Ne bántsatok... mondtam már, nem iszom!
Vagy összezúzom e tölt poharat;
Pedig kár volna! mert az árából
A sok koldusnak jutna pár falat...
Hagyjon most sirni – a ki jó barát...
Siratni szent az elveszett hazát!
Egy szó, mint száz... már többet nem iszom!
A bor hevétől szívem megreped...
A bor helyett, mit elfecsérletek
Adjatok a koldusnak kenyeret...
Lelkem magasztos képek lengik át...
Siratni szent az elveszett hazát!
Megint kinálsz fiú!?... mondtam, ne bánts!...
Fejedhez vágom e tölt poharat –
A bor minden titkot kitár... s ha nem:
Hevétől a zárt kebel megszakad...
Pedig lelkem békóba verve zárt...
Siratni szent az elveszett hazát!
Megint... megint előttem a pohár!
Mondtam már, hogy beszélnem nem lehet...
S ha majd több bort iszom, mint kéne tán,
Lerántom lelkemről a felleget...
S szavam átdörg mint villám száz határt...
Siratni szent az elveszett hazát!
De nem lehetek... nem... dörgő vihar,
Hallgatva oszlatnom kell a borut,
Miként a nyári csendes szép eső
Eloszlatja az égi háborut...
azért hát teli sírom e pohárt...
Siratni szent az elveszett hazát!
Ne bántsd! ... ne bántsd kezem e pohárt!...
Beléje gyöngy!... gyöngy!... honfi köny esik!
Nehéz lelkemnek e kevés sirás
Olly édesen, olly jóizün esik...
Szebb gyöngy nem ékíthetné e pohárt...
Siratni szent az elveszett hazát!
De mit látok ott amaz asztalon?
Egy erős méreggel telt serleget...
Oh adja nékem, a ki jó barát!
Mert annál édesebb már nem lehet...
S ha kiiszom majd a méreg pohárt...
Nem siratom az elveszett hazát!!!...
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 29. sz. febr. 5. kedd
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése