2021. okt. 9.

Kemenes: Jelek

 

Ki tudja: mi hogy’ lesz? nem tudni előre!

Az emberi elme nem lát a jövőbe;

A mi a jövőé, a percze, a napja,

Azt az örök Élő szent keze takarja.

 

De a jelek íme vetik a világot:

Szétfoszlanak attól a sűrű homályok;

És a mit előbb csak vaktába’ ha sejte –

Titkukba beláthat az emberi elme.

 

Mert amilyen a jel, olyan a jövendő:

Ha megvan az ok már, okozata megjő;

Ha felhajítom a követ a magasba,

Vissza esik a kő, önnön sulya hajtja.

 

És jel van elég: a kéj lángbora járja;

Hervad, halaványul az ifju virága;

Sorvad az erő, test – oly gyönge idétlen:

Erőtlen az izma, nincs láng a szemében.

 

Hogy áll ez a faj ki, ha szárnyakat öltve,

Riadva üvöltő vész csap le a földre;

Ha peng az aczél majd, villám tüze harsog,

Hogy az anyaföld is megrendül alattok?

 

Hogy áll ki?... letérdel, a satnya, a gyáva,

És lesz az erősebb hitvány keze-lába;

Úgy ropja, amint a győző szava zendül,

Míg csak ki nem irtja szárastu’ tövestül.

 

Van jel: im az ember őrjöngve tagadja

Mindazt, mi a létnek és örök alapja;

S az isteni nélkül elvadul a lélek,

S kétség, zavar és vér megoldja a féket.

 

Mit művel e faj, ha elvesztve az Istent,

Keresi a mennyet, de nem leli ittlent;

Ha mi gyönyör – azt más nem engedi néki,

S őt a nyomor éh, könny sorvasztja, emészti?

 

Mit művel?... az átkot meggyújtja haragja:

Úgy rémlik, a félföld lesz lánggal aratva:

Jaj hallik a földön, a tűzbe a vér foly…

Irt, rombol a vak düh, és tombol a téboly…

 

Se anya, se Isten! igy zúg az ítélet:

Csattognak a kardok, nép űzi a népet;

Lángtenger az égen, alant a világrom…

Nem volt soha ily vész a földi világon!

 

Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 2. sz. 1888. dec. 9.

Koroda Pál (1858-1933): Airy, fairy Lilian… (Tennyson)

 


1.

Égi, légi Lilien,

Lenge, égi Lilien,

Ha kérdem, hogy szeretsz-e?

Tapsolsz picziny kezedbe,

Csak kaczagsz igen, -

S nem mondod meg: szeretsz-e?

Kis kegyetlen Lilien!

 

2.

Ha hév vágyam kitör

S esdem szerelmit:

Szemembe néz, soká néz,

Halálosan megigéz

S mosolyg – nem szólva semmit.

Friss, zománczos, üde, pajzán!

Átragyognak könnyű fátylán

Fekete gyöngyök: két szeme,

És kaczaj czikázik arczán,

Mely ifju rózsával tele –

S száll tova!

 

3.

Sírj, bimbóm te, Lilien!

Vigságod engemet

Bűnt, emészt, - sírj Lilien!

Mikor a te bíbor ajkad

Csengő ezüsthangon nevet:

Hű szivem remegve hallgat…

Sírj, bimbóm te, Lilien!

 

4.

Kérlek hevesen!

De ha hiába kérlek,

Légi Lilien,

Mint egy rózsát letéplek,

Égi Lilien!

 

Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 1. sz. 1888. dec. 2.

Kálmán Károly: Jézus követése

 

- Kempis Tamásról. III. könyv, 16. fejezet -

 

Igaz vigasztalást

Csak Istenben találsz.

 

Mind mit kivánhatok, mind mit gondolhatok

Lelkem örömére, azt nem ez időben,

Nem itt várom én be, hanem a jövőben.

Birnám bár a világ minden vigasságit

S élvezném egymagam mind, mit annyi áhit,

Jól tudom, hogy mindezt nem birnám sokáig!

Lásd azért, én lelkem! nincs mód másban lelned

Teljes vigasztalást, s tökéletes enyhet

Nem találhatsz másban, egyedül Istenben,

Ki a szegényeknek megvigasztalója

S alázatosaknak felmagasztalója.

Várakozzál kissé, várd be hát, én lelkem!

Isten igéretét – s minden javak teljét

Megkapod bővebben ott fent az egekben.

Rendetlen kivánod a jelenvalókat,

Akkor elvesztéd az örök égi jókat!

Használd a mulandót, de várd az örök jót.

Nem vagy képes földi javakkal betölni,

Mert nem ily élvekre levél te teremtve.

Legyen bár tied mind, mi teremtett jó van,

Mégsem léssz szerencsés és boldog valóban!

Ki mindent teremtett: Istenben találod

Minden szerencséd’ és minden boldogságod’.

Nem aminőt vélnek és fennen dicsérnek

E sivár világnak balga szeretői,

De aminőt várnak Krisztus követői,

S olykor megízlelnek a tiszta hű lelkek,

Kiknek társalgása a mennyek országa.

Hiú s rövid öröm mind, embertől mi jön:

Boldogító s való csak az az élvezet,

Ami a bensőben igazságból ered.

Az ájtatos ember önmagával hordja

Megvigasztalóját, Jézust s neki mondja:

„Úr Jézus! légy velem mindig s minden helyen!

Az legyen lelkemnek a vigasztalása,

Hogy békén szenvedi, sőt örömest látja,

Hogy semmi emberi vigasz se kell neki.

S vigasztalásodban ha tán hiányom van,

Ugy fenyitésedben s szent akaratodban

Engedd föltalálnom fő vigasztalásom!

Mert Te haragudni nem szoktál örökké,

Sem pedig fenyítni nem fogsz mindörökké!”

 

Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 1. sz. 1888. dec. 2.

Reviczky Gyula (1855-1889): Alázat

 


Ha jószerencse fölkap és ragad:

Alázattal türd, el ne bízd magad’.

Ne nézd le, aki lent szerénykedik,

Lehet, fönt ugyanezt veled teszik.

 

Ész, szorgalom, törekvés bármit ád,

Nem érzed-é százannyinak híját?...

Mert a szerencse szűken oszt javat;

Egy kézzel ád, másikkal megtagad.

 

Mit ér, ha ad gyönyört és kincseket,

S szived csak egy virágszálért eped?

Dicsőség koszorúját nyujtja tán?...

De társid mélabú, sötét magány.

 

Világi jóbul mennél több tiéd:

Annál többet szeretnél birni még.

A teljesülés, mint petét a nap,

Kikölti a lappangó vágyakat.

 

S mire elérted, mi elérhető:

Vár a koporsó, néma temető.

Kincs, hír, gyönyör… ah, mindet itthagyod,.

S legtöbbtől váló kínja legnagyobb.

 

A mindenség zenéjét hallgatád?...

A temetőben nincs csak némaság.

És hordta bár a tűznapot szived:

A sír sötét, a sír hideg.

 

Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 1. sz. 1888. dec. 2.