Horváth Béla: Sötét ház

A hosszú fal tövében

Jár fel- s alá sötéten

A téboly-hadsereg,

Mint csillagok, kométák,

Vagy megvetett próféták,

Külön-külön úton.

Kint döng vidám vasárnap,

A torkok bort zabálnak,

A nép, a nép mulat!

S mint víg koldus, vagy vándor,

Unt verkliszó viháncol

Az ablakrácson át.

A rács, a rács a végzet,

A rácson-túlra néznek

A fénytelen szemek,

Hol téboly-szép mennyország

Hintázza renyhe sorsát

Vasárnap délután.

Mély hangok mormogása,

Emlékek gyatra gyásza

Mint tömjén füstje leng,

S a lopva kúszó bánat

Szívem bús szomszédjának

Szegődik lassan el.

Ó, menni, egyre menni,

Faltól falig kerengni

Vad átok űzi mind!

Sötét bűnök bokáznak

Életnek és halálnak

Beomló partjain.

S a szomszédos ligetben

Száz ócska verkli reccsen,

A nép, a nép mulat!

A céda nyújtja testét,

Csókolják, hull a festék,

És bőg a saxophon.

(Budapest)

Forrás: Széphalom, (2). p. 437. (1928)

Horváth Béla: Veszprém

 

Az országúton hársak lengenek.

Már itt az est és vaksötét dorombol

Vidáman hajtanak szelídke dombról

Egy-egy tehénkét nótás gyermekek.

Az út végében Veszprém vesztegel.

A tornyok égbe fúrják ujjukat,

Veszprémben minden ég felé mutat

És minden templom tornya énekel.

Harangok zúgnak és a nénike,

Ki bütykös ujjal most vetett keresztet,

Még bólogat, de szempillája reszket

És aztán lassan ver már vén szíve.

Sok árva csillag ég, aludjatok,

Aludjatok csak, fáradt nénikék,

Én fényesítem át az ég ívét,

Mer minden árva csillag én vagyok.

Mert itt ficánkolt drága fürgeségem,

A dombról én is két tehént tereltem,

Ostort lóbáltam gyenge kis kezemben

S tapostam át a hűvös, fürge Séden.

Így lettem Veszprém, virrasztó szerelmed,

Így lettem néked csillag-silbakod,

Aludjatok, mert mindég itt vagyok:

Kicsiny fiú, ki két tehént terelget…

(Budapest)

Forrás: Széphalom, (2). p. 438. (1928)

Juhász Gyula: Ady Endre köszöntése

A novemberi köd és gyász felett

Ma dúsan és derűsen megjelent.

Ragyog a híre és a homloka,

Ily fiatal még nem volt ő soha.

Jött, mint akit ezer év óta vár

Álmodva és vágyódva ez a táj.

Ezer hajlék int biztatón neki:

Ifjú hívek ujjongó szivei.

És jöttire a nagyerdő dalol

És a nagytemplom vén harangja szól

Bocskay némán süveget emel,

Száz prédikátor lelke énekel.

S szeretne a keblére omlani

A bánatos előd, Csokonai.

A kollégiomban az ó falak

Igéitől vigan visszhangzanak.

S ő megy dalosan és virágosan

Mint a tavasz, a téren átsuhan.

S a maradandóságnak városán

Úrrá lesz egy varázsos látomány:

Valaki elment, mint szegény cigány

S megérkezett, mint fönség és király,

Kit nem detronizálhat, nem, soha,

Az eljövendő századok sora,

Ki a halottak élén győztesen

Uralkodik a tűnő életen,

Remény borát és vigasz kenyerét

Minden magyarnak osztja szerteszét.

Mint az ítélet s mint a diadal:

Megjött Ady, az új és a magyar!

Debrecen, 1927. XI/27.

Forrás: Széphalom, (2). p. 12. (1928)

Juhász Gyula: Babits Mihálynak, a huszonötödik fordulóra

Jöttél szelíden a lankás Dunántúl

Kékes tájáról, hol dús a gerezd

S az őszi este végtelenbe tágul

S a lila égbe lendül sok kereszt.

Hoztál magaddal új dalt, mely az ősi

Örök verseknek őrzi zengzetét,

Új álmokat, melyek az égi, földi

Csodák köréből lengenek eléd.

S a magyar rónán új tornyok szökelltek

Merész  magasba és egy új seregnek

Élén jövőbe tartották, Vezér.

S ma egy világnak romján újra kelve

Te vagy megint új harcok tiszta lelke,

A lobogó, ki új egekbe ér!

(Szeged, 1928.)

Forrás: Széphalom, (2). p. 415. (1928)