyik
ekkori verses füzete (Emlékdalok De
Lagrange asszonyhoz 1850) a cenzor ollójával is megismerkedett.
Politikai
egünk kiderültével ódákban méltatja számos jelesünk hazafiúi érdemeit. A féltő aggodalom keserűbb
hangjai törnek ki belőle 1904-1906-ban, belső politikai viszonyaink
elfajulásának láttára: s mintha a jövő titkaiban olvasott volna, több ízben
megénekli a Kárpátokat, amint őrt állanak a magyar határon. Hangosabban és
szilajabban nyilvánuló hazaszeretetre akad példa irodalmunkban, bensőségesebbre
aligha. –
Szerelmi
költészetén valami szemérmes zárkózottság és önbizalom-hiány érzik.
Szív-életének passzív szemléletében, a saját énjének feladott örökös kérdések
tisztázásában elteltek az évek, s Lévay – ez a szeretetre oly méltó,
testileg-lelkileg szép ember – itt is csak édes-bús emlékek hervatag koszorúira
hajthatja fejét, hogy tovább álmodozzék rajtok. De épp ezzel tanít bennünket
arra, hogy a boldogító emlékek közt nem az érzéki gyönyörök s gyakorlati
sikerek a legkedvesebbek, hanem a szív titkos világa, mely egy-egy bájos
leányarcot csodás eszménnyé avat és ezt semmitől sem félti jobban, mint a valóság kiábrándító tapasztalataitól. A
csalódás mindenünkből kiverhet bennünket, csak emlékeink szentélyéből nem, ez a
tanulság hangzik ki Lévay költészetéből, sok vergődő szívnek mutatva ezzel
vigasztalást.
Aki
ily kitartóan dolgozik saját egyéniségének kiépítésén, védve van attól a veszedelemtől,
hogy egyik vagy másik költőnek utánzójává váljék. Mindössze a ifjúkor
kiforratlan szakában érezhető Lévay versein Petőfi erős hatása. Legkevésbé
szerencsés ez a hatás a hazafias költeményeken (természetesen csak a
szabadságharc idejéből és az ötvenes évekből valókra kell gondolnunk), melyekbe
a petőfieskedés számos félszegsége és erőlködése belopódzott: de a
genre-képekben (Furcsa Balog, Senki Pál,
Koldús Peti, Fecske cigány) és egy csomó szép népdalában már Petőfi hivatott tanítványának mutatkozik. A
népiességet sohasem értelmezte úgy, mintha ez a műgond és jó ízlés fölösleges
voltát jelentené: a kelmeiség cicomás hóbortjait mindig megvetette: hiszen
Lévay tehetségének első méltánylója is éppen Erdélyi János volt, a kelmeiség szó megalkotója s ennek az
iránynak ostorozója. Lévay legkitűnőbb néhány költőnkhöz s kritikusunkhoz
csatlakozott és két emberöltőn keresztül, a magyar líra oly különféle áramlatai
között, jelentékeny tehetségének egész erejével buzgólkodott népies-nemzeti
költészetünknek a művészet eszközeivel való
megnemesítésén. Működésének igazi irodalomtörténeti jelentősége ebben
van. Arany, Tompa, Gyulai és Lévay írói működését erős szálak fűzik egymáshoz,
bár e szálak nem az utánzás bilincsei; közös eszmény irányította őket, találkozniok
kellett. Magasan kiemelkedik közülök tehetségével Arany, de gondolkozása
módjában csaknem egy velük.
Lévay
és Arany levelezése ékes tanújele két nemes szellem barátságának. Kiterjedt
nyelvismeret és aprólékos műgond tekintetében Lévaynál jobban egy költőnk sem
hasonlít Aranyhoz; e két tulajdonság szinte predesztinálta mindkettőjüket a
műfordításra, mely téren oly szépeket alkottak. De emberi jellemük és
klasszikai hagyományokból táplálkozó világnézetük is egyforma volt, csak az
élet bánt el Arannyal szigorúbban… Legbensőbb barátságban mégis Tompával volt
Lévay. Költészetükben egymásra nemigen hatottak ugyan, amint ezt Voinovich Géza
is kiemeli, de jellemök eredeti vonásai több pontban hasonlók, s ezért
vonzódtak oly őszintén egymáshoz. A természet csendes világát egyformán
szerették, s állandó lakóhelyökül választották mind a ketten. Tompa papi
hivatása és Lévay vallásos szemlélődése egyaránt szívesen ismerte föl a nagy
természetben a Teremtő keze nyomát; a Sajó virágos partjain, a Bükk és Tátra
regényes tájain nemcsak testük felfrissülését, hanem a végtelenség gondolatán
merengő lelkük megtisztulását és kielégülését is keresték. Tompa Falusi képje, Fent és alantja stb. meg Lévay Falun
vagy Ide lent c. versei egészen
azonos réteget világítanak meg a két költő egyéniségében; midőn Tompa a kis
kunyhót mondja boldogabbnak a büszke palotánál. Lévay pedig a bokrot a hegynél:
a két jelkép mögül közös életideál sugárzik elő. A mély vallásosság, mely olyan
templomi szárnyalású költeményeket alkot, mint Tompa Új Simeonja vagy Lévay Apostolokja,
általában kedves szereppé teszi mindkét költő számára a keresztyén hit igéinek
hirdetését, a szenvedők vigasztalását. Tompának éppúgy bőven vannak emléklapjai és emléksorai, intelmei egy
anyához, a gyászolóhoz stb., mint Lévaynak, mind a ketten szépé szavakkal
búcsúztatják el a zárdába készülő hajadont, s írnak mindketten reggeli és esti
imádságot, illetőleg éneket. Tompa tehetsége nagyobb szabású és több oldalú a
Lévayénál, de kedélye betegebb: e beteg kedélyben szörnyek tanyáztak, melyek a
vallásos hit korlátai közül is ki-kiszabadultak, fölemésztvén Tompának
testi-lelki erejét. Ellenben Lévaynál, aki hetven éves korában még jókedvűen
vadászgatott a Bükk erdőségében, a lélek egyensúlyára kitűnően vigyázott a
bámulatos testi egészség és szívósság. Pompás eklektikus filozófiája az életből
is ki tudta válogatni a fullánk nélküli örömöket, olvasmányai terén is a vele
rokon szellemek élvezetes társaságára szorítkozott.
Legkedvesebb
olvasmányaiból sokat átültetett irodalmunkba kiváló fordítói tehetséggel és
jelentékeny sikerrel. Bérangerből pl. a Honvágy
tetszett meg neki, melyben a Párizsba került ifjú pásztor epedő vágya
hallatszik szülőfaluja után és a Fecskék,
melyektől a rab vitéz hazai híreket vár. Műfordítói ügyességét próbára
csábította egyik-másik vers a mélabús Muset-től, a rejtelmes Poe-tól s másoktól
(Goethe, Heine, Shelling. V. Hugo), de különösen vonzóerőt gyakorolt rája
Longfellow szelíd költészete, az angol-skót népballadák, legfőképpen pedig a
skót parasztköltő: Burns. Ez utóbbihoz két erős szál kapcsolta Lévayt: a
kettőjük közti határozott lelki rokonság és a szerencsétlen életű skót lantos
iránti őszinte részvét. Lévay Burns költészetét a Petőfiével látja rokonnak: de
magát Lévayt nem kevesebb joggal lehet skót társával összehasonlítani. Burns
épp oly kizárólagos művelője a lírai rövidebb műformáknak, mint Lévay, és
dalokon kívül alig írt egyebet. A mély és erős hazaszeretet mindkét költőnél a
legszűkebb otthonnak, egy-egy kedves völgynek és folyócskának idilli szeretetéből
fejlődik ki, s ez utóbbi marad érzelmi világuk állandó középpontja.
Mindkettőjük szíve-lelke a protestáns hit eszméitől van áthatva: ami
különbséget látunk köztük ezen a téren, az a skót és magyar protestántizmus
különböző volta. Burns vérében mindenesetre volt izgató és emésztő anyag is, de
mintha a kiszámíthatatlan sors mostohasága volna egyik fő oka annak, hogy az
egyszerű, idilli életre hivatott Burns pályája oly szomorú eltérést mutat a
Lévayétól. Lévay szerető részvéttel merült el Burns költészetébe, melynek
darabjaiból 1892-ben terjedelmes kötetnyi fordítást adott közre. Burns
verseinek lefordításánál – főképp a nyelv és verselés terén – oly különleges
nehézségek merülnek fel, melyek a teljes sikert eleve lehetetlenné teszik;
örömest elismeri azonban mindenki, hogy Lévaynak sikerült a lehetőségig
leküzdeni az akadályokat, s hogy a magyar Burns-kötet műfordításunknak egyik
jelessége ; a fordító elé tornyosuló számos akadály állandó ingert gyakorolt
Lévay becsvágyára, s e téren maga az erőfeszítés már élvezet volt neki. A
Burns-kötet sajtó alá rendezésekor pl. a Jolly
beggarsnak – Carlyle szerint Burns leghíresebb költeményének –
lefordításával sehogy sem tudott boldogulni: de nem vesztette el türelmét, s
évek múlta a magyar nyelv fegyverével mégiscsak kiküzdötte a sikert, úgy, hogy A múzsa búcsúja már a Víg koldusokat is bemutatja az
olvasónak.
Shakespeare-
és Moliére-fordítóink közt is ott szerepel Lévay; Shakespeare színművei közül
ötöt, Moliéreéi közül kettőt ültetett át irodalmunkba. A Kisfaludy-Társaság új
magyar Shakespeare-kiadása számára a Makrancos
hölgyet másodszor is lefordította az immár agg költő, illetőleg régebbi
fordításán – kivált a magyarosság szempontjából – sokat javított és simított.
Horatius egy pár ódájának s Seneca Vigasztalásainak
lefordításával mintegy saját lelki szükségletének tett eleget.
A
kitűnő formaérzék és művészi verselés, melyek oly hivatottá tették Lévayt a
fordításra, eredeti költészetének is fő erényei. Ezen a réven kapta a legtöbb
dicséretet, kezdve Toldy Ferenc bírálaton (1852), sőt, még előbb, Erdélyi János
buzdító szavain. Az érzelmi skála és az eszmekör egyhangúságát a versalakok
nagy változatossága ellensúlyozza, kitűnő ritmusérzéke s pompás rímei Arany
művészetére emlékeztetnek és méltók is ahhoz. A gondolatok költői genezisére,
egyes kedvenc eszmék és ötletek ismételt feldolgozására, a talpraesett
kompozíciókra stb. vonatkozólag számos finom észrevétel olvasható Voinovich
Géza tanulmányában. Valóban, ha semmi egyebet nem tekintünk is, már maga a hetven
évet meghaladó költői foglalkozás, mely a líra határaiból sohase kalandozott
el, oly nyugodt biztosságot, oly kivételes gyakorlottságot eredményezett,
melynek segítségével Lévay az ő érzelemvilágának meglehetősen szűk területéről
gazdag aratást gyűjthetett. Minthogy okos önbírálata visszatartotta olyan
műfajok terén való próbálkozástól, melyek tehetségéhez nem illettek volna,
ezért alig van költőnk, kinek műveiben oly kevés konkrét hibára vagy
fogyatkozásra mutathatnánk rá, mint Lévay lírájában. Az is az ő okos
mérsékletének köszönhető, hogy élete és költészete közt nyoma sincs olyan
illúziórontó ellentétnek, mely nagyon sokat levon egyik-másik író hatásából.
Lévay azonos elvek szerint élt és írt, élete és költészete két egyformán
sikerült művészi alkotás.
ZSIGMOND FERENC
Forrás: Irodalomtörténet
7. évf. 1918.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése