Földessy Gyula: Arany János

- Az ember és a költő. Budapest, 1917. Toldi Lajos könyvkereskedése. 54 l. Ára 2 kor. 50 fill. –

Az Arany-jubileum alkalmával megjelent tanulmányok közül Földessy Gyulának nagy gonddal, beható tanulmányon alapuló, a szeretet melegétől áthatott munkája, melyet részben kivonatosan a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1917. május 11-iki ülésén is felolvasott, az értékesebbek közül való. Már a felolvasás után is elismerést szerzett vele Földessy és most munkáját egészben olvasva a már méltán kiérdemelt elismerés csak fokozható.

Földessy Gyula komoly gondolkodó fő. Arany Jánosnak, az embernek és a költőnek jellemrajzát adja ki könyvében. Eredeti felfogása mindjárt kiindulási pontján is észrevehető. Arany János egyéniségének magyarázatában szerinte mindenekelőtt és mindenek fölött a öltő konzervativizmusára kell súlyt vetni, mert Arany a konzervatív élettendenciának legtisztább, legtipikusabb megnyilatkozása a világköltészetben. Arany konzervativizmusa egy veleszületett és folyton erősödő életérzés, amely benne aztán következetes konzervatív világszemléletté teljesedik ki. Ezt az eszményi konzervativizmust tartja Földessy Arany legfőbb emberi és költői tulajdonságának, amely az ő művészegyéniségében elsősorban magyarázza meg, ami benne kivételesen nagystílű.

Földessy végigpillant Arany gyermekkorán, ifjúkorán és megállapítja, hogy minden körülmény összejátszott, hogy Arany veleszületett életérzése a kedvező körülmények között folyton erősbödött, s így lett Arany a konzervativizmus legnagyobb költőjévé. A család, a város, a tősgyökeres magyar beszéd, régi magyar szokások, nemzeti hagyományok, vallásos szülei, első szellemi táplálékai, olvasmányai mind elősegítették konzervativizmusát. Innen magyarázható, mért idegenkedett kora új költészetétől, s mért tetszett neki annyira Petőfi, kinek költészetében megtalálta a közvetlen mintát, amelyre neki, mint igazi konzervatív temperamentumnak szüksége volt. Petőfi fellépése után kész művészként áll elő Arany. Már az Elveszett alkotmányon is érzik Petőfi hatása, de feltűnőbben a Toldin. Arany Jánosnak tehát – Földessy felfogása szerint – mint igazi konzervatív költőnek ösztönző elődre volt szüksége, aki az ő kultúrájának megfelelő irányban lehessen neki szabálya és törvénye.

Arany lelkében a konzervatív életérzés akkor nő világnézetté, amikor a Daliás Idők, a Toldi szerelme és a hún-magyar eposz megalkotásának vágya izgatja egész valóját. Ugyanekkor alakul ki benne az a meggyőződés, hogy a költő csak adott és kész anyag feldolgozója lehet. Földessy Arany „epikai hitel”-ére vonatkozó kijelentéseit figyeli meg és kimutatja, hogy lesznek ezek mindvégig határozottabbak, súlyosabbak, általánosabbak. Az epikai hitel képzete a költő lelkében kialakulva már régen megvolt. Arany az epikai hitel elméletét a maga tlejességében már akkor bontogatja ki lelkéből, amikor a Zrínyi és Tasso-t írja. Ebben a legegészebb kifejtésben az epikai hitel mindannak szabad felhasználását jelenti, amit az epika a múltban „felkincselt”. Földessy az epikai hitelt a legfelvilágosítóbb aranyjánosi igének tartja, amely arról is nyilvánvaló tanúságot tesz, hogy fogja fel Arany, az ember az életet. S ez a tanúságtétel a leghatározottabb vallomás a konzervativizmus mellett, mert a konzervativizmus kritériuma – így érvel Földessy – éppen az a tény, hogy az ember, a gondolkozó, a művész az élet élésében, az életről való felfogásában, művészetében nem támaszkodik magára, hanem önmagán kívül, a külső világban, a tekintélyben, a tételes vallásokban, a törvényben, a művészet klasszikusaiban keresi a maga igazolását. Arany költői gyakorlata a legteljesebb mértékben igazolja az ő teóriáját az epikai hitelről. Aranynak egyáltalában nincsen epikai költeménye, mely ne gyökereznék a múltban; költői jellemének ez a vonása a legtermészetesebb módon sarjad ki az ő predesztináltan konzervatív életérzéséből. Földessy találó példákkal igazolja állítását. Érdekes és eredeti Földessy következtetése, amely szerint Arany epikai munkái úgy jönnek létre, mint a népköltészet nagy epikai művei. Arany elbeszélő költészete nemcsak a keletkezés módjában, hanem szellemben is közös a népi epikával. Természetére nézve a népi epika is konzervatív. Aranyban is ugyanazok az erők működnek a leghatékonyabban, amelyek a népi epikát létrehozták. Arany minden más epikus költőnél igazabban utódja a régi nagy eposzalkotó rapszódoknak, bárdoknak, hegedősöknek.

Majd egy régibb észrevételét, amelyben Arany gyakori olvasása után jutott, teszi szóvá és kifejti, hogy a klasszicizmus ugyanegyet jelent a konzervativizmussal és a romanticizmus a forradalmisággal. Mert szerinte a klasszicizmus a művészetben a nagy minták, a múlt nagy alkotásai után való igazodást jelenti. Ily értelemben tehát a klasszicizmus a konzervativizmus fogalmát fedi. A romantikus művészet formai jelentősége, igazi lényege szerint végső következtetésében azt jelentette, hogy a művészetnek fő szabálya az, hogy nincs szabálya. S ebben a megvilágításban a romanticizmus nem egyéb, mint forradalmiság a művészetben. A klasszicizmus és a romanticizmus problémájának ez a megoldása Földessy felfogása szerint szükségképpivé teszi azt is, hogy ami valamikor új, tehát romantikus megnyilatkozás volt a költészetben, az később meggyökeresedvén és követőkre találván, klasszikussá lett. Így jut el Földessy Arany költészetének és alkotásmódjának vizsgálatában oda, hogy Arany egész költészete és alkotásmódja remek példája annak, hogy válik rövid idő alatt általános nemzetivé, sőt általános emberivé és klasszikussá az, ami Petőfinél forradalmi megnyilatkozásként hatott, tehát eredetileg romantika volt. És nemzeti költészetünk klasszikussá érésének ebben a folyamatában – mondja szerzőnk – éppen az volt a döntő mozzanat, hogy Aranynak olyan tiszta és határozott megszemélyesülése volt a konzervatív élettendenciának, hogy ösztönös zsenijével hamar tudta konzerválni azokat a nagy értékeket, amelyeket a forradalmi Petőfi alkotott.

Igen érdekesen és természetesen magyarázza Földessy a kiegyenlíthetetlen ellentétet Petőfi és Arany érzés- és gondolatvilága között. Figyelemreméltó, hogy Földessy a Petőfi és Arany érzés- és gondolatvilága közti ellentéte gyökerükben, a Végtelenhez való viszonyukban vizsgálja. Petőfi forradalmisága éppen a vallásosságában a legnyilvánvalóbb, legelőteljesebb, legelvibb Petőfi lelkében az isteni kinyilatkoztatás, a vallási hagyomány, az emberi törvény csak az ellentmondást keltette föl. Aranynak teljesen idegen gondolat, hogy új vallási ideált keressen. Petőfi és Arany világnézetének további ellentéteit tárják fel az emberiség fejlődéséről vallott véleményeik. Petői, mint igazi forradalmár, csupa naivság és optimizmus. Föltétlenül hisz a javulásban, a tökéletesedésben. A régihez ragaszkodó Arany azonban nem bízik a változások emberjavító erejében, ő kilátástalannak tart minden küzdelmet a forradalmak eszményeiért. De mindamellett Arany lelkivilága, élete legnehezebb pillanatait kivéve, sohasem volt híjával az életben való hitnek.  Földessy Aranynak időnkint fel-felbukkanó pesszimisztikus eszméiben inkább az ó-magyar református bibliai felfogás sötét életlátását véli felfedezni, nem pedig a Schopenhauerék kietlenül elvi pesszimizmusát. Ettől az eszmevilágtól Aranyt élete legszomorúbb éveiben megóvta küldetésesen konzervatív világnézete.

Arany hazafias költeményeiben a népe jövőjéhez való bizalmában, a hozzá való rajongó szeretetében a legkevésbé sem marad el a Petőfi nagyhitű, heves hazaszeretete mögött. A magyarságért buzgó szeretetük kiegyenlíti a kettejük életérzete és világnézete közt kibékíthetetleneknek látszó ellentéteket és elválaszthatatlanul szoros szellemi egységbe fűzi őket egymással. Földessy rámutat arra is, hogy Arany konzervatív keresztény erkölcsi érzése uralkodó erővel él képzelete alkotta emberi lelkében is. Aranynak szelíd keresztény lelkében – írja Földessy – van valami a Kant engesztelhetetlen szigorúságából. Toldi sohasem lehet boldog, mert megszegte az erkölcsi törvényt, s tragikuma igazabban kibékítő hatású, mint boldogulása volna. Etelének vesznie kell, mert testvérgyilkossága miatt érdemetlenné lett az isteni kiválasztásra.

Földessy megállapítja, hogy Arany és Petőfi nemcsak a magyar élet, hanem általában az emberi élet legszembenállóbb ellentéteinek, végleteinek kifejezői és legkarakterisztikusabb kifejezői az egész világirodalomban. Ez a nekünk juttatott két nagy ajándék – írja szerzőnk – logikusan lett a mi osztályrészünk. Mert hiszen a két egymással küzdő örök tendencia: az új és a régi nálunk sajátos viszonyainknál fogva nem rejtőzött el olyan félreismerhetetlenül a mi magyar életünk átlátszóbb szövedékében, mint a gazdagabb összetettségű nyugati kultúránkban és ezért lettek a magyar szellem legnagyobb képviselői is egyszerűbb, szabályosabb, kristályosabb szimbólumaivá az emberi életnek. Szakadatlan harcok és küzdelmek közt lefolyó történelmi életünk mellett főképpen a sajátos magyar viszonyokban találja Földessy a Petőfi vehemens forradalmiságának és az Arany rendíthetetlen konzervativizmusának magyarázatát.

Főbb vonásaiban végigkísértük Földessy nagyérdekű, eredeti felfogásáról tanúskodó gondolatmenetét. Ha nem is értünk egyet a szerző minden állításával (mint pl. a Vörösmartyról szóló túlzott ítéletével, 14. l.), ha talán helyenkint találunk is valami erőltetettséget a tanulmány alapgondolatának keresztülvitelében – mindez keveset von le a szerző érdeméből. A tanulmány a legsikerültebb jellemrajzok közül való. Alapos elmélyedésen, Arany János műveinek tökéletes ismeretén és megértésén alapul. Erőteljes, határozott, szuggesztív hatású előadásmódja magával ragadja az olvasót és a szerző álláspontjára vonzza. Csak azt sajnáljuk, hogy Földessy írásait olyan ritkán van szerencsénk olvashatni. Munkáját mindenkinek ajánljuk, ki Arany Jánost, az embert és a költőt teljesebben, tökéletesebben meg akarja ismerni.

PERÉNYI JÓZSEF

Forrás: Irodalomtörténet 7. évf. 1918.