Abban
az időben történt ez az eset, amikor négy álló évig a pokol ördögei uralták a
földet s táncoltatták a szegény embereket, mint az őszi szél a gyenge levelet.
Akkor történt…
Karácsony
szombatja volt, déltájban. A Kárpátok közt meghúzódó, szegényes faluból egy
öklömnyi parasztgyerek bandukolt nagy bátran a kacskaringós havasi úton a
hegyoldalban fehérlő fenyves felé. Biztosan ment, mint aki otthon érzi magát a
fenyvesek között, hiszen ott cseperedett fel, köztük, velük.
Más
esztendőben édesapja szokott karácsonyfát hozni a szent estére. Az azonban most
nem hozhatott, mert katona volt, s a hazát védte, valahol messze, az ellenség
ellen. Aztán megsebesült. Tegnapelőtt érkezett az írás az édesanyjához, hogy
Szabadkán fekszik a kórházban. És az édesanyja mindjárt összeszedte, ami
ennivaló, meg meleg takaró került a háznál, s már tegnap el is utazott az
urához. Janit pedig, ezt a szöszke gyermeket, bedugta öregszülei házához, hogy
viseljék gondját, míg ő hazajöhet. Jani látva, hogy a búslakodó öregeknél senki
sem gondol a karácsonyfára, elhatározta magában, hogy majd szerez ő. Van egy jó
bicskája, fenyőfa is van elég, mi kell egyéb a karácsonyfához? Nagy, meleg hit,
szeretet és rajongás a gyermeki szívben. Ezért indult el, ezért nem félt, ezért
ment olyan bátran, egyedül a titokzatos fehér rengeteg felé.
Aztán
bejutott az erdőbe, s lassan beljebb lépkedve, fürgén járatta jobbra-balra a
szemeit, hol talál magának való fácskát. Már afféle fiatal cserjét, vagy
közepes ágat, amit le is bír metszeni tőben, haza is győz vinni, no meg hát,
amelyre sok viaszgyertya se kelljen, meg hogy a tarka lánc is elég legyen rája.
Csakhogy itt csupa faóriás állott egymás mellett, mint valami mesebeli,
behavazott, néma hadsereg, zöld egyenruhában, akár az oroszok, s a méltóságosan
szétterpeszkedő szúrós lombokon vastagon rájuk tapadva csupa szelíd, fehér hó,
mintha millió fehér egérke kucorogna rajtuk.
Beljebb
hatolt. Már jól bent járt az erdőben. Szél susogott az ősz fák között, amelyek
mintha egymással beszélgettek volna. Vagy őneki szóltak? Hívogatták, hogy náluk
talál megfelelő ágat, amit levághat? Igen ám, de mire Jani odaért, a fenyő
olyan magasra tartotta fel azt a bizonyos ágat, hogy a szegény gyereknek még a
nyaka is belefájult, amint sóvárogva fölnézett rája.
-
Pedig mégis csak meg kell találnom azt a kis karácsonyfát – gondolta magában
Jani -, ami mellett öregszüleimnél ma este rágondolhatok sebesült édesapámra.
Meg édesanyámra, aki olyan messzire utazott hozzá.
Meg
is találta végre. Óh, Istenem, a fenyves már valósággal zúgott a nagy csendben,
körülötte, amikor Jani egyszer csak mégis belebotlott egy igazi szép, gyönge,
fiatal cserjébe. Egymásra néztek. A cserje szótlanul tárta szét hófehér formás
karjait, mintha át akarta volna ölelni vele a kökényszemű kis fiút, az meg
leguggolt melléje, s ködmönkéjével eközben leverve a havat a kis fenyő bolyhos
zöld köntöséről, két metszéssel ügyesen lenyeste a bájos fácskát. Aztán
visszadugta helyére a bicskáját, s két kézre fogva maga előtt a nehezen
szerzett karácsonyfát, boldogan indult hazafelé.
Csakhogy
ez most már nem volt könnyű dolog. A földig érő fehérszakállú fák most már
haragosan zúgtak és fehér karjaikat olyan fenyegetően rázták a karácsonyfás
Jani felé, hogy öklükről leporzott a hó, s csupasz zöld csontjaik látszottak ki
alóla.
-
Haragszanak rám – vonogatta a vállát Jani s mindig két kézre fogván maga előtt
a boldogan mosolygó kis karácsonyfát (mint, ahogy a pap szokta fogni
Úrfelmutatáskor az Oltáriszentséget), vidáman kocogott kifelé az erdőből. A vén
fáknak azonban, úgy látszik, nem tetszett, hogy magával viszi a szép cserjét,
mert mintha összesúgtak volna egymás között, az erdő elkezdett kígyózni Jani
előtt. Amerre kifelé akart jutni az erdőből, a hátrább levő fák mindenünnen
arrafelé szaladtak, s az erdő ebben az irányban megnyúlt. A karácsonyfás gyerek
pedig ahelyett, hogy kijutott volna belőle, megint csak a rengeteg közepén
találta magát.
Így
bolyongott szegény kis Jani sokáig, míg egyszer csak hozzája hajolt a hideg és
pirosra csókolta az orrát, fülét, s kezét. De Jani még mindig úgy vitte maga
előtt tartva a fenyőcskét, mint annak előtte. Hanem ahogy egyre jobban
sötétedett, már félni is kezdett. Csak a hó fehérlett mindenfelől. Nagy
fehérszakállú törpék furakodtak melléje, s belekapaszkodtak lábikrájába:
-
Hova viszed, Janika, ezt a szép karácsonyfát?
S
már nyúltak is szúrós kezükkel a szép cserje után, hogy elvegyék tőle. Jani
most még magasabbra emelte két kezében, s büszkén, bár dideregve utasította el
magától a tolakodókat.
-
Menjetek tőlem! Ez az Úr Jézus fája s én a szeretet gyertyáit fogom meggyújtani
rajta, ha hazaérek.
Most
hirtelen egy emeletnagyságú fehér óriás állt elébe:
-
Mit beszélsz te a szeretet gyertyáiról? – mordult rája úgy, hogy a karácsonyfás
gyereknek összeverődött a térdecskéje. – Hát nem tudod, hogy ti emberek, milyen
évszámot írtok?
-
Ezerkilencszáztizennégyet – felelte vacogva Jani s féltékenyen szorította
magához a karácsonyfát.
Azután
a vén fák álmosodtak-e el, vagy a hideg vezette-e ki az erdőből, de a kökényszemű
Janika egyszerre kint találta magát az országúton. Fehér volt az út, s fehér
körülötte minden. Messziről a falu kivilágított ablakai pislogtak feléje,
felülről pedig a csillagok.
-
Hála Istennek! – rebegte magában Janika -, már azt hittem, eltévedek az
erdőben. S a kis karácsonyfát, mint a papok az Oltáriszentséget, magasra emelve
két összegémberedett kacsóiban maga előtt, boldogan és átszellemülve, de
borzasztó fáradtan vánszorgott a falu felé a ropogós havon.
-
Fáradt vagy fiacskám – suttogta neki, keményre csókolván a fülét a hideg. –
Állj meg! Pihenjünk kicsit! Hiszen itt oly szép és itt is karácsony estéje van.
-
Öreganyámék várnak – felelt anélkül, hogy szóra nyitotta volna ajkát a gyerek.
-
Nézz föl oda az égre! Az a fénylő csillag ott a sebesült apád. És mellette van
az anyád, látod?
-
Látom – vetette föl kökényszemét Jani a csillagos égboltozatra.
-
Hát akkor ne törődjél semmivel, hanem borulj térdre és imádkozzál értük –
szorította meg zsibbasztó kezével a hideg, és lassan, majdnem észrevétlenül
térdre nyomta a karácsonyfás gyerekek a fagyos országút közepén, a hóban.
A
jó Isten pedig, aki ezen a karácsonyestén csak bujkálva mert itt-ott
lekukucskálni felhői mögül a földre, karácsony éjtszakáján egyszer csak így
szólott Szent Péterhez, lemutatva a földre:
-
Nézd, Péter, ott… a Kárpátok között… az országúton… Egy gyermek.. Látod, a
szeretet fája van a kezében.
Péter
odanézett – jó szeme volt -, és csöndesen felelt:
-
Igen… egy gyermek… a szeretet fájával… Megfagyott…
Forrás: Gyakorlati pedagógia 1935. november
