Krúdy Gyula: A békeévek szép emélkei vasárnap, a Király-díjon (1925)

Rózsaszínű májusi délután Pejacsevich Albert gróf félrecsapja fején kemény, fekete kalapját (nem cilinderét, amely az új lóversenytér megnyitása óta olyan divat lett Pesten, mint a béke boldog éveiben sem volt), zsakettben és csíkos fekete nadrágban ünnepelnek az urak, mintha azokat az esztendőket akarnák visszahozni, amikor még Király-díjakat futottak a pályán, százezer szem nézegette a felhők furcsa alakulásait a látóhatáron, fodrásznők, varrónők, hipnotizáló nőszabók, rejtelmes életmódot folytató tipszterek és megközelíthetetlenül büszke fiákeresek jelentek meg a horizonton - álomba ringatta magát mindenki, akinek némi igényjogosultsága volt pesti embernek látszani, amikor versenylovak és a versenylovak emberei kihirdették a városban, hogy megérkezett a Király-díj napja. (Ó, bizonyos, hogy a masszírozónők fertályórával korábban keltek, a mágnások palotáiban korábban terítettek, és a polgári házaknál sem volt könnyű testi sértés azért, ha ezen a napon megkozmásodott a leves. Pest bohó, gyöngyvirágos fiatalkorát éli - százezer szempár borul el, ha déltájban rossz külsejű fellegek jönnek a város felé a budai hegyek felől. Élni vágyik minden cipőszalag a városban, és még a legöregebb gérokkok is azt hiszik, hogy újra divatba jöhetnek.)

*

1925-öt írnak az évszámlálók, és Pest olyan ragyogva lép elénk a kőbányai határban épített új lóversenypályán, mint valami ezüstlakodalmát ünneplő násznép, amely tehetségén fölül is emlékezetessé akarja tenni azt a napot, amikor ragyogva és ifjan elindult azon a pályán, ahol annyi öröm és balszerencse várakozott rá, ahol valódi, gáncs nélküli lovagok, majd tolakodó, gyanús egzisztenciák nyújtogatták feléje a karjukat, hogy a zöld gyepre bevezessék. Pest a mai Király-díj napján megint elővette azokat a trükkjeit, amelyekkel hajdanában boldogult - kábító volt és gazdag volt, jómódot hazudott, és szegény volt, könnyedén sétált végig a gyepen, holott kétségbeejtően szorította a cipő, és szoknyáit, ruháit oly gondtalanul lengette, mintha az a májusi cserebogárral együtt termett volna. A boldog, unalmában kövéredő, vagyonosságában tokásodó vagy jólétében fogyasztókúrát használó Pest mutatkozik meg egy délután olyan női ruhákban, amelyeknek megrendelésénél, szabásánál, próbájánál kénytelen-kelletlen Turf-Kalender-olvasóvá válik az a csoszogó nőszabó is, aki koránál fogva már mentesítve érzi magát a szenvedélyes dátumok hatásai alól... Igen, azok a nőszabók is izgalomba jöttek a városban, akik már olyan magánzóknak képzelték magukat, hogy sem az újholdat, sem a májusi napot nem találták érdemesnek számon tartani kuncsaftjaik szempontjából - most pedig a Király-díj napján vakká varratták szabónőiket, ők maguk pedig az új lóversenytér karzatáról repesve várták mindazokat a sikereket, amelyeket a divatos, rózsaszínű ruhák a turfon elérnek. A nőszabók - de férfiak sneiderjei is nemhiába karikázták be ezt a napot a maguk naptáraiban. Pejacsevich gróf félrevágta kalapját, és lova - Montaltó - olyan tempóban nyerte meg versenyét, mint akár azok a lovak, amelyeket Teleki gróf (Rascal gazdája) valaha hipnotizált e verseny lefutása előtt.

*

Montaltón kívül is mindenki ott volt, akinek valamely köze volt az ünnepélyes Király-díj lefutásához. Már előbb említettem azokat a gavallérokat, akik úgy megszokták ebben a slendrián országban a nehéz cilinderkalap viseletét, mint akár a háború alatt az egyenruhát. Aminthogy valamikor a múlttá válott években nem sok sánsza volt annak a jelenlevőnek, aki csukaszürke ruha nélkül jelent meg a hiúság várában - ugyancsak napjainkban még a legkegyesebb hölgyek is csak azon férfiakra ajándékozzák pillantásaikat, akik a Magyar Lovaregylet (Jockey-Club) megállapodása révén cilinderben ünneplik meg egy hét múlva is az új pálya megnyitásának örömeit. Most a cilinder lett az az új divat, amelyről száz lépésnyire megismerik az igazi, vérbeli sportsmant - habár e sorok sokat látott írója látott tegnap délután kürtőskalapot olyanoknak is a fején, akik nem tekinthetők kizárólagosan a lelkes lóversenybarátoknak. A divat előbb-utóbb mindig degradálja magát. Bizonyos, hogy Batthyány Elemér a jövő heti versenynapokon már más kalapban fog megjelenni. Lefutották a Király-díjat, ezzel az új pálya méltóan fölavatódott, a kövér, kis ügynökök jövő vasárnap csodálkozva nézik, hogy cilinderkalapjuk alól vetett arcátlan mosolyukra hozzájuk hasonló arcátlanság vigyorog vissza.

*

Fölvonultak a békeesztendők színei is... Vörösek, fehér szegéllyel, feketék vörös sapkával, vörös csíkosok, kék ujjak, aranysárga sapkák, de a legnobilisabb volt az a szám, amelyet egy öreg sportsman hordat lovászaival: a szalmasárgát az égszínkék ujjakkal. Zichy Béla gróf színei ezek - mindig tiszteletre méltóak voltak és maradnak azonkívül is, amilyen megjegyzések, átkok, káromkodások kíséretében emlegették őt tegnap azok a polgártársaink, akik táskával a nyakukban jelennek meg a lóversenytéren, és szokás szerint meggazdagodnak. Nem, tegnap nem vittek haza bérházak vagy selyemharisnyák megvételére való összeget a ringjükből. Az öreg gróf lova híven, csalhatatlanul, szilárdan, mint egy régi világbeli becsületszó, futotta le versenyét. Favorit volt, és megnyerte a Király-díjat.

A népszerű József főherceg debrecenies ötösfogata körül az automobilok százai. A hangulatos, meleg érzésű, elgondolkozó Király-díj elmúlása után az emberek megint visszazökkentek szokásos illemszabályaik közé, kesernyésen, gyanakodva, rosszat szimatolva futottak a kocsik a savanyú Pest felé.

(Forrás: Krúdy Gyula: Álmoskönyv – Tenyérjóslások könyve)

Krúdy Gyula: A régi lóversenytér(1922)

A szép asszonyok, akik Király-díjak napján gyönyörű toalettjeikben egykor itt megáztak, a gavallérok, akik kétfogatú bérkocsin méltóságteljesen kanyarodtak a főkapu elé (ahol az egyfogatúnak megállni sem volt szabad), és verseny végén gyalogosan, szomorúan ballagtak el a bokrok között kanyargó ösvényeken, a lovaregylet urai, akik a piros zsinórral elkerített emelvényen öregedtek meg, és az 1918-i őszi versenyek után nem gondoltak arra, hogy utoljára látták a gyönyörű pályát: még emlékeznek reá, hogy mily előkelő és ünnepélyes volt. Ó, mily rugalmas volt a gyep a totalizatőr bódéi körül, mily árnyékos volt a kis liget, amelynek közepén tarka pokrócaik alatt körben vezették a versenyparipákat, mily finom és jókedvű volt a társaság, amely e helyen találkozni szokott május illatos napjaitól kezdve késő októberi időig, midőn a borongós estéken már gyertyavilág mellett fizették ki az utolsó tiketteket a totalizatőr tisztviselői.

Valóban gyönyörű volt a régi lóversenytér a Thököly úton, sokan sóhajtva gondolunk rá, mint szép ifjúkori emlékünkre, hol talán nyertünk vagy veszítettünk, ahol a főváros legszebb hölgyeiben gyönyörködhettünk, találkozhattunk előkelő ismerőseinkkel, élvezhettük a sport gondtalan és izgalmas délutánjait. Aki a régi lóversenytéren megfordult: az csak szomorúan gondolhat a sorsfordulatra, amely Budapestet megfosztotta egyik legszebb látványosságától. Igaz, hogy az utóbbi években már szűknek és primitívnek hittük a jó öreg versenyteret, igaz, hogy a sport barátai már számlálták a hónapokat, amidőn az új és nagyszerű versenytéren indul meg az új szezon, igaz, hogy hálátlanok voltunk, ahol egy emberöltőn át futtattuk hangulatainkat és karcsú versenylovainkat - de mégsem hittük, hogy ily váratlanul akaratunkon kívül elveszítsük őt.

Kicsi volt a tribün, de elfértek ott a hölgyek, akiknek beszélnivalójuk volt a szomszédjukkal. Aztán milyen jól meg lehetett itt húzódni, amikor az őszi eső kezdte csapkodni a tetőt, vagy a tavaszi zivatarok száguldottak át a mezőn. Kicsi volt a pálya, de minden irányban belátható, a versenyparipákat percről percre lehetett látni iramodásukban, a leghosszabb versenyek szemünk láttára folytak le, és a fordulónál már az egész publikum körülbelül megítélhette a paripák esélyét.

A Jockey Clubnak fenntartott helyen, a piros bársonnyal és szép oszlopokkal elkerített mezőn feltünedeztek a grófnők gyönyörű toalettjeikben. Tavaszkor a lila orgonaszín volt a divat a karcsú hölgyeken, míg a nyár elhozta tarkabarka virágváltozatait. Ősszel komolysötét ruhák érkeznek a párizsi szabóműhelyekből, hogy itt a budapesti közönségnek bemutattassanak. Gyakran vendégek voltak itt a rózsaszínű Andrássy konteszek, a gyönyörű Esterházy Pálné (most Cziráky grófnő), Pallavicini őrgrófné, Károlyi István özvegye, a Pesti Hírlap tippje szerint játszva, Wenckheim Denise grófnő, akinek emlékezetes Affenbluméja két Kanca-díjat is nyert Kaposi gondos tréningjében. Egyetlen versenynapot sem hagyott ki Kodolits tábornokné, a hamburgi Heine bárónő, aki tán a legszenvedélyesebb látogatója volt a turfnak, de megfordult e helyen a versenyévadon minden hölgye a high-life-nak, aki Pesten tartózkodott.

Nem voltak páholyok, mint a Freudenauban, messzire esett a ring, keskeny volt a bejárati folyosó, rossz volt a vízvezeték, de nekünk, öreg pestieknek, akik első fiatalságunktól kezdve itt töltöttük a tavaszt, a nyarat és az őszt, nagyon kedves és meghitt volt ő.

Minden ember ismerte itt egymást, csaknem minden turflátogatónak tudtuk a maga helyét, ahonnan a versenyeket figyelni szokta. Az ismerősöknek nem kellett sokáig keresgélniök egymást, nyomban találkozhattak. A tribünön egy pillantással meg lehetett találni a keresett sportladyket. Ugyanazon a helyen ültek a grófnők évről évre, megszokott helyén fogadta ismerőseit a szőke Egyediné, Meszlényi Adrien nádfonatú széke az első tavaszi versenynaptól a késő őszi végső versenyig ugyanazon helyen állott. Voltak társaságok, akik a legelső padot birtokolták, mások a korlátok mellett találkoztak, és a tribün előtt a kis fehér székek ritkán cseréltek gazdát.

Mindenki tudta itt a maga helyét, amelyet a régi jogok alapján szerzett, és mások is tiszteletben tartották a jogokat. Az írók, hírlapírók, színészek rendszerint a középső sort foglalták el a székek közül. Itt ült Szomaházy István, az egykedvűen vesztő Heltai Jenő, a jó humorú Márton Miksa és társaságuk. Míg Ambrus Zoltán sohasem ült be, mindig egymagában rótta a pályát a korlát mellett, és alig ment egyszer-kétszer nyertes tiketteket beváltani. Az újságírók jobbra, Újházi Ede, a sánta, de annál hangosabb hírlapíró, Neszmélyi Arthur, az egykedvű Ivánffy. Az első padon Fellner, a Kereskedelmi Bank igazgatója, közvetlenül a lovaregyleti páholy mögött Léderer Sándor lovag, Kohner Adolf és Megyeri Krausz Lajos. Utóbbi valahányszor győzelmi esélye volt a lovának, mint a Népszínház egyik financierje, mindig magával hozott egy színésznőt, sőt egyszer, amikor Facon, a Szászbereki ménes lova az ő színében megnyerte a Szent István-díjat, erre az alkalomra Párizsból Dauwilwe kisasszonyt, a híres szépséget hozta magával. A tribün közepén Robicsek, a Cukorgyár Részvénytársaság igazgatója, a büfé teraszán Gálos Kálmán vezérigazgató volt látható. Fent a torony mellett Tatay Vilmos, a mostani bukméker; lent a tribün bal sarkán Pintér Gyula jelezték messzire elhangzó harsány hangon a startot.

Lent a tribün alján valóságos divatszalon volt. A Bán nővérek: Nelly és Mariska, a Népszínház művésznői minden nagyobb versenynél más és más színű toalettben jelentek meg. Alapi Salamon két leányával is ismert törzslátogatói voltak a turfnak. A tudós báró Eötvös Loránd két leányával lóháton jött a versenytérre, és sokszor le sem szálltak a nyeregből; ilyenkor a pálya belsejéből, a harminc krajcáros helyről nézték a versenyeket. Krausz Simi, a göndör fürtű, poétakülsejű bankár is gyakran megjelent, és csak a báró Springer lovait játszotta meg. Nagy napokon az ünnepélyes Lánczy Leó, Wlassits Gyula, gróf Apponyi Albert, Wekerle Sándor is megjelentek, Wurmbrandt grófné szenvedélyesen játszott, mint az egykori Milán király, aki gróf Takowa név alatt sűrű vendége volt a vidám Budapestnek, a szép leányokat látcsövezte; olykor egy pohár vízzel nedvesítette ajkát, sohasem feledkezett meg az aranypénzdarabról, amelyet a tálca szélére csúsztatott.

Szép életpályája volt a szenzációs Daisynek, aki gróf Batthyány Elemér társaságában gyakran feltűnt a pesti gyepen. Az egész turfvilág Daisyje volt ő. Gyönyörű toalettjei, vagyont érő kalapjai, divatos cipői mindig feltűnést keltettek a turf hölgyvilágában. Ha megszavaztatták volna a pesti publikumot, bizonyosan Daisynek nyújtotta volna az elegancia pálmáját. Pedig nem volt egyedül. A drágalátos Pálmay Ilka, az "isteni", sűrű vendége volt még akkor a gyepnek. Imádói mindig nagy csoportban vették körül a grófnét, és szőke fején kimondhatatlanul illett a kis párizsi kalap. Meg kell említenünk még a bájos hölgykoszorúból a pajkos mosolyú Sugár Valit, aki barátnőivel évekig járt karonfogva a gyepen, és szép ruháit mindig a gyepen mutatta be először.

Ki nem hagyhatunk a turf hölgyvilágának történetéből egy fekete hajú, tüzes szépséget sem. A bécsi Mariahilfer-strasse egyik kalaposboltjában fedezte fel Mr. R., s rövid időn belül egyike lett a budapesti gyep legismertebb szépségeinek. Sokan rajongtak az andalúziai szépségért, de talán senki oly kitartóan, mint szegény G. kapitány, aki örökölte atyjának millióit. A fiatal istállótulajdonos óhajtása egy véletlen folytán sikerült. Mr. R. szerencsétlenül operált a versenyeken, adósságok fojtogatták, az őszi versenyek után kénytelen volt G. kapitány nagylelkűségéhez folyamodni, aki versenylovaival együtt Miss B.-t is átvette tőle összes kötelezettségeivel együtt. A kis Miss néhány hiábavaló nap után elvesztette G. úr jóindulatát, és a tüzes szépség könnyű szívvel és százezer forinttal hagyta el a turf világát, hogy messze távol, Horvátországban, polgári otthonában mosolyogva gondoljon vissza a múlt időkre.

*

Sokan voltak még, akik ideig-óráig feltünedeztek a tarkabarka közönség között, amely a régi lóversenyteret megtöltötte. Mindenkinek megvolt a maga kis regénye; amelyről manapság a szürkülő hajú urak néha beszélgetnek. Kicsi volna ez a könyv, ha mindenkinek emléket állítanánk, akik itt hajdanában ifjú kisasszonyok, elragadó menyecskék voltak.

De a ringben és a ring környékén is ismerte egymást a régi lóversenytér publikuma, mindenki tudta, mit fogadott Szemere, mely paripára helyezte el a pénzét Péchy Andor és Léderer Sándor lovag. A mágnások néha csak az emelvény széléről hangosan diktálták be poénjaikat a favoritokra a legközelebb álló Hornernek vagy Lackenbachernek. A publikum pedig a legdíszesebb ruhájában jelent meg a régi lóversenytéren, mint akár az előkelő bálokon. Pest régi asszonyai itt ragyogtak, és másnap olvashatták nevüket az újságban. A színésznők legújabb toalettjeiket itt mutogatták. A vidéki járatlan közönséget nyomban fel lehetett ismerni a jól összetanult publikum sorában. A mázsáló udvarán, a kerítés mögött láthattuk az istállótulajdonosokat, akik szakértő szemmel vették vizsgálat alá a győztes paripát, amelyet az imént vezettek be a piros kötéllel elzárt útvonalon a mezőről.

Szép és jámbor világ volt itt. Az embereknek nemigen volt titkuk egymás előtt. Még az úgynevezett "barátnők" is megjelengettek a gyepen, de sohasem merészkedett senki kihívólag vagy feltűnően viselkedni. Affér ritkán fordult elő a versenytéren. Illedelmes, nyugodt emberek jártak a tikettbeváltó boltok körül. A bukmékerek körében is fékezett, szolid hangulat uralkodott, legfeljebb a szerencsés nyerő keltett érthető feltűnést. Ha valaki tízezer koronát nyert egy versenyben, az egész publikum tudott róla, és évek múltán is megemlegették.

*

Ha utunk mostanában a régi lóversenytér felé visz, melankólia lepi el a szívet a feldúlt pálya láttára. Veteményes kertek terülnek el; amerre Rascal patái villogtak. Kis csárda van a bejáratnál a ruhatár helyén, hol régi kedveseinkre a kabátot felsegítettük. Szép volt! Be kár érte!

(Forrás: Krúdy Gyula: Álmoskönyv – Tenyérjóslások könyve)

Krúdy Gyula: Kártya és ló (1918)

Semmi panaszom az ellen, hogy június havának 14-ik éjszakáján utoljára hangzik el a kártyaasztalok mellett a krupié rekedt kiáltása: Nincs tovább! Ez az ország majd csak kiheveri azt is, hogy nem engedték szerencsejátékot űzni, amelyet századok óta játszanak a hazában. A múlt idők lyukas homlokú és elfehéredett arcú kísértetcsapata folytatás nélkül tűnik el az éjféli vasajtónál. A kártyásoknak nem lesz miért öngyilkosságot elkövetni. A hazárdkerék megáll egy darabidőre Magyarország felett, senkit sem kap torkon a pikk dáma, s az élet megy nekilendüléssel, a szerencse mindennapos kártyaasztali esélyei megvárják a béke boldog Monte Carló-i szoáréit, midőn ismét csillagot lehet rúgatni az alvó játékszenvedéllyel. Az ördög rabszolgái darabidőre szabadságra mennek. A templomi zenés miséket hallgatják a sátán fiai, holott kabátjuk alól kilóg patájuk.

Ismétlem, nagyon tisztelt barátom, hogy semmi kifogásom nincs a hazárdjáték eltörlése ellen. A kártyagyárosok kliensei között talán feltalálható volna az én nevem is, ha ugyan vezetnek valahol egy nagy könyvet a magyarországi kártyásokról. Láttam szerencsét, pirosan, mint a farsang utolsó napja és a párkák szívtelenségével operáló szerencsétlenséget. Nadrágokat ültem ki, és megsárgult, fehér mellényeket vettem újra elő, amelyek jó kabalának bizonyultak. A vesztő kártyások mély, ólmos álma talán többször látogatott meg, mint a nyerők nyugtalan, fázékony, felhevült és tervtelen álma. Valójában csak a vesztes tud szépeket s elringatókat álmodni, míg a boldog nyerők kimeresztett szemmel feküsznek kemény ágyaikon. Üsse kő. Tiltsák be a kártyát. Az élettapasztalataimnál fogva úgyse szabadna már régen mást játszanom, mint a nagy Napóleont a patience figuráival.

Ámde a sajtó nem elégedett meg a zöld asztal terrorizálásával. A gyepre is kitekint az ezerszemű, és a paripák játékos, csalfa futkosása mellett nem kerüli el figyelmét a játékosok izzadt, kabáttépő és szívzsibbasztó tömege. Ebben nincs egészen igazatok, nagyon tisztelt barátom. A nemes vérű csikókat nem lehet megbüntetni azért, mert lovagjaik hamis szívűek. Az enyhe arculatú kör dáma sem tehet arról, ha hamiskodó kéz keresi nefelejcs-alakját, a jókedvű csikók is hirtelen futnának, ha lovasaik nem nélkülöző és gondterhelt legények volnának. Ámde a hitbizományos Esterházy herceg vagy az öreg Szemere nemigen ülnek fel lovakra, hogy a versenyekben aktív részt vegyenek. Szolgáikat parancsolták a nyeregbe, akik a paraszti sorból való Janekek és Vargák közül kerülnek ki. - Másrészt sehol sincs előírva, hogy a lovak úgy futkározzanak, amint a papírforma, az emberi számítás előírja. A favorit fogalmát azok találták ki, akik a legnagyobb csalók a játékosok között: akik biztosra akarnak menni egy-egy versenyló futásával. Az a játék, ahol a szerencse és a váltakozó esély talaját kivennék a kombinációból, ahol mindig az a ló győzne, amelyet a beavatottak megfogadnak az andungizáló játékosok tömege ellen, hasonlatos volna a hamisjátékhoz, amelyben biztosan üti az ügyes kéz az előre összeállított kilencest. Miért legyen az embereknek igazuk, mikor a lovak futják a versenyt? Aki fél a kockázattól, és biztos, takarékpénztári alapon akarja elhelyezni a tétjét, az ne menjen a lóversenyre, hanem vegyen Fabankot kétszáz koronáért. Egyáltalában nem látom be, hogy miért haragusznak az emberek, ha nem az a ló nyeri meg a versenyt, amelyet ők az okos fejükkel nyerőnek kijelölnek! Gondolkoznának a lovak lábával (esetleg a lovasok huncutságával, akiktől olyan becsületességet várnak a tisztelet nélküli időkben, mint Gottfriedtől, a keresztes vitéztől), gondolkoznának a szerencse forgandóságával, gondolkoznának a kapzsinak nevezett bukmékerek élethivatásán: már kevésbé csodálkoznának, hogy nem mindig jön be elsőnek a csikó, amelyet ők e célra kijelöltek. A lóversenyt felnőtt emberek látogatják, és senkinek sem jut eszébe az a körülmény, hogy ezek a paripák, amelyek a zöld gyepen versengenek: hadi-lovak. Már ifjúkorukban sem jártak térdig a zabban, amellyel a növendék állatot oly bőségesen kell táplálni, mint a csecsemőt a tejjel. Az elmúlt télen pedig egyetlen versenyparipa sem kapta meg naponta a maga hat liter zabját, amelyre múlhatatlanul szüksége volna. Korgó gyomorral álltak az istállókban, míg elkövetkezett a dologidő. Csodálatos, hogy az emberek ezektől a nélkülöző, rosszul táplált lómunkásoktól olyan precíz teljesítményt követelnek, mint egy svájci óraműtől!

Bocsáss meg, igen tisztelt barátom, hogy ilyen hosszadalmas fejtegetésbe ereszkedtem a csikók érdekében. Megvallom, jobban szeretem őket, mint az embereket, akik a hátukra ülnek. Ne akarjanak meggazdagodni az emberek a csikók játékos futásán, és ne csapjanak lármát, ha tervük nem sikerült. Nem minden turfcsalás, ami fénylik. Nyugodjunk meg abban, hogy a favoritot is megviselte a háborús nélkülözés. Ha nem jön be elsőnek - szidják az angolokat!

Lehetséges, hogy a lóversenyző, gyanakvó, elkeseredett Magyarországban egyedül vagyok ezzel a véleményemmel, de szót kérek az embereknél különb csikók védelmére.

(Forrás: Krúdy Gyula: Álmoskönyv – Tenyérjóslások könyve)

Krúdy Gyula: Aki Szent István napján meggazdagodott (1928)

Szemere Miklósnak volt egy versenylova, Eltolinak nevezték, és a paripák váltakozó szerencséjével futkározott a gyepen, hogy mindennapi zabját megkeresse. Szemere Miklós, akinek nábobi hagyatékát annyit emlegetik mostanában, nagyon szegény legény volt még akkoriban. Nemigen tarthatott ingyenélőket maga körül; ugyanezért versenyparipáitól is megkövetelte, hogy azok legalább ennivalójukról, zabocskájukról gondoskodjanak. Ez a bizonyos Eltoli nevű versenyló meglehetősen szorgalmaskodott gazdája gondjainak könnyítésén, Szemere Miklós ezért különös jóindulattal bánt lovával. Gyakran meglátogatta őt istállójában, gondja volt arra, hogy az istállók körül forgolódó emberek el ne lopják a zabot, mint ez már emberemlékezet óta szokásuk azoknak, akik a lovak etetésével vannak megbízva. A gazda simogatta, dédelgette lovát; ha álmatlan éjszakája volt: még éjféltájban is fölkereste Eltolit, amelyet lassankint jobban szeretett, mint akár a legjobb barátját.

(Különben is kevés barátja volt ennek a zárkózott lelkű, magányos, kedvetlen úriembernek.)

A lovászok, lóvakarók és más babonás emberek megesküdtek arra, hogy Szemere Miklós beszélgetni szokott a lovával. A ló hűségesen válaszolt a hozzá intézett kérdésekre és ezért nem akadt senki az istállóban, aki Eltoli abrakját el merte volna lopni. Csak lovasaival nem volt megelégedve a versenyló. Rángatták, száját tépték, kellemetlenül ültek nyergében, sőt néha ok nélkül meg is verték, holott Eltoli mindig igyekezett kötelességének eleget tenni: a maga és gazdája ennivalójáról gondoskodni.

*

Szemere Miklós számos ismerőse között volt egy angol zsoké, akit Cleminsonnak neveztek, és a pálinkát, bort, táncot és a cifra nőt szerette. Többnyire részeg volt ez a zsoké, mert annyi pénze mindig akadt, hogy a búskomorság, betegség és más emberi nyavalya ellen néhány vidám kortyot felhörpintsen. Egész életében szerelmes volt egy Szilvia nevű színésznőbe, aki miatt elhagyta Angliát, mert az angol törvények szerint börtönbe zárták volna az adósságok miatt, amelyeket e színésznő kedvéért vállalt. Cleminson Magyarországba, mégpedig Pestre vetődött, ahol Szemere úr az Arany Sas című fogadóban megismerkedett a boldogtalan szerelmessel.

- Ha kifizetné adósságait: Szilvia megbocsátana önnek? - kérdezte egy napon Szemere úr a sok búfelejtőtől alig eszmélt állapotú zsokét.

Cleminson földre vetette magát, amikor Szilvia nevét hallotta. Szemere úr pedig így szólott:

- Nos, én kötelezem magam, hogy összes adósságait kifizetem, ha ön hűségesen, jó ember módjára bánik lovammal, Eltolival.
Cleminson égre-földre esküdözött, rövidesen megbarátkozott Eltolival, kedvére lovagolta, de hajh, az ördög, a megszokott pálinka mindig a sarkában volt. S így Cleminson gyakran részegen ült föl a versenyló nyergébe, amikor a pesti gyepen már előre legyintettek kezükkel ismerősei:

- Eltoli ismét nem fog nyerni, mert lovasa részeg, mint a csap!

És Eltoli nem nyert. Szemere úr búsult. Cleminson pedig megint csak esküdözött, hogy pálinkához többé nem nyúl, még ha kínjaiban megfeszülne is.

- Ha ön az életben még egyszer akarja Szilviát látni, akkor Szent István napján józan lesz! - mondá egyszer Szemere úr.

- Józan leszek! - felelt Cleminson, mint már annyiszor az életben.

Szemere úr azonban most már nem hitt a zsoké szavainak, hanem szobát nyittatott a zsoké részére az Arany Sasban és mindig maga gondoskodott arról, hogy a szerelmes angol esténkint józan fővel feküdjön le, hogy másnapra ember legyen a talpán. A szobakulcsot a nadrágzsebébe helyezte. A szállodai szoba ablakán e régi időben még vasrács volt; Cleminson éjszaka sem mászhatott ki onnan, hogy borzasztó szenvedélyének hódolhasson.

Cleminson józan volt. De boldogtalan. Párnái tele voltak könnyekkel.

- Se Szilvia, se pálinka. Mindez egy ló miatt! - üvöltötte néma dühében, és sarkával rugdosta a bezárt ajtót.

*

Szemere úr pedig tovább látogatta Eltolit éjszakánkint, és a babonás emberek szerint lovával folytatott megbeszéléseket.
S ezeknek a megbeszéléseknek lett az eredménye, hogy Szemere úr Szent István napja előtt néhány héttel kölcsönkért mindenütt, holott ez nem volt szokása. Kölcsönkért pénzt, váltókat írogatott alá, minden vagyonát eladogatta, elkótyavetyélte az anyai örökségét, hogy készpénzhez jusson. Még az inggombjait is eladta, mert azok gyémántból voltak.

És mindenütt, ahol lóversenyre lehet fogadni, Londontól, Hamburgtól, Berlintől, Bécstől kezdve egészen a budapesti bukmékerekig (akiknek vezetőjük akkoriban Horner és Lackenbacher urak voltak), mindenütt, ahol pénzt vesznek el a versenylovak esetleges győzelmére, megfogadta Eltoli elsőségét a pesti Szent István-díjban. Már a nadrágja sem volt az övé, a hitelét pedig annyira kimerítette, hogy az Arany Sasban azon gondolkozott a szállodás, hogy ne mondja-e fel a pénztelen vendég kvártélyát.

A pálinka hiányában Cleminson őrült módjára üvöltött. Az ajtót feszegette. Az ablakon át segítségért kiáltozott. Szemere úr éjjel-nappal a lova mellett tartózkodott az istállóban, és Eltoli fülébe sugdosott.

*

Így következett el ama bizonyos Szent István napja, amikor Szemere úr kivezette lovát a versenytérre, szabadjára engedte Cleminsont zárkájából, aki természetesen a legelső pálinkásboltnak akart rohanni, de Szemere úr vésztjóslóan rákiáltott:
- Cleminson, gondoljon Szilviára. Soha az életben nem láthatja őt, ha ma leissza magát!

A zsoké a pálinkásbolt előtt megtántorodott.

- Huncut gazember legyen a nevem...

És egyetlen kortyot sem ivott a lóverseny előtt. Kísértetsápadtan, minden tagjában remegve, de tiszta fejjel ugrott a nyeregbe, amikor a Szent István-díjhoz csengettek. Eltoli annál vidámabb volt a józan lovas alatt. Nagyot nyerített szinte kőbálvánnyá meredt gazdája felé, amikor a gyepre kiugrott. Az egész Szemere vagyon volt a négy patájára bízva. Színaranyból való patkó kerül a lábára, ha győz. Ha elmarad, akkor pisztolygolyó a homlokába.

A pisztoly ott feszült gazdája zsebében; amely pisztollyal tán a gazda őt magát is kivégzi, ha csalódna lovában.
De Eltoli nem csalt.

És nem csalt Cleminson sem.

Szinte kísérteties alakban, mint a szélvész felhői rohantak a cél felé, minden versenylovat és lovast megelőzve. A városban a tornyokban ötször kondultak meg az órák. Mégpedig aranyhangon.

Ezen a napon lett Szemere Miklós az ország egyik leggazdagabb embere.

(Forrás: Krúdy Gyula: Álmoskönyv – Tenyérjóslások könyve)

Krúdy Gyula: A százesztendős pesti lóverseny (1926)

Hát ez is lehet - már a lóverseny is százesztendős lett magyar életünkben? - kérdezzük elámulva. - Hiszen mintha csak tegnap kezdődött volna - a régi turf hősei: a Blaskovich Ernők, a Szapáry Ivánok, Esterházy Miklósok, Üchtritz Zsigák olyan közel élnek emlékezetünkben, hogy akármelyik tavaszi délután végigkocsikázhatnának a Kerepesi úton a lóversenyről jövet, senki sem csodálkozna rajtuk a városban. Sőt azon sem képednénk el, ha az álmot kidörzsölve szemünkből: a sportlapokban megint Kisbér, Kincsem, Tokió, Rascal nevével találkoznánk - hiszen, mintha csak tegnap lett volna, hogy győzedelmesen futamodni láttuk őket a városligeti gyepen! És betérve a régi sportsman-kávéházakba, az egykori Váci utcai Korona tubákszínű bolthajtásai alá vagy csak a Kerepesi úti Kincsem-kávéházba, ahol ugyan igen ordináré atmoszféra volt, de a legjobb tippeket lehetett kapni: azt vennénk észre, hogy a sarokasztalnál régi divatú szalonkabátokba, nanking nadrágba öltözött gavallérok Bruce Lowe vagy Robertson tenyésztési módszerén vitatkoznának. (Olyasféle dolog ez, mint a vigéc álma ama régi Dickens-regényben, aki a nyugalomba helyezett postakocsin együtt utazik a száz esztendő előtti utasokkal.)

De hát nézzük: valóban száz esztendő múlott volna el azóta, amióta Magyarországon angliai módszerben lovakat futtatnak?

*

A magyar lóversenyzés megalapítójának általában Széchenyi Istvánt mondják, aminthogy a Lánchidat sem lehetne elképzelni e nemes név megemlítése nélkül. Pálik Béla festményein valóban úgy látjuk a szürke nadrágos, fekete frakkos, fatermörderes Széchenyit, amint angliai típusú hátaslovon sétál a pesti Duna-parton, és a háttérben a fekete körszakállas, csavart bajuszkájú, hullámos hajzatú, szomorú arculatú gróf megett már olyan nagyoknak látszanak a pesti házak, a Duna-parti paloták, amilyen óriások akkor sem lehettek, amikor Széchenyink már Döblingben fogadott örök kvártélyt. (A hű barát, Wesselényi Miklós ebben is osztozik sorsával, azzal a különbséggel, hogy még a döblinginél is szomorúbb házban, a gräfenbergi gyógyintézetben telepedik meg.)

1827-et írnak a kalendáriumok, amikor tavaszi időben az első lófuttatást rendezik a Pest melletti rákosi mezőn, amely a magyar történelemben odáig csak országgyűléseiről volt nevezetes. Van ugyan feljegyzés arról, hogy Örményben Hunyady József gróf már 1822-ben futtatott paripákat angliai módszerben, de valódi népszerűségét, szenzációját a lóverseny a Rákoson éri meg először, amikor Széchenyi gróf Angliában vásárolt hosszú farkú, hosszú sörényű pejlován az urak csoportjától kísérve kilovagol a mezőre. Lóháton és hintón (sőt egyik-másik, öregebb dáma: gyaloghintón is) érkeznek a futtatás helyére a Bécsből lerándult főhercegek, akik még sohasem láttak ilyesmit, pedig lovakban mindig bővelkedett a bécsi udvar. Ott vannak a Hunyadyak, az Esterházyak, Károlyiak, Batthyányiak. És mögöttük, mintha búcsúra menne: dűl a pesti nép, a strimflis nadrágú uracsok, lombos szoknyás, virágfej-nagyságú kalapos hölgyeket vezetnek karjukon, vagy feszítenek egy akkori pesti bérkocsiban. Munkába állítják a gödöllői, kartali, aszódi fuvarosgazdákat, akik a kerepesi vámnál várakoznak utazó pasasérokra. Targoncákon tolják kifelé a lacikonyhák felszereléseit, a sütőket és boroshordókat, és a hajóhídon megérkeznek Pestre a budai polgárok is, hogy tanúi legyenek a fantasztikus lovaskapitány legújabb bravúrjának, miután a minapában az egész város szeme láttára, megbokrosodott paripája miatt csaknem a Dunába veszett.

*

Szívesen hallgatjuk ezeket a százesztendős regéket is, de mégis közelebb érezzük magunkat a pesti lófuttatás történetéhez, amikor ifjúkori emlékek, gavallérok és nemes paripák nevei csendülnek fel bennünk, amely neveket egykor mindenki ismert Pesten, amely neveknek viselőit vagy a városligeti gyepen láttuk futamodni gyönyörű hölgyek kendőlobogtatásai közben, hol meg gyönyörű kocsikon hajtatni a Sugár úton, amikor ugyancsak egy egész város érdeklődő tekintete kísérte szerető figyelemmel a népszerű paripatulajdonosokat.

Mennyi minden képzelmet jelentett ez a szó Pest ragyogó ifjúságában: versenyló!

A versenyló már nem is számított közönséges négylábú állatnak, hanem valami varázslatos tüneménynek, amelynek patáiban (csaknem azt írtam: kezében) a bőség szaruja van, amelyből dicsőség, hírnév és vagyon árad nemcsak a versenyló tulajdonosára, hanem azokra is, akik a versenylóval közelebbi ismeretségben vannak. Darley Arabián, Byerly Türk, Godolphin Arabián, Belgrade Türk, Alckok Arabián: az angol telivértenyésztés ősei, amelyeknek kimondott neveik hallatára az angol mezei pályák szénaszagát érezzük, fanyar, őszi levegőjű St. Legereket Doncasterben, Oaksokat és epsomi Derbyket. És a magyar versenylovak ősei: a Cambuscanok, a Büszkék, a Kisbérek, a Talpramagyarok, a Stronziánok, a Buccaner-ivadékok, amelyeknek családi táblázatait éppúgy ismerik vala a régi Pesten, mint akár főúri tulajdonosaikét. (Sőt néha: még alaposabban!) És azok a versenylovak, amelyeknek élete, futása nemcsak dicsőséget hozott gazdájára, hanem vagyont is, amely vagyonból másoknak is jutott. Kincsem, amelynek nyereményeiből Blaskovich Ernő Kincsem-palotát épített a Reáltanoda utcában, de ugyanakkor egy kisebb egzisztencia szegény pincérből kávéháztulajdonossá avanzsírozott előre az életben, Kincsem verhetetlensége folytán. Patience, a Festetich-kanca, amely ugyancsak kisebb vagyonokat hozott azoknak, akik a kancák kitartásában bizakodnak, és ugyanakkor bukmékereket tett tönkre. Belvárosi ódon házak, amelyeknek tulajdonosai élelmes emberek módjára "mutyit" adtak a bukmékereknek: cseréltek gazdát Patience győzelmei után. Tokio, amelyet a bécsi Frohner vendéglős a halálos ágyán adott el Péchy Andornak és Wahrmann Richárdnak, akik aztán Üchtritz báróval megalakítják a Comp. Matchlesst, és a jogászfiú, aki a régi Szerecsen utcai fogadóirodában egy pengőforintot reszkírozott Tokio futásaira, olyan összeget kapott Sárkány úrtól, hogy ügyvédi irodát nyitott belőle. Ignác, amely azzal tette magát emlékezetessé, hogy megverte Tokiót, mikor is Tokio lovasa, Frank Sharpe is Ignácot fogadta, mégpedig ötezer forinttal, amely összeget mai koronákba átszámítani szinte lehetetlenség. Rascal, a Király-díjak hőse, akit csikókorában a legpechesebb magyar játékos, gróf Dégenfeld Imre vett meg egy árverésen, de tüneményes győzelmei előtt eladta Teleki László grófnak. Rascal három Király-díj nyerésével örökre beírta a nevét a magyar turf történetébe, de nagyon sokan emlékeznek reá azok a vakmerőnek mondott játékosok is akik Rascalra akkora fogadásokat nyernek, amely fogadások összege évekre talpraállítja őket. Mert hiszen a versenyló tulajdonképpen csak akkor szép, amikor nyerni lehet rajta, mióta Walpoole és Miller világjáró angolok megtanították a pestieket a lóversenyfogadásokra.

*

Nem csoda, hogy az elmúlt években, amikor még Pest bízott a maga ifjonti szerencséjében, gyümölcsöző bátorságában: a lóversenyen sokkal hazárdabb játék folyt, mint manapság. Pest úgy reménykedett a nyereségében, mintha a bécsi pénzemberek, Lackenbacher, Horner, Donrin csak azért állnának odakünn a gyepen a pénzestáskával nyakukban, hogy a pesti álmokat készpénzben valóra váltsák. Hogy lóversenynapokon emelkedett a kávéházak forgalma: az csak természetes volt. A szegény néposztálytól sem lehet megvonni a mulatságot, még ha ez a dunyhájába kerül is, mert hiszen ezen a napon fog futni az a nevezetes versenyló, amellyel már többször álmodott! Ámde nem kellett mindenkinek zálogházba mennie, hogy pénzt szerezzen a délutáni futtatáshoz, mert minden utcában, minden házban voltak uzsorások, akik ilyenkor a legkeresettebb uraságok voltak Pesten. Sreiber bácsi, a régi New York-kávéház karzatán bonyolította le üzleteit, és nem volt valami válogatós az üzletfelei megválasztásában. De uzsorával foglalkozott az a vörös sapkás hordár is lóverseny idején, aki egy-két évtizede támasztotta a falat valamely belvárosi vagy Kerepesi úti kávéház előtt, és ez idő alatt jól kiismerte a vendégeit. És uzsorás volt a vörös L. úr is, akit a Nemzeti Kaszinó környékén vagy az Erzsébet téri kioszkban lehetett megtalálni. Ámde ő legszívesebben fiatal mágnásoknak adott kölcsönt. Váltóira még emlékeznek sokan mai főuraink közül. Hát a különböző szövetkezetek, törpe bankok nem azért voltak Pesten, hogy májusi vagy őszi lóverseny idején pénzzel ellássák a pestieket? A hotelportások nagy kasszát tartanak kezük ügyében, mert a vidéki uraságok, a külföldi vendégek addig sem mulaszthatják el a lóverseny látogatását, amíg pénzük táviratilag megérkezik. És itt voltak a mindig feltalálható, mindig nyájas pesti főpincérek, akik a lóversenynapi ebéd után a Pannonia télikertjében szívesen kiürítették a pénztárcájukat, hogy vidéki vendégeiknek módot adjanak a fogadásokhoz. Azt lehetne mondani, hogy lóversenyzés idején egész Budapest a játékra és mulatságra volt berendezve. Naiv, bizakodó volt ez a város, elképzelhetetlennek látszott, hogy a lovak cserbenhagyják a bennük hívőket.

*

Hát még az istállótulajdonos mit jelentett a régi Pesten? Álomlovag volt ő, aki a szegények álmaiban felragyogott, hogy bizalmat merítsenek belőle eljövendő szerencséjükhöz.

A közfelfogás szerint az istállótulajdonos mindig nyer. Ha nem a maga lován, akkor a másén. A lovaknak zab kell, a trénereknek és a zsokéknak pezsgő (a régi lóversenytéren, ahol egy ezüstforintba került egy pohár pezsgő, a nyerők is pezsgőt ittak), a barátnőknek új ruha, páholy az orfeumba, gyémántos csokor Carola Ceciliának...

Az istállótulajdonos úgy szerepelt a régi pesti fantáziában, mint aki mindig kaviárt, osztrigát, pástétomot eszik, az alázatosan köszöngető bukmékerektől elveszi a pénzüket... Testvéri viszonyban a lovával, amely akkor nyer, amikor ő akarja. A szép, fiatal nők mind az ő fiákerét bámulják az utcán, a színházban a szép színésznők kacsingatnak, az orfeumban az ő fülébe húzza a banda... ő az úr ebben a városban, hírnév környékezi, és nyereség üti a zsebét. Hát lássuk, milyen is volt valójában az az istállótulajdonos, akit annyi legenda vette körül a városban?

Itt volt mindjárt Batthyány Elemér, akinek korábban kétfelé szoktatott kefe szakállát, majd túlnőtt deresedő szakállát, végül patriarkás fehér áll-lobogóját mindenki ismeri Pesten. Szép korszakot élt át a gróf. Róla jegyzi fel a történetíró, hogy ő volt az, akinek karján, a tudatlan Pest, a falusi kislány először a nagyvilágba lép. A politikával atyja, ama Batthyány vértanú emlékezete miatt nem foglalkozott, de annál inkább érdekelte a lófuttatás, amelynek tanulmányozására többet jár vala Esterházy Miklós gróf társaságában Angliába, mint Széchenyi István. Innen hozta lovát, Red Hot-ot is, amelytől ama nevezetes versenylovai származtak, mint Gaga, Ganache és Mindig, és a lótenyésztésben aranyérként végighúzódó Galopin-nemzetségnek magyarországi alapítója lett. Nos, Batthyány Elemérről nem nevelhetett magának vérmes legendát a pesti polgári fantázia, mert a gróf remete módjára élt Borz utcai lakásában, ahonnan mindig a megszokott időben távozott, természetesen leginkább a Nemzeti Kaszinó felé, és a megszokott időben tért haza, ugyancsak a Nemzeti Kaszinóból. Azoknak az angol clubmaneknek a típusa a nemes gróf, akik legföljebb a sport vagy a szép nők kedvéért hagyják el megszokott foteljüket. Emlékezetem szerint nem folyt le lófuttatás Pesten az ő jelenléte nélkül ötven esztendeje, de nagyon gyakran feltűnt jellegzetes alakja a bécsi Freudenauban a Derbymítingen és a kisebb magyar pályákon is, Alagon, Megyeren, Tatán, Tátralomnicon, Siófokon, mert hiszen a lóversenyzésnek olyan kultusza volt nálunk, hogy a kisebb vidéki városok is tartottak évente lóversenyeket. Széchenyi dörgedelmes szavai, úgy látszik, használtak a magyaroknak, amikor Lovakrul című röpiratában megállapította, hogy a lóra termett nemzet nem tud bánni a lovakkal.

Batthyány Elemér életmódja örök mintakép maradhat a magyar sportsmanek előtt. Sohasem fogadott lovai győzelmére, de annál büszkébb volt paripáira. Igaz, hogy a pesti néphumor mindig úgy állította be Batthyány személyét, mint aki amolyan atyaúristenséget tölt be a gyepen, amely atyaúristenség jóvoltából annyira meggazdagodhatik a hordár is, hogy végre egész sült libát vihet haza vacsorára a családjának verseny végeztével az Andrássy úti Brieftől. És ugyancsak Batthyány Elemért emlegették az üreszsebűek, amikor az utolsó futam után gyászmenetben vonultak végig a Csömöri úton. Csak a nők emlegették Elemér grófot mindig bizonyos rajongással, mert tudnivaló volt felőle, hogy nagy tisztelője a gyengébb nemnek, még különvonatokat is rendelt, ha Bécsből vagy vidékről egy szép dáma a pesti lóversenyre kívánkozott.

A Batthyány-korabeli istállótulajdonosok közül nem lehet kihagyni báró Üchtritz Zsigmondot, akit ugyancsak mindenki ismert Pesten szürke szakálláról és lobogó, szürke üstökéről, amelyre sohasem tett kalapot. Őt mondták a turf tanárának, aki legjobban ismeri a lovakat. És az egykori Veszprém megyei szolgabíró is arról volt nevezetes, hogy sohasem fogadott, megelégedett a versenydíjakkal, amelyeket a lovak bőségesen összenyertek, amikor Péchy Andorral közösen tartott versenyistállót. Nyert Derbyket is és St. Legereket, de kedélye változatlan fölényes, mondhatni, mindig bölcs és derült volt, akár hazahozta a kék szalagot a gyepről, akár nem. A Nemzeti Kaszinóban pontban éjfélkor vette az esernyőjét, miután az összes külföldi lapokat, képeslapokat, sportújságokat áttanulmányozta, és hazaballagott Magyar utcai agglegény-kvártélyára. Tehát ő sem élte azt a nagyszabású életet, amelyet a pesti fantázia elképzel az istállótulajdonosokról.

Ugyancsak a Batthyány gróf "évjáratához" tartozott az Öreglaki Nagyságos, akit némelyek a turf különcének mondanak. Jankovich-Bésán Gyula, öreglaki földbirtokos volt ő, aki ugyancsak arról volt nevezetes, hogy csupán passzióból futtat, mert még a versenydíjakra sincs szüksége. Ő volt az, aki a háború első esztendejében, amikor a lóversenyzés szünetelt: külön lóversenyt rendezett magának az alagi pályán az Ausztria-díj távolságára, mert volt egy csikója, amelyet az Ausztria-díjra nevelt. És miután az Öreglak nevű csikó a vele versenyre kelt idősebb lovakat könnyűszerrel a faképnél hagyta a célkarikánál, az Öreglaki Nagyságos öröme kimondhatatlan volt. Híres volt még Jankovich Gyula arról, hogy öregségére gazdag ajándékokkal látott el egy Magyar utcai úrnőt, aki a főúri körökben szellemességéről volt nevezetes, aki délutánonkint a Nagyságosnak felolvasta az újságot. Soha olyan jóízűen nem tudott szundikálni, mint a felolvasás alatt. Nem szeretett vonaton utazni, inkább kocsin járt, mikor már az ország minden részében voltak vasutak. Régi világbeli magyar földesuraság volt, aki valóban úgy szerette a lovat, mint az megérdemelte. Szarvasbőgés idején azonban egyszerre vége volt a lóversenyzésnek, vadászni kellett menni, mert még volt egy folyosó az öreglaki kastélyban, amely nem volt teleaggatva szarvasagancsokkal. Természetesen megtiltotta, hogy lovai távollétében fussanak, ott akart lenni lovai minden futásánál. Regényalak az Öreglaki Nagyságos, a régi Magyarországnak gyönyörű alkonyodásából való alak, akire hosszasan végignézegetünk, amíg beköszönt a mindent eltakaró éjszaka. A pesti sportfantáziák kiábrándítására róla is meg kell írnom, hogy ételben, italban és egyéb élvezetekben nagyon mértékletes volt.

Hát az a kerecsen-szakireni, ősmagyar arculatú úriember, aki nyári hőben is felgyűrt gallérú felöltőben és zárt fiákerben robog ki a Pannóniából a régi lóversenypályára, hogy figyelő, komoly, okos, de titokzatos tekintetével megborzongtassa azokat a versenylátogatókat, akik az arany-ezüst dressz ellen szándékoztak játszani? Szemere Miklós ő, aki vakmerő fogadásaival valóban legendás alak lett a játékosok fantáziájában. A legkorrektebb urak egyike, aki valaha a magyar glóbust taposta, de a játékban olyan rettenthetetlen volt, mint honfoglaló ősei, akik egy szál karddal rohantak le a Kárpátokról, hogy új hazát foglaljanak maguknak. A sportot jobban senki sem szerette, mint ő, a világ legszebb nőjénél is többre becsült egy jó kancacsikót, ugyanezért agglegény is maradt, mint legtöbben azok a férfiak, akiknél a nő szerelmét pótolja a lovak szeretete. (A ló nagyobb konkurenciája az asszonyoknak, mint a vadászat vagy a mulatozás; ez utóbbiakat meg lehet unni bizonyos életkorban, de a lovat sohasem lehet megunni, mindig születnek új csikók, amelyeknek játékos futamodásában gyönyörködni lehet.) Egy életírója így jellemzi Szemere Miklóst: "A gyep volt az ő szalonja, ahol az agglegényes furcsaságokkal és különc emberekkel teli fogadói szobája helyett csevegett hölgyismerőseivel. Mindig volt néhány finom bókja az öregebb grófnék számára, hódolata az ifjú szépeknek, ancien régime-ből ittmaradott idős urak részére megbeszélni való témája, politikusoknak friss külföldi sürgönye, pillangóknak és színésznőknek tippje, bukmékereknek elveszteni való tízezer koronája, sárkánynyakú versenyparipája, amelynek futásáért a ferenciek templomában imádkoztak öreg, elszegényedett grófnők, és az eső ellen vastag felöltője, széles esernyője." Az életíró (akit nem kell messzire keresni e sorok írójától) sohasem emlékezett meg Szemere Miklós fogadásairól, amelyeket olyan gondosan épített fel, mint egy tornyot. Ha volt olyan lova, amelyben bízott: fanatikusan, vakhitűen rakta fel a pénzt lova győzelmére. Gyakran már hónapokkal, hetekkel előre kezdett fogadni lova nyerésére a külföldi bukméker-irodáknál, Bécsben, Hamburgban, Angliában, ahol jó ismeretsége volt. Néha olyan tőkéket helyezett el, hogy vagyonilag is megrendült volna, ha lovai nem nyernek. Eltolira, amellyel a Szent István-díjra pályázott, csaknem egész vagyonát felrakta. És aki egy rövid fejhosszal nyert. Ő volt az a legendabeli istállótulajdonos, aki nemcsak nyert, de nyereségét megtartani is tudta. Sohasem elégedett meg kevéssel, mindig sokra ment. És szerencséje sohasem hagyta cserben, mert senki sem ismerte a lovakat úgy, mint ő. Az akkori sportlapok már javában közölték a lóverseny-esztendők pontos eredményeit, az úgynevezett turf kalenderek minden versenyló történetét följegyezték, de Szemere Miklós nem hitt senkinek a világon, csak saját magának, s ezért esténkint, amikor a lóversenyről hazajött, két gyertyaszál mellett felütötte naplóját, és beírta megfigyeléseit, amelyeket nemcsak a saját lovairól, de másokéról is tett a délután folyamán. Egy-egy megjegyzés volt talán okozója annak, hogy Szemere Miklós néhány hét múlva hallatlan összegekkel fogadott egy versenyló futására, amely neki valaha megtetszett. Különcködéséhez tartozott, hogy külön festőt tartott - a "lengyelt" -, aki minden lovát megörökítette olajban, külön íródiákot tartott - az öreg Erdélyit -, akinek voltaképpen nem volt egyéb dolga, mint magyarosan, ősiesen hangzó lóneveket kitalálni. Szemere Miklós úr minden nagy eszessége, nagy vagyonossága mellett bízvást helyet foglalhat abban a könyvben, amelyet majd a magyar különcökről fognak írni. Ámde ő is egészséges életet élt, dorbézolásban nem vett részt, ebédre egy darabka főtt marhahúst evett paradicsommártással, a szobájában tornaszereket tartott, és a pezsgőt kis kortyokban itta, részeg állapotban nem látták. Nem, sohasem evett egy fogással többet a vacsorájához, még akkor sem, ha százezreket nyert versenylovaival.

Hát az ódivatú cilinderkalapos, magas, csontos úriember, aki külsejében (kalap nélkül) leginkább egy tiroli zergevadászhoz hasonlít, aki a pesti versenyszezonok kezdetén a Nyugati pályaudvaron megérkezik, hogy a Hungária-szálló ódon batárján fogadójába vitesse magát: vajon ki volna ő más, mint Dreher Antal, a sörkirály. Azóta sok mindenféle királyokat nevezett el a néphumor: hol harisnyakirálynak, hol kalapkirálynak, hol virslikirálynak, mert a demokratikus eszmék mellett a polgár szeret humorizálni is a maga fajtabelijein. De Dreher Antal valóban első volt a maga szakmájában, a sörgyártásban, és nagy nevet vívott ki az istállótulajdonosok között is áldozatkészségével, sportszeretetével. Az öreg Drehert ugyan nem látta eleven ember, hogy valaha is odalépdelt volna hosszú lábaival a totalizatőr-kasszához, hogy lován öt forintot elhelyezzen. Ellenben otthagyta még a schwechati vadászatokat is, ahol nemegyszer hofburgi főhercegek voltak a vendégei, ha Pesten megkezdődött a májusi lóverseny. Vékony, kis sétapálcájával, harmonikás nadrágjával, rövid, kis, szürke felöltőjében lelkesedve nézte lovai futamodásait, nem sajnált semmi pénzt egy jó kancáért vagy egy jó tenyészménért. Tovább nevű lovával a Derby kék szalagját is megnyerte. Nomármost, az öreg Dreherről, a schwechati nábobról igazán nem lehetett mondani, hogy a lóversenynyereségekből költekezik. Életmódjában mintája volt a takarékos embereknek. Miután kocsilovakat is tenyésztett: a saját lovain járt be vonat helyett Bécsbe, sőt nyári időben szalmakalapos négyesfogaton a kottingbrunni versenyekre is. Nem lehet semmiféle legendát feljegyezni az öreg Dreherről, csak annyit, hogy típusa volt az áldozatkész sportsmannek, amilyen a fia is, Dreher Jenő, aki átvette atyja halála után a nevezetes istállót.

A mai sportfantáziák hőse az imént megnyert Király-díj és Magyar Derby révén, Sigray Antal gróf ugyancsak sportsman, nem égből pottyant az ölébe az a szerencse, hogy Naplopójával a legnagyobb díjakat megnyerje. Az egykori fess huszárönkéntes minden sportban járatos. Lovagolt úrlovasversenyekben, szenvedélyesen követte a falkát, gyakorolta a vívást, és a legjobb pólójátékosnak mondják őt. Már huszonöt esztendő előtt voltak versenylovai, amelyeket figyelemmel kellett kísérni minden valamirevaló sportembernek, mert a fiatal istálló Giddy Girlje második lett a Szent István-díjban. Harsona nevű lovával fejhosszal vesztette el a Derbyt, de íme, most annyi esztendő után helyrehozza a csalódást a csodálatos Naplopó. Sok munkával, áldozatkészséggel, sportszeretettel eltöltött esztendőnek az eredménye Naplopó Derby-győzedelme. A sporttól távol állók csak az eredményt látják, és elképedve kiáltanak fel: milyen szerencse! Pedig a lóversenyen is úgy áll a dolog, mint az életben, hogy a vakszerencsét néha pótolni tudja a kitartó munka, a szakadatlan energia és az alapos szaktudás.

*

Könyveket lehetne írni azokról a nevezetes istállótulajdonosokról, akiket a régi magyarországbeli lószerető ember mintának tekinthetett a sport terén. Az Esterházyak, Wenckheimek, Csekonicsok, Rothschildok, Springerek, a Károlyi Pisták, Baich Péterek, Luczenbacherek, Péchy Andorok, Zichy Bélák, Mautner Viktorok, Geist Gazsik, Liptay Bélák, Harkányi bárók éppen olyan ismeretesek voltak a régi Pesten, mint akár a tüneményes herceg, Festetich Tasziló, aki különvonaton utazik lovai versenyzéséhez Pestre vagy Bécsbe. Egy-egy régi név, amikor felmerül az emlékezetünkben, olyan világot jelent, amely többé sohasem fog visszatérni. Szinte a történelem harangjait véljük például hallani, amikor a leglelkesebb magyar sportsman, gróf Apponyi Antal nevét leírjuk, akinek Montenuovo hercegnő volt a felesége. Megtörténhetik még az Magyarországon valamikor, hogy egy császári vérből származott hercegnő esténkint bejárja az alagi istállókat, hogy személyesen győződjön meg arról, vajon lovai kaptak-e elég abrakot, nem részeg-e a tréner, nem pipázik-e a lovász a szalmában, és másnap sürgősen telefonoz Lackenbachernek, a pesti bukmékernek, hogy lovát a holnapi versenyre ennyivel és ennyivel akarja fogadni? Szerencsére, az Apponyi név ma is a régi aranypengéssel cseng a turf históriájában, a régi Antal gróf elsőszülött fia révén, aki éppen úgy szereti e sportot, a paripát, a versenyt, mint az egykori fekete-világoskék színek megalapítója.

*

Sokat kellene még mesélgetni a százesztendős lóverseny híres lovasairól, akiknek úgy ismerte a nevét a közönség, mint az ünnepelt primadonnákét, a turf csodabogarairól, a lótudósokról, különcökről, szélhámosokról: hiszen száz esztendő alatt sok minden megtörténik a legjobb családban is. Hát még mennyi mesemondás lehetne azokról a régi, kedves emberekről, akik évtizedeken át figyelték a csikónemzedékeket, mintha valamely atyafiság fűzné őket egymáshoz, pedig csak annyi volt, hogy az emberek tovább élnek, mint a lovak, ezért ráérnek emlékezni a lovak apjaira, nagyapjaira, dédapjaira...
Bizonyosan még hivatottabb tollak is munkába veszik majd a százesztendős Gyep történetét, a krónikás meghatottan a szép emlékektől, leteszi a tollat.

(Forrás: Krúdy Gyula: Álmoskönyv – Tenyérjóslások könyve)

Tompa László: Minek ma vers?

Minek ma vers? Oh, minek és kinek?
S ha van is: kinek, ki zendíti meg?

Kit tud ma tenni hanggal oly csodát,
Hogy minden egyéb hangot hasson át?

Hogy minden zaj, s jaj, amivel tele
Az élet, zengjen egybe, mint zene.

De az harsogjon, törvény is legyen!
Ahogy Ő szólt a Sinai-hegyen.

Oh, korunk, ennek nem kora! – szegény
Világunk egy szilánkká tört edény.

Egy sokszorozott, újabb zűrzavar –
nincs, aki tudná. gőze mit takar?

S mily iszonyat! Csúf tehetetlenek
A lelkünkön torz kéjjel fekszenek.

Erőszak a rend. Az okos: bolond!
S a sértett Ember pusztában bolyong.

Még sokat kelhet ott bolyongnia,
Míg új fiút szül új Szűz-Mária!

Talán majd akkor minden rendbe jön –
Ma kínlódnunk kell némán és külön.

S fellökődvén is: a kínok, s dühök
Hangja torkunkból véresen hörög - -

(Forrás: Erdélyi Helikon 1932. jan.)

Békefi Sándor: Az eladó ország

A magyar közélet rothadtságáról, a társadalmi viszonyok elfajulásáról a független közvélemény esztendők óta beszél. A parlamentben, megyegyűléseken, a községek tanácskozó testületeiben a kóros tünetekről sok szó esett. E szimptómák vizsgálói körülbelül valamennyien azt állítják, hogy e sivárságot az általános korrupció idézte elő.

A független közvélemény e szomorú igazmondását a sűrűn napfényre került hivatali sikkasztások, okirathamisítások és egyéb manipulációk bizonyítják. Az elmúlt évtized bűnügyi statisztikája csaló fő- és alispánokra, jó csomó tolvaj megyehivatalnokra, sikkasztó jegyzőkre, sőt megvásárolható bírákra is mutat. Egy bűnös rendszer négy évtizedes garázdálkodása alatt kortes-szolgálatok fejében akárhány jöttment hivatalt kapott. Jellemtelen kreatúrákat ültettek a nép nyakára. Az ilyen tisztviselők a közvagyont Csáky-szalmájaként kezelték. Az árva pénzeket, a keservesen behajtott adó filléreket Kriványak és a más nevű úri zsiványok sinkófálták el. A kalózok zavartalan uralma miatt a legtöbb vármegye közönsége még esztendőkön keresztül nyögni fog.

Az idők járásával a közszellem is változott. A martalócok patrónusait a fórumról elkergették és az ország gyeplője tiszta kezekbe került. A közhivatalnokok körmeire avatott szem figyel. Az erélyes vezetés minden visszaélést megtorol. A pajtáskodást tiltja. A kíméletlen szigor nemsokára minden szervében becsületes közhivatalnoki kart teremt.

E purifikáló folyamat megindulásakor elsősorban a tisztviselő érintetlenségének, minden oldalról való megközelíthetetlenségének biztosítására kell törekednünk. A közéleti szereplés mocsoktalanságának garanciája az anyagi függetlenségben van. Ez a bizonyosság az államot arra kötelezi, hogy hivatalnokait tisztességesebb fizetéssel lássa el. A másik félnek pedig e méltányos követelés teljesítése után erején felül költekeznie nem szabad.

A magyar közhivatalnok társadalmi állásához mérten silány javadalmazásban részesül. Az incifinci joggyakornoktól a miniszteri tanácsosig minden rangú tisztviselő a fizetésénél jóval nagyobb összegeket ad ki. A külszín megóvása nagy summát emészt fel. A IV. vármegyei aljegyző százas bankót ragaszt a cigányprímás homlokára. Az alispán feleségének fülbevalója sokszor ezer pengőbe kerül. Egy járásbíró páratlan szerdai estélyén félhavi jövedelmét fecsérli el. A fővárosi tisztviselők költségesnél költségesebb passióiról említést se teszek. Az elősoroltakból is kiviláglik, hogy az úrhatnámságnak és a ki nem alakult társadalom többi ostobaságainak leginkább az állam gyatrán díjazott közege hódol.

E tarthatatlan állapot néha hivatali sikkasztást és csalást idéz elő. De még a jellemes embert is bizonyosan arra kényszeríti, hogy kerülő utakon mellékjövedelmekre tegyen szert.

A magyar köztisztviselők szenvedéseiből és szenvedélyeiből az egész vonalon panama keletkezik. A profitéhes vállalkozó egy kis elnézésért, mákszemnyi kedvezményért az üres zsebekbe borravalót csúsztat. A minisztériumokban, a városi és megyei hivatalokban baksis gurul. Tisztességes!! honoráriumért sokszor egész darab Magyarországot adnak el.

Regále bérbeadásnál, patikajog kiutalásnál, építkezésnél, csatornázásnál, vicinális koncesszióknál és minden közérdekű dolgoknál a vesztegetések egész sorozata kezdődik.

Gurul a baksis. Az erkölcsök ilyen süllyedésével még a Balkánon se találkozunk. Az ókor eladó városnak keresztelt Rómájában is ilyen fajtájú korrupció pusztíthatott.

Cromwell, a brit birodalom egykori híres kancellárja a korrumpált parlamentet korbáccsal verte szét. Ha minden korrupt institúciónkkal szemben az ő eljárását alkalmaznók: talán tíz magyar intézmény se maradna.

(Forrás: Dunántúli Közlöny XII. évf. 5. sz. 1907. febr.10.)

ifj. Grandpierre Emil: Embernek maradni és művésznek maradni

Kötetet lehetne írni. Támadásokkal, védekezésekkel, igazolásokkal, példákkal. Erre ma nincs idő. Hely sincs. S a köteteket nem olvassák túlságos készséggel...

Az író helyzete a ma ideges problémái között kellemetlen, de mégis egyszerű. – A jelen életével és problémáival szemben senki sem kerülheti el az állásfoglalást. Az író legkevésbé. Az a tény, hogy nem pusztította el magát, azt jelenti, hogy részt akar az életből. :Az a tény, hogy ír, azt, hogy részt akar mások életében.

Az az irodalom, amely alárendeli magát a propagandának: agitál, rikító reklámba ficamítja a művészetet, demagógiává pofozza, abortálja, kerékbe töri, megbüdösíti... az az irodalom tehetetlenség a művészettel szemben. Az a másik pedig, amely a mai időkben megbúvik az elefánttorony „magasztos fenségében”, a problémák fölötti „magasabb szempontban”, vagy a múltat óbégatja vissza s szemei nem látnak, fülei nem hallanak s nincs szíve a jelen megbetegítettjei számára, az lehet művészet, de tehetetlenség az élettel szemben.

Az író látja a valóságot. Meghallgatja a valóság szavát. Igyekszik mindent meghallgatni, mindent megérteni. Egyszóval éli kora életét. Saját életében és mások életében. Munkája objektív megfigyelésből és érdektelen intuícióból született vízió az életről. Emberek mozognak benne. A jelenből kiragadott, a jelen betegségeitől megvert emberek. :Sorsukban ott forrong a kor problémáinak egész sokasága. – A munkában kimondatlanul benne van az írói állásfoglalás.

Aki a mindenséget belenyomorítja valamilyen szempont spanyolcsizmájába, az éppúgy nem művész, mint ahogy nem ember az, aki lelke apró viszketéseit vakargatja s róluk dalol felebarátainak, most, amikor... Olyan ez, mintha valaki pestisjárvány idején a náthájáról panaszkodnék.

Szcilla és Karibdisz ez. S bajos közöttük éppen átcsónakázni. Csónakázni nehéz. Megmagyarázni, hogy mit kell tenni, nem az. Embernek kell maradni és művésznek kell maradni.

Ebben a rövid feleletben benne van minden, amit a tárgyról gondolok. Ez az én szubjektív véleményem. Így látom az író szerepét az emberiség mai cudar kavargásában. S az erdélyi író helyzetét is ilyennek látom. Mint akármelyik íróét, a világ bármilyen tájáról.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1932. jan.)

Szabó Mária: Ígéretek

Nem akart meggyulladni a tűz, fújt alá felduzzasztott arccal a törékeny asszony. Hideg volt a kémény -, s talán a kéményseprő sem kotorta már, hiszen jól láthatta, hogy ritka vendég a fahasáb ebben a tűzhelyben. Az a kis kávé, leves, meg tejbegríz elkészült a gyorsforralón is.

Elszoruló szívvel hajolt meg újra anyóka és gondosan felépítette még egyszer a máglyát. A papiros már régen kiégett, a gyújtók is megszenesedtek itt-ott. De a hasábfák gőgösen ellenállottak a láng meleg simogatásának. Jaj, Istenem, hátha tégla esett a kéménybe és végképpen elzárta a nyílását.

Töprengve állt a megigazított rakás előtt. Már nincs idő kéményseprőért küldeni... Ha volna, sem tudna kit odaszalasztani... És egy óra múlva hazajön Lajos, a várva várt fiú!... Milyen szerencse, hogy megterített -, ez a gond most már el van vetve. De még át kell öltöznie!... Istenem, Istenem, miért is akart mindenáron rántott csirkét sütni?! Mást megcsinálhatott volna előre is. De hát Lajoska ezt szereti legjobban. És most ez a legdrágább.

Bizony, drága... Parányi nyugdíjának tíz napra eső összegét vitte el a kélt csirke, a sajt, gyümölcs és az a szép dobostora, amelyről azt mondja mag, hogy itthon készült. Adni kell a lakók szobalányának is, aki átjön majd estére. Szerencse, hogy nincs vendég Róthéknál, különben nem tudtak volna segíteni rajta. Így semmiképpen sem tudhatja meg a fia, hogy már évek óta nem tart cselédet...

Évek óta... A nagy személyzet előbb leolvadt szakácsnéra és szobalányra, azután mindenesre -, harmadik éve már az sincs. Lassanként elfogyott az is, amit eladogathatott. S ami a legnagyobb baja, elfogyott szemének biztos látása is. Már nem pótolgathatja kézimunkával a nyugdíjat, amelynek éppen tízszeresét vallotta levélben a fiának. Csak durvább horgolás, nagylyukú necc kerül ki vékony ujjai alól. Alig kap érte valamit, ha megvesz valaki. De ritkán akad vevő... Most is ott gyűlik halomra -, még a pamut árát sem kereste ki.

Anyókára újra ráült a gond és meggörnyesztette finom vállait. Az óramutató könyörtelenül futott előre. Negyedik napja figyeli felkeltében, lefektében -, olyan lassan mászott, mintha csigabigák vállalták volna magukra a nyomtatását. De ma délután már úgy rohant!... Csak ötven perc van vonatérkezésig! És Erzsi csak fél óra múlva jöhet át!

Vajon mit csinálna a tűzzel Erzsi?

Tűnődve állt és egyszer csak felderült gondránccal barázdált homloka. Orrában kellemetlen szagot érzett -, visszajáró emlék volt ez még a nagy cselédség idejéből. De most megváltó megoldásnak érezte. Kinyitotta a faliszekrényt. Orvosságos üvegek és dobozok között keresgélni kezdett valamit. Meg is találta. Sárgaréz tartójában petróleum lötyögött a gépolajozóban. Vastagon ülepedett meg a csavarnál az olaj és befogta a vékony nyílást is. Alig tudta megmozdítani a gólyaorrú csövet. De végre ez is sikerült és anyóka boldogan tette azt, amit szelíd szóval annyiszor tiltott a cselédségnek: végiglocsolta petróleummal a konok fadarabokat...

Örömmel falt bele a láng a gyúlékony anyagba. Pillanat alatt végigfutott az egész máglyán. Itt is, ott is kinyelveltek az írisz szirmaihoz hasonlatos fények, míg egyszerre rőt tűzben állt a gondosan felépített halom. Anyóka arcára is rózsákat színezett az öröm és gondolatban megkövette minden megkorholt cselédjét. A kezén ugyan nagyon is érzett a kellemetlen szag -, de míg a zsír forrósodik, van ideje hamuval lesúrolni róla... Milyen szerencse, hogy előre panírozta a felvágott csirkét?

Már ott is sisteregtek az első darabok a tepsiben. Pirultak, mint újévi malac a vékony viaszréteg alatt. Anyóka is egészen megnyugodott. Most már majd csak jön Erzsi -, rábízhatja a sütést. Mert Lajoska, bizonyosan megőrizte a gyermekkori szokását, amit apjától tanult. Ha megérezték rajta a konyhaszagot, egyszerre kezdett sopánkodni apa és fia:

- Anyóka, most meg azonnal a hajad!... A te gyönyörű hajad csak illatos lehet!

Erre gondolva elpirult, mintha rég eltűnt idő tündérei csókolták volna arcon.. Istenem, mennyire szerették és milyen esztéta volt mind a kettő. Talán azért is ilyen keserves most ez a nagy megalkuvás. Ura széltől is óvta, szépen öltöztette. Nem tűrte, hogy házimunkával töltse az időt. Mindig stílusos ruháiban, virágokkal telt kertjében sétálva, kisfiával játszogatva, tanulgatva, zongoránál ülve vagy jó könyveket olvasva várta haza az urát. S akkor kezdődött a nap legszebb része: a régi bútorok csendes birodalmában csendes beszélgetések folytak, amelyeknek nem szabott határt különböző műveltség. Harmonikus életüket csak a halál zavarta meg. De az azután végképpen megzavarta... Lajos akkoriban már magántanár volt. Kezdő ember, aki egy nagy kórház gondjai közül szakadt ki pár napra, hogy eltemesse az apját és megígérje anyjának:

- Drága anyókám, ha kényelmes lakásom lesz, érted jövök és elviszlek...

Erről az ígéretről sohasem beszéltek többé. Anyóka sokáig dédelgette ugyan szívében, mint világosság felé vezető talizmánt a rászakadt nagy sötétségben. De leveleiben nem említette, pedig tudta, hogy már megérkezett fia életébe az egyetemi tanársággal együtt a kényelmes lakás, a jómód és mindaz, ami ezzel együtt jár.

Most, hogy végre látogatására jött, már nem vette elő ezt az ígéretet.

Lassanként leszámolt azzal, hogy a gyermekek elfelejtik a szülőknek adott szavakat s mennek előre a maguk útján. De ő nem felejtette el, hogy fia iszonyodik a konyhaszagtól. Gondosan átfésülgette dús hófehér haját. Metszett üveg fenekén pár csepp levendulaillat várta a szabadulást -, ezt is ráhintette. Aztán a nagy szekrényhez lépett és kivette belőle a bársonyruhát.

Megkönnyebbülve nézegette át. Sehol nem kopott, meg sem tükrösödött. Még csak a divatból sem ment ki. Férje szerette filigrán alakján a Marie Antoinette stílusú ruhákat -, ez a derékhoz szabott, bő ráncú szoknyás ruha bátran kerülhetett volna ki ma is egy előkelő szalonból. A valódi csipkekendő meg éppen előkelővé tette. A múlt héten is könyörgött ezért a kendőért a házukat bérlő gazdag Róthné. De anyóka nem adta. Ezt nem adta -, bár sokszor leste már aggódva a kövér asszony arcát, mikor ékszereit, finom porcelánját, értékes szőnyegeit eladogatta neki... Mintha érezte volna, hogy erre a ruhára még szüksége lesz... És lám, akkor már bizonyosan készült haza Lajos!

Jóleső örömmel bújt be a szép ruhába. Leányos alakját nem nyomta szét az idő. Hófehér hajával, izgalomtól színes arcával olyan volt, mint egy valószínűtlenül légies régi kép.

Átfutott a másik szobába. Nem, nem látszik a vitrin helye a falon. Mintha mindig is ez a nagy karosszék állott volna ott. S ez a jó Róthné kölcsön adott egy szőnyeget is -, talán nem veszi észre Lajos a pusztulást. Milyen jó, hogy megőrizte ezt a remekbe készült kétszemélyes ezüstöt, amit egyetlen látogatása alkalmával dédanyja hozott a fiatal házasoknak „csak kettőtök használatára”. A porcelán- és üvegkészlet is kifogástalan. Nem látszik, hogy régen eltöredezett szervizek utolsó maradványai. Szerencse, hogy csak két személyre kellett terítenie -, háromnál már kiderülne, hogy a nagy meisseni készlet sincs már meg.

Most ijedt meg ettől a gondolattól. Istenem, hátha Lajos azért jött, hogy elvigyen egyet-mást az otthon dús értékeiből? Hátha szüksége lenne a régi holmikra? Anyókának a szíve dobolt ijedtében, mint a megriasztott madáré. Éveken át nem gondolt arra, hogy a saját kelengyéjéből éveken át eladogatott holmiról esetleg számolnia kell. Csak az az egyetlen ösztön vezette, hogy fiának terhére ne legyen... Márpedig, ha megtudta volna, hogy a határon innen hányadrész a táblabíró özvegyének nyugdíja, bizonyosan segíteni akart volna.

Most tudta meg, hogy a két első év szívszaggató várakozása után valójában már nem is igen várta haza fiát. Mindig tudta, hogy az övé ez a távoli kincs, olyanformán, mint ahogyan magunkénak hisszük a csillagokat. Rövid levelek meleg szavai igazolták ezt az érzést, mint rezgő fények a távoli világokat -, de éppen olyan elérhetetlennek tartotta már, mint azokat. És most hazajön... Már itt is van!

Kocsi állt meg a kapu előtt. Anyóka végiggondolta: mit hazudjon, miért nem ment elébe az állomásra? Nem mondhatja meg, hogy nem volt megfelelő télikabátja...

Ezzel a szorongással támolygott az előszobáig. De ott kérdezés nélkül karjába ölelte a fia. Érett arcából apja sötét szeme nézett rá a hazaérkezés jól ismert örömével. De a kicsi fia suttogása simogatta gyöngéd szavak öléből:

- Anyókám... Drága kis anyókám... Csakhogy újra láthatlak!

Határtalan boldogság futott át anyókán. Hát ennyire szereti még most is ez a nagy fiú? Hiszen lélekben ez még most is a régi gyerek, akinek este az ágya mellé kell ülnie, hogy meseszóval felejtse a napot... Hiszen ez a fiú el sem ment tőle... Lélekben mindig vele volt! És most talán...

Nem merte végiggondolni azt, amit remélt. Csak nézte a fiát. Tett-vett és örült, hogy a vacsoraidő ennyire összeesett az érkezésével -, így volt mivel levezetnie a kikívánkozó kérdések zűrzavarát. S a fia annyira otthonosan mozgott, mint mikor még itthon élt. Jóleső étvággyal fogyasztotta a rántott csirkét, kétszer vett a dobostortából is és vacsora után szivart vett elő. Míg a végét levágta, nem szólt. Csak akkor fordult anyjához, mikor már a szipkába betette:

- Így ni... A feketét már nappaliban isszuk meg, ugye anyókám?

Végigvonaglott szívén a rajtakapottság... Istenem, erre nem is gondolt! Úgy megszokta a maga két szobáját, hogy erre az eshetőségre nem készült fel. Kétszer is megakadt torkán a szó, mielőtt hanggá változott:

- A... Csak... Izé, csak két szobám van, Lajoskám... Kiadtam a többit.

A fiú arca elborult. Homlokán megjelent az a V-alakú ránc, amit jól ismert anyóka.

- Ugyan... Miért adtad ki, anyóka?

- Izé... Féltem egyedül ebben a nagy lakásban... Igen, féltem.

- Hiszen itt volt a személyzet...

Anyóka hallgatott. A feketekávét öntötte nagy gonddal csészékbe.

- Vagy adtál volna ki egy szobát -, arra hamarabb került volna lakó.

- Nem került, Lajos. Róthék meg kivették az egészet... Ezt is mindig kérik s nekem elég volna egy is -, igazán elég volna... De mindig gondoltam: hátha hazajössz?

- Haza? Ez így már nem az én otthonom.

- Nem... Nem az otthonod?

A rémült anyaarc észre térítette a férfit. Szívesen visszavonta volna a kiszaladt szót, de nem lehetett. Hogy zavarát leplezze, lehajolt a csészét elébe tevő kis kézre. Puha csókokkal becézgette:

- Nem úgy értettem, gyönyörűm... Nem úgy értettem.

De a könnyek már ott ültek a kék szemekben. Haragudott miattuk magára anyóka, de a várakozás izgalmai úgy megviselték, hogy nem volt ura az idegeinek. S a fiú bűnbánó érzéseibe önvád is vegyült már. Soha nem kérdezte komolyan: hogyan él az anyja. Elfogadta a mindig vidám levelek értesítését, hogy minden a régi mederben folyik tovább. Pedig ki tudja, hogyan kínlódta végig csak özvegysége első éveit is!

Most egyszerre megrohanta a rossz sejtése, ami nem talált el hozzá az évek menetével. A levendula illata, a csipkekendőre hajolt fehérhajú fej elébe hozta egész gyermekkorát. Akkor ez a dús haj még fekete volt és anyóka királynője volt ennek a kornak. Láthatatlan korona csillogott a fején: apja rajongó szeretetének koronája. Őt nem is lehetett másképpen elképzelni, mint szép lakásban, megfelelő személyzettel, kifogástalan környezetben... S most két szobában nyomorog... Most jut eszébe, hogy társadalmi életéről soha nem is írt...

Eszébe jutott az apja halálakor tett ígéret, amit nem felejtett el egészen soha. De éppen az tartotta vissza, hogy nem tudta biztosítani anyjának a megszokott keretet... Eleinte két szobában rendezkedett be. Hogyan is mozdíthatta volna ki anyókát úri életéből? Homályosan gyanakodott ugyan, hogy itt jóval kisebb a nyugdíj, mint Magyarországon -, de anyóka mindig megnyugtatta, ha ezt megkérdezte. Most világosan tudta, hogy a takarékbetét is elértéktelenedett... Pedig milyen elbékélten gondolt reá és igazán csak a mindennapi jövő apró akadályok tolták el idáig a hazajövését... Most meg már...

Hallgatva kavargatta a kávéját. Nem mert anyókára nézni. Fürkészve nézegetett körül és mást kérdezett, mint amit hitt:

- A ház akkor hát sokat jövedelmez, ugye anyókám?

Mintha igazolnia kellene magát, a tervbe vett hazugság helyett, hirtelen az igazságot felelte a szegény kicsi asszony:

- Mind elmegy adóba... Hidd el, Lajoskám, még ki sem telik belőle!

Aggódó arca megnyúlt, mint a gonosz csínyért kérdőre vont gyermeké. De a fiú nem látta ezt, mert Erzsi vonta magára a figyelmét. A megnyugtatóan rendes szobalány, akit éppen ezért eddig észre sem vett, most megállt az ajtóban:

- Átjöjjek reggel is, nagyságos asszonyom?

Anyóka kezében megremegett a feketekávés csésze. Végigömlött a kávé a fekete bársonyon... Ó, ez az ügyetlen leány!

Alig bírta kinyögni:

- Igen... Kérem... Ha jöhet...

Lajos most csodálkozva figyelt fel:

- Hát nem alszik itt?

- Nem... azaz... Most hazakérezett... Igen, hazaengedtem, hiszen te itt vagy... Nem félek egyedül...

Gyorsan tette hozzá, mintha későbbi kérdésekre is felelne már:

- Amúgy sem félhetek, hiszen itt laknak Róthék... Ha átkopognék, meghallanák... Nem vagyok én egyedül soha.

A fiú ajkát keserű mosolygás rángatta:

- Értem én már. Mindig egyedül vagy, anyókám.

Újra lehajolt, hogy megcsókolja anyja ölében remegő kezét. Így vette észre a bársonyon megülő kávécseppeket.

- Anyókám, leöntötted magad... Várj kedves, kiveszek valamit, hogy átöltözhess.

Átlépett a hálószobába. Felcsavarta a villanyt. A jól ismert garderobe-hoz lépett, amely a fél falat elfedve őrizgette az anyóka levendula illatú szép ruháit. Az utána sikoltott könyörgő hívásra nem hallgatva, kitárta az ajtót. És megdöbbenve esett le a keze.

A hatalmas szekrényben alig volt valami. Hogy reszkető kezével beletapogatott, hamarosan fel is mérte, mit tartalmaz: jól ismert, divatjamúlt ruhákat, egy kopott bundát, egészen olcsó kis karton nyári ruhát és egy zsírszagú barchetpongyolát...

szeme tágra nyílott. Egyszerre látóvá változott. Tudta, hogy nincs helyén a vitrin. Érezte, hogy hiányzanak a szőnyegek. Az ebédlőszekrénybe nem is mert volna benézni, nehogy látnia kelljen a tátongó ürességet. Világosan értette most már: mit jelent az, mikor a bútorostól együtt kiadott szobák ellenére is sok minden hiányzik a megmaradott lakásrészből!

Távolból a maga hangját hallotta, mintha egy még ki nem talált készülék felfogta volna az űrben kerengő, rég elhangzott ígéretet:

- Drága anyókám, ha kényelmes lakásom lesz, érted jövök és elviszlek.

Most már van kényelmes lakása. Berendezve várja az asszonyi szív napsütését. S ő már meg is ígérte valakinek, hogy elviszi oda. De az nem anyóka volt... Csakhogy ő nemrég mást csalogatott vele: - Most már be van rendezve a lakásom... Erre sem kell várnunk.

A hűvös barna lány végre megígérte, hogy hozzámegy. Akkor úgy ujjongott a szíve ettől a gondolattól, hogy nem jutott tudatáig, amit az ígéretéhez toldott:

- Majd átformálom én azt a lakást az én ízlésem szerint... Szerencse, hogy nincs Pesten az anyja... Én nem bírnék együtt élni még a magam anyjával sem.

Annál inkább hallotta most ezt... Egy pillanatig úgy érezte, hogy ebbe belekapaszkodnia, menekülnie kellene attól, akit hosszú idő alatt tudott csak menyasszonyává tennie. Mit várhat ilyen leánytól, akit talán csak az otthona megunása kényszerít bele a házasságba?... Itt van anyóka... Az ő kifogyhatatlan gyöngédsége elfelejteti a váltás okozta szomorúságot... És talán valamikor... Talán egyszer majd akad valaki, aki hálásan fogadja, ha őt is megsimogatja ez az áldott anyakéz...

Anyóka kint várt, megérezte, hogy fiának mindent elmondott a megürült szekrény... Vívódások borzongtak át rajta: Vajon haragszik-e Lajos? Talán nem, hiszen heves természete már elárulta volna ezt. De akkor meg... Istenem -, akkor meg!

Keskeny keze elbújt a csipkegallér alá, hogy hideg érintésével csillapítsa a torkában lüktető izgalmat. Anyai megérzése előre száguldott. Lajoska önvádat érez... Szegény, szegény Lajoska, hiszen nem oka semminek. Oka csak ez a rohanó élet, amely gátat épít a szerető szívek közé... És oka az ő hallgatása, a büszkesége, amely főképpen a fia előtt nem tudta kimondani azt az egy kis szót: Segíts rajtam!

Hogy a másik szobából felzokogásra emlékeztető hangot hallott, esztelen reménykedés tört reá... Istenem, hátha.. Hátha nem engedi többé egyedül élni a fia. Hátha megszabadítja innen, ahol még elárvultabb egy szegény, özvegy asszony, mint bárhol másutt a világon... Hátha beváltja az ígéretét: Hiszen mindig szótartó volt gyermekkorában is... Persze, hogy így lesz. Érte jött, viszi magával és megszűnnek a rettegésben eltöltött éjszakák és a holnap komor gondjai...

Lajos éppen most jutott el odáig, hogy kimenjen anyjához és kimondja a megváltó szót. Erősen akarta, hogy folytatódjék az, ami gyermekkorában félben maradt, mintha nem is töltötte volna ki az elmúlt éveket a férfivá érésén kívül a most teljesedésig érő, reménytelen szerelem.

Indult, hogy behúzza maga előtt az eltervezett jövő ajtaját. S akkor mintha megragadta volna valaki a láthatatlan kilincset. Keskeny fehér kéz két erélyes rántással még szélesebbre tárta előtte az ajtót. Ott állt előtte a büszke leány, hűvösen, de mindent ígérő titokzatos mosollyal. A két fehér kéz előre lendült. Felkúszott a vállán és hirtelen, váratlan szorítással összekulcsolódott a nyakán. Ott érezte száján újra azt a vad csókot, ami annyira meglepte, sőt meg is ijesztette. És hallotta a váratlan ígéretet:

- Azt hiszem, nagyon foglak szeretni...

Anyóka még mindig várt. Összeroskadva ült karosszékében. És Lajos felhördülve rohant ki hozzá. Kétféle érzés között tépelődött a szíve. De a réginél, a kezdettől fogva valónál erősebb volt az új.

Ölbe kapta a törékeny asszonyt. Ringatta, babusgatta, mint vele tette kicsiny korában az anyja. Fejét ráhajtotta a hűséges anyaszívre. Hallotta reménykedő dobogását. És mégis azt mondta, amit távolba néző szeme a csókot ígérő piros szájról ellesett:

- Anyókám... Kicsi anyókám... Itt hagyott téged gondban-bajban a te rossz fiad... De ne félj! Ezután minden másképp lesz!

A reménykedő mosolygás olyanná szépítette a hervatag arcot, mint ifjú anyasága idején volt... Lajosnak most fokozottabban kellett figyelnie a nagyvárosból idáig hangzó asszonyígérete, hogy ne kelljen néznie ezt az arcot. Mégis érezte, hogy halála órájáig látni fogja. Nemcsak így, de úgy is, amilyen most lesz... Most... Mindjárt... Az ő szavai utolsó ítéletében.

Mégis kimondta:

- Minden másképpen lesz, anyókám... Majd küldök neked, anyókám pénzt ezután. Sok, sok pénzt... Hogy folytathasd tovább a régi, szép életedet.

Anyóka szíve megtorpant. Egy pillanatig úgy érződött, hogy nem is bír újra megmozdulni. De az anyai szeretet elszántsága csak megindította... Anyóka a fia vállára rejtett arccal engedelmesen ismételgette, mintha a világon semmi más nem hiányoznék neki, csak a pénz.

- Igen, kisfiam... Folytatom... tovább... a régi... a szép életemet...

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930. január 1.)