Kölcsey Ferenc: Bordal

Igyunk derűre!

Igyunk borúra!

Úgy is hol kedvre,

Úgy is hol búra

Fordúl az élet.

Kedved a jó bor

Jobban éleszti;

Búdat a jó bor

Messze széleszti,

S elmúlat véled.

Minden, por, álom,

S füst e világon.

Mi haszna gázol

A boldogságon

A hír barátja?

Ha dob riadt a

Harc reggelére,

Patakban omlik

Hullámló vére,

S bérét más látja.

Békételen, bús

Szenved magába,

Kétség s remény közt

Vár s fél a kába

Percet s esztendőt.

Miért törődöl

Szűk életeddel?

Napod ma mit nyújt,

Köszönve tedd el,

S hagyd a jövendőt.

Reggel vagy estve,

szélben vagy csenddel,

Eljön magától

Sorsod mit rendel:

Miként nyár és tél.

Ernyőt keress, ha

Készül borúlni:

Szenvedj, ha nem tudsz

Hová vonúlni:

Fordúlhat a szél.

Éld a jelenlét

Percét s óráját:

Egyutt lefutja

Jó s rossz pályáját,

S együtt húny véled.

Igyünk derűre!

Igyunk borúra!

Úgy is hol kedvre,

Úgy is hol búra

Fordúl az élet.

Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból – Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel Gyomán, 1921.

Kölcsey Ferenc: Szép Lenka

Szép Lenka vár a part felett

Csolnakján a halász

Dalolván csendes éneket

A part felé vigyáz:

Csak vissza, vissza szép leány!

Szél támad, és hullámot hány.

Esdekve szól a szép leány:

„Nem én, halász, nem én!

Túlparton zöldel egy virány,

Kunyhó van közepén;

S zöld árnyak a kunyhó körül:

Alattok, ah, kedveltem ül.

Szélvész között, zugó habon

Rettegtet sok veszély;

Reményem mégis egy vagyon:

Tán partra hajt a szél,

S kit szenvedés, kit bánat ér,

Örömkönyük a pályabér.”

Szép Lenka jön, s csolnakba száll,

Kormányt visz a halász,

Minden hullám csapásinál

Jobban jobban vigyáz.

S a vész  midőn újúlva kél,

Mond Lenka: „partra hajt a szél.”

Nem, Lyány! nem partra hajt a szél,

Szél és hab ellenünk;

Veszélyes, ah, míg ember él,

Istent kisértenünk!

Hullám dagad s örvénybe száll,

Hullám között vár a halál.

„Halász, szerencse jár velem,

Szerencsés csolnakod.

Nyúgot felől, ó szerelem,

Dereng szép csillagod –

Nyúgotra vár a hű legény:

Nyúgot felé nem félek én.”

Szól Lenka, s a túlpartra néz,

Néz, s látja kedvesét.

Örömreszketve nyúl a kéz;

Hév önti el keblét:

És tün előle víz, föld, ég;

Szemében forr csak lelke még.

De vérzik ő, a hű legény,

A part felett állván.

Kél a veszély, húny a remény:

Már-már hal a szép lyány.

És új szél zúg, és új hab gyül –

S a csolnak végkép elmerül.

Lát a legény, s nem nyög, nem sir,

Nem érez, nem gondol.

Felnyilik kínja, mint egy sír,

Nem tudja: merre? hol?

S gyors, mint villám felhőiből,

A hab közé félhalva dől.

Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból – Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel Gyomán, 1921.

Kölcsey Ferenc: A reményhez

Vad Óceánnak mély hullámain

Vergődöm én, és küzdöm a szelekkel,

S ah, képed minden este, minden reggel

Felém leng a két hajnal szárnyain.

Szelid Remény, jobb kor szebb napjain

Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,

De most borongasz barna fellegekkel,

Mint búcsúzó hölgy férje karjain.

Idv néked így! ha mindent elvesztettem,

ha tengerhabként duzzad bánatom,

Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.

Ím újra vészek árján hányatom,

Süvöltve röppen a vihar felettem,

S remegve száll rád végpillanatom.

Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból – Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel Gyomán, 1921.

Kölcsey Ferenc: Rákos nimfájához

Egy dalt, egy dalt,

Ó nimfa, kedvesednek

Folyásod partjain.

Egy dalt, mely egyszerűen,

Egy dalt, mely égi hévvel,

A szívhez szóljon és tehozzád!

Kettő szerelme kebelemnek

Egy hon és egy leány;

Azt vérző szivvel, ezt epedve,

Azt lángolóan, ezt mosolygva

Tekintvén, ölelem.

De büszke lesz szivem s dobog,

S önérzés száll ki homlokomra,

Ha képeik lengenek felém.

Keggyel teljes, de búsan

Tűnik fel képed, ó hon,

Mint Róma Cézár álmain.

Ó szent, ó szent!

De fájdalomnak érzete,

Mely rólad súgárzik reám,

De te mosolygva jösz,

Ó lyány, mint májsu reggelén

Az ujjá szült nap ragyog,

És kebleden

Mint olvad el a bú.

És kebleden kívül

Mint nincs öröm!

Ó hon, ha egy pillanatig

Szétoszlik felleged,

S vígan mosolyogsz:

Olimpig szállnak érzetim,

S láng és erő keblembe.

S ha, lányka, néked

Szelid bánat leng arcodon,

Könyekben dőlök karjaidra,

S vigasztalást lelsz ajkamon.

Ó lyány hamvvedreden

Búsan kél egykor a dal,

S majd szárnya fennlebegvén,

Harmatjából egének

Csöppent vigasztalást.

De néked élni kell, ó hon,

S örökre mint tavasz virúlni,

Ah, mert omladékidon

Reszketve fognék szétomolni

Hazám! Hazám!

Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból – Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel Gyomán, 1921.