Petőfi és a „szerbus manier”

Salkovics Károly, Petőfi rokona és egykori tanulótársa egy kis füzetet őrzött, mely saját kézírásában tizenkét vers másolatát tartalmazta. Ötöt Petőfiének vallott, ki azokat még katonáskodása idején, Horvátországból küldözgette neki leveleiben. Baróti Lajos, ki a füzet tartalmát a nyilvánossággal megismertette (Vasárnapi Ujság. 1897. 3. sz.), a Coriolan c. vers kivételével, melyet Tárkányi Béla írt, a füzet egész tartalmát Petőfinek tulajdonítja. Azon az ötön kívül tehát, melyek alá Salkovics a Petőfi nevét jegyezte (mert – mint Baróti mondja – „nyilván csak ezeket tartotta Petőfi költeményeinek”), ő még hattal szaporítja az „ifjúkori kísérletek” eladdig ismert létszámát. A hat közül három csak változata ismert ifjúkori daraboknak; kettőre azonban csak tartalmi, s egyre csupán formai bizonyítékai vannak Barótinak. A tartalmiak csak a Honvágy címűre nézve meggyőzők, a Triolettre elégtelenek. Ez utóbbit tehát nem volna szabad a hiteles Petőfi-versek közt közölni, hanem az Első szerelem cíművel együtt, melyről a következőkben fogok szólani, s melyre nézve Baróti formai bizonyítékait semmisnek tartom, legfeljebb a „nem hiteles szövegűek” csoportjába vehetnék fel a Petőfi-kiadások.* (* Baróti cikke óta valamennyi teljes kiadás felveszi a hiteles „ifjúkori kísérletek” közé, egészen a Kardos Albert-féle legújabbig /1916/).

Az Első szerelemről Baróti ezeket mondja:

„A sűrűn előkerülő ellentétek, a kedves összehasonlítása a természet tárgyaival: oly vonások, melyek Petőfi más költeményeiben is előfordulnak, s egyik sajátságát teszik. E költemény hihetőleg 1839 őszén keletkezett, mikor Petőfi Sopronban katonáskodott” (id. h. 35. l.). Őszintén megvallom: nem tudom, Petőfié-e ez a költemény, vagy nem; de azt tudom, hogy ifjúkor kísérleteiben (pláne 1839-ben!) oly jellemző sajátságot megállapítani, amelyről okvetlenül őrá, s csak őrá következtethetnénk, nem lehet, mert nincs, minthogy ő még ekkor nem eredeti költő, hanem utánzó gyermek. „A sűrűn előkerülő ellentétek, a kedves összehasonlítása a természet tárgyaival”, miket Baróti bizonyítékul említ, egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy megkülönböztető jegyül szolgáljanak; száz meg száz, más-más költőtől eredő költeményben lehetne találni ugyanilyen sajátságokat.

Van egy válfajilag jellemző sajátsága a szóban forgó költeménynek, csakhogy az nem Petőfire vall, hanem Vörösmartyra s így a költeményt – ha Petőfié volna is – Vörösmarty-utánzatul minősíti. Idézem kezdő sorait:

Szép a rózsa hajnal-ébredése

A leányka arczulatja szebb volt;

Messze bérczek kékelő homályán

Bájjal ég az arany esti-csillag;

A leányka nefelejts-szemében

Tündérfénnyel szebb csillagzat égett.

Csattogánynak zengeménye nyájas

Csendes éjjel viruló berekben;

Nyájasabban kelt a lányka hangja

Ajkai paradicsom-kertéből.

És ha tiszta a liget-virányit

Gyémánt-cseppel éltető patakcsa:

Tiszta volt a lyányka keble szinte.

Tiszta szíve, tiszták érzeményi. stb.

Formája ugyanaz a rímtelen trocheusos, igen kellemes gyorsfutamú verselés, mely Vörösmarty három kiváló szépségű költeményének, a Földi mennynek, Csáknak, s a mindenekfölött lehelet-finomságú Hedvignek is jól ismert formája, s mely a velejáró nemesebb, finomabb népiességgel együtt, szerb népköltészeti minták után. Vörösmarty hatásaként terjedt szét irodalmunkban.

„Mennyét kell a földön is keresni, Mennyet, a föld úgyis elveszendő, Elveszendők akik rajta élnek” – így kezdi első helyen említett költeményét Vörösmarty. – Minden mondatának egy-egy darabja átmegy a következőbe, s lesz annak mintegy alapköve, de egyszersmind kapcsa a gondolatnak s fenntartója a folytonosságnak. E Vörösmartyasan népies gondolattagozás, a naiv gondolat-kapcsolás belső, elemi ritmusa ismerhető fel az Első szerelemnek idézetemet követő soraiban: „A leánykát hévvel én szerettem, Őt szerettem első szerelemmel… S hajh a végzet elszakaszta durván, Elszakaszta mindörökre tőle.” A gondolatközlésnek ez a módja alapjában véve nem egyéb, mint a gondolat egyes elemeinek önálló mondatokká taglalása az összeolvasztó (komplikáltabb) egység és folytonosság helyett. Tehát primitívebb foka a kifejező gondolkozásnak. Mikor Vörösmarty azt mondja: „Tarka a tarkább lett tapasztalása” (Hedvig), akkor is csak elemeire bontja azt a gondolategységet, hogy „egyre tarkább lett”. Így bomlanak elemeikre az Első szerelem kezdő hasonlatai is. E helyett: a leány arca szebb volt a rózsa hajnal-ébredésénél, naiv tagozással így szól: „Szép a rózsa hajnal-ébredése, A leányka arculatja szebb volt”. S ugyanilyen lépcsőzetes taglalással folytatja tovább is. Népiesség ez is, ellenére az idegen (bár magyar fülben könnyen otthonosodó) formásnak az egyébként irodalmi nyelvnek; népiesség, Vörösmarty nagy leleménye, kinek népiessége szélesebb s változatosabb körű, mintsem hinnők, s nagy és nemes eredetiséggel különbözik mindenki másétól.

Mi jellemzi tehát Vörösmarty említett költeményeit,  meg az Első szerelem címűt, s azt az egész ágát a magasabb rendű népiességnek, mely Vörösmarty ezen darabjaiból indul ki? A gondolatmenet egybeolvadó folytonossága helyett egymás mellé rakott gondolat-tagok; kötőszók s általában a beszéd kapcsoló formái helyett önállóan egymás után lépdelő mondatok, melyeknek összetapadása, egy-egészbe ömlése csak a felvevő tudatban megy végbe. A gondolat- és mondatszerkezet e sajátságaihoz illő kíséretül járul a versforma is: a rímtelen ötös trocheusok szakadatlan sorozata, melyekbe nyugvópontot sem rím, sem versszakba tömörülés nem hoz, melyek épp úgy egyenként, önálló tagokként sorakoznak egyvégtibe, mint tartalmuk: a gondolatmenetnek elemileg különvált tagjai. Ezt a versformát, a velejáró jellegzetes népiességgel együtt nevezem én Toldy Ferenc nyomán szerbus manier-nak, mert e kifejezés rámutat eredetére is, meg egyúttal a korból is éreztet valamit, mely e költői modort, ha nem is széltében, de számottevő buzgalommal gyakorolta. Aki a szerbus manier körébe tartozó költemények belső rokonságát valaha észrevette, az nem fog habozni az Első szerelem hovátartozása iránt, s nem láthat benne Petőfit jellemző sajátságokat.

Hadd használjam fel ez alkalmat a jelzett költeménycsoport történeti megvilágítására. A magyar irodalmi népiességnek egyik ága ez is, és gyöngédség, báj, költői nemes szépségek tekintetében nem áll mögötte a rendszerint emlegetett speciális magyar népiességnek, mely a Petőfié.

Jóllehet, a szerb népköltészet formákban is elég gazdag és változatos, a speciális szerb jelleget minálunk az ötös trocheusos, rímtelen, szakozatlan versformához kötötték. S ezért nem áll ebben a speciálisan ú. n. szerbus manier-ban a kezdeményezők között Vitkovics, ki átdolgozásaiban rendszerint megváltoztatta az eredeti versformát.* (* A szerb népköltészet iránti érdeklődés nálunk tudvalevőleg Vitkovics-csal kezdődik. Íme ez érdeklődés egykorú nyomai: Vidényi J. (-Vitkovics): A’ Rácz Nyelvrül. Tudom. Gyűjt. 1819:X:99-108. (Szól a szerb népköltészetről is, egy darabot lefordít, s említi Vuk gyűjteményét). – Névtelen cikk: Szerbus Népdalok. Haszn. Mulats. 1824:II:348-351. (A Vuk-féle gyűjteménynek Lipcsében 1822. 23, 24-ben megjelent szerb-német nyelvű kiadását ismerteti.) – Névtelen cikk: Ballada. Haszn. Mulats. 1825:I:50-55. (Röviden a szerb népköltészetről is.) – Serbische Hochzeitslieder, herausgegeben von Dr. Wolf Stephansohn Karadgiczh. Metrisch in’s Deutsche übersetzt von E. Eugen Wesely. Pest, 1826. (Tanulmányszerű bevezetéssel és 50 lakodalmi dal német fordításával. Wesely vinkovcei gimn. tanár volt. Előfizetői sorában ott látjuk Jankovich Miklós, Kollár János, Rumy György Károly, Schedel Ferenc, és Vitkovics nevét.) – Toldy F: A’ Szerbus Nép-költéséről. F. M. orsz. Minerva 1827:III:1153-1167. (Az előbb említett Wesely-féle gyűjt. bevezetésén alapszik. Visszatekint a szerb modorú magyar kísérletekre is, lefordít néhány szerb darabot, s közzé teszi Vörösmarty Csákját, mint szerb modorú, de eredeti magyar balladát). – Toldy: Tudom. Gyűjt. 1828:I:104 (az 1828-iki Aurorát ismertetvén, szóba hozza Vitkovics ott megjelent Hajkun-fordítását, s kéri V.-ot, hogy „felesebben gazdagítsa litoraturánkat ama’ poétai nemzetkincseiből). Névtelen: Tudom. tár 1835:V:217-220. (Vuk gyűjteménye IV. kötetét ismerteti. A meg nem nevezett ismertető: Toldy.

Székács József: Székács József: Szerb népdalok és hősregék. 1836. – Figyelmet érdemelne a hazai szerb nyelvű irodalom idevágó termelése is: 1835-36-ban Budán, az „egyetem betűivel” szerbus nyelvű népdalkiadványok jelentek meg; l. Tudománytár 1835:VI:2332; 1837:1478 l. – Fabó Bertalan szerint (A magyar népdal zenei fejlődése, 1908:290. l. jegyz. és 531-532. l.) a pesti magyar színpadon, Rothkrepf Gábornak Balog István Cserni Gyurka c. színművéhez írt zenéjében ’1810 körül elébb csendül meg a szerb népdal, mint a magyar.”) Egyetlen, az eredeti formához ragaszkodó verse a Szép leányka volna. De az aligha az övé, s egyébként is csak halála után, 1833-ban látott napvilágot.* (* Ez a vers u. i. harmadmagával „Serbus dalok” közös cím alatt jelent meg (Aurora 1833:263-265. l.); aláírás csak az utolsó alatt olvasható, így: „Karloviczi Sz. J.”; ez pedig Székács József jegye. A három dal közt közbülső a Vitkovicsnak tulajdonított Szép leányka. Ha az elsőt és harmadikat elfogadjuk Székácsénak, nincs kelő ok a középső kivetésére. Székács, a Szerb Népdalok és hősregék kiadásakor (1836), a folyóiratokban már azelőtt közzétett fordításait lényegesen átdolgozta; ennélfogva az a körülmény, hogy az Aurora-beli szövegnek csak egy-két sora egyezik az 1836-iki hiteles Székács-félével, Székács szerzősége ellen mit sem bizonyítana. Szvorényi József, Vitkovics műveinek az Abafi-féle Nemzeti Könyvtárbeli kiadásában (I:167-168. l.) Toldy Ferencre hivatkozva tulajdonítja Vitkovicsnak.)

Az elsőség Kazinczyt, a stílkülönbségek érzékeny művészét illeti meg. Már 1789-ben átültette Goethe közvetítésével németből, az Azzán-aga c. balladát.* (* Poetai berek: 211-216. l. Gyászdal Azzán-agának szép de szerencsétlen nője felől. – Kazinczy egy levele szerint (Musiczky Luciánhoz, 1812. febr. 5.) „mennyei szépségű elégia”. (Kaz. lev. IX:276. l.). – Toldy (id. h. 1827:1165. l.) így nyilatkozik róla: „Megfoghatatlan, miként ezen gyönyörű ének nálunk legkisebb figyelmet sem tudta nyerni.”)  „Mi fehérlik a zöld erdő mellett? Vajjon hó fehérlik-e vagy hattyú? Volna hó, úgy már felolvadt volna ; Volna hattyú, úgy már felröppenne” – így szólal meg, német hangszűrőn át magyarul a szerbus manier, kissé döcögősen ugyan, de a stil-színezetnek már érezhető saját ízével. Kazinczy másik e nemű kísérlete, a Gibárt és Irma c. költemény* már Vörösmarty rokon-darabjai után következik, de azok hatása nélkül. (* Muzárion: III. 1829:318-322. l. Kazinczy ezúttal egy Kovacsóczy-féle balladát dolgozott át, mint u. o. ő maga mondja: „azon alakban, mellyet Gőthe választott az Azán aga’ czím alatt adott Szerbusi énekhez”.)

Vörösmarty előtt még csak Kölcsey egy versét említhetem ki már 1814-ben érdeklődött a szerb népköltészet iránt, miről Rácz nyelvből c. verse is tanúskodik. Vitézi énekek címen is maradt fent egy szerbből való, keltezetlen fordítása. Minket azonban formája miatt ezúttal csak Panasz c. költeménye érdekel, mely így kezdődik: „Jaj nekem s jaj annak a ki engem Verset írni búmra megtanított.” Csak versformájával képviseli a szerbus maniert, s nem egyszersmind gondolatformáival is, bár egy esetben már Vörösmartyas gondolat-tagozást mutat: „Dalba szállt az érzés húrjaimról, Dalba szállt az estve szent homályán.” Kétségtelenül Kölcsey Panasz-a volt az, mely Vörösmartyt is rokon kísérletre bírta. A Panasz u. i. a Hébe 1826-ra szóló, de már 1825 vége felé megjelent kötetében jött ki. Stettner György már nov. 18-án tudósítást kér felőle Vörösmartytól, dec. 18-án újból kéri „Kölcsey verseit a Hébé-ből”. Vörösmarty már dec. 12-én megírta neki a Panasz két első sorát, ezzel a megjegyzéssel: „Nem lévén kezemnél Hébe, most csak ennyit írhatok”. Tehát a két első sort könyv nélkül tudta, mi bizonyítja, hogy megragadta figyelmét, s mi a versforma megjegyzésére éppen elegendő is. Az egész költemény másolatát pedig 1826. jan. 2-án küldi meg Stettnernek, s ami nevezetes, már egy hasonló formájú saját szerzeményével, a Földi mennyel, s egy más versformájú, de rokon szellemű költeményével, a Helvita halálán cíművel együtt. Ez utóbbit a levél szerint „éppen ma csinálta”, a Földi mennyet pedig így vezető be: „és íme még egy régibb”. Régibb: T. i. ahhoz a ma írt vershez képest régibb. Mindezek igazolják, hogy Vörösmarty közvetlen versmintája Kölcsey Panasz-a lehetett.* (* Stettner és Vörösmarty levélváltását l. Vörösmarty Emlékkönyve. Szerk. Czapáry László. 1900:199, 203, 207-213. l. – A Földi menny V. levelében csak 17 soros; ilyen alakban jelent meg az Aurorában is (1827:140. l.), valamint V. Munkái két első kiadásában is. Gyulai szerint alighanem csak 1845-ben írta hozzá a befejező 14 sort. (V. M. Össz. Munk. 1884. I:378.)

A Földi mennyel kezdődik a szerbus manier tulajdonképpeni szerepe költészetünkben. Szerb modorára Gyulai is figyelmeztet: „E költemények, valamint az alább következő Csákon, mind alakban, mind szellemben a szerb népdalok hatása érzik, amelyeket V. éppen ez idő tájt olvasott a Toldy figyelmeztetésére.”* (* V. M. össz. munk. 1884. I:378.) Toldy is csak erre a költeményre célozhat említett értekezésében: „Vörösmarty pedig egy Szerbus manierben dolgozott dallal ajándékoza – meg, mellyben egyszersmind a Szerbusoknál szokásban lévő quinarius trochaeust is megtartá.* (* F. m. orsz. min. 1827:1165. l. – L. még: Tolnai Vilmos: Irod. tört. 1916:289.) – Másik szerbus modorú költeménye: Csák. Ez Toldy imént idézett értekezésében jelent meg először, a következő bemutató sorok kapcsán. „Eredeti balladát, Szerbus stilusban nálunk első ’ s eddig egyedül Vörösmarty ada; ’s én annak kéz-iratát a’ költő barátságából bírván, annak közlésével akarom olvasóimat elereszteni” (id. h. 1166 l.). – Semmi kétség ezek után, hogy a harmadik „mind alakban, mind szellemben” rokon költemény, Hedvig, melyet Négyesy a „rimtelen ötös (=szerb) trochaeus” mintájául nevez meg, szintén a szerbus manier képviselője.* (* Hedviget 1829-ben írta, s az Aurorában adta ki (1830:126-143. .) – Négyesy: A mértékes magyar verselés története. 1892. 328. l.) Mindaz, ami a nagy költő hasonló szellemű alkotásaiban választékos, magasabb rendű népiesség, e legendában éri el tetőpontját, bizonyos stíl-sajátságokat a remekmű hatalmával kötvén hozzá egy idegen eredetű versformához. A szerbus manier e legenda által szűnik meg szerbus manier lenni, s innen kezdve mint Vörösmarty nagy eredetisége utánoztatik irodalmunkban, le egészen a Petőfinek tulajdonított Első szerelemig, sőt korban azon is innen. E versformát Vörösmarty tette irodalmunk sajátjává, ő lehelt reá egy ezentúl örökké velejáró stíl-hangulatot, ő öntötte el megfelelő, a magyar népies naivságban is otthonos, de a maga nagyszerű ihletén ünnepivé magasztosult gyöngéd választékossággal.* (* Szemere Pál, Hedvigről értekezvén a versformáról nem szól, de megjegyzi, hogy a költeményen „bizonyos, népregéinkkel rokon, magyar sajátság érezhető, s érezhető inkább, mint theoria gyanánt kimagyarázható”. Szép szóval nevezi „nemzeti tündériség”-nek a „tárgynak és személynek emberfölöttiségre magasztaltatását”, mely szerinte V. minden költeményét, ez is jellemzi. (Munkái, Kiadja Szvorényi. 1890. II:121-126.)

A Vörösmarty által eredetivé kiképzett forma legelőször is a mintaadó Kölcseyre hatott vissza, kinek Könnycsepp c., 1831-ben írt költeménye, mely az Aurorá-ban (1833:l77-78) A’ köny cím alatt jelent meg, már tele van a gondolat Vörösmartyasan naiv tagozasával: „Csöndes ifjú járdal andalogva, Andalogva szent berek homályán.” – „S bibor ajkán a csöpp égni kezdett, Égni kezdett, bár leszálla hűsen”; - „És alatta leltem gyönge lyánykát, Gyönge lyánykát űlni könnyel áztan.” S az egész költeményen már a Földi Menny és Hedvig naivul gyöngéd kelleme ömlik el. A Panasz és a Könnycsepp között Vörösmarty múzsája suhant keresztül.

Vörösmarty költeményei után időrendben Toldy* (* Id. értekezésében mutatványul. F. M. Orsz. Minerva: 1827:1163-64. l. Az ott közölt hét darab közül három egészen, kettő legnagyobb részében szerb trocheus.), Székács* (* Koszoru 1830:33 l. A mosdó leányka. – U. o. 1831: 145-151. l. Leit Simon és 151-156. l. öt Szerbus népdal. – Aurora 1831:174-180. l. A szakadári lyányka. – U. o. 1832:316. l. Szerbus dalok. (Bérczeken túl szállt három madárka). – U. o. 1833:171-179. l. Marko királyfi halála; 264. l. Szerbus dalok (Szép leányka, kedves rózsaszálom). Csak a rímtelen ötös troch. formákat írtam ki.) és Bajza* (* Rímtelen ötös troch. formák: Aurora 1832: 318-319. l. Óhajtás (itt még cím nélkül); 319-320. l. Egyesület (cím nélkül.) Munkái 1835-ik kiadásában még: Leányi törvényszék, Vadászkaland, A szerencsétlen lövés; A látogatás (Goethe után; strófás). Szerb darabjait Talvj és Gerhard gyűjteményéből fordította. (l. Szűcsi: Bajza József. 1914. 66. l.) műfordításai következnek. Székács József Szerb népdalok és hősregék címen 1836-ban adta ki összes fordításait, a Bajza Józseféi pedig Munkái 1835-i kiadásában jelentek meg összegyűjtve. Későbbi fordítások és eredetiek ebben a nemben nem nagy számmal vannak, de ami van, az szinte kivétel nélkül a Hedvig választékos, gyöngéd népiességét mutatja, világos bizonyságául annak, hogy e versformára Vörösmarty nyomta rá egyénisége bélyegét.* (* L. még a szövegben említett költeményeken kívül: Majos Lajos: A hunnusok királya, Herder után (Koszorú 1834: 154-155. l.); Czuczor: Szűz Margit álma (u. o. 1837: 296-300. l.); Garay: Monda Isten: nap legyen… (Hajnal: 1838); Vachott Sándor: A szilaj leány (Athenaeum 1838. I:186. l.) ; Sárosy: A világtalan dalnok (Emlény 1839: 145-156. l.); Fitosalyi Gergő (=Gálffy Sándor. L. Abafi-féle Figyelő: V:329-331. l.): Serbus dal (Remény 1839: 136. l. és Figyelmező 1839:275. l.); a következőket csak szerzőik összegyűjtött műveiből ismerem: Tárkányi: A hárfa és A királyfi kalandja (Költeményei. Pest. 1857: 93-2102 és 103-113. l.); Sárosy: A két művész, A két szerelmes (szerb dal) és A szerencsétlen Mila (szerb dal) Össz. Művei. Abafi-féle Nemz. Könyvtár, é. n. I:229-241. II: 219-221 és 222-224. l.); Gyulai Pál: A kőember (Költeményei. 1904. I:22-29. l.).  – Találni kevésbé tiszta képviselőit is a szerbus maniernak; így pl. a következők szakozatlan ötös trocheust mutatnak ugyan, de rímmel (páros rím): Czuczor: Remete Péter (Koszorú 1837: 172-177. l.); Sárosy: Vidák Gyorgye (Össz. Művei, id. kiadás, II: 278-286. l.)

Nem kétséges, hogy a Petőfinek tulajdonított Első szerelem is ebbe a szép sorozatba tartozik. Ő írta-e, nem-e? – adatok híján el nem dönthető. Magából a költeményből Petőfi szerzőségére következtetni egyáltalán nem lehet, minthogy egy Vörösmarty hatása alatt kialakult, tehát korántsem Petőfies költői modort képvisel. Jellemző tulajdonságai felől bátran írhatta volna Vörösmartytól elkezdve bármelyik költő, kinek nevét e típussal kapcsolatban szóba hoztuk. Írhatta volna akár Tárkányi is, kinek (jegyzetben) két idevágó, igazán Vörösmartyas gyöngédségű költeményét idéztem, s kinek egy verse (Coriolán) csakugyan ott van a Salkovics-féle füzetkében, melynek darabjait Baróti, ez egyen kívül mind Petőfinek tulajdonítja. Épp oly joggal állíthatná valaki a szóban forgó verset Tárkányiénak, mint Petőfiének.

Petőfi különben később, 1846 őszén csakugyan írt egy ide tartozó költeményt:

Senki sem szól így a fellegekhez:

„Napkeletre vándoroljatok, mert

Napkelet a szép hajnal hazája,

Ki rózsákat mosolyog reátok,

Lángrózsákat sötét arczotokra”. stb.

(Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe)

Az Első szerelem tehát nem szerepelhet Petőfi hiteles ifjúkori versei között, mert az az érvelés, melynek alapján Baróti Petőfiének hirdette, erőtelennek bizonyult.

HORVÁTH JÁNOS

Forrás: Irodalomtörténet 7. évf. 1918.