Heltai Jenő: Nyári múzsa

1.

A kánikula szent havában

Mikor harminchat fok a hő,

Mély tiszteletnek – és csak annak! –

Örvendez részünkről a nő.

Ilyenkor alszanak a vágyak,

Minden kívánság lelohad

S a hővel éles ellentétben

Lehül a bünös godolat.

Szivünk étvágya minimális,

Nem izgat a legjobb falat,

A hölgyek hasztalan epednek

A könnyü nyári bluz alatt.

Hiába biztatjuk magunkat:

„Nézd, ajka nedves, válla hó!...”

Ily körülmények közt a csókrul

Csupán csak elmélkedni jó.

Csak értekezni,magyarázni

A szerelmi theoriát,

Sejttetni, hogy a szomu szivnek

Mi az, - mi télen üdvöt ád!

Amit Juszuf mondott a csókrul

Meggondolatlan tréfa volt,

Javitva mondaná ma ő is:

„Csak magyarázd – s ne gyakorold.”

2.

S mégis, ki hinné, hogy a szerelem

Virágokat ilyenkor is terem?

Virágokat, melyek pompázva nyilnak

A hirdetéseid közt, fürge Hirlap.

Itt egy előkelő úr, cvikkeres,

Gazdag, önzetlen özvegyet keres.

Ott egy leány sir: „Sirba visz a bánat,

Ki váltaná ki zálogcédulámat?”

S a felelet megjő rá csakhamar,

Mert nyáron is nagylelkü a magyar.

Magát a lány nem hasztalan kinálja,

Nagyon csinos a zálog-cédulája.

Ismerkedés. S hogy pár hó elmula –

Van uj zálog s nincs róla cédula.

3.

A csöndes nyári éjszakában

Egy ökörcsorda megy tova,

Megy rendületlen bizalommal,

Mivel nem tudja, hogy hova?

Én a kávéház ablakábul

Nézem a diszes sereget,

Mely néha föl a csillagokhoz

Keserves bőgést ereget.

Ezek az ökrök Bécsbe mennek

De nem töltik ott a nyarat,

Nagy tévedés, hogy az ökör még

Fönn Bécsben is ökör marad.

Ez régen volt. Ma már a sorsuk

S a róla szóló nóta bús,

Az, ami pesten még ökör volt,

Holnapra Bécsben marhahús.

4.

Igen, a kávéházban ülni:

Szép e mulatság szerfölött,

Amig a hüvös limonádét

Szalmán keresztül szürcsölöd.

Mily jó is hozzád  kegyes sors,

Mily barátságos végzeted,

Hogy minden sulyos pillanatban

Egy szalmaszálat ad neked.

Abba kapaszkodik reményed,

Ha földre sujt a szörnyü gyász,

Ha véletlenül vizbe fulsz vagy

Ha limonádét iddogálsz.

5.

Míg más a méregdrága Tátra

Nyájas virányán andalog,

Én Budapesten nyaralok.

Míg mást a Balatonba visznek

Az ott fürdőző angyalok,

Én Budapesten nyaralok.

Nappal a kávéházban ülök,

Éjjel kisétálok. Gyalog.

Én Budapesten nyaralok.

Több fényüzést nem engednek meg

E jövedelmező dalok…

Hát Budapesten nyaralok.

Forrás: Heltai Jenő: Fűzfasíp – Nyugat Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Bp., 1913.

Heltai Jenő: Az első hó

Az első hó… az ég küldi le nékünk,

Sziveknek tetsző kedves gyönyörül…

Az első hónak mindenki örül.

De senki ugy, senki,

Mint a költő,

Rimet rimbe ölt ő,

Midőn a hó fehér szépségét zengi,

Irván a csillogó lepelrül,

Mely – ah! – oly gyorsan olvad

Ma hó – sár és pocsolya  holnap…

(Ki tehet errül?)

Tehát a költő, a vaskályha mellett,

Melyet belülről semmisem melenget,

(Mert ha az ember született zseni,

Nem bolond már ilyenkor fűteni!)

Mondom, a költő, verset ir a hóról,

A legelsőről, a szépről, a jóról,

(Habár egy kissé vacog a foga,

De végre ez a fognak a joga,

Hideg van, mit tegyen szegény?

Habár elkékül az orra hegyén

és a szemében is köny ül,

Mégis leirja fürgén, könnyedén:)

„Az első hónak mindenki örül.”

„Hová ellát a szem köröskörül,

Az első hónak mindenki örül.

De senki jobban, mint a költő…”

(Mert fölösleges most már a felöltő,

Az indok:

Zálogba vihetem

És kaphatok rá pár forintot,

Amire nagy szükségem van nekem,

Hogy télikabátot vehessek rajta,

Nem bunda kell, csak egy jutányos fajta

Magamnak, nőmnek, három gyermekemnek…

Csak azt tudnám, miből vegyem meg?

Hogy megvehessem, ahhoz csoda kell,

Ugy is baj van a háztartás körül…

Izé… igaz… hát hol is hagytam el?...)

„Az első hónak mindenki örül.”

„Az első hónak… (Máris sejtem én,

Hogy ujra drága lesz a szén.

Az, ami nem olcsóbb soha:

Ujra még drágább lesz a fa.

Amiért lelkem hetek óta bus:

Ujra még drágább lesz a hus

És mert a nagyvilágon e kívül

Nincsen számunkra hely,

Pár hatossal körülbelül

Megint drágább lesz majd a tej…

Hogy itt megéljünk, ahhoz csoda kell

S a kormány rajtunk mégse könyörül…

Izé… igaz… hát hol is hagytam el?...)

„Az első hónak mindenki örül.”

„Az első hónak…” (Ez mire vezet?

Szövetkezett bank, bank-szövetkezet

Ad a nyakunkon egymásnak kezet…

De hadd felejtem a keserveset

És hadd fejezzem be a verset,

Mert végre is, ugy áll most az eset

Hogy ezzel husz koronát keresek.

Ez ugyan nem vagyon,

De jól esik nagyon,

Nekem

S ezt az első hónak köszönhetem,

Őt használtam fel ürügyül…)

„Az első hónak mindenki örül.”

  

Forrás: Heltai Jenő: Fűzfasíp – Nyugat Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Bp., 1913.

Heltai Jenő: A lámpa

Lámpám egy nyájas este fölrobbant.

Bosszantott roppant

Ez a tette

S magamnak uj lámpát vettem helyette.

Ahogy hozzám beköltözött

A régi butorok között

Nagy sugás-bugás támadt.

De ezzel nem sokat törődve

Meggyujtottam lámpámat.

Oh a lámpa csődje!

Bár száz korona volt az ára,

Hiába gyujtottam rá a lámpára,

Rápazaroltam háromszáz gyufát,

De világitani utált.

Mint, aki rut hűtlenséggel fizet

Nem fogott tüzet.

Hiába csavartam,

Hiába zavartam,

Élesztettem, fujtam,

Beléje és belébe bujtam

És nem tudom, még mi…

Nem akart égni,

Perdidi operam et oleum!

„Kevés tán benne a petroleum,

Azért nem müködik a bamba!”

Mondám magamba,

A hiányt pótoltam,

Őt föl- és lesrófoltam,

Vele szemben igazi gróf voltam,

Előzékeny, finom,

De mégsem enyhült a kinom,

A helyzet maradt a régi,

A lámpa nem akart égni.

Ha kigyult egy pillanatra,

Halvány volt a fénye, gyatra,

Nem enyhe, kies,

De kisérteties.

Bujkált a láng, mint aki fél,

Sóhajtott a lámpabél,

Az üveg bugva reszketett,

A butorokra korom ereszkedett…

S a lámpa nyomban ujra kialudt.

„Ezen segitsen más, ha tud”

- Mondám kétségbeesve –

„Bár tiz óra van este,

Rögtön tanárért sietek,

A lámba beteg!”

Mint üldözött vadkan,

Doktorért rohantam.

Mint annyi sokszor,

Ezuttal is fején találta

A szöget a doktor.

Ott állt sötéten, szenvedőn a lámpa,

Csak belül izzott néma gyötrelemmel,

Csaknem agóniába már.

Szakértő szemmel

Nézte a lámpát a tanár,

Majd egyet lépett feléje,

Hőmérőt dugott beléje

És konstatálta komoran:

„A lámpának ma lámpaláza van.”

Forrás: Heltai Jenő: Fűzfasíp – Nyugat Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Bp., 1913.