Erdős Renée: Óh Leány...

Istenem segíts meg!

Üdvösséges kinomtól, káprázatos álmomtól

Engem szabadits meg!

Éjszaka volt. Kertemben friss violát szedtem,

Harmatos szép violát myrtusbokor aljában

Védőn elrejtettem...

Magam is, magam is mellé heveredtem.

Hogy szellő se hallja, olyan halkan csókoltam.

Szivem égő vágyában titkon elgondoltam:

Pillangó ne lássam, kelő méh se irigyelje,

Hogy nekem virágoz violának édes kelyhe.

Óh mert magam vagyok!

Viruló lányságom, gyötrő árvaságom

Vágyaitól majd elhalok –

Azért holdas éjszakától, fehér violától

Egy csókot akarok, egy csókot akarok.

Mondhatatlan érzéstől szólani nem tudtam

Ami velem történt, talán csak álmodtam

Talán csak úgy álmodtam.

Kettényilt a bokor suhogó zöld ága,

Letűzött a pázsitra hold fehér sugára,

Hószin fátyolomra, fekete hajamra

Húllt a fehér sugár piros ajakamra.

Ekkor szót hallottam, lágyan csengőt, meleget:

Üdvözlégy oh Leány, az Úr van teveled!

E csillagsugáros szűz violás éjben

Illatozó virág vagy az élet kertjében

Ha vágyad fakadna, piros véred gerjedne:

Áldott harmatából egy Isten születne.

Egy fiatal Isten, kit mindenki látna

Ki az örök üdvösséget hozná a világra.

Oly szép vagy! Oly szép vagy.

Ekkor megrezzentem.

Csodálatos bűbájtól sajgott meg a lelkem.

Ott a holdvilágos pázsiton kit láttam?

Angyal volt? Szellem volt? Fényes koronáját

Tündökletes szárnyát hasztalan kerestem.

Mind csak arra vártam: tűn ujra megszólal,

Mennybehivó édes, varázslatos szóval...

Ám a holdvilágon szemem elkáprázott,

Csak egy fényben úszó, élettől viruló

Ifjú fejet látott, egyebet nem látott.

És hiába tündököltek mennynek piros fáklyái

Nem birtam mást látni.

S két reszkető karom feléje kitártam...

Óh beh fényes éj volt!

Virág virulása, csillag csillogása

Óh beh nagyon szép volt!

Myrtus bokor ága, hogy hajolt fejemre!

Myrtus fehér virága, hogy hullott szememre!

S éreztem lelkemben imádságos hittel;

Hogy szivem vágyából, ajakam csókjából

Világra születik egy fiatal Isten.

Ámde puha fátyolom, hajnal sugarában

Bokor tövisétől megtépve találtam.

Harmatozó könnyem fölitattam véle

S boritottam haldokló violák fejére.

Istenem segíts meg!

Üdvösséges kinomtól, káprázatos álmomtól

Engem szabadits meg!

Forrás: Irások könyve I. évf. 1. szám  „Árpád”-Könyvnyomdai Vállalat Budapest, 1904. december 1.