Papp Ignácz: Urániához

Édes Alak, kedvelt Efztergam’ ritka Szülöttye!

Menny fzaporán Honnyunk’ Szépei’ karja közé.

Menny: sokat élve találfz, kiknek jó fzíve lobogva

Míg nem voltál is, lángola érted, Alak!

Menny: sokat élve találfz, kiknek fzültésed öröm volt,

’S leffz fzületésed után léted’ ölelni nagyobb.

Menny: sokat ülve találfz a’ fzép Toilettnek elötte:

„Itt vagyok, Édes!” fzólly, ’s keblire dülve sohajts.

Menny: sokat a’ boldog fzerelem’ karjába’ találván,

Kérd: köztök légyen néked is élni fzabad.

Ott, hol az élet báj, fzív csendes, béke öröklő:

Ott fesel a’ jó lét néked is, édes Alak!

Menny: sokat oh ismét zavaros fellegbe’ találfz fel,

A’ kiket a’ fzerelem’ kínnya törődve eméfzt.

Szánd őket, mint Hív, potyogó könnyekre fakadván,

„Édes Szép! érzem kínnyaid’” egybe rebegd.

„Fogj kezet, adgy fzivet, ’s örökös hívséget ajánlok,

„Csak hívem légy, mint Néked Uránia hív!”

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.

Várnai Zseni: Varga Eszter föltámadása - Ének a fölszabadulásról (1957. március)

ELŐHANG

Negyvennégyben a horogkereszt árnya

vészes éjszakát borított hazánkra,

és üldözött lett minden jó magyar,

öltek, raboltak,kínozták a népet

nyilas hóhérok és „SS” legények,

mígnem eljött a várva várt vihar!

Már fél Európa rettegett és vérzett,

mikor hozzánk betört a náci-német,

s már lángoltak a haláltáborok:

anyák, gyermekek gázban fuldokoltak,

s a vagonok csak egyre szállítottak,

mert vért ivott a borzalmas torok.

Emberfajta nem züllött még oly mélyre,

mint a tébolyult „Führer” csőcseléke;

az intézményes, modern gyilkosok,

és végig minden leigázott földön

akadt spión, hóhér, gyilok és börtön;

s itt is öltek a nyilas cinkosok.

A borzalomnak nem volt már határa,

belefult minden a bűn mocsarába,

egy tenger vize elmosni kevés:

a vért, a szennyet, mind a szörnyüséget,

ami akkor elöntötte a népet,

mígnem eljött a végső számvetés.

Egy óriás jött, s mérföldeket lépett,

szeme villáma fellegeket tépett,

s visszatűzte az égre a napot...

ő vívta ki az életet minékünk,

mikor mi már a poklok tüzén égtünk,

s holnapunk végre értelmet kapott.

Tudtuk, hogy jön, de nem vártuk őt tétlen,

találkoztunk a földalatti éjben

harcolni kész, igazabb magyarok,

s erős szívvel, bár csekély erővel

hadakoztunk a szörnyű túlerővel,

fegyverek ellen bilincsbevert karok.

Volt, aki küzdött szerszámmal kezében,

másik meg bízott tolla erejében,

de mindenik föltette életét;

én énekeltem, s annyi volt az ének,

mint a madár, ha orkán erejének

nekifeszíti gyenge tüdejét.

Bocsássatok meg, nem tehetek róla,

hogy tollam most sem az epikát rója,

minden hiába: lírikus vagyok...

így születtem, s csak abból tudok adni,

amért, ha kell, hát meg is tudnék halni,

vagy a szívem szól, vagy elhallgatok.

1

Az űzött vad úgy érzi, homlokára

égetve hordja sorsának pecsétjét,

s kergetve fut a sűrű rengetegbe,

bősz üldözői nehogy utolérjék.

Szíve vadul ver... jaj, csak meg nem állni,

mert a kopók elkapják, s rárohannak...

Körülkerítve lángol már az erdő,

de a bátrak, erősek megmaradnak...

Csak menni kell, míg szívünk meg nem állít,

és küzdeni, harcolni mindhalálig.

*

Várnai Zseni: Gábor (1954. február)

Peterdi Gábor szüleivel Várnai Zsenivel és Peterdi Andorral 1918. 

forrás: http://baderech.hjm.org.il/Article.aspx/Hu/PeterdiGabor

Ma éjjel álmomban levelet álmodtam

néked.

Különös levél volt, papírja, betűje

fénylett.

Csak írtam, csak írtam, már volt a levél vagy

száz sor,

de bármit akartam, mindig csak azt írtam:

Gábor!

Ó, mi mindent írtam, a szívem a papíron

vérzett.

- Mielőtt meghalnék, ugye hogy látlak még

Téged?!

De köztünk a távol, a szörnyű, a kegyetlen

távol,

és írtam és írtam, már több volt a levél, mint

száz sor.

Csak írtam, csak írtam, a levélből hosszú

regény lett,

már pirkadt a hajnal, míg végre a levelem

kész lett,

és olvasni kezdtem, és olvastam, olvastam

százszor,

de nem volt más írva a sok, sok papírra, csak:

Gábor!

Ó, Gábor, ó, Gábor! Így sikoltott benne a

lelkem,

csak ezt tudtam írni, a tollamat bármint

vezettem,

és szememből akkor, jaj, hullani kezdett a

zápor,

a levélre hullott, és mind elmosódott a

száz sor...

Csupán egy szó fénylett, de Te az egészet

megérted, megérted,

GÁBOR!

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.

Puskin Sándor: Stanszák

Ha az utczákon mendegélek,

Vagy dőzsölök ifjak között,

Vagy hogyha egy templomba térek:

Egy gondolat, melyet szövök.

Gondolgatom: az évek tünnek

S bármennyin is vagyunk együtt,

Mind elmegyünk és egyikünknek

Órája már közelben üt.

Erdő tölgyéhez így beszélek:

Te fák nagyapja, bár idébb

Vagyok: korom csak úgy túléled,

Mint túlélted apáimét.

És így szólok a kis fiúhoz,

Kit térdemen dédelgetek:

Én hervadok, te majd virágozz,

Át kell adnom helyem neked.

Minden napon és minden évben

Átélem ez eszméket én

S találgatom: hol kell megérnem

Halálom? mikor jön felém?

Hol érem egykor meg halálom?

Csatán? habok ölébe' lenn?

Vagy nyugalmam sírban találom,

Kiadván lelkem csöndesen?

S bár mindegy a kihült tetemnek

Akárhol senyved, porladoz,

Szeretném, ha közel temetnek

Szülőföldem határihoz.

Nem bánom oszt': az ifjú élet

Hadd zsibogjon sírom felett,

Hadd ragyogja a szép természet

Közönynyel túl emlékemet.

Forrás: Orosz költők – Fordította Szabó Endre – Bp. Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatala 1891.

Szabó Endre: Orosz költők

 

 Szabó Endre a kép jobb oldalán a 2. sorban. Középen Jókai Mór látható

Bevezetés

A kinek véletlenül orosz nyomtatvány jut kezébe, bizonyosan azt mondja rá, hogy beh furcsa ákom-bákom! S ez még a legkevesebb. A legnagyobb rész arról is szentül meg van győződve, hogy ezekkel a betűkkel nem is lehet irodalmat produkálni. Nem csoda, hiszen mindnyájan ebben a hitben nőttünk fel s kivált a jelenlegi nemzedék látatlanban el szokott utasítani mindent, a minek a neve orosz.

Valamit absolute nem ismerni, nem olyan nagy hiba, a mit valakinek a szemére lehetne vetni; valaminek a megismerésétől konokul elzárkózni, már beszámíthatóbb ferdeség, de valamit megismerni s azt, ha jó, jónak nem tartani: kész nevetség. Nem okozhatunk senkit, hogy az oroszok irodalma eddig csaknem teljesen ismeretlen volt előttünk, tehát nem okozhatjuk magunkat sem; hogy mereven visszautasítottuk volna azt, a mihez hozzáférhettünk, azzal sem vagyunk vádolhatók, (hiszen mikor Puskin „Anyégin”-je magyarul megjelent, a magyar olvasó közönség a legnagyobb rokonszenvvel fogadta azt, annyira, hogy új kiadást is kellett belőle rendezni), s ha mindez így van, én teljes bátorsággal állok az olvasó közönség elé ezzel a kötettel, mert egész biztosan számíthatok rá, hogy abban a szépet és jót szépnek és jónak fogja elismerni.

Ime egy kötet abból a nyelvből, melyről az nálunk az általános felfogás, hogy kitörik belé az ember nyelve s a melyben olyan veszedelmes kinézésű nevek fordulnak elő, mint Ogareff, Lermontoff, Ignatieff, sőt Turgényijeff, (ez utóbbit még az oroszul tudó Bérczy is így írta!) Meglátjuk ebből a kötetből, hogy valamintségesen ezeket az effegető neveket egyszerűen Ogarev-nek Lermontov-nak Ignatyev-nek és Turgenyev-nek kell olvasni is, kiejteni is, (mert úgy is vannak írva az orosz alfabet szerint), azonképen az orosz költők versei is éppen oly szörnyűségek nélkül való dolgok s épp úgy játszanak az érzelmek minden skáláján, mint akármelyik európai irodalomban.

Mindjárt felemlítem azt is, hogy az orosz nyelv éppenséggel nem olyan nyelvtörő, mint általában hiszik, sőt dallamos, ha kell, lágy is, bár inkább bizonyos erőteljesség, hősiesség képezi jellemvonását. Például idézek itt Puskinból egy strófát, természetesen átírva a mi betüinkkel:

Voljsebnoj szíloj pjesznopjénja

V tumannoj pamjatji* majej

Tak azsivljajutszja vidjénja

To szvjetlyh, to pecsaljnyh dnjej.

V sztránje, gdje dolgo, dolgo branji

Uzsasznyj gul nje umolkal,

Gdje povelitelnya granji

Sztambúlu Ruszkij ukazal

Gdje sztaryj nás arjol dvuglavoj

Jescso sumit minuvsej szlavoj,

Vsztrjecsal já poszredji sztepej

Nad rubezsami drevnjih sztanov

Teljegi mírnyja Cziganov

Szmirennoj voljnosztji djetjej.

Egyben pedig kiemelem azt is, hogy az orosz nyelv az ütemes, hangsúlyos verselésre épp oly alkalmas, mint a magyar s a klasszikus formákra is jobban rátermett, mint például a német. Az ütemes vers példájára felhozok egy katona-éneket:

„Kak prijehal | bjelíj czarj

Alexander | gaszudarj...

Nas bataljon- | kamandjir

Csorno-glazij | gaszpadjin

Nje szpal | nje dremal

Szvoj bataljon | abucsal.”

Vagy egy népdalt:

„Kak u nasih | u varót

Sztajal djevok | haravod

Ej, ljulji | haravod,

Ej, ljulji | haravod.”

Innen van, hogy népdalaik is nagyon hasonlítanak a mienkhez és „trepak” nevű tánczukban sok olyan motivum van, a mely a mi friss csárdásunkra emlékeztet.

Ebben a kötetben csak a vers-költőket mutatom ugyan be, (azt sem mindet, mert ha minden jelentékenyebb poétától fel akarnék venni csak egy-egy verset is, arra legalább két kötetnyi hely kellene), hanem azért szükségesnek tartom röviden az egész orosz irodalomról megemlékezni.