Arany János: Szent Lászlójához

a) A forráskutatás kiderítette, hogy Arany a legenda tárgyát a Dubnici Krónikában találta (Zlinszky Aladár, Irodt. Közl. 11:419, mégpedig abban a szövegben, mely a Budai Krónika Podbraczky-féle, 1838-i kiadásának jegyzeteiben van közölve (277. l. – vö. Irodt. Közl. 12:258). Az, úgy látszik, elkerülte a figyelmet, hogy a költő maga is megnevezi forrását, mégpedig Greguss Ágostnak: „A balladák eredetiségéről” szóló vitacikkéhez írt jegyzetben (Arany Koszorúja III. évf. 1. félév, 409. l.). Greguss ugyanis hivatkozik Arany költeményére e szavakkal: „Arany legendájában*) Szent László, a boldogságos szűz védelme alatt segíti győzelemre Lacfi székelyeit a tatár ellen.”*) alatt Arany megjegyzi: „Hagyományos. A dubniczi krónika beszéli. Szerk.” A hagyományos szót a költő nem ok nélkül írja, mert Greguss azon a helyen arról beszél, hogy minden népben él az óhaj és a hit, hogy a fölötte őrködő istenség veszélyben segítségül küld egy kiváló hőst. Ennek megerősítésére írta Arany a jegyzetet, evvel kiemelve azt, hogy László megjelenése nem az ő önkényes leleménye, hanem hagyományon alapuló, mondani közhit. Várdai Béla (EPhK. 32:732) az idézett jegyzetben Aranynak közmondásos szerénységét látja, én azonban a fentebb kifejtett nézetet vallom.

b) A legenda 14. versszakában az ősz tatár elmondja, hogy:

Nem a székely, nem is Laczfi,

Kit Isten soká megtartson;

Hanem az a: László! László!

A győzött le minket harczon.

Arany itt is – szokása szerint – híven követi forrását, mely ezt mondja: „… quod non ipsi Siculi et Hungari percussissent eos, sed ille Ladislaus, quem ipsi in adiutorium suum semper vocant.”

Már most az a kérdés, vajon „az a: László! László!” (Arany maga emelte ki dőlt szedéssel a nevet) mit jelent: a szent királyt magát-e személyesen, vagy talán mást? A forrás latin szövege nem igazít útba; Arany szövege szerint azonban nem jelentheti magát a királyt, hisz őt a pogány tatár nem ismerhette; ő csak a jelenést látta s érezte lebűvölő hatalmát; azt is megérti, hogy:

… nem volt az földi ember,

Egy azokból, kik most élnek:

Feje fölött szűz alakja

Látszott ékes nőszemélynek…

Az elbeszélést hallgató magyarság ösmer rá a leírásból:

Monda a nép: az Szent László,

És a Szűz, a Boldogságos.

Midőn tehát a tatár a szent király nevét mondja, akkor csak a szorongatott magyarság harci kiáltását idézi, a segélyhívást. A költő is ezt jelzi az írásjelekkel „az a: László! László!” tudniillik „az a László-kiáltás”, melynek másféle, de eredményében épp oly bűvös hatása volt, mint szinte ezer esztendővel azelőtt a Liudprand krónikájában olvasható vox diabolica huj! huj, vagy a ma rohamra menő hőseink Előre! és Rajta, rajta! csatakiáltásának.

TOLNAI VILMOS

Forrás: Irodalomtörténet 7. évf. 1918.