Petőfi Utirajzairól

Petőfi 22 éves korában tett felvidéki útjának leírása „Úti jegyzetek” címen 1845-ben az életképekben, 24 éves korabeli kelet-magyarországi és erdélyi két útjának rajza pedig „Úti levelek Kerényi Frigyeshez” címen 1847-ben a győri Hazánkban jelent meg először. Másodszor kiadta őket „Úti rajzok” közös cím alatt Gyulai Pál, Petőfi vegyes művei 3. kötetében (1863), a provizórium cenzúrájától némileg csonkított szöveggel. Harmadik kiadásuk Havas Adolftól való, Petőfi összes műveiben (Vegyes művek 2. kötet, 1895), az eredeti kiadás és a kéziratok alapján, ő magyarázó jegyzetekkel is kíséri a szöveget. A negyedik kiadás 1897-ben jelent meg, mint a Magyar könyvtár 14. füzete, s a Gyulai-féle kiadás lenyomata. Végül ötödször Badics Ferenc adta ki, Petőfi munkái 4. kötetében (Magyar Remekírók 36. kötet, 1906), szintén Gyulai nyomán.

Az Utirajzok Petőfi prózájának legjava, s értékben rögtön lírai költeményei után következik. Főképp azért, mert Petőfi itt megtalálta a lírai természetének teljesen megfelelő formát: a napló- és levélalakot. Ebben teljes mértékben érvényre juttathatta a lelkén uralkodó természetességet, közvetlenséget és őszinteséget; s itt valóban olyan közvetlen és üde, mint lírájában vagy magánleveleiben. E sajátságok ma, hét évtized után is megkapó bőséggel áradnak ki művéből, s osztályosává teszik Mikesnek; míg másik nagy levélírónk: Kazinczy levelei e tekintetben hasonlíthatatlanul halványabbak, s ámbár valóságos levelek, a műfaj kedves sajátosságait aránylag kevéssé tükrözik.

Érdekes, hogy mint Mikesnél, úgy Petőfi Úti leveleinél is fölvetődött a misszilitás kérdése (l. Havas 526. lap) és fejtegetése itt sem vezetett minden kétséget kizáró megoldásra. A Mikessel való hasonlatosság különben, úgy látszik, nemcsak külső; legalábbis a 2. és 10. útilevél befejező „Jó éjszakát” s a 4. és 17. levél záró „Isten veled” köszöntése igen emlékeztet Mikes „Póla téti”-jére. Viszont – a tudatosan választott napló- és levélforma azonossága ellenére – pusztán e külsőségben egyezik Petőfi műve azokkal, akiktől különben egy világ választja el: Kármán Fannijával és Eötvös Karthauzijával.

Azonban az Utirajzok bőséges tanulságot nyújtanak nemcsak széptani és lélektani szempontból, hanem a költő életrajzkutatói számára is. Csak röviden utalok arra, ami már eddig is ki volt emelve: hogy innen tudjuk Petőfi véleményeit költőtársairól, bírálóiról, hazánk egyes vidékeiről és városairól, életének egyes életrajzi szempontból elsőrendűen fontos  mozzanatairól, sőt, mintegy irodalomtörténeti álláspontját Kisfaludy Károllyal, Goethe-vel, Kazinczyval, Kölcseyvel, Gvadányival, George Sand-dal, Dickens-sel, Dumas-val szemben. Rejtettebb, de szintén érdekes tanulságot nyújtanak idézetei, melyeknek révén – bár megfejtésüket Havas, az egyetlen szövegmagyarázó, csak háromnál kísérelte meg – olvasmányainak sorozatát kiegészíthetjük, s így mintegy lelke kohójába vethetünk egy-egy pillantást. Ezeket akarom itt megfejteni (kivéve egy kortesnótát és egy verses népmese részletet: Havas 337. és 381. lap), az illető művek első kiadásait idézve, amelyekből azokat Petőfi ismerhette.

1. Az Úti jegyzetekben (Havas 326. lap) írja Petőfi Tompáról: „rád illenek nagy druszád szavai: Megnehezült az idők viharos járása fölötted!” Ez idézet Vörösmarty Eger c. eposzának 1. sora. (1. kiadása: Aurora 1828. évre).

2. Pár sorral ezután (Havas 327. lap): „azt olvastam én egy régi magyar játékszíni zsebkönyvben, hogy

Lesz még idő, bár sokára,

A mikor a magyarul

Éneklő fők homlokára

Borostyánág kanyarul.

Vagy alkalmazva:

Lesz idő, s tán nemsokára,

A mikor a magyarul

Éneklő fiúk markába

Bankóteljes tárcza hull.”

Nos, Petőfi tévedett: a versszakot – amelyet emlékezetből s így nem egészen pontosan idéz – nem játékszíni zsebkönyvből ismerte, hanem rím-Kováts verseiből (Kováts Jó’sef Versei… Pesten 1817, a 64. lapon) A’ Poéta és Mú’sa c. költeményből:

Koszorút ne várj, - sokára

Lesz mikor a’ Magyarul

Éneklő fők’ homlokára

Borostyán-ág kanyarul.

A második, travestált versszak persze Petőfi tréfája.

3. Késmárkon – írja Petőfi (Havas 332. lap) – „mind Kerényi, mind én oly classice szónokoltunk el köszönetünket, hogy Gaal Obscurides Simpliciusa ránk is elmondhatta volna: ezek sem tanulták Quintilianust vagy Cicerót de oratore”. Havastól tudunk annyit (521. lap), hogy ez az Obscurides Simplicius Gaal József Szerelem és Champagnei c. vígjátékának tudákos mellékalakja. A színmű a Budapesti Árvízkönyv 3. kötetében jelent meg (Pest 1839); itt a 3. felvonás 6. jelenésében (a 109. lapon) mondja Obscurides egy hebegő szereplőről: „Ez az úr sem tanulta Quintilianust – sem cicerót de oratore”.

4. Az 1. utilevélben (Havas 351. lap) Petőfi idézőjelbe teszi e mondatot: „Oh szerelem, lelkem szép üdvössége…!” Havas közli (533. lap), hogy ez Vörösmarty Eger c. eposza 2. énekéből való. A teljes sor (amit Havas hibásan idéz): „Oh szerelem, lelkem szép boldogsága!  te ölsz meg” (1. kiadása: Aurora 1828. évre). Jellemző, hogy az ifjú, szerelmes Petőfi mennyivel kifejezőbb szót helyettesít a szövegbe.

5. A 4. levél elején (Havas 360. lap) említi Petőfi a „Meghasonlott kedély”-t. Havas közli (537. lap), hogy ez Kelmenfy László (Hazucha Ferenc) 2 kötetes regénye, mely 1845-ben (a címlapon 1846 áll) Pesten jelent meg.

6. Ugyanitt említi Falstaffot, a 6. levél elején (Havas 367. lap) pedig ezt: „Királyságomat egy lóért! kiáltja III. Richárd”. Nyomai ezek Petőfi akkori Shakespeare-tanulmányainak. (A 12. levélben még Shakespeare egyszerű stílusát dicséri. Havas 389. lap.) Falstaff A windsori víg nők és IV. Henrik c. színművek alakja. A második pedig idézet Shakespeare III. Richárd c. drámája 5. felvonásának 4. színéből. E színműveket Petőfi magyar fordításból is ismerhette, mert Bayer József szerint (Shakespeare drámái hazánkban, 2. kötet 334., 337., 338. lap) első fordításuk 1843-ból, illetve 1845-ból való.

7. A 9. levélben (Havas 379. lap) írja Petőfi: „azt mondja O-m

Meara: ismerem az élet utait, azért nem csodálkozom a történteken”. O’Meara Barry Edward I. Napoleon orvosa volt Szent-Ilonán; emlékiratai Napoleon in exile… címen először 1822-ben Londonban jelentek meg.

Néhány adat ez is ahhoz, hogy a „természet vadvirágát” hogyan kelljen értenünk.

Dr. HAJNÓCZI IVÁN

  

Forrás: Irodalomtörténet 7. évf. 1918.