Mint félénk madárka, mellyet fészkén kívül
Talált a zivatar kitörő haragja,
Fél, hogy vagy a vihar töri meg szárnyait,
Vagy egy vijjogó vészmadár elragadja:
Illyen felrebbentett madár voltam én is,
Midőn vésztől üzve eljöttem hozzátok,
S ti a csendes háznak békés ereszében
Nekem nyugodalmas jó fészket adátok.
Szóltatok: „Fáradt vagy, szived sebesen ver,
Csapongó szárnyadat meglassitá a vész.
Nyugodj meg, szedd össze megmaradt erődet,
E háznak szivesen látott vendége lész.”
„Künn még dúl a vihar, a zivatar csattog,
Dühétől megtörik a bérci fenyü szál,
A büszke cser ledől, téged kis madárkát
Itt a vész haragja, ne félj, meg sem talál.”
„Még ha kinyugodtál, egy egy dalhangot is
Adhat szivednek a visszatérő öröm.”
- Ekép szólottatok és én alig birtam
Ennyit is rebegni: köszönöm, köszönöm.
És a fészek jó volt. Csendes, nyugodalmas,
Vész nem háboritá, vihar nem sepré el.
Én szegény madárka békén ültem benne,
Zaklatott szivemnek lázas verésével.
Ó! de még is hallám, künn hogy zug a szélvész,
Hogy csap le gyakorta az égető villám,
ha magamhoz tértem,
ajkamon nem volt dal,
Csak szivemnek lázas dobogását hallám.
Akkor eljöttetek, vigasztaló szókban
Hozván enyhületet a fájó sebekre...
Ó! ha elvisz a sors, e szelid szavakat
Megfogom tartani szivemben örökre.
Meg fogom tartani... Szárnyam csttogása
Hő emlékezetnek lészen lobogója.
Ti se felejtsétek, kivel jót tettetek,
- Emlékezzetek a távol bujosóra!
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 45. sz. febr. 23. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése